A magyar nyelvű világi színjátszás első nyomai a 19. század elejére vezetnek vissza, pontosan 1816-ba, amikor - a fellelhető levéltári dokumentumok bizonysága szerint - Szabadkán magyar vándortársulat először játszási engedélyért folyamodott. Ettől kezdve, némi latin, illetve magyar nyelvű iskolai és német nyelvű világi színjátszói előzmény folytatásaként, több-kevesebb folytonossággal beszélhetünk magyar színjátszásról ezen a tájon, amelyet ma Vajdaságnak mondanak.

Szabadka után a 19. század 20-as éveiben Nagybecskereken, majd Zomborban is feltűnnek a magyar színjátszók. A kezdetek tehát az ún. második pesti társulat felbomlása utáni vándorlások koraként ismert időszakhoz köthetők, s ilyképpen mondhatjuk, hogy Bácska és Bánát városai - a 30-as évektől Zentán, Újvidéken, Kanizsán, Nagykikindán, Pancsován, Versecen, Topolyán, Kúlán és másutt is tartanak magyar színházi előadásokat - az első világháború befejezésig, amikor megtörténik a határmódosítás, és ezek a tájegységek elszakadnak Magyarországtól, egy évszázados színházi múlttal, színházi kultúrával rendelkeztek. Egészen más helyzet alakul ki a két világháború között, amikor itt csak műkedvelés volt, lehetett, illetve a második világháború után, amikor először önálló állandó magyar színházak, illetve társulatok alakulnak.

A jugoszláviai magyar színházi kultúra története, amint a fentiekből látszik, három nagy, jellege szerint igen eltérő korszakra osztható, de mindhárom korszakban a legjelentősebb színházi város Szabadka volt. Ezért bemutatásunkat a szabadkai színházi élettel kezdjük.

Miután Láng Ádám János társulata 1816-ban Halasról engedélyért folyamodott a városi tanácshoz, Szabadka kedvelt állomáshelye lett a vándortársulatoknak, a legismertebb igazgatók pályáztak, kértek játszási engedélyt a várostól, amely nem túl bőkezűen, de segítette őket. Szabadka és a város színházát bérlő igazgató között szerződés szabályozta a kötelezettségeket: mivel segíti a város a társulatot, s mit köteles ezért a direktor nyújtani.

Az előadásokat a gimnázium dísztermében, 1820-tól a Fekete Sashoz címzett vendégfogadó színelőadások rendezésére alkalmassá tett ebédlőszálájában, majd a Rudics-féle házban tartották, s már a szabadságharc előtt megtették az előkészületeket önálló színházépület építésére. Ezt a politikai események meggátolták, de nem sokkal a szabadságharc leverése után, 1854-ben mégis felépült - a Bach-korszak első kőszínháza! - az 1400 nézőt befogadó szabadkai színház, amely évtizedeken át a város lakosságának legfontosabb szórakozó és találkahelye volt. A színház díszítését és a színpad felszerelését Telepi Györgyre, a Nemzeti Színház ismert díszletfestő, színháztechnikus színészére bízták. Az ünnepi megnyitó a kor szenzációja volt, ahogy ezt Molnár György emlék-iratai megőrizték számunkra. A városok, bár anyagi lehetőségeik eléggé és egyre inkább korlátozottak voltak, igyekeztek a tulajdonukban levő színházakat karban tartani s korszerűsíteni, a század végén előbb a gáz-, majd a villanyvilágítást vezették be. 1915-ben a színházban tűz pusztított, és a színészek ettől kezdve hosszabb ideig az épületben levő Pest Szálloda nagytermét vették igénybe.

Szabadka gazdag, módos városnak számított, amely lélekszámban az 1840-es években az ország harmadik városa volt, s ennek a státusnak a város vezetői elsősorban a színház iránt tanúsított figyelmükkel igyekeztek megfelelni. Hogy ez nem sikerült teljes mértékben, annak okát a polgári foglalkozású lakosság kis százalékában kell keresni. A birtokos város támogatta színházát, de inkább státusszimbólumnak tekintette, mint szellemi központnak. Ettől függetlenül azonban Szabadkára a legismertebb vándortársulatok pályáztak, s a legnevezetesebb direktorok nyerték el a színházat, olykor több évre folyamatosan, mint például Latabár Endre, aki társulatával az 1854-es színházavató műsorát biztosította, Krecsányi Ignác (1877-78), Ditrói Mór (1886-88), Csóka Sándor (1888-93), Pesti Ihász Lajos (1896-1906), Nádasy József (1912-18), de megfordult társulatával Szabadkán Kilényi Dávid, Havi Mihály, Szuper Károly vagy Rakodczay Pál is. A szabadkai színház művészeti vezetői között találjuk Molnár Györgyöt és Paulay Edét, az utóbbi érdeme, hogy az 50-es években több előadásra megnyerte az akkor Pestről kitiltott Egressy Gábort, ki többek között Hamletet is játszotta a városban. Egressy előtt a közönség láthatta Dérynét, Szerdahelyi Józsefet, Szilágyi Pált, Szentpétery Zsigmondot. Blaha Lujza pályája első állomáshelyei közé tartozott Szabadka, Somlay Artúré pedig Zombor. De játszott a városban Jászai Mari (mint Kleopátra, Stuart Mária, Medeia, Elektra, Phaedra), Márkus Emília (mint Júlia), Beregi Oszkár (mint Rómeó). Ha mód lenne rá, a színészi életét Szabadkán kezdő, későbbi ismert pesti művészek hosszú sorát is említhetnénk. Természetesen nem a magyar színjátszás legjelesebbjeinek közreműködése jellemezte a szabadkai, zombori vagy becskereki műsort, hanem az a megbízható színészi középgárda, amelyből kevesen avanzsáltak pesti színésszé, de akik a magyar vidéki színjátszás magas színvonalát szavatolták hosszú évtizedeken át.

A színházi műsor teljes mértékben azonos volt a magyar vidéki városok műsorával, azzal, hogy a század folyamán egymást váltó műsorrétegekbe sorolható művek legteljesebben s a vidéki színjátszás legmagasabb szintjén elsősorban Szabadkán, Zomborban és Becskereken nyertek színpadi formát. Ahogy Bácska és Bánát városainak színpadain fel-feltűntek a legismertebb pesti színészek, ugyanúgy a színházi műsorban helyet kaptak a magyar és világ drámairodalmának legértékesebb művei, Shakespeare, Schiller drámái, Moliere vígjátékai, majd a századforduló táján Ibsen, Rostand, Strindberg, Maeterlinck, Wilde, Zola, Shaw, Hauptmann, Gorkij neve is előfordul a műsorokban. A magyar drámairodalomból viszont Katona, Vörösmarty, Madách (Az ember tragédiáját rövidesen a pesti ősbemutató után már Zomborban, utána pedig Nagykikindán, Zentán, Szabadkán is előadják!), Jókai, Szigligeti, majd pedig Csiky, Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Thury Zoltán, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Szomory Dezső, Biró Lajos, Heltai Jenő nevével és műveivel találkozunk a műsorról tanúskodó plakátokon vagy hírlapi tudósításokban. (Szabadkáról, Zomborból, Újvidékről, Zentáról, Kikindáról, Becskerekről, Kanizsáról már a 30-as években küldtek színházi tudósításokat, ismertetőket a Honművészbe, amikor pedig a század utolsó harmadában a vidéki hírlapírás gyökeret ver, az újságok rendre hosszan, naponta foglalkoznak a színházzal, az előadásokkal; a századfordulótól önálló színházi lapokat adnak ki.) A színházi műsor az általános országos trendnek megfelelően alakult, vagy a nemzeti múlt iránt tanúsított érdeklődés, vagy a hazafias érzület, vagy pedig (a hatvanas-hetvenes évektől) a szórakoztatás igénye (népszínmű, operett) jellemezte. Nem hagyható talán említés nélkül, hogy módjával ugyan, de fel-feltűnnek a helyi szerzők is (Jámbor Pál, Sziebenburger Károly, Csillag Károly, Molnár Gyula, Lengyel Henrik, Havas Emil), kik műveikkel a helyi színházon kívül legfeljebb a nagyobb és közepes vidéki városok műsorában kaptak helyet, de bemutatóik a helyi viszonyok között eseménynek számítottak, fokozták a színház iránti érdeklődést.

Az első világháborút követően teljesen más helyzetbe került Vajdaság magyar nyelvű színjátszása. Bácska és Bánát a délszláv állam része lett, s hatóságilag tiltották meg a ma-gyarországi társulatok vendégszerepléseit. Ezt pótolandó fejlődött ki a műkedvelő színjátszás hálózata, 1940-re a Jugo-szláv Királyság területén nem kevesebb, mint 126 helységben tartottak műkedvelő előadásokat. Ennek a Belgrádtól a kis, eldugott szerémségi vagy szlavóniai helységekig terjedő magyar nyelvű országos színjátszói hálózatnak legjelentősebb állomáshelyei Szabadka, Zombor, Becskerek és Újvidék voltak, ahol egy időben nemcsak több társulat, egylet működött, hanem szinte profi szintű és rangú együttesek tevékenykedtek. Közülük is elsősorban a szabadkai Népkört kell említeni, amely még 1872-ben alakult, de igazi szerephez a két háború közötti évtizedekben jutott. A Népkörben több egykori hivatásos színész mellett igen tehetséges műkedvelő gárda jött össze, akik Garay Béla és Szabó Márton irányításával működtek, közülük többen tagjai lesznek az 1945-ben alakult első önálló társulatnak.

A jugoszláviai magyarság első állandó színháza Szabadkán alakult meg 1945 szeptemberében Vajdasági Magyar Népszínház néven, majd 1951-ben egyesült a helyi horvát színházzal, s azóta Szabadkai Népszínházként működik. Színháznyitó bemutatóként Balázs Béla partizántárgyú színművét, a Boszorkánytáncot vitték színre Pataki László (1916-1999) rendezésében. A társulat tagjai egykori vidéki színészek, tehetséges műkedvelők közül kerültek ki, mígnem a 70-es évek kezdetétől előbb Budapesten, majd 1974-től Újvidéken tanulhattak a fiatal jugoszláviai magyar színészek. A szabadkai társulat rövid néhány év alatt az ország legismertebb együttesei közé tartozott, több ízben szerepeltek a Sterija Játékok nevű országos színházi fesztiválon, ahol Romhányi Ibi (1969) és Pataki László (1973) színészi díjban részesült.

A szabadkai színház kezdetben, az 50-es évekig az akkor divatos sztanyiszlavszkiji iskolán alapuló realista színjátszást művelte, műsorán elsősorban világirodalmi, nem kis számban orosz és jugoszláv klasszikus szerzők művei szerepeltek. Az új társadalmi-politikai körülmények hozta és diktálta szakasz, melyben teljes volt az állami támogatás, az 50-es évek közepe táján pályamódosulást szenved. Ekkor országos szinten változás áll be a pénzelésben, a színházak mind inkább önellátásra kényszerültek, a produkciók fokozatosan áruvá lettek, amit el kellett adni, ehhez viszont nélkülözhetetlenné vált a vásárlók ízlésének kielégítése. Tájoló színház esetében, amilyen megalakulásától fogva a szabadkai is, a pénzelésben beállt változás hatványozottan éreztette hatását. Jellege szerint megmaradt népszínháznak, de műsorát és működését nem a nevelő, hanem a szórakoztató feladatok határozták meg. Egyre több operettet, zenés vígjátékot tűznek műsorra. Ez az időszak is mintegy tíz évig tartott.

A 60-as évek közepétől ismét módosul a színház műsorprofilja. Feltűnnek az utóbbi évtizedek modern drámái, Lorca, Brecht, Sartre, Camus, Krleža, Osborne, Dürrenmatt, Frisch, Svarc, Mrožek, Örkény stb. művei. A változás elsősorban Dévics Imre igazgatásával, illetve Virág Mihály (1919-1999) és ifj. Szabó István (1937-1984) rendezői munkájával hozható kapcsolatba. Őket egy végtelenül megbízható, kialakult társulat segítette, melynek tagjai Pataki László, Romhányi Ibi, Fejes György, Szilágyi László, Szabó István, Cs. Szabó Mária, Heck Paula, Tóth Éva színészek (őket követi Árok Ferenc, Jónás Gabriella és Korica Miklós), Petrik Pál díszlet- s Radmila Radojevic és Atanackovic Anna jelmeztervezők voltak. Előbb a válság jelei mutatkoztak, majd a 80-as évek elején mély művészi válságba került a társulat, melyből azonban csak látszatra sikerült kievickélni. A megmentőként hívott szerb rendező Ljubisa Ristic irányításával s álavantgárd előadásai következtében a színház elvesztette népszínházi, tájoló, a kisebbségi kultúra szempontjából pótolhatatlan szerepét, a társulat fokozatosan leépült, az előadások nyelve, stílusa zavaróan eklektikussá lett. Ráadásul a gondatlan, felelőtlen ingatlankezelés következtében a színház épülete és felszerelése is szinte teljes mértékben elpusztult, használhatatlanná vált. Egy ideig előadásokat sem tartottak, majd elsősorban városi támogatással újraszerveződött a szabadkai színházi élet. Előbb Kosztolányi Dezső Színház (vezetője Péter Ferenc) néven alakult egy kísérleti, kamaraszínház, majd újjáéledt a Szabadkai Népszínház is (vezetője előbb Jónás Gabriella, majd Kovács Frigyes).

Ekkor azonban - mint a jugoszláviai magyar színjátszást, sőt kultúrát általában - a háborúk sodorták kilátástalan helyzetbe. Szabadkán nem volt kellő létszámú társulat, amelyre építeni lehetett volna, nem volt rendező, aki irányíthatta volna a társulat újjászerveződését s munkáját, a közönség is elfordult a színháztól. Végtelenül nehéz és mostoha körülmények között kellett szinte a nulláról kezdeni a munkát. Néhány év alatt azonban az eredmények biztatóak, s úgy tűnik, a nagy múltú szabadkai magyar színjátszás ismét talpra állhat, jóllehet megfelelő színpada még nincs a városnak, a társulat sem teljes, de a közönség ismét pártfogásába vette a társulatot. A színház műsora, bár az előadások színvonala igencsak változó, bátran követi a válságos társadalmi-politikai helyzet alakulását, időszerű, politizáló. Elsősorban Deák Ferenc Határtalanul című drámájának előadását kell ilyen tekintetben kiemelni.

A szabadkai színház érdeme, hogy színpadot adott a jelentősnek ítélt jugoszláviai magyar drámaírói próbálkozásoknak: Deák Ferenc (Áfonyák, Légszomj), Kopeczky László (Don Juan utolsó kalandja), Kvazimodo Braun István (A Magdics-ügy), Tóth Ferenc (Jób), az Újvidéki Színházé pedig, hogy segítette Tolnai Ottó műveinek bemutatását (Végeladás, Paripacitrom), melyek mellett említeni kell még  Majtényi Mihály A száműzött című pályadíjnyertes művét, amelyet a Rádiószínház mutatott be.

Szabadkán 1946 óta működik a gyermekszínház, melynek báb- és/vagy élőszínpada van, s előadásait magyar nyelven (is) tartja.

Topolyán tíz éven át, 1949 és 1959 között létezett a Járási Magyar Népszínház, amely előadásait elsősorban a környező kis településeken és a tanyavilágban játszotta. Fontos művelődési missziót teljesített. Műsorán elsősorban szórakoztató igényű előadások szerepeltek, de olykor játszottak Moliere-vígjátékot, Krleža-, Ibsen-, Miller-, Sartre-drámát, sőt a Hamletet is színre vitték. A színházat - melynek vezetője Dimitrijevics Mara volt, jelesebb színészei pedig Nagygellért János, Karna Margit, Süveges Eta, Lőrincz Lajos, Sinkó István voltak - a járások közigazgatási átszervezése után megszüntették. A színészek részben a szabadkai társulathoz, részben Újvidékre, a rádióban működő társulathoz szerződtek.

Az 50-es években rövid ideig (1953-55 között) volt a zombori és a becskereki színházban magyar társulat.

A jugoszláviai magyar színházi élet nélkülözhetetlen tartozéka az 1974-től Újvidéken működő Művészeti Akadémia kétévenként induló színészosztálya, melyeket előbb Pataki László és Virág Mihály, majd Soltis Lajos, illetve Hernyák György és F. Várady Hajnalka vezetnek, valamint a „főiskola” keretében létesített Tanyaszínház, amely két évtizede minden nyáron majd egy hónapos turnét tart Bácska és Bánát kis, színházi előadást alig vagy sohasem látó falvaiban.

                                                                                       Gerold László

Az 1950-es évek tájékán, amikor alakulófélben volt az Újvidéki Rádióban a színjátszó társulat, Szimin Magda kezdeményezte a színházalapítást is. Elsősorban káderhiány miatt késett a terv megvalósítása. Később többször is felmerült a színházalapítás gondolata, a jelentősebb előkészületek 1968-ban kezdődtek.

A témáról folytatott hosszas beszélgetések sokszor konkrét javaslatok beterjesztésével jártak. Így volt ez 1969 júliusában is, amikor az M-stúdió művészeti tanácsának kezdeményezésére neves újvidéki közéleti személyek megbeszélésének eredményeként megszületet a javaslat, amely Újvidéken egy magyar kamaraszínház megalapítását indítványozta. A javaslat szerint évente nyolc hónapon át tartana előadásokat, öt bemutatót és mintegy hatvan-hetven előadást, főleg Újvidéken, de a lehetőség, szükségletek és igények szerint másutt is. A színház művészi profilját a választmány (tanács) és az igazgató-dramaturg közösen határozza meg. Szubvencionálása a megvalósított program alapján történik… a megbeszélésen részt vevő kultúr- és közéleti munkások annak reményében nyújtották be javaslatukat, hogy megértésre talál, s az új színház - kellő támogatás mellett - már őszre megnyitja kapuit.” (Magyar Szó, 1969. július 11.)

Az új színház őszre nem nyitotta meg kapuit, de a vélemények és az igények mind sürgetőbbek lettek. A több mint egy évtizedig húzódó és számtalanszor felújított, de szinte állandóan napirenden tartott vita az újvidéki magyar színház megalakulásáról 1972-ben utolsó szakaszába érkezett. Októberben a Községi Művelődési Közösség színház-alakítási javaslatot tett.

„Újvidék községben 23 381 magyar nemzetiségű él; az újvidéki egyetemeken 1400 magyar egyetemista tanul; a községben számos magyar középiskolás él, munkás, humán és műszaki értelmiségi. Újvidéken van a Fórum kiadóház, amely magyar nyelvű kiadványok kiadója, a rádió és a televízió, a Hungarológiai Intézet - ezek az intézmények szoros kapcsolatban vannak a színházzal.

A magyar színház megteremtése természetesen nem szorítkozik csupán az újvidéki község érdekeltségére - bár az újvidéki községben mindeddig nem volt érdeklődés a magyar nyelvű előadások iránt -, hanem a vajdasági érdek is, hisz a tartományban 450 000 magyar él, közülük jelentős számú él Dél-Bácskában. A fönt említett tények összefüggenek, és rámutatnak arra a tényre, hogy jelen esetben, amikor Vajdaságban csak egy színház van Szabadkán, amely magyar nyelvű előadásokat is tart, egy magyar nyelvű Újvidéki Színház megteremtése rendkívül szükséges.

Az Újvidéken alakuló magyar színház kamarajellegű volna. Elsődleges feladata volna a modern dramaturgia ápolása, azaz szövegek modern színházi ábrázolás, tevékenységével bizonyos űrt pótolna ez a színház az újvidéki színházi életben és Vajdaságban is. A színpadi előadások mellett a színház minden más kifejezési formával kísérletezne, amelyekkel a mai modern színház foglalkozik.” (Községi Művelődési Közösség, Újvidék; A magyar színház alapítása, Javaslat, 1972 októbere)

Mindezek után 1973. június 1-jén, megszületett az Újvidéki Színház. Újvidék község képviselő-testülete Németh P. Istvánt bízta meg a színház megszervezésével.

Németh P. István írói tehetséggel megáldott publicista volt, aki mindig melengetett a szívében szépírói terveket. Vannak, akik még ma is emlegetik az 50-es években megjelent elbeszéléseket. Elfojtva írói tehetségét, kultúrpolitikussá lett, így a nevéhez könyvek címe, konkrét intézmények nevei fűződnek. Kiemelkedő egyénisége volt a jugoszláviai magyar kultúrának, hisz egész életét a vajdasági magyarság művelődésének, művészetének és kultúrpolitikájának szolgálatába állította. Szerkesztője, majd főszerkesztője volt az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének, szerkesztője a Magyar Szónak, majd főszerkesztője a Forum Könyvkiadónak. Egyik alapítója az Újvidéki Televízió szerkesztőségének, ahol a művelődési-művészeti műsorok szerkesztője és főszerkesztője volt. Szívügyének tekintette a vajdasági színjátszást, évekig volt elnöke a Vajdasági Színházak Szövetségének, tagja a Sterija Játékok Főbizottságának. Bizonyára ezért esett rá a községi képviselő-testület választása, amikor 1973-ban igazgatóvá nevezte ki.

Németh P. István 1973-ban, a valamikori Kövessi Alberthez hasonló helyzetbe került, hisz nem volt állandó társulata, nem volt saját épülete sem, de Kövessihez hasonlóan, Németh P.-nek is sikerült megnyernie a legkiválóbb színészeket és rendezőket, és kellemes művészi légkört alakított ki a sok hiányosság ellenére. Németh P. István lényéből sugárzó lelkesedés és ötletek özöne áradt, és meggyőző erejével minden hiányt pótolni tudott. A közismerten „keménykötésű” ember hatalmas szervezőkészsége, valamint nagystílűsége átsegítette minden nehézségen.

Első bemutatóként Örkény István: Macskajátékát tűzte műsorára az Újvidéki Színház, és ehhez a produkcióhoz toborozta az igazgató a munkatársakat. Természetesen meg is találta a legmegfelelőbbeket, mint ahogy a következő évtizedekben is, hisz ebben a színházban rendeztek az európai színházkultúra legismertebb rendezői, akik a hetvenes-nyolcvanas években alkotásuk legérettebb korszakában voltak. Így például itt rendezte meg a többek között Harag György a Csehov-trilógiát, itt rendezett Zlatan Dorić, Ljubomir Draškić (az Atelje 212 igazgatója, rendezője), Vladimir Milčin (a szkopjei egyetem tanára), Ljubiša Georgijevszki (szintén a szkopjei egyetem tanára), Székely Gábor, Babarczy László, a zágrábi Želimir Orešković, Tompa Gábor, Verebes István, Ljuboslav Majera. És mellettük itt nyílt lehetőség a hazai fiatal rendezők reputációjához is, hiszen Vajda Tibor, a korán elhunyt Bambach Róbert, Hernyák György, ebben a színházban diplomáltak vagy csak rendeztek és rendeznek még ma is.

Természetesen már a színház megalakulásának első hónapjainak gyakorlata megmutatta, hogy nem elég a lelkesedés, és hogy a hosszas előkészületek, amelyek a színház alapítását megelőzték, tervezeteikben csak elméletileg voltak tökéletesek. A gyakorlat rácáfolt az elképzelésekre, mert kiderült, mégsem funkcionálhat színház próbaterem, színpad, műhelyek, színházi apparátus nélkül, és számtalan helyről jövő színésszé. A próbák minduntalan megszakadtak, mert állandó vándorlásban voltak a művészek, keresték helyüket, a kifejezés valós és átvitt értelmében.

A színház státusa tizenkét év után rendeződött. 1985-ben kapott az Újvidéki Színház saját épületet, ahol van a nagyterem, amely 244 ülőhelyet jelent, és van egy kisterme is, amely pódium-előadások, kabaréműsorok színhelye.

Az Újvidéki Színházban eleinte évadonként 3, 4 majd 5 bemutatót tartottak. Az évek folyamán azonban bővült ez a szám, és amikor a 80-as évek végén, 90-es évek elején megváltozott a Szabadkai Népszínház magyar társulatának jellege, akkor az Újvidéki Színháznak is megváltozott a kiegészítő szerepet betöltő funkciója, ugyanis bővítenie kellett dramaturgiai ívén és felvállalnia mindazt a szerepet a meglevő feladata mellett, amit mindaddig a Szabadkai Népszínház töltött be. Így ettől az időszaktól egészen a Kosztolányi Színház (Szabadka) megalakulásáig, az Újvidéki Színház 8-9 bemutatót tartott, amelyben már csak részben tudta megtartani eredeti arculatát.

De nézzük, miben rejlett ez az eredeti arculat, amelyről beszéltek: Ljubljanában, Mariborban, Szarajevóban, Zágrábban, Belgrádban, Eszéken, Bécsben, Budapesten, Szolnokon, Tuniszban, Kairóban, bárhol, ahol a színház előadásaival megjelent és megmérettetett. Rangos fesztiválokon volt jelen és díjakkal tért vissza, vagy külföldi vendégszerepléseken mutatkozott be, mindenhol a magas művészi színvonalat emlegették és a társulat összjátékát.

Azokban az előadásokban, amelyek az Újvidéki Színház profilját határozták és határozzák meg, a megoldás korszerűsége a szembetűnő és a közlés időszerűsége.

Ezzel meghatároztuk az Újvidéki Színház játékmódját, amely stílusában a groteszket használta, közlendőjében pedig az éppen időszerű világnézetből építkezett, ezért kifejezésrendszerét nevezzük modern realizmusnak. Ennek a kettősségnek az egybefonódása eredményezte azokat a kiemelkedő előadásokat, amelyben a sajátos értelmezésről és játékmódról beszéltek. Ezt a kialakított arculatot erősítették színészeink az Újvidéki Színházat „érző” rendezőkkel együtt az elmúlt két és fél évtizeden át.

Ezek az előadások: F. Dürrenmatt: Play Strindberg; P. Weiss: Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása; Albee: Nem félünk a farkastól; Csehov: Három nővér, Cseresznyéskert, Ványa bácsi; Beckett: Godot-ra várva; Mrožek: Tangó, Ház a határon, Károly, Rendőrség; Büchner: Woycek; Kao Hszing-csien: A buszmegálló; Örkény: Tóték; Molnár: Játék a kastélyban, Lilom; Moliere: Nők iskolája, Amphytron; Kosztolányi: Édes Anna; Ibsen: Kísértetek; Tolnai: Végeladás, Pripacitrom; Sütő: Egy lócsiszár vasárnapja; Várkonyi-

Miklós: Sztárcsinálók; Martin

Čičvak: Profik háza; Genet: Cselédek; Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres.

Új és klasszikus szövegek mai szemmel való olvasatáról van szó ezekben az előadásokban, és ezt követi az aktuális játékmód alkalmazása. A világnézet és életérzés közlendője került a történetiség elé. A rendezők először a szituációkat teremtették meg, és abba helyezték a színészeket. Mivel nem a mese teremtette meg a szituációt, eltűnt az abszolút főszereplő, és helyébe a szituációban levő hősök csoportja került.

A csodák váróinak és csodák keresőinek története húzódik minden jelentős Újvidék-színházi előadás szöveghátterében, a Play Strindberg Alice-étől, a Hat szereplő szerzőt keres előadássornak eddigi ívében.

Az Újvidéki Színház fennállásának 25 éve alatt játszott világirodalmi klasszikusokat, a magyar irodalmi klasszikusait, a jugoszláv irodalom klasszikusait, és minden irodalmi terület modern szövegeit; és mindezek mellett a vajdasági magyar szövegeket, mintegy húszat, és drámapályázatok meghirdetésével serkentette honi íróinkat a drámai művek írására. Ennek eredményei kisebb, nagyobb sikerrel jártak.

                                                                       Franyó Zsuzsanna