• Akik feje fölött elmozdult a határ
• A felvidéki magyarság politikai önszerveződése
• A szlovenszkói magyarok helyzete az 1920-as években
• Magyarok a felbomlás felé haladó Csehszlovákiában
• Felosztják Csehszlovákiát, visszatér a „Felvidék”
• Töredékmagyarság a szlovák államban
• Hontalanná lett magyarok a második világháború utáni Csehszlovákiában
• A magyar kisebbség helyzete a pártállam idején
• Az emberarcú szocializmus kísérlete 1968-ban
• A „normalizáció” két évtizede
• A magyar kisebbség helyzete a rendszerváltás utáni cseh-szlovák államban
• Hogyan tovább az önálló Szlovák Köztársaságban?

Amikor a szlovákiai magyar kisebbség történelmével foglalkozunk, óhatatlanul felmerül az általa lakott térség megnevezésének problémája. A magyarországi szakirodalom egyaránt használja a Szlovákia és a Felvidék kifejezést, a szlovák történetírás viszont sértődötten veszi tudomásul ez utóbbi használatát. 1918-ig, a történelmi Magyarország felbomlásáig a Felvidék fogalma egyet jelentett a szlovák etnikum településterületével, Észak-Magyarország azon területeit értették alatta, amelyet a szlovákság lakott. A dualizmus korában a Felvidékre címzett rendeleteket általában abba a 16 megyébe jutatták el, amelyben a szlovák lakosság aránya meghaladta a 20%-ot.

A trianoni békediktátum következtében a szlovákok által lakott Felvidékkel együtt Csehszlovákiához került egy jelentős magyar terület is, a mai Dél-Szlovákia.

A történelmi Magyarország 1918-ban megkezdett és a trianoni békediktátum 1920. június 4-i aláírásával véglegessé váló feldarabolása elsősorban az első világháború végén kialakuló nagyhatalmi szándékok eredménye volt. A háborúból vesztesen kikerülő magyarság nem élhetett az önrendelkezés jogával, sorsáról párizsi tárgyalótermek asztalainál döntöttek. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása is sokkal inkább volt a győztesek érdekeit szolgáló esemény, mint az érintett lakosság akarata.

Az észak-magyarországi megyéket is magába foglaló csehszlovák állam megalakításának tervét először a prágai egyetem Nyugat-Európába emigrált filozófiaprofesszora, Tomáš Garrique Masaryk vetette fel 1915 folyamán. Az akkor még irreálisnak tetsző ötlet 1918 nyarára az antanthatalmak sorozatos győzelmeit követően elérhető közelségbe került. Miután a győztesek véglegesen elhatározták az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolását, s a Monarchia kormánya is elismerte a vereséget, 1918. október 28-án megalakul a Csehszlovák Köztársaság.

A felső-magyarországi megyék lakossága szempontjából azonban döntő jelentőségűnek az új állam határainak kijelölése bizonyult. A cseh politikusok kezdettől fogva az „etnikai Szlovákiát” meghaladó területek megszerzésére törekedtek. Az új magyar kormány számára csupán az jelenthetett némi reményt, hogy a november 14-én az antant képviselőivel Belgrádban megkötött fegyverszüneti egyezmény továbbra is magyar közigazgatás alatt hagyta a Felvidéket. A ravasz és a Párizsban jó kapcsolatokkal rendelkező csehszlovák külügyminiszternek, Benešnek azonban sikerült elérnie, hogy a franciák beleegyezzenek Észak-Magyarország cseh megszállásába. A magyar kormánynak 1918 karácsonyán átadott antantjegyzék szerint a magyar csapatokat a Duna, az Ipoly és a Rimaszombattól az Ung folyóig húzott vonal mögé kellett visszavonni. Az itáliai cseh légiós csapatok szilveszter napján vonultak be az ősi koronázó városba, Pozsonyba, január és február folyamán pedig a kijelölt területek egészét megszállták. Mohóságukban gyakran túl is lépték a demarkációs vonalat, így próbálva kész tények elé állítani a békekonferenciát. Habár a párizsi határtárgyalásokon Beneš a Vác-Gyöngyös-Miskolc-Sárospatak vonalat is szerette volna megszerezni, a döntéshozók kisebb-nagyobb módosításokkal a karácsonykor megállapított demarkációs vonalat véglegesítették államhatárként.

A végleges döntést aláírt trianoni béke értelmében Magyarország 11 vármegyéjének (Árva, Liptó, Turóc, Szepes, Sáros, Trencsén, Ung, Pozsony, Nyitra, Bars és Zólyom) teljes területe, további 11-nek (Esztergom, Győr, Komárom, Hont, Nógrád, Gömör, Zemplén, Ugocsa, Máramaros, Abaúj-Torna és Bereg) kisebb-nagyobb részei kerültek a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá. Ezen a területen 2,5 millió lakos élt, ebből 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű. A Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt. A Szlovákiába került magyarság döntő része a szlovák-magyar határ mentén Pozsonytól Nagykaposig húzódó összefüggő sávban élt, de jelentős számú volt a magyarok száma a Felvidék szlovák többségű megyéinek városaiban is, például Besztercebányán, Trencsénben, Eperjesen, Késmárkon.

A váratlanul új állami keretek közé kényszerült felvidéki magyarság megdöbbenve vette tudomásul az eseményeket. A bénultságot azonban fokozatosan a tiltakozás hangja váltotta fel. Érsekújvár környékén a januárban bevonuló cseh csapatokat népfelkelők próbálták feltartóztatni. Február elején a vasutasok és postások kezdtek egész Szlovákiára kiterjedő sztrájkba, amit a hatalom Csehországból ide vezényelt vasutasok segítségével tudott csak letörni. A legjelentősebb tiltakozó akcióra 1919. február 12-én Pozsonyban került sor. A város megszállása ellen tiltakozó hatalmas tömeg a Vásár térre vonult fel, a hatóságok azonban sortűzzel fogadták őket. A brutális rendőri beavatkozásnak 7 halálos áldozata és 23 sebesültje volt. A következő hetekben Szlovákia szinte minden magyar többségű városában sor került tiltakozó megmozdulásra, így például március 15-én Kassán.

Habár a csehszlovák hatalomnak fokozatosan sikerült megszilárdítania pozícióit, a magyar lakosság továbbra is átmenetinek tartotta az idegen uralmat. Sokan abban bíztak, hogy Felső-Szilézia vagy Karinthia példájára a vitatott területek hovatartozásáról népszavazás dönthet majd, amelynek nyilvánvaló lett volna a végeredménye. Azt, hogy a többség a cseh uralmat csupán átmeneti helyzetnek tartotta, az állami alkalmazottak példája is bizonyította. Az újonnan megalkotott csehszlovák törvények ugyanis állami hűségeskü letételét követelték meg tőlük. Erre azonban csupán elenyésző részük volt hajlandó. A Szlovákia igazgatásával megbízott minisztérium ezrével bocsátotta el állásukból a megalkuvásra nem hajlandó magyarokat, majd erőszakkal kiüldözte őket Csehszlovákia területéről. A magyar vasutasok, hivatalnokok, tanítók stb. elüldözésével az impériumváltást követő első hónapokban mintegy 100 ezerrel csökkent a „szlovenszkói” magyarok száma.

A Felvidék hovatartozását illetően tovább éltette a bizonytalanságot a Csehszlovákia és a Magyar Tanácsköztársaság között 1919 tavaszán kirobbant fegyveres konfliktus. A cseh csapatok intervenciója nyomán megindult ellentámadás során a Vörös Hadsereg ugyanis visszafoglalta a Szlovákiába került magyar területek döntő többségét, sőt keleten a lengyel határig hatolt. Az antant azonban visszavonulásra kényszerítette a magyar katonaságot, így a kisebbségbe került magyarságnak fokozatosan bele kellett nyugodnia sorsába.

Az új körülmények közé került magyarság számára a legnehezebb próbatételt az anyanyelve ellen azonnal meginduló támadások jelentették. Csehszlovákia 1919 szeptemberében aláírta a békekonferencia keretén belül Saint-Germainben megkötött nemzetközi kisebbségvédelmi szerződést, amely biztosította a kisebbségi lakosok törvény előtti egyenlőségét, szabad anyanyelvhasználatát, anyanyelvű iskoláztatásának jogát. A sokszor homályos megfogalmazás azonban lehetővé tette a kerettörvény különféle értelmezését. A saint-germaini szerződés szolgált alapul a csehszlovák nyelvtörvény megfogalmazásához is (1921), amely a kisebbségi lakosság számarányától tette függővé az anyanyelvi jogok gyakorlását. A közigazgatás átszervezései során azonban a szlovákiai járások határát eleve úgy alakították ki, hogy minél kevesebb olyan járás legyen, ahol a magyar lakosság aránya eléri a törvény által megkövetelt 20%-ot. A törvények és a gyakorlat között óriási űr tátongott, s az állami hivatalok a csehszlovák politikai vezetés hallgatólagos támogatásával nap mint nap megsértették a magyarság nyelvhasználati jogait. A magyar nyelv ellen indult támadások elsősorban az egységes magyar tömbön kívül élőket érintették, de a türelmetlen szlovákosítás a színmagyar vidékeken is teret nyert. Az olyan jelentékeny, de már kisebbségbe került magyarságú városokban, mint Zólyom, Ruttka, Rózsahegy, de még az akkor szinte színmagyar Léván is falragaszokkal, fenyegető akciókkal próbálták száműzni a magyar nyelvet a hivatalokból, a munkahelyekről, az utcáról. A vasúti alkalmazottaknak országos körrendelet tiltotta, hogy egymás között magyarul beszéljenek, de például a Gömör vármegyei Nagyrőcei járás szolgabírája a magyar nyelvű énekeket tiltotta ki járása területéről 1922 augusztusában megfogalmazott hirdetményében.

A sokszor durva szlovákosítási hadjárat azonban nem csak nyelvi jogaiban sértette a magyarságot. Az új hatalom emberei igyekeztek minden nyomát eltüntetni a régvolt világnak. Ennek a gyalázatos hadjáratnak nemcsak a különböző utcai feliratok, utcanévtáblák estek áldozatul, de a magyar jellegű emlékművek, szobrok is. Ledöntötték többek között a dévényi és a Zobor-hegyi millenniumi emlékművet, Fadrusz János híres alkotását, a pozsonyi Mária Terézia-szobrot.

A szlovákosítási hullám természetesen nem kímélte az egyházakat és az iskolákat sem. Az új hatalom útját bezárt vagy elszlovákosított általános és középiskolák szegélyezték. Egyik pillanatról a másikra számolták fel a rozsnyói és a lévai gimnáziumot, az eperjesi jogakadémiát és a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet. Az itt oktató kiváló tanári kar nagyobb része az egyetemmel együtt Pécsre került ugyan, de a szlovákiai magyarságnak a mai napig sincs saját felsőoktatási intézménye. Színmagyar városokban alakultak szlovák nyelvű polgári iskolák (Dunaszerdahelyen, Szepsiben), amelyek magyar iskola hiányában a szlovákosítás fontos eszközeivé váltak. A magyar iskolák leggyorsabban a szlovák többségű területeken szűntek meg. Az itt élő magyar lakosság az anyanyelvű művelődés és oktatás hiányában gyorsan az asszimiláció útjára lépett. A valaha vegyes nyelvű és kultúrájú városok, mint Trencsén, Nyitra, Késmárk, Besztercebánya egynyelvűvé szürkültek, ahol az uralkodó szlovák nyelv mellett a magyar csupán néhány család konyhanyelvévé degradálódott.

A Monarchia romjain megalakult utódállamok közül Csehszlovákiában érvényesültek leginkább a polgári demokratikus jogok, amelyben nem kis szerepe volt az 1935-ig az ország élén álló Masaryk elnöknek. A francia és az amerikai mintára megalkotott kerettörvények biztosították a kisebbségek politikai életbe való bekapcsolódását. A demokratikus keretek azonban nem tudták elfedni a nemzeti és nemzetiségi kérdés megoldatlanságát, Szlovákia (ezen elsősorban a szintén kisebbséget alkotó szlovákságot kell érteni) és Kárpátalja autonómiájának és a nemzeti kisebbségek helyzetének megoldatlan problémáját.

Az ezeréves haza felbomlása és a hatalomváltás váratlanul érte a Csehszlovákiába került magyarságot. Részben a bizonytalanságnak, részben a Szlovákia területére meghirdetett rendkívüli állapotnak és katonai diktatúrának tudható be, hogy a magyarság politikai önszerveződése csupán a háború befejezése után egy évvel, 1919 végén kezdődött meg. A korábbi pártstruktúra a Monarchia felbomlásával szétesett, így a politikai intézményrendszer kiépítését az alapokról kellett kezdeni. A pártszervezkedést az 1920 elejére meghirdetett nemzetgyűlési választások gyorsították fel. A világnézeti és osztályalapokon szerveződő magyar pártok közül elsősorban a Magyar és Német Szociáldemokrata Párt, a keresztényszocializmus eszméire építő Országos Keresztényszocialista Párt és a kisgazda és paraszti rétegeket tömörítő Országos Magyar Kisgazdapárt emelkedett ki.

A keresztényszocialisták szervezkedése már 1919 őszén megkezdődött, és a formálódó párt alapeszméjévé a nemzeti tolerancia vált. Ennek jegyében fordult a Felvidék valamennyi őslakosához, magyarokhoz, németekhez, szlovákokhoz, ruténokhoz, hirdetett harcot a betolakodó csehek és a bolsevizmus ellen. A keresztényszocialista csoportok helyi szintű megszervezése után a párt 1920. március 23-án tartotta meg első kongresszusát Pozsonyban. Az Országos Keresztényszocialista Párt első elnökévé Lelley Jenő nyitrai ügyvédet választották.

A keresztényszocialistákhoz képest kis késéssel indult meg a kisgazdák szervezkedése. A volt Nagyatádi Szabó-féle párt helyi szervezeteire és a gazdakörökre építkező párt két központja Rimaszombat és Komárom volt. Az új hivatalos nevén Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt elsősorban a parasztság érdekvédelmére helyezte a hangsúlyt, de programjában a keresztényszocialistáktól eltérően, nyíltabban fogalmazta meg a magyarság nemzeti jogainak védelmét. A párt elnökévé Szent-Ivány József bejei földbirtokost választották.

A fentebb említett pártok közül egyedül a szociáldemokraták rendelkeztek a kezdetektől szervezett tagsággal, hiszen a fordulat előtt a Magyar Szociáldemokrata Párt erős pozíciókkal bírt a Felvidék nagyobb városaiban. Mivel azonban a szlovák szociáldemokrácia nemzeti alapon egységre lépett a cseh szociáldemokráciával, a főleg Pozsony és Kassa munkásságát tömörítő magyar és német alapszervezetek megalakították a Magyar és Német Szociáldemokrata Pártot.

Az 1920 áprilisában megtartott első parlamenti választásokon ez a három párt képviselte a „szlovenszkói” magyarságot. A választások előtti időszakban ugyan felmerült a választási bojkott elképzelése is - elsősorban a folyamatos nemzeti sérelmek és a még alá nem írt békeszerződés következtében meglévő bizonytalan jogi helyzet miatt -, végül azonban a magyar politikusok a részvétel mellett döntöttek. A hatalom mindent megtett, hogy a magyar pártok szereplése sikertelen legyen. Már a választási törvény is ezt szolgálta, hiszen míg a tisztán szlovák választási kerületekben csupán 18-20 ezer szavazat kellett egy képviselői mandátumhoz, addig a magyar jellegű érsekújvári és kassai választókerületben 27 ezer szavazatra volt szükség. Szintén a magyar szavazók megtévesztését szolgálta az, hogy egy „álmagyar” párt is elindult a választásokon Magyar Nemzeti Párt néven. Ez azért volt feltűnő, mert a hatóságok korábban elutasították egy ugyanilyen nevű magyar párt bejegyzését. A megtévesztő akció azonban sikertelen volt, hiszen a csupán nevében magyar párt csúfos kudarcot vallott, miközben a magyarság érdekeit szolgáló pártok jól szerepeltek. A nemzetgyűlés alsóházába 8 képviselőt, míg a felsőházba 3 szenátort juttatott a három magyar párt. Mivel 2 magyar képviselő a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt listáján is bekerült, így összesen 13-an képviselték a magyarságot a nemzetgyűlésben.

A hatékony parlamenti munka sem tudta azonban felszámolni, a magyarság elleni sérelmeket. A napi politika egyre inkább bebizonyította, hogy a csehszlovák vezetés nem gondolta komolyan a kisebbség jogainak betartására tett ígéreteit. A szlovákiai magyarság szempontjából leginkább károsnak a zsellértörvény és a földbirtoktörvény bizonyult. A zsellértörvény alapján kis- és középbirtokos magyar parasztok sorát fosztották meg korábban bérbe adott földjeitől, s juttatták azt a zsellérszerződést kötött bérlők tulajdonába. A törvény értelmében a szlovák földmunkások gyakran nagyobb birtokhoz jutottak, mint korábbi kenyéradó gazdáik.

Az igazi érvágást azonban a földreform jelentette a magyarság birtokviszonyain. Az első világháborút követő politikai-társadalmi mozgások szinte valamennyi közép-európai államban magukkal vonták a birtokviszonyok rendezését. A viszonylag radikális csehszlovák földreformnak azonban a szociális irányultsága mellett nem titkoltan nemzeti célja is volt. „Szlovákia déli határainak biztosságossá tétele megköveteli a föld átruházását - azonban nemcsak az apró parcellázásra szánt földét, hanem lehettőleg az összesét - a nemzeti és állami szempontból megbízható lojális tulajdonosok birtokába” - nyilatkozta az Állami Földhivatal későbbi elnöke a földreformmal kapcsolatban. Gondolata érthető volt mindenki számára, a megbízhatatlan magyaroktól a megbízható szlovákok kezébe kell átjátszani a földet. A földreform értelmében a 150 hektárnál nagyobb birtokok kerültek lefoglalásra és szétosztásra. Szlovákia domborzati viszonyai miatt ezek nagy része a déli területeken volt, így a magyarlakta területeknek egyharmada, több mint 300 ezer hektár esett a törvény hatása alá. A parcellázás során azonban csak a felosztott terület 20%-át kapták az itt lakó magyarok, a földek nagy részét nemzeti- és párthűség alapján szlovákok és csehek kapták. A földreform lehetőséget teremtett az egységes magyar nyelvterület megbontására is. A tervek szerint mintegy 150-200 szláv telepes falut szándékoztak a magyar vidékeken alapítani mintegy 100 ezer kolonista család áttelepítésével. Ez a terv ugyan teljes mértékben nem valósult meg, de így is kolóniák sora, körülbelül 100 új telepes község jött létre a korábban színmagyar vidékeken. A morva és szlovák kolonisták számára a legjobb minőségű földterületeket hasították ki, és számos kedvezményt kaptak, hogy megmaradjanak a számukra idegen környezetben. Kedvező hiteleket kaptak, állami pénzeken iskolákat, templomot, középületeket emeltek számukra. Gazdagságukkal hivalkodva próbálták magukhoz csábítani a környező magyarságot, s mint a kor egyik legjobb faluszakértője, Jócsik Lajos írta: „… a gazdagodó telepes községekkel szegény és rongyos magyar falvak néztek farkasszemet, de az indulatok kirobbanására vigyázott a jegyző csendőreivel.”

A sérelmek további forrását a hosszú éveken át megoldatlan állampolgársági kérdés okozta. A törvények ugyanis az automatikus jog helyett különféle feltételekhez kötötték a csehszlovák állampolgárság megszerzését. Ezzel visszaélve, a hivatalok tízezreknek keserítették meg az életét, s mondvacsinált indokokkal utasítottak ki ezreket az országból. Rendezetlen állampolgársága miatt fosztották meg képviselői mandátumától, majd utasították ki az országból Tobler János keresztényszocialista képviselőt, de el kellett hagynia az országot a Sarló mozgalom egyik vezéralakjának, Balogh Edgárnak is.

A felsorolt tények következtében a magyar pártok a két háború között sérelmi politikát folytattak. Panaszaikkal azonban nemcsak a prágai és pozsonyi hivatalokhoz fordultak, hanem a budapesti kormánykörökhöz és a Népszövetséghez is. E politika eredményessége a magyar pártok együttműködésétől is függött.

Kezdetben azonban nem volt túl jó a viszony a keresztényszocialisták és a kisgazdák között. Keresztényszocialista részről többször is elhangzott, hogy csupán ők jogosultak arra, hogy a felvidéki magyarság érdekeit képviseljék. Idővel azonban kénytelenek voltak elismerni a kisgazdák sikereit, akik a másik párt erősen katolikus jellege miatt, főként a magyar reformátusság körében váltak népszerűvé. Az ellenzékben politizáló magyar és német pártok együttműködését segítette elő a Szlovenszkói és Ruszinszkói Ellenzéki Pártok Közös Központi Bizottságának a létrehozása 1920 decemberében. A pártközi alakulat ugyan követelte Szlovákia autonómiájának elismerését és a törvényes jogrend biztosítását, de sem közös programot, sem hatékony együttműködést nem tudott teremteni. Gyakorlati szempontból hatékonyabban működött a szövetkezett pártok Központi Irodája, amely 1922-ben alakult meg. A losonci székhelyű iroda az ellenzéki képviselők segítségével próbálta orvosolni a magyar és német kisebbségen esett sérelmeket. Az iroda vezetője Petrogalli Oszkár besztercebányai ügyvéd volt. Szintén a közös politizálást segítette elő a magyar ellenzéki pártok közös sajtóorgánumának, a Prágai Magyar Hírlapnak az elindítása. Az 1922. június 1-jétől megjelenő napilap az első köztársaság megszűnéséig a magyar kisebbség legfontosabb politikai fóruma volt.

A budapesti kormánykörök szintén a két párt együttműködésében, sőt egyesülésében látták a megoldást. Erre először 1925-ben történt kísérlet, amikor a kisgazdák elnöke, Szent-Ivány József állt az egyesülést szorgalmazók élére, s pártjából és a Ruszinszkói Jogpárt híveiből létrehozta az összmagyar mozgalomnak szánt Magyar Nemzeti Pártot. A keresztényszocialisták azonban elutasították a kezdeményezést, s így továbbra is kétpárti jellegű maradt a magyar politizálás. Ha Budapestnek az egyesítést nem is sikerült elérnie, legalább a választási együttműködésre próbálta rábírni a pártvezetőket. Szent-Ivány József és az Országos Keresztényszocialista Párt új elnöke, Szüllő Géza azonban nem tudtak megegyezni, s így az 1925-ös választásokon külön listán indult a két párt. Sikeresebben a Magyar Nemzeti Párt szerepelt, amely 5 képviselői és 3 szenátori mandátumot szerzett, míg a keresztényszocialistáknak 4 képviselői és 2 szenátori hely jutott. A szorosabb együttműködés hiánya eltérő pártstratégiát takart. A keresztényszocialisták továbbra is merev ellenzéki pozícióból politizáltak, míg a nemzeti párt a jobboldali-polgári német pártokkal együttműködve reálpolitikát igyekezett folytatni. Ezzel tulajdonképpen a kisebbségi német politizálás modelljét követték, akiknek pártjai részben ellenzékből, részben aktivista eszközökkel élve próbálták érdekeiket érvényesíteni. A kormánypártokkal folytatott tárgyalások azonban eredményt nem hoztak, mindössze az eddig hontalan magyarok állampolgárságát rendező ún. lex Derer törvényt sikerült a parlamentben megszavazni. Így a csehországi német pártok egy részével szemben, amelyek a 30-as évek végéig folytatták az aktivista politikát, a Magyar Nemzeti Párt hamarosan szakított ezzel a stratégiával.

Természetesen a „két nagy” mellett más pártok is küzdöttek a szlovákiai magyar lakosság szavazataiért. Jelentőségük azonban csekély volt. Közülük a városi magyar zsidó értelmiséget és liberális polgárságot megszólító Szlovenszkói Polgári Párt és a kisgazdákkal végig jó kapcsolatot ápoló Magyar Jogpárt érdemel említést. Ez utóbbi azonban 1925-ben beolvadt a megalakuló Magyar Nemzeti Pártba.

Az eddig említett pártalakulatoktól eltérően, kormánypárti jellege volt a Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földmívesek Szövetsége elnevezésű pártnak. A legjelentősebb csehszlovák párt, az Agrárpárt vezetőjének Milan Hodžának a kezdeményezésére létrehozott magyar párt tagjai a csehszlovák állam elkötelezett híveinek vallották magukat. A kisebbségi jogokat oly sokszor megsértő kormányhoz lojális mozgalomnak azonban jelentősebb bázisa sohasem volt a magyarság körében, így a párt csupán kirakatszerepet tudott betölteni.

Habár nem tartozott a magyar politikai szubjektumok közé, mégis ide kívánkozik a Szepesi Német Párt említése. Ennek a német kisebbség joginak védelmét felvállaló pártnak a tagbázisát a magyar érzelmű szepességi német polgárság alkotta, és a párt végig a magyar pártok szövetségeseként működött.

A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után nemcsak a politikai, hanem a gazdasági hatalom is az uralkodó nemzet kezébe került. Az ipart nacionalizálták, a földreformmal pedig a mezőgazdaság birtokviszonyait változtatták meg. A földreform negatív hatásait próbálta ellensúlyozni a magyar szövetkezeti mozgalom megszervezése. A Szlovákiában és Kárpátalján működő több száz különféle magyar szövetkezet közül a galántai székhelyű Hanza szövetkezeti áruközpont volt a legjelentősebb, hatásköre azonban csupán a magyar régió nyugati területeire terjedt ki, Pozsonytól az Ipoly-völgyéig. Tevékenységében a magyarországi Hangya mozgalom hagyományaira épített, miközben szoros kapcsolatokat ápolt a Felvidék magyar pártjaival.

A 20-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a szlovákiai magyarság annak ellenére, hogy sikeresen építette ki pártstruktúráját, gazdasági és kulturális intézményrendszerét, súlyos veszteségeket szenvedett. A népszámlálás adatai szerint az 1921-ben kimutatott 650 ezer magyar helyett 1930-ban csupán 592 ezer magyar élt a mai Szlovákia területén. Ez az adat még akkor is figyelmeztető, ha tudjuk, hogy a korabeli csehszlovákiai népszámlálások hitelessége megkérdőjelezhető. Különösen riasztó volt a magyarság fogyása a szlovák többségű területeken, s korábban magyar vagy magyar-német jellegű városok váltak ekkorra szinte teljes egészében szlovákká. A kedvezőtlen adatokhoz hozzájárult a magyar nyelvű és kultúrájú zsidóság zsidó nemzetiségűként való regisztrálása is. Erre a színtisztán magyar nyelvű Dunaszerdahely példája a legjobb bizonyíték. Az ott élő zsidóság nagy része zsidó nemzetiségűnek vallotta magát, így a városban a népszámlálás adatai szerint a magyarok részarány 50% alá esett. A magyarság statisztikai fogyása a nyelvtörvényben megállapított 20%-os küszöb miatt kapott jelentőséget. Az 1930-as népszámlálás adatai alapján szüntették meg a kétnyelvűség gyakorlatát a Felvidék két centrumában, Pozsonyban és Kassán, ahol a magyar lakosság arányszáma 20% alá esett. Megtörtént azonban az is, hogy a hatóságok települések ide-oda csatolásával, a járáshatárok elmozdításával érték el azt, hogy bizonyos járásokban megszüntethessék a magyar nyelv használatát. Ez történt többek között a Pozsonyi, Kassai vagy a Nyitrai járás esetében.

A két háború közötti időszakban a Csehszlovákiát is elérő nagy gazdasági válság jelent korszakhatárt. A válság idején kibontakozó munkanélküliség és szociális elégedetlenség kísérőjelenségeként egész Európában megerősödtek a szélsőséges politikai irányzatok, a kommunizmus és fasizmus. Hitler hatalomra jutásával egyre nyilvánvalóbbá vált a versailles-i békerendszer gyengesége, és az, hogy Franciaország nem képes garantálni Csehszlovákia biztonságát. A csehszlovák politika is mindinkább aszerint kezdett polarizálódni, hogy az egyes politikai erők hogyan viszonyultak az ország egységéhez. Csehországban megerősödött és komoly tényezővé vált a Hitler befolyása alatt álló Szudétanémet Párt, míg Szlovákiában az autonómiáért küzdő Hlinka-féle Néppárt. A fokozatosan radikalizálódó szlovák társadalomban egyre erősebb hang-hangsúlyt kapott a csehellenesség.

A baloldali eszmék népszerűsége az ellenzéki magyar pártok számára is gondot okozott, hiszen Dél-Szlovákia agrárnépessége között is egyre nagyobb teret hódított a kommunista mozgalom.

A megváltozott nemzetközi erőviszonyok felerősítették a magyarországi revizionista törekvéseket. Ebben a helyzetben felértékelődött a szlovákiai magyar kisebbség szerepe és politikai magatartása. A döntő többség számára továbbra is meghatározó maradt az ellenzéki magatartás, s egyre határozottabbá vált a magyarlakta területek sorsának újrarendezése iránti igény. Ezzel szemben a csehszlovák politikát támogató aktivista politika a magyarság körében nem honosodott meg. Csupán a kormánypártok listáján induló egy-egy politikus képviselte ezt a fajta közéleti magatartást. Bizonyosfajta átalakuláson mentek keresztül az ellenzéki magyar pártok is, amelynek okait elsősorban a körülmények megváltozásában, másrészt egy új politikus nemzedék színre lépésében kell keresni. Az Országos Keresztényszocialista Párton belüli változások legfontosabb eredménye a csupán 31 éves nyitraújlaki földbirtokos, Esterházy János pártelnökké való megválasztása volt. Az Esterházyak grófi ágából származó politikus hamarosan a szlovenszkói magyar politika meghatározó szereplőjévé nőtte ki magát. Generációváltásra került sor a Magyar Nemzeti Párton belül is. Szent-Ivány József ugyan továbbra is megmaradt pártelnöknek, az ügyvezetői elnöki tisztségbe viszont a fiatal Jaross Andor került. A megújuló Nemzeti Párt elsősorban a fiatalság és a munkások körében igyekezett újabb választókat szerezni. Ifjúsági szakosztályai Fiatal Magyarok Munkacsoportja néven országosan megszerveződtek.

A magyar pártok aktivizálódására a hatalom a kemény kéz politikájával próbált válaszolni. Napirenden voltak a házkutatások, tiltó rendeletek, s a Prágai Magyar Hírlap időszakos betiltása is egyre gyakoribbá vált. A szlovákiai magyar politizálás azonban továbbra is megmaradt a törvényes keretek között, s elutasított mindenféle szélsőséget.

A 30-as évek második felében felértékelődött a kisebbségi pártok szerepe Csehszlovákiában. Az 1935-ös választásokon a legtöbb szavazatot a németek egységét megteremtő Szudétanémet Párt szerezte, de jól szerepeltek a Szepesi Német Párttal együtt fellépő magyar erők is. A megváltozott erőviszonyokat jelezte az is, hogy a korábban magyarellenességéről híres Beneš nemcsak a trianoni határok hibáit ismerte el, hanem az 1935-ös köztársasági elnöki választások idején a magyar pártok támogatását kérte. Az elnökválasztásból végül győztesen kikerülő Beneš a támogatás fejében a magyar kisebbség sérelmeinek orvoslását ígérte.

A nemzetközi helyzet és a csehszlovák politikában bekövetkező változások újból időszerűvé tették a két ellenzéki magyar párt egyesülését. Ezt szorgalmazták a magyarországi kormánykörök, de a szlovenszkói magyar társadalom is. A pártegység konkrét ötlete ezúttal is a Magyar Nemzeti Párt köreiből származott, akik 1936 januárjában a Prágai Magyar Hírlapban megjelentetett felhívásban tették meg ajánlatukat az Országos Keresztényszocialista Párt felé. A keresztényszocialisták azonban megosztottak voltak ebben a kérdésben, így csupán hosszabb egyeztetés után sikerült a pártegyesítés tervéről megegyezni.

Az Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt - rövidebb nevén az Egyesült Magyar Párt - megalakulására 1936. június 21-én került sor Érsekújvárott. Az egységes magyar párt elnökévé Jaross Andort, ügyvezető elnökévé pedig Esterházy Jánost választották. A párt parlamenti klubjának vezetője Szüllő Géza lett.

A szlovák autonomista törekvések és a kisebbségek megoldatlan problémája belpolitikai válsághoz vezettek Csehszlovákiában. Beneš elnök ugyan tárca nélküli miniszteri posztot kínált Esterházy Jánosnak, a szlovák származású miniszterelnök, Milan Hodža pedig egy nemzetiségi statútum kidolgozására tett ígéretet, de javaslataikkal már elkéstek, az ország nemzetiségei átfogóbb és radikálisabb rendezésben reménykedtek. Az első próbatételt a szudétanémetek problémája jelentette. Mivel a prágai vezetés nem teljesítette az autonomista német törekvéseket, Hitler fellépését követően nemzetközi válság alakult ki. A nyugati hatalmak először közvetítőt küldtek Csehszlovákiába a vitás kérdések elsimítására, majd elfogadták az etnikai alapon való határrevízió elvét. A háborús feszültséggel teli hetek után döntés született arról, hogy a szudétanémet kérdést az 1938. szeptember 19-én Münchenben megtartott nemzetközi négyhatalmi konferencián rendezik. A konferencia döntése alapján Csehszlovákia többségében németek lakta területeit október 1-jei hatállyal Németországhoz csatolták.

A müncheni döntés egyik függeléke kötelezte Csehszlovákiát, hogy három hónapon belül rendezze a területi vitáit Lengyelországgal és Magyarországgal, máskülönben újabb nemzetközi konferenciát hívnak össze a kérdésben. A lengyelek a tárgyalásos utat mellőzve, rögtön ultimátummal fordultak Prágához, amelyben a vitás területek azonnali átadását követelték. Ennek a csehszlovák kormány eleget tett, így a lengyel csapatok már október 2-án bevonultak Teschen vidékére. Közben Dél-Szlovákiában is feszültséggel teli helyzet alakult ki. A Magyar Párt azonban továbbra is a megegyezéses politika híve maradt. Szeptember 17-én megfogalmazott nyilatkozatában az önrendelkezés és a népszavazás jogát kérte a szlovákiai magyarság számára. A lengyel példával ellentétben a magyar kormány szintén a tárgyalásos rendezés útját választotta. A két fél már a tárgyalások megkezdése előtt megegyezett a csehszlovákiai magyar politikai foglyok szabadon bocsátásáról, vegyes polgárőrség létrehozásáról és a magyar nemzetiségű katonák leszereléséről. A magyar kormány ezenkívül azt kérte Csehszlovákiától, hogy a jó szándék jeleként adja át Magyarországnak az Ipolyságot és a sátoraljaújhelyi vasútállomást. Miután ezt Csehszlovákia teljesítette, megkezdődhetett az érdemi munka. A tárgyalásokat a közben immár autonómiáját kikiáltó Szlovákia kormánya október 9-én kezdte meg a Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleki Pál által vezetett magyar küldöttséggel a szlovákiai Komáromban. Habár a szlovákiai magyar politikusok csalódottan vették tudomásul, hogy a magyar kisebbség ügyének rendezése nélkülük történik, a komáromiak magyar zászlókkal és a Himnusz éneklésével köszöntötték a tárgyalásokat.

A megbeszélések elején a magyar delegáció az 1910-es népszámlálás idején magyar többségű területek visszacsatolását javasolta. A Tiso miniszterelnök által vezetett szlovák fél nem adott azonnali választ, hanem az időhúzás taktikájához folyamodott.

A szlovákok végül elfogadták a területi követelések jogosságát, de csak a Csallóköz, majd harmadik javaslatukként ezen kívül néhány kisebb-nagyobb határ menti terület átadásáról voltak hajlandóak tárgyalni. Ez mindössze 350 ezer lakos visszatérését tette volna lehetővé, és a magyarlakta területek jelentősebb városai is Csehszlovákiában maradtak volna. A nagy nézetkülönbségek miatt a tárgyalások 5 nap után megszakadtak. A rendezésben érdekelt német kormány azonban igyekezett megegyezésre bírni a feleket. A csehszlovák kormány október 22-i javaslata már szinte teljesen azonos volt a magyar követelésekkel, mindössze néhány város - Kassa, Pozsony, Nyitra, Ungvár, Munkács - hovatartozása jelentett problémát. A tárgyaló felek ezért a nagyhatalmak döntőbíráskodását kérték, így a döntés az olasz külügyminiszterre, Ciano grófra és német kollégájára, Ribentropra maradt, akiknek valójában már csak a vitás városok hovatartozásáról kellett dönteniük. A november 2-án a bécsi Belvedere palotában lezajlott döntésről a magyar küldöttség elégedetten térhetett vissza Budapestre. Magyarország 11 927 négyzetkilométernyi területet kapott vissza több mint 1 millió lakossal. A visszatért lakosságnak 84%-a volt magyar, a maradék szlovák vagy rutén. A pontos határvonalat a két ország közös bizottságai állapították meg, az etnikai elveket szigorúan szem előtt tartva. A vitatott városok közül Pozsony és Nyitra ugyan Szlovákiában maradt, de a magyar kultúra olyan fellegvárai kerültek vissza, mint Galánta, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Munkács és Ungvár.

A bécsi döntés által kijelölt területek átadására november 5-11-e között került sor. Miután a csehszlovák hadsereg visszavonta katonai egységeit, a magyar honvédség vonult be a területre.

A müncheni és a bécsi döntés Csehszlovákia szétesésének a kezdetét jelentette. A térségben vezető szerepet játszó náci Németországnak nem fűződött érdeke egy ilyen államalakulat fenntartásához, így ösztönzésére a szlovák parlament 1939. március 14-én kikiáltatta a független Szlovák Köztársaságot. Egy nappal később német csapatok vonultak be a cseh országrészekbe, s azokat a birodalomhoz csatolták (Cseh Protektorátus). Ezzel párhuzamosan a magyar hadsereg megszállta Kárpátalja területét, megteremtve ezzel a közös magyar-lengyel határt.

Az első bécsi döntés és Kárpátalja megszállása következtében az 1918-ban Csehszlovákiába került magyarság döntő többsége pár évre ismét Magyarország polgárává vált. A viszszatérést követő öröm után gyorsan jelentkeztek a gondok is. Az Egyesült Magyar Párt a felvidéki magyarok húsz év alatt elszenvedett sérelmei gyors orvoslását várta. Ez lett volna a feladata a Jaross Andor vezetése alatt megszervezett Felvidéki Minisztériumnak is. A visszacsatolt területeket elözönlő anyaországi hivatalnokok és a Csehszlovákiához képest elmaradottabb gazdasági és szociális viszonyok azonban sok keserűséget okoztak. A kisparaszti és föld nélküli rétegek leginkább a csehszlovák földreform felülvizsgálásával és a birtokviszonyok újrarendezésével voltak elégedetlenek. Az igazi gondokat azonban a magyarság feje fölött gyülekező háborús fellegek jelentették, amelyek a megpróbáltatások újabb sorát hozták a felvidéki magyarok számára.

Az 1939. március 14-én önállósult „Szlovák Állam” fasiszta diktatúraként vonult be a történelembe. Fennállásának hat éve alatt a fasiszta Németország bábállamaként nemcsak gazdaságát, hanem katonai erejét is a nácik szolgálatába állította. Az ország élén egy katolikus pap, Jozef Tiso állt. A Szlovák Köztársaság mintegy 2,3 millió lakosából 67 ezer fő volt a magyar, akiknek 80%-a Pozsony környékén, illetve a Nyitra melletti Zoboralján élt. Kisebb számban éltek még magyarok a jelentősebb városokban, Eperjesen, Zólyomban, Lőcsén, Késmárkon, Trencsénben stb. A szlovák alkotmány a magyarokat a németekkel együtt - a csehekkel és zsidókkal ellentétben - „meghonosodott nemzetiségi csoportnak” tekintette, így elvileg ugyanazon jogok illették meg, mint a szlovákságot: jogosultak voltak politikai és kulturális szervezkedésre. A szlovákiai magyarság mozgáskörét azonban lényegesen behatárolta a szlovák alkotmány reciprocitást, vagyis viszonosságot kimondó elve, amely szerint: „…a nemzetiségi csoport alkotmányba foglalt jogai csak annyiban érvényesek, amennyiben ugyanazokat a jogokat élvezi az illető nemzetiségi csoport anyaországának területén lakó szlovák kisebbség is.” Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szlovákiai magyarságot ugyanazon jogok és bánásmód illették meg, mint a magyarországi szlovák kisebbséget. A reciprocitás elve, amelyet a két ország között kötött szerződés is rögzített a „szlovenszkói” magyar kisebbséget a túsz szerepébe kényszerítette, amellyel a magyar kormányt Pozsonyból zsarolni lehetett.

A magyar kisebbség helyzete a nacionalizmustól túlfűtött Szlovákiában nem volt könnyű. Nem voltak ritkák a magyarellenes megnyilvánulások, a magyarság kulturális és politikai tevékenységét akadályozó intézkedések. A szlovákiai magyar töredék egyetlen politikai reprezentánsa a Magyar Párt volt, amelyet az első bécsi döntés előtt Szlovákiában működő Egyesült Magyar Párt utódjának tekinthetünk. A szlovák hatóságok azonban csak 1941-ben engedték hivatalosan bejegyeztetni a pártot, s a későbbiekben is akadályokat gördítettek politikai tevékenysége elé. Így a párt tevékenysége leginkább kulturális, gazdasági és szociális területre korlátozódott. Fontos feladatának tekintette a magyar családok összefogását. Ezért a nagyobb városokban magyar házakat alakított ki, amelyek központi szerepet kaptak a magyar nemzeti öntudat megőrzésében. A párt támogatta a hátrányos helyzetű és a sokgyermekes családokat, a munkanélkülieket és az öregeket.

A Magyar Párt elnöke végig az az Esterházy János volt, aki már a 30-as években is fontos szerepet játszott a szlovenszkói politikában, de aki a háború idején vált a magyar kisebbség vezéralakjává, mindenki által elismert vezetőjévé. Esterházy már akkor példát mutatott, amikor a magyar területek visszacsatolásakor Szlovákiában maradt. A szlovák parlament egyedüli magyar képviselőjeként azonban nemcsak a magyar kisebbség gondjaival foglalkozott, hanem többször szót emelt a magyarországi szlovák kisebbség érdekében is. Esterházy emberi nagysága a Szlovákiában kibontakozott zsidóüldözés kapcsán nyilvánult meg. A szlovák parlamentben egyedüliként csak ő nem szavazta meg a zsidók deportálását lehetővé tevő 1942. évi LXVIII. számú törvényt. Ma már tudjuk, hogy Esterházy tevékenyen kivette részét az üldözött zsidókat menekítő akciókból is. Segített nekik elbújni, s közel ezer zsidó megkeresztelését megszervezve, megmentette őket az üldöztetéstől.

A felvidéki magyarság második világháború utáni sorsa szempontjából perdöntőnek bizonyult, hogy a szövetséges hatalmak már a háború alatt elfogadták a londoni emigrációban működő csehszlovák kormánynak azt a tervét, hogy Csehszlovákiát a München előtti határai között, tehát a felvidéki magyar területeket is visszakapva újítsák fel. Benešék azonban nem elégedtek meg ennyivel, hanem olyan nemzetállam megteremtését tűzték ki célul, amelyből hiányzik a nem szláv lakosság. Így született meg a kisebbségek kitelepítésének a tervezete, amelyet azzal próbáltak megindokolni, hogy döntő szerepet játszottak az első Csehszlovák Köztársaság megszűnésében. A nagyhatalmak azonban csak a német kisebbség esetében fogadták el a köztársaság elárulásának kollektív vádját, s az ő eltávolításukat jogos igényként kezelték. A londoni emigráns kormány és a moszkvai kommunista emigráció azonban továbbra is kitartott a mellett, hogy a „magyarkérdés” végleges megoldását egyedül a Csehszlovákiából való eltávolításuk jelentheti. Azt remélték, hogy a hadi események majd segítségükre lesznek, s ha Szlovákia területére északkelet felől érkeznek a felszabadító szovjet csapatok, azok dél felé haladva, maguk előtt tolva kiűzik a magyarokat a Felvidék déli részéről. Ebben az oroszoknak a szovjet földön megszervezett csehszlovák hadtest is segített volna. Ami sikerült a csehországi vagy lengyelországi németek egy része esetében, az a szlovákiai magyarság esetében kudarcot vallott. A hadi helyzet alakulása folytán ugyanis a front délkeleti irányból nyugat felé haladt végig Szlovákián, ami lehetetlenné tette a fentebb említett tervet. Pedig néhány politikus még konkrét terveket is készített arra nézve, hogy mit vihet majd magával a menekülő magyarság.

Miután a magyarok tömeges elűzésének a terve kudarcba fulladt, Benešék újra a nagyhatalmak támogatását keresték terveikhez. Az 1945 nyarán megtartott potsdami konferencia azonban csak a szudétanémetek esetében adott szabad kezet a csehszlovák kormánynak, míg a magyarok kérdésében Csehszlovákia és Magyarország megegyezését javasolta.

A diplomáciai próbálkozásokkal párhuzamosan Szlovákiában már 1944 közepétől kibontakozott a magyarellenes hisztéria. Az első magyarellenes intézkedéseket az 1944 augusztusában kirobbant szlovák nemzeti felkelés idején hozták. Noha a felkelés hatósugara a magyar nyelvterületre nem terjedt ki, a nemzeti felkelés irányítószerveként működő Szlovák Nemzeti Tanács határozatot hozott a Magyar Párt és a magyar egyesületek feloszlatásáról, a magyar középiskolák felszámolásáról.

Miután 1945 elejére Csehszlovákia keleti területei felszabadultak, a közben Moszkvában megalakult új kormány Kassára tette át székhelyét. Az itt április 5-én meghirdetett kormányprogram az újjáalakult köztársaság meghatározó dokumentuma. A demokratikus jogok és a többpártrendszer biztosítása mellett már megtalálhatók benne azok az elemek, amelyek Szovjetunió befolyásának megerősödését és a kommunisták hatalomátvételét vonták maguk után. A kormányprogram a csehek és a szlovákok egyenjogúságát hirdette meg, miközben a németeket és a magyarokat a kollektíve háborús bűnösökké nyilvánította. A kormányprogram bevallottan a szláv nemzetállam megteremtésének eszközeit fogalmazta meg. V. fejezete kimondta, hogy azokba a járásokba, községekbe, ahol a lakosság megbízhatatlan, vagyis nem szláv, a választott vezetők helyett államhű biztosokat neveznek ki. A Kassai Kormányprogram VII. fejezete kimondta, hogy csak azok a német és magyar személyek kaphatnak állampolgárságot, akik aktív antifasiszta múltat tudna igazolni. A többi német és magyar személytől megvonják az állampolgárságot és az abból származó jogokat. A IX. fejezet értelmében a magyar és német tulajdonban lévő földek az állam tulajdonába mennek át, a XV. fejezet pedig a köztársaság területén található összes német és magyar iskola azonnali bezárását rendelte el. A magyar iskolák bezárása következtében közel 100 ezer magyar gyermeket fosztottak meg attól, hogy anyanyelvén tanulhasson.

A Kassai Kormányprogram csupán a nacionalista célok megfogalmazását és meghirdetését jelentette. Megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények és rendeletek biztosították. Ezek közül mindenképpen Beneš elnök 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy jú-niusban kiadott rendelet írta elő. A rendeletek szinte az élet valamennyi területén hátrányosan érintették a magyarokat. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit stb.

A hatalom nyílt nacionalizmusának megnyilvánulása volt a pozsonyi magyarok kitelepítése 1945 májusában. Egy az első köztársaságban alkotott törvényre hivatkozva, a pozsonyi magyarok döntő többségét kikergették lakásából, s a Duna jobb partján fekvő Ligetfalun kialakított táborokba zsúfolták őket. Itt a táborba zárva vagy közmunkára ítélve tartották őket hónapokon keresztül, míg végül a táborokat 1946 augusztusában felszámolták.

Közben megindult a magyarok közmunkára való elhurcolása is. Ezt a köztársasági elnök közmunkáról szóló rendeletei próbálták a jog álcája mögé rejteni. A magyarok csehországi munkára való deportálása egyrészt az ott a németek elűzése miatt kialakult munkaerőhiányt próbálta pótolni, másrészt a deportált magyarok kényszerű széttelepítésével az azok helyére betelepített szlovákoknak igyekeztek helyet teremteni. Szlovákia délnyugati területeiről már 1945 őszén több mint 9 ezer magyart vittek mezőgazdasági közmunkára. Nagy részük azonban még a karácsonyi ünnepek előtt hazatért. Többségüket a cseh gazdák engedték el, de sokuknak szökniük kellett.

A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán újból megkezdődött a „munkaerő-toborzás”. Mivel a szlovák vidékekről sokan települtek át önként az elnéptelenedett cseh határszélre, a hatóságok abban reménykedtek, hogy a magyarok is követni fogják őket. A magyarok között azonban csak elvétve akadtak önként jelentkezők, így a csehszlovák kormány ismét az erőszakhoz folyamodott. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések szerint, Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítására” sor kerülhetett. Kivételt a tartósan munkaképtelenek, a többgyermekes özvegyek kaphattak. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. Innentől kezdve már minden a gazdák emberségén múlott. A mai adatok szerint összesen 220 faluból vittek el magyarokat, akik 6602 házat és majdnem 4 ezer hektár termőföldet hagytak maguk mögött.

A deportáltak otthon maradt vagyonát az állam ún. bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben csupán a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig annak tulajdonosai is. A bizalmiak nagy része volt partizánokból, az északi járásokból dél-szlovákiai „kolonistáknak” jelentkezőkből állt. Ezek sokszor már a deportálások végrehajtása előtt megjelentek a kiszemelt házaknál, s végignézték azt, hogyan hurcolják el a magyar családokat.

A magyarok kényszerközmunkára való elhurcolása része volt a Magyarország ellen indított nyomásgyakorlásnak, amelynek célja az ún. lakosságcsere-egyezmény végrehajtása volt. A lakosságcsere ötlete azután vetődött fel a Csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencia elutasította a magyarok egyoldalú kitelepítését. A Szovjetunió beható támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis cseh-szlovák külügyi államtitkár által szignált egyezmény értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyarányú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok számára jól működő gazdaságokat ígértek, s megpróbálták elhitetni, hogy a vesztesek közé tartozó Magyarországgal szemben Csehszlovákiában sokkal könnyebb lesz az életük.

A lakosságcsere lebonyolítása azonban késett. A magyar felet elsősorban a kitelepítendők közé kvótán felül besoroltak száma riasztotta. A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint ugyanis a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét. Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben, 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Óriási különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a szlovák-magyar határt.

A deportálások és az áttelepítések következtében védtelen és megrémült magyarságot a reszlovakizációs akcióval próbálták végérvényesen megtörni. A reszlovakizáció „visszaszlovákosítást” jelent, vagyis a szlovák értelmezés szerint az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak adtak lehetőséget visszatérésükhöz az anyanemzethez. Magát az elvet már 1918 után megfogalmazták, de tömeges alkalmazására csak a második világháborút követően került sor. A reszlovakizáltaknak lehetővé tették, hogy visszakapják állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, visszaadták elkobzott tulajdonukat. Ebből a szempontból arcátlan zsarolás volt, amellyel a szorult helyzetben lévő magyarokat próbálták rákényszeríteni nemzetiségük feladására. A reszlovakizáció végrehajtása a „reszlovakizációs bizottságokra” hárult. Ők végezték a propagandamunkát és bírálták el a beérkezett kérvényeket. Az agitációba gyakran a fenyegetés hangja vegyült, s a szórólapok gyakran arra figyelmeztették a magyar lakosságot, hogy a szlovák nemzetiség vállalása az utolsó esély a szabad élet biztosítására. A szlovákiai magyarok ennek ellenére több településen nyíltan szembeszálltak az akcióval. A városokban falragaszok jelentek meg. „Maradj magyarnak!”, „Tarts ki, magyar, ne félj!” - buzdítottak a feliratok. A Verebélyi járásban a református lakosság tömegesen utasította vissza a reszlovakizációt, de hasonló jelenséget máshol is lehetett tapasztalni.

A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság nagyobb veszélyt jelent a jövő szempontjából. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását. Ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak. Habár mennyiségi mutatók szempontjából a reszlovakizáció volt a nacionalisták legsikerültebb akciója, mégis ez okozta a legkisebb kárt a magyar nemzetrészben. A papíron egyik pillanatról a másikra szlovákká váló tömegek ugyanis érzéseikben továbbra is magyarok voltak, és így a szlovákiai magyarság folytonosságának a biztosítékai maradtak Szlovákiában.

A háború befejeztével a múlttal való leszámolás legfontosabb eszközei a háborús bűnösöket elítélő perek voltak. A szlovákiai magyar kisebbséget aránytalanul sok per sújtotta, hiszen a perek megkonstruálói így akarták elérni, hogy a lakosságcsere-egyezmény értelmében minél több magyart tudjanak Magyarországra áttelepíteni. Természetesen a perek a korabeli nacionalista propaganda eszközei is voltak egyben, amivel a magyarság bűnös szerepét próbálták dokumentálni. Ezért sorozatban fogták perbe a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A sokszor tömegessé váló perek közül méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnössé. Szintén perek sorát rendezték a szlovákiai magyarok jogvédelmét felvállaló és ellenállását megszervező csoportok tagjai ellen. 1949. december 30-án például a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség tíz alapítója ellen hoztak súlyos ítéletet. Közülük a legsúlyosabb büntetést, nyolcévi fegyházat, Arany A. László, a neves nyelvész kapta. Jelentőségében kiemelkedik a többi közül Esterházy János pere. A fasizmusra végig nemet mondó és az üldözött zsidókat menekítő Esterházyt a szlovák hatóságok tartóztatták le röviddel a háború befejezését követően. 1945 júniusában azonban a Magyar Párt más vezetőivel egyetemben a szovjeteknek adták át a magyar politikust, akit a szovjet bíróság a „fasiszta magyar párthoz való tartozás” vádja miatt tízévi kényszermunkára ítélt. Miközben Esterházy a szovjet gulagok embertelen viszonyai között raboskodott, Pozsonyban is per indult ellene, és a szlovák népbíróság mondvacsinált vádak alapján halálra ítélte. A fizikailag megtört politikust 1949-ben szállították haza a Szovjetunióból. Közben büntetését életfogytiglani fegyházra változtatták, így halálos betegsége ellenére börtönből börtönbe hurcolták. Esterházy János 1957-ben hunyt el a morvaországi Mírov börtönében.

A szlovák nemzetállam kialakításának egyéb eszközeitől (a lakosságcserétől, deportálásoktól és reszlovakizációtól) nem lehet különválasztani a felvidéki magyar települések nevének megváltoztatását. Az 1948 nyarán napvilágot látott rendelet célja Dél-Szlovákia etnikai képének megváltoztatása, magyar jellegének eltüntetése volt. A 946. számú rendelettel összesen 710 település nevét változtatták meg, amelyek nagy része a magyar nyelvterületen volt található. A települések nevének megváltoztatása újdonságnak számított a szlovák nacionalizmus eszköztárában, hiszen az első köztársaságban csupán a magyar nevek hagyományos szlovák változatát használták, például a Rimavská Sobota (Rimaszombat), Košice (Kassa), Rožnava (Rozsnyó), Bes (Bős) megnevezéseket. Az 1948-as rendelet értelmében viszont a magyarnak tűnő településneveket teljesen megváltoztatták. Az új név alapja gyakran a régi nyersfordítása volt, így lett a magyar Nyáradból, amely az első köztársaság idején a Ňárad nevet viselte Topolovec vagy Pozsonyeperjesből Jahodná. Az új megnevezések sokszor minden logikát nélkülöző fantázianevek voltak, például Nagymegyerből Čalovót, Somodiból Drieňovecet csináltak. Gyakori volt az is, hogy a magyar településeket neves szlovák személyiségek neveivel nevezték el. Párkányból Štúrovo, Tornaljából Šafárikovo, Bősből pedig Gabčíkovo lett. Ritka volt az a magyar település, amely neve megmaradt eredeti, esetleg annak szlovák helyesírással írt formájában: Bátka (Bátka), Padáň (Padány).

1948 februárja „új korszakot” nyitott Csehszlovákia történetében. A kormány egyik fő erejének és a kormányfőt adó Csehszlovák Kommunista Pártnak a tevékenysége hónapok óta tartó belpolitikai válságot időzett elő (Csehszlovákiában az 1946-os választásokon a kommunista párt győzött és alakított koalíciós kormányt. Szlovákiában viszont vereséget szenvedett, ott a Demokrata Párt került ki győztesen a választásokból. Magán a kommunista párton belül is komoly különbségek mutatkoztak Szlovákia jogállása tekintetében a két országrész között.). A szovjetek által sugallt praktikákkal sem a polgári pártok, sem az öregedő köztársasági elnök, Beneš nem tudott szembeszállni. A hatalmi harc 1948 februárjában tetőződött, amikor a Klement Gottwald vezette kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat. Rövidesen megkezdődött a sztálini típusú egypárti diktatúra kiépítése.

Az osztályérdekek érvényesítése megálljt parancsolt a nyílt nacionalizmusnak és a nemzeti sajátságok kidomborításának. A szocialista országoknak kényszerű barátságot kellett kötniük egymással, így Csehszlovákia és Magyarország viszonyának rendezését sem lehetett tovább halasztani. Ennek viszont a szlovákiai magyar kisebbség jogainak a visszaadása volt a feltétele. A magyarokkal szembeni politika megváltozása tehát nem a hatalmon lévő politikusok szemléletének megváltozásából fakadt, hanem külső, nemzetközi okai voltak.

A májusban kiadott alkotmányból ugyan még kimaradtak a nemzetiségek, a nemzetgyűlési választásokból pedig még mindig ki voltak zárva a magyarok, de 1948 őszétől fokozatos javulás kezdődött a szlovákiai magyarság helyzetében. A fordulatot 1948. október 25-e hozta meg, amikor is törvényt fogadtak el a szlovákiai magyarok állampolgárságának visszaadásáról. A magyarságot ért hátrányos megkülönböztetés felszámolását azonban számos visszás jelenség kísérte. Habár a lakosság-csere csupán 1949-ben fejeződött be, a kormány már 1948. augusztus 30-án döntést hozott a kényszerközmunkák megszüntetéséről, a Csehországba deportált magyarok hazatéréséről. A deportált családok tömeges hazaszállítása 1949 januárjában kezdődött, és újabb - nem várt - bonyodalmat okozott, hiszen a deportáltak birtokaiban ekkor már szlovák nemzetiségű „kolonisták” vagy külföldről (Magyarország, Románia) idetelepült szlovákok éltek. A hazatérők természetesen visszakövetelték házukat és egyéb ingatlanukat, amit a szlovák pártvezetés még 1949 szeptemberében is a „magyar sovinizmus” megnyilvánulásaként értelmezett. A helyzet megoldását a szlovák kormánykörök egy újabb deportálási tervben látták. Ez az 1949 őszére ütemezett akció a „Dél” fedőnevet kapta, s a magyarok áttelepítését ezúttal osztályérdekeket tükröző jelszavak mögé próbálták rejteni. A hivatalos indoklás szerint ugyanis az osztályellenségnek számító módosabb paraszti réteget vitték volna Csehországba. A több ezer elhurcolandó családdal számoló akciót végül az utolsó pillanatban leállították, de a deportálásból hazatért magyarok vagyonjogi helyzetének rendezése még évekig eltartott, és máig negatív következménye van.

Az éveken át tartó jogfosztottság után rendkívüli jelentőséggel és szimbolikus jelentéssel bírt a magyar nyelvű oktatás újraindítása. 1948 őszén még csak a szlovák iskolákban nyíltak párhuzamos magyar osztályok, de egy évvel később már az első magyar iskolák kapui is megnyílhattak. 1948 decemberében indult a pozsonyi Új Szó című újság is, amely hosszú évek hallgatása után az első hivatalos magyar sajtótermék volt Csehszlovákiában. Az 1948 őszén meginduló folyamat következő állomása a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének (Csemadok) megalakulása volt 1949 márciusában.

A nacionalista politika formális lezárását jelentette a „Csehszlovák-magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény”, amelyet a két kormány 1949. április 16-án írt alá. Az egyezmény szelleméből kiindulva a hatalom minden területét kisajátító kommunista párt is egyre többet foglalkozott a magyar kisebbség helyzetével. Ennek érdekében a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága mellett létrehozták az ún. Magyar Bizottságot, amelynek feladata a magyarokkal kapcsolatos pártállami döntések végrehajtása volt. Ennek tagjai - Major István, Lőrincz Gyula, Kugler János, Fábry István - a szlovákiai magyar kommunista mozgalom élharcosai voltak, akik annak ellenére, hogy elsősorban a pártérdekeket képviselték, tevékenyen kivették részüket a Csemadok vagy éppen a magyar iskolák elindításából.

A felvidéki magyar kisebbség jogi és politikai rehabilitációja lassan haladt, hiszen a legfelsőbb párt- és állami posztokon ugyanazok ültek, akik a jogfosztás gyakorlatát irányították. Különösen a „reszlovakizáltak” voltak hátrányos helyzetben, hiszen ők nem kapcsolódhattak be a meginduló magyar politikai és kulturális életbe. A rájuk vonatkozó tiltásoknak csak egy 1954-es párthatározat vetett véget, amikor is kimondták, hogy mindenki szabadon választhatja meg nemzetiségét. A Magyar Bizottság egyik feladata a magyarok bekapcsolása volt a párt és a közigazgatás munkájába. Egy 1952-es határozat előírta, hogy a vegyesen lakott járásokban a nemzeti

bizottságok, a különböző tömegszervezetek vezető helyeit részben magyarokkal kell betölteni. Szintén párthatározat írta elő a vegyesen lakott területek kétnyelvűségének a megteremtését. A döntés értelmében a közintézmények és szervezetek megnevezését, a közérdekű információkat, a települések és utcák neveit magyarul is fel kellett tüntetni. Hasonlóan szabályozták a törvények és rendeletek magyar nyelvű kiadását is. A kedvező folyamatok betetőzését jelentette az 1960-as ún. szocialista alkotmány, amelynek 20. cikkelye kimondta a magyar nyelvű csehszlovák állampolgárok egyenjogúságát, a 25. cikkely pedig az anyanyelvi oktatás és a kulturális fejlődés jogát rögzítette.

A magyarsággal szembeni politikát ennek ellenére felemásként lehet értékelni, hiszen a határozatok végrehajtása sok helyütt akadályba ütközött, s a kétnyelvűség csupán néhány régióban valósult meg teljes mértékben. A nacionalista gyakorlat továbbélését bizonyította az 1960-as közigazgatási reform. A területi átszervezés során a magyar jellegű járásokat szlovák többségűekkel vonták össze, s így a korábbi hét helyett mindössze kettőben, a Komáromiban és a Dunaszerdahelyiben maradt a magyarság többségben. A magyarok számára viszont kedvező volt a prágai centralizmus erősödése és a szlovák politikai intézmények fokozatos térvesztése. A korábban magyarellenes politikát folytató szlovák pártelit háttérbe szorulását eredményezték a párton belüli koncepciós perek is. Gustáv Husákot, Daniel Okálit és másokat, akik személyesen vezették a magyarok üldözését, 1954-ben burzsoá nacionalizmussal vádoltak meg, és börtönbüntetésre ítélték.

A magyarság egyenjogúsítását eredményező politikai szándék egyik oka a magyar parasztság megnyerése volt. Az ekkor kibontakozó kollektivizáció során ugyanis szükség volt az ország éléskamrájának számító csallóközi, bodrogközi magyarság támogatására. Így a korábban a magyar szövetkezetek és állami gazdaságok élére odaküldött funkcionáriusok helyett fokozatosan a helybéli magyar szakemberek vették át a vezető szerepet. A magyar kisebbség társadalmi és szociális helyzetére jelentős hatást gyakorolt a magyar vidék gazdasági elmaradottsága. Az 50-es évek nagy iparosítási hulláma a magyar régiót szinte alig érintette. A jogfosztottság és a kollektivizáció alatt földjeit elvesztő magyarok egy része így máshol keresett megélhetést. Ezreket vonzottak el a nagyvárosokban - Pozsony, Brünn, Kassa, Prága - folyó építkezések, az ostravai szénmedence, a Vág-völgyi iparvidék. Sokan ingáztak, mások azonban munkahelyük környezetében telepedtek le.

Ma még kevéssé feldolgozottak az 1956-os forradalom szlovákiai magyar vonatkozásai. Az mindenesetre biztos, hogy a felvidéki magyarság feszült figyelemmel és szimpátiával figyelte a forradalom győzelmét, majd szomorúan vette tudomásul annak eltiprását. Elszigetelt egyéni fellépéseken kívül azonban a forradalommal kapcsolatos akciókról nem tudni. A csehszlovák vezetés mindenesetre tartott a szlovákiai magyarok reakciójától, s ezért 1956 őszén magyar tartalékosokat nem mertek a hadseregbe behívni.

1960-ban a csehszlovák parlament új alkotmányt fogadott el, amely az ország hivatalos nevét Csehszlovák Szocialista Köztársaságra változtatta. Miközben a sajtó a szocializmus sikereitől volt hangos, a lakosság körében nőtt az elégedetlenség. Gondok jelentkeztek a gazdasági életben, az előirányzott terveket nem sikerült teljesíteni, s a lakosság életszínvonala sem emelkedett olyan ütemben, mint a nyugati államokban. Egyre több adat került nyilvánosságra a párt által az 50-es években elkövetett törvénytelenségekről. Nyíltan azonban még mindig nem lehetett beszélni a sztálinizmus áldozatairól, hiszen a bűnök elkövetői ott ültek a legfelső vezetésben. A változások fő akadálya az ország első számú vezetője, a kommunista párt főtitkára, Antonín Novotný volt.

A párt politikájával szembeni elégedetlenségnek először az írók adtak hangot. Ludvík Vaculík, Václav Havel és mások a szocialista gyakorlathoz képest nyíltan beszéltek a változások szükségességéről. Magán a kommunista párton belül is kezdett kialakulni egy olyan nemzedék, amely változásokat sürgetett. Vezéralakjuk a szlovák kommunisták vezetője, Alexander Dubček volt. A reformkommunisták a gazdaságpolitika megváltoztatását, az 50-es évek bűneinek leleplezését, szólásszabadságot követeltek. 1968 januárjában sikerült elérniük Novotný menesztést. A párt új főtitkára A. Dubček lett, a köztársasági elnöki tisztségbe pedig a második. világháború hőse, Ludvik Svoboda került. Az ország vezetését fokozatosan a reformok hívei vették át, s megkezdődött az ún. prágai tavasz időszaka. A lakosság támogatta a változásokat, megszűnt a cenzúra, szabadon lehetett külföldre utazni, s minden kérdést szabadon meg lehetett vitatni.

A közélet demokratizálása mellett a reformok a cseh-szlovák viszonyt és a kisebbségek helyzetét is érintették. Újból vita kezdődött Szlovákia helyzetéről. A szlovákok a Gottwald és Novotný alatti időszak centralizmusa után nagyobb önállóságot követeltek, s vita indult a csehszlovák állam federatív átrendezéséről. Ezzel párhuzamosan ismét felerősödött a szlovák nacionalizmus, s előkerültek a hontalanság éveit idéző nacionalista jelszavak. A CSKP reformista vezetése azonban ragaszkodott a kisebbségi jogok törvényi szabályozásához, s felkérték a kisebbségi szervezeteket, dolgozzák ki javaslataikat. Ebben a légkörben vált a Csemadok a magyarság képviselőjévé. Támogatta a változásokat, s megfogalmazta a magyarságot érintő legfontosabb tennivalókat. Javaslatában a federatív állammodellből kiindulva a nemzetiségek helyzetét az önrendelkezés alapján kívánta megoldani. Az 1968 márciusában közzétett memorandumában a Csemadok kollektív kisebbségi jogok megadását, a közigazgatásban és az államhatalomban való arányos részvételt, a járások átszervezését, autonóm magyar iskolahálózat létrehozását, nemzetiségi miniszteri tárca létrehozását javasolta. A Matica Slovenská heves tiltakozása ellenére a csehszlovák pártvezetés kedvezően fogadta a javaslatokat, és beépítette azokat programjába.

A Varsói Szerződés tagállamainak 1968. augusztus 21-én Csehszlovákiát megszálló katonái és tankjai azonban nemcsak a demokratizálás eredményeit, a dubčeki reformista pártvezetést, hanem a kisebbségi kérdés megoldásának lehetőségét is eltiporták. A magyar kisebbség a cseh és szlovák közvéleményhez hasonlóan döbbenten és ellenségesen fogadta az országot megszálló idegen katonákat. Ezen még az sem változtatott, hogy a Dél-Szlovákia bizonyos részeire a Magyar Néphadsereg egységei vonultak be. 1938 novemberétől eltérően, most nem diadalkapuk fogadták a magyar katonákat, hiszen mindenki jól tudta, hogy ittlétük ideiglenes, és nem szabadságot hoztak, hanem a kommunista diktatúra eszközeiként érkeztek meg. A Csemadok és más magyar szervezetek tiltakoztak a katonai intervenció ellen, s nyugalomra szólították fel a lakosságot.

A prágai tavasz eredményei közé tartozik, hogy a csehszlovák parlament 1968. október 28-án elfogadta a federációról szóló alkotmánytörvényt és az 1968. évi CXLIV. számú nemzetiségi törvényt. Az 1969. január 1-jén életbe lépett törvények a Varsói Szerződés tagállamainak beavatkozását követően már nem teljesíthették küldetésüket. Az elfogadott nemzetiségi törvény már nem is volt azonos a korábban kidolgozott változattal, hiszen abból Gustáv Husáknak, az ország „erős emberévé” előlépett szlovák politikusnak köszönhetően a nemzetiségi önigazgatást biztosító részek kimaradtak.

1969-ben Csehszlovákiában kezdetét vette a husáki „normalizáció” időszaka. Az „ideiglenesen” az országban tartózkodó szovjet hadsereg árnyékában a Gustáv Husák által irányított pártvezetés a brezsnyevi politikát hűségesen másolva az 50-es évek politikai eszközeit élesztette újjá. Az 1956-os forradalom utáni Magyarországot idéző kivégzések ugyan nem voltak, de a pártban és a társadalomban széles körű tisztogatás kezdődött. Az 1945-48 közötti magyarellenes politikában is vezető szerepet játszó Gustáv Husák politikai eszköztárából a hetvenes-nyolcvanas években sem hiányoztak a kisebbségellenes jegyek. A federációs törvény értelmében 1969 januárjában megalakult a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya, amelyben a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó tárca nélküli miniszteri posztot a Csemadok elnöke, Dobos László kapta. Létrehozták a Szlovák Nemzeti Tanácson belül működő Nemzetiségi Tanácsot, a Nemzeti Tanács alelnökévé pedig Szabó Rezsőt nevezték ki. A normalizációs politika azonban gyorsan lecsapott a kibontakozó kisebbségi politizálásra. 1970-ben Szabó Rezsőt felmentették, a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó miniszteri posztot pedig felszámolták. A Csemadok sem kerülte el a sorsát. Addigi vezetését eltávolították, s helyükre a párthoz hű hivatalnokokat ültettek. A Csemadokot kizárták a politikai és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból, amely mozgáskörének szűkülését jelentette.

A husáki normalizáció időszakában különösen a magyar kisebbség nyelvhasználati gyakorlatát és a magyar iskolákat érték gyakori támadások. Rendelet szabályozta például a szlovákiai településnevek írását a magyar sajtóban. Megtiltották a magyar nevek használatát (Pozsony, Zsolna, Kassa), s a hivatalos szlovák tulajdonnevek használatát tették kötelezővé (Bratislava, Žilina, Košice). A Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete dolgozta ki a történelmi magyar személynevek szlovák helyesírásának alapelveit. E szerint az olyan történelmi személyiségek neveit, akik kapcsolatba hozhatók a szlovák történelemmel a szlovák helyesírás szabályai szerint kell írni. Így a szlovák sajtó és a történetírás a mai napig a Pazmaň (Pázmány), Pálfi (Pálffy), Čáki (Csáky) névalakokat használja. Sőt egyes történelmi családnevek durva fordítás áldozatai lettek, így lett a Szentiványiból Svätojánsky, a Fejérpatakyból pedig Belopotocký.

A magyar nyelvű oktatást ért támadások egyaránt érintették az óvodákat és az általános és középiskolákat. 1977-ben a magyar nyelvű óvodák legidősebb korcsoportjában kötelezővé tették a napi szlovák nyelvű foglalkozást, amely során a magyar kisgyerekeknek a szlovák nyelv alapjait kellett elsajátítaniuk. Az iskolai oktatásban a magyar nyelvhasználat visszaszorítására történtek kísérletek. Ez elsősorban a középiskolákban hozta meg eredményét, hiszen a szaktantárgyak oktatását több magyar iskolában szlovák nyelvűre változtatták. Az 1970-es évek második felében szlovák kormánykörökben tervezetet dolgoztak ki a magyar nyelvű oktatás szovjet típusú elsorvasztására. A kiszivárgott információk nagy felháborodást váltottak ki magyar értelmiségi körökben éppúgy, mint a Csemadok berkeiben. Különböző csatornákon keresztül kísérletek történtek a tervezet megakadályozására. A Csemadokban és az államigazgatásban dolgozó magyarok tiltakozása mellett kibontakozott egy újfajta jelenség is: a szlovákiai magyarság disszidens (demokratikus ellenzéki) mozgalma.

A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága 1978-ban alakult meg, azzal a céllal, hogy a szlovákiai magyarságot érő sérelmekre felhívja a közvélemény figyelmét, és hogy a maga módszereivel akadályozza meg azokat. Vezető személyisége egy fiatal pozsonyi geológus, Duray Miklós volt. Rajta kívül még 12-15 személy alkotta azt a laza szerveződést, amely alkalmi segítők százaival az egész szlovákiai magyarságot behálózta. A Jogvédő Bizottság a cseh ellenzékiek, a Charta 77 mozgalmával is felvette a kapcsolatot. A Jogvédő Bizottság első nagy akcióját a magyar nyelvű oktatás elszlovákosítását jelentő rendelet életbe léptetése ellen indította. Válaszul a Csemadoknak és a köztársasági elnöknek küldött tiltakozásokra 1982 júliusában Duray Miklóst letartóztatták, és a köztársaság felforgatásának vádja címén pert indítottak ellene, és több magyar értelmiségit kihallgatásra idéztek be. A tiltakozások azonban meghozták eredményüket, a tervezet megvalósítását elnapolták.

A nemzetközi visszhangot kiváltó ügyben a magyarországi közélet és a nemzetközi írótársadalom több neves alakja is hallatta hangját. Durayt végül száznapi fogva tartás után szabadon engedték.

A 80-as években az addig mozdulatlannak tűnő szovjet birodalom államaiban is változások kezdődtek. A lengyelországi események, a gorbacsovi peresztrojka és a magyarországi gazdasági és politikai változások hatására a csehszlovák ellenzéki mozgalmak is aktivizálódtak. A Charta 77 által szervezett prágai megmozdulások mellett Szlovákiában a vezető katolikus értelmiségiek által szervezett ún. gyertyás tüntetés volt az első nagy ellenzéki megmozdulás (1987).

A rendszerváltás ennek ellenére váratlanul érte az ország lakosságának döntő többségét. A prágai diákok 1989. november 17-ei demonstrációja elleni brutális rendőri fellépés azonban az egész társadalmat talpra állította. A pártállam szinte napok alatt összeomlott, s a vér nélküli, „bársonyos forradalom” vezetőjeként a korábbi disszidenst, Václav Havelt választották köztársasági elnökké. Ezzel Csehszlovákiában is megkezdődött a rendszerváltás folyamata.

A csehszlovákiai magyarok az első napoktól kezdve a változások alakítói közé tartoztak. A párállam összeomlását a magyar vidékeken mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták, abban reménykedve, hogy a közélet demokratizálásával együtt nemzetiségi jogaik is kiszélesednek. 1989. november 18-án, Vágsellyén a kisebbségi magyar iskolák védelmében tevékeny részt vállaló szerkesztő, Tóth Károly meghívására magyar értelmiségiek egy csoportja gyűlt össze tanácskozásra. Az összejövetelen megalakult a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), amelyet a rendszerváltás első politikai pártjának tekinthető. Az FMK, amely később a Magyar Polgári Párt nevet vette fel, felkészültségével, liberális, európai szellemiségével nemcsak a magyar kisebbségnek mutatott utat, hanem nyitott volt a hasonló gondolkodású szlovák politikai erők előtt is. Ennek a politikának köszönhetően a cseh és szlovák mozgalmak és pártok partnerként fogadták el a magyar kisebbség politikai reprezentánsait. A párt első elnökévé Tóth Károlyt választották.

A Független Magyar Kezdeményezés 1990 januárjában a parlament átalakításában (parlamenti kooptálások) jelentős szerepet játszott, 5 képviselőt juttatott a Szövetségi Gyűlésbe (többek között Duray Miklóst) és 5 képviselőt a Szlovák Nemzeti Tanácsba.

Az FMK mellett hamarosan más magyar pártok és mozgalmak is megjelentek. Másodikként, 1990 februárjában a Duray Miklós vezette Együttélés Politikai Mozgalom kapcsolódott be a magyar szavazókért folytatott harcba, majd 1990 márciusában a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) is megalakult. Az első szabad választásokra készülve főként a liberális elveket valló FMK és a nemzeti politikai képviseletre törekvő Együttélés között alakult ki törésvonal. Így, míg a nemzeti összefogást hirdető MKDM és Együttélés együtt indultak a választásokon, addig az FMK a hasonló politikai elveket deklaráló és a szlovákiai rendszerváltásban meghatározó szerepet játszó szlovák Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) mozgalommal indult koalícióban. Az 1990 júniusában megtartott választásokon a VPN-FMK koalíció győzött a szlovák kereszténydemokratákat megelőzve, így a szlovákiai magyar kisebbség egyik reprezentánsa, a szlovákiai magyarság történetében először, kormánypozícióból próbálhatott kisebbségi magyar politikát folytatni. Zászlós Gábor miniszterelnök-helyettes, A. Nagy László pedig a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke lett. Miközben az FMK a kormánypozícióból, a két másik magyar párt konstruktív ellenzéki helyzetből politizált szövetségi és köztársasági szinten egyaránt.

A rendszerváltást követő euforikus időszak kedvező társadalmi légkört teremtett a magyar kisebbség számára. Ezt a Magyarország és a Csehszlovákia között a visegrádi kezdeményezés keretén belül megélénkülő kapcsolatok is elősegítették. A véleménynyilvánítás szabadsága azonban hamar felszínre hozta a korábban mesterségesen elfojtott nemzeti érzéseket is. A magyar ügy és az ezzel kapcsolatban feléledő szlovák nacionalizmus a nyelvtörvény 1990 őszén lezajlott vitájában lángolt fel először. Habár a szlovák parlament a Matica Slovenská által feltüzelt tömeg nyomása ellenére a kormánykoalíció javaslatát hagyta jóvá, az mégis jelentős visszalépést jelentett a magyarság nyelvhasználati jogaiban.

A nemzeti törekvésekhez való viszonyulás a hatalmon lévő VPN mozgalomban is szakadást idézett elő. A demagóg és nemzeti jelszavakat hangoztató volt kormányfő, Vladimír Mečiar a mozgalom tagságának nagy részét maga mögé állítva új pártot alakított. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) az 1992-es választásokon már Szlovákia legerősebb politikai tömörülésének bizonyult. A magyar politikai reprezentáció továbbra is megosztott volt, sőt a választások előtt negyedikként megjelent a Popély Gyula vezette Magyar Néppárt is. A szavazók döntése alapján az Együttélés-MKDM koalíció 14 mandátumot szerzett a Szlovák Nemzeti Tanácsban, míg az ezúttal egyedül induló Magyar Polgári Pártnak nem sikerült bejutnia a parlamentbe. A választások azonban nemcsak a képviselői helyek elosztásáról döntöttek, hanem Csehszlovákia további sorsáról is. Az 1990-től fokozatosan elmérgesedő cseh-szlovák viszony végül a közös ország felbomlásához vezetett.

Az 1993. január 1-jén megalakult független Szlovák Köztársaságot a szlovák alkotmány a szlovákok államaként határozta meg. Ennek jegyében az 1993-tól az 1998-as választásokig tartó időszakot az egyre erősödő többségi nacionalizmus, s a magyar kisebbség pozícióinak gyengülése jellemezte. Ennek a politikai irányvonalnak az ország „erős embere”, Vladimír Mečiar volt a meghatározó alakja. A tárgyalt időszakban csupán Mečiar 1994-es fél évig tartó bukása hozott pozitív eredményeket a magyar kisebbség számára. Az ekkor elfogadott „táblatörvény” a magyar helységnevek feltüntetését, az anyakönyvi törvény pedig a magyar nők nevének -ová végződés nélküli használatát tette lehetővé. Az európai csatlakozás szempontjából fontos eredmények azonban rövid életűek voltak.

Az 1994-es előrehozott választásokon ismét a Mečiar vezette autoratív tömörülés győzött. A szlovák kormányfő ugyan 1995 márciusában jószomszédi és baráti együttműködési szerződést írt alá Horn Gyula magyar miniszterelnökkel, de ennek betartására kísérletet sem tett. A két ország közötti viszonyt a nemzetiségi kérdésen kívül elsősorban a bős-nagymarosi vízlépcső körül kialakult vita terhelte meg. A Szlovákiát egyre inkább a nemzetközi elszigeteltségbe vezető hatalom kifejezetten ellenségesen viszonyult a magyar kisebbséghez. Radikálisan csökkentették a kisebbségi kultúrára szánt állami támogatást, a magyar nemzetiségűeket elbocsátották az államigazgatásból, s meg-megújuló támadásokat intéztek a magyar iskolák ellen. Az alternatív oktatást meghirdető tervezet valójában a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolását célozta meg. Ennek tudatában országos méretű tiltakozás indult ellene, amely végül eredményre vezetett. A nacionalista Nemzeti Párt által irányított oktatási tárca azonban mindent megtett a magyar pedagógusok megfélemlítésére. A tiltakozó tantestületektől megvonták a jutalmakat, a bátran kiálló iskolaigazgatókat pedig elbocsátották állásukból. A magyar oktatásügy felszámolását szolgálta az 1995-ben elfogadott államnyelvtörvény is. A törvény a szlovákot mint államnyelvet olyan kivételezett pozícióba juttatta, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette a magyar nyelv használatát a közéletben, a hivatalos érintkezésben és a közigazgatásban. Az államnyelvtörvény nacionalista szemlélete magyarellenes hangulat kialakulásához vezetett Szlovákiában.

Szintén hátrányosan érintette a szlovákiai magyarságot a közigazgatás 1996-os átszervezése. A Magyar Koalíció javaslata ellenére az új területi egységek határait a történelmi hagyományok és a magyar kisebbség jogos igényeit figyelmen kívül hagyva határozták meg. A járások határait is úgy alakították át, hogy azok a magyar kisebbség arányának csökkenésével járjanak. Így például a Rimaszombati járástól az újonnan kialakított Nagyrőcei járáshoz csatolták a többségében magyarok lakta tornaljai körzetet.

Az 1994-es választásokon az ezúttal hármas koalíciót (a Magyar Polgári Párt is tagja lett) alkotó magyar pártok a szavazatok 10,2%-át szerezték meg. A hatalmon lévő nacionalista kormány azonban teljesen figyelmen kívül hagyta az ellenzék akaratát, így a magyar pártok is elsősorban az önkormányzati politikában könyvelhettek el sikereket. A kormánykoalíció részéről tapasztalt támadások és az új választási törvény újból előtérbe helyezték a magyar pártok egységének ügyét. A három magyar párt (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, Együttélés, Magyar Polgári Párt) között hónapokon keresztül folyó tárgyalások eredményeként 1998 tavaszán létrejött a Magyar Koalíció Pártja (MKP).

Az MKP 1998 őszén a választásokon hagyományaihoz híven szerepelt. A választások után a Mečiar ellen szövetkezett erők alakíthattak kormányt. A Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja belépett a kormánykoalícióba, így esély nyílott arra, hogy Szlovákia a magyar kisebbség tevékeny közreműködésével kezdje meg az Európai Unióhoz való csatlakozási tárgyalásokat.                             

        Simon Attila