A szlovákiai magyarság demográfiai és társadalmi viszonyainak változásáról a rendszeres időközönként megtartott népszámlálások nyújtanak információkat. Nemzetiségi szempontból az adatokat egyrészt az anyanyelv szempontjából, másrészt pedig a nemzetiségi hovatartozás szempontjából rögzítették. Általában érvényes, hogy az első világháború előtti magyar népszámlálások az anyanyelv iránt érdeklődtek, míg az azt követő időszak csehszlovák felmérései a kérdezés során a nemzetiségi hovatartozást részesítették előnyben.

Az 1918-ban megalakult Csehszlovákia nemzetiségi szempontból nagyon tarka alakulat volt. Az 1921-es népszámlálás szerint a cseh országrészben a 6,7 millió cseh mellett 3 millió német és 103 ezer lengyel, Szlovákiában pedig az 1,95 millió szlovák mellett 650 ezer magyar, 140 ezer német, 90 ezer ukrán, rutén és orosz, illetve 73 ezer zsidó élt. Gyurgyík László szerint, a módszertani különbségek miatt az egyes nemzetiségek arányának alakulását kielégítő módon csak az 1921 és 1991 között készült felmérések során lehet összehasonlítani. Ebben az időszakban Szlovákia lakosainak száma 3 millióról 5,27 millióra nőtt. Ezen belül a magyar nemzetiségűek száma 651 ezerről 567 ezerre csökkent, és ezzel a részarányuk megfeleződött (21,7%-ról 10,8%-ra). A 20-as években egyedül a magyar nemzetiség létszáma nem növekedett. Ennek oka a tisztviselő és egyéb értelmiségi rétegek jelentős hányadának Magyarországra történő kivándorlása, valamint a nemzeti identitásában bizonytalan népességnek a többségi nemzethez való csatlakozása volt.

A szlovákiai magyarok sorsát a második világháború utáni időszak lényegesen befolyásolta. Ezekben az években 31 780,a bécsi döntés után beköltözött magyart kiutasítottak, kb. 70 ezret a lakosságcsere keretében Magyarországra toloncoltak, 6 ezren pedig maguk menekültek oda. 50 ezer magyart Csehországba deportáltak, de közülük sokan később visszatértek. Ezzel párhuzamosan folyt a reszlovakizáció, amely keretében összesen 410 820 ilyen kérvényt nyújtottak be, és a kérvényezők felét szlováknak is nyilvánították.

Az elszlovákosítást a 40-es évek végén hatalomra került Gottwald-rendszer állította le, a szocializmus ezt követő évtizedei azután elfojtották a szláv nemzetállam megteremtésére vonatkozó - egyébként több kommunista vezető számára is vonzó - törekvéseket. A népszámlálási adatokban a kitelepítések utáni 1950-es mélypontot 1961-ben jelentős gyarapodás követte. Ezután a magyarok száma már csak minimálisan növekedett. Az 1970-es népszámlálás még 33 ezres növekedést mutatott ki, amit a szakemberek úgy értelmeztek, hogy a reszlovakizáltak egy része vallotta magát újra magyarnak. 1980-ra viszont a magyarság száma már csak 7,5 ezerrel nőtt, ezzel részaránya 12,2-ről 11,2%-ra csökkent. Ezt a demográfusok a nemzetváltás és az asszimiláció első komolyabb megnyilvánulásaként értékelték. Gyurgyík László szerint ebben több tényező is meghatározó szerepet játszott. A legfontosabb okok közé a ritkuló magyar iskolahálózat következtében a nem anyanyelvi oktatásban részesülő magyar tanulók számának emelkedését és a vegyes házasságok gyakoribbá válását sorolta. Nem elhanyagolhatók viszont az urbanizációs folyamatok - elsősorban a városba költözködés - kihatásai sem.

Az utolsó, 1991-es népszámlálásra, ellentmondásos légkörben került sor. Hosszú évtizedek után a légkör először volt szabadabb, demokratikusabb, de egyben érezhető volt a nemzetiségek elleni uszítás hatása is. A magyarok száma az előzetes optimista várakozásokat megcáfolva mindössze 7 800 fővel nőtt, amit az elemzők a már visszafordíthatatlan demográfiai változások bizonyítékaként értékeltek. Húsz év alatt ugyanis a magyarok száma mindössze 2,8%-kal nőtt, ami hatszor kevesebb a szlovákok 16,7%-os létszámnövekedésénél.

Területi szempontból a szlovákiai magyarság a határ mellett él. Ez a sáv Nyugat-Szlovákiában a legszélesebb, Közép-Szlovákiában, az Ipoly mentén több helyen is egy-egy községre zsugorodik, majd pedig Kassától keletre néhány tíz kilométerre meg is szakad. A magyar nyelvterületet Csehszlovákia megalakulása után morva telepesek, a második világháború után pedig a kitelepítésekkel párhuzamosan a szlovákiai, illetve magyarországi szlovákok letelepítésével igyekeztek fellazítani. Az 50-es évek óta viszont a nyelvterület kiterjedése nem változott meg lényegesen, ebben az időszakban - főként az urbanizációs folyamatok és az iparosítás következményeként - a városokban tapasztalható a korábbi nemzetiségi arány lényeges módosulása.

Az elmúlt évtizedek történései ellenére a magyar többségű községek a magyar nyelvterület községeinek több mint 82%-át teszik ki. 1991-ben a közel háromezer szlovákiai községből 432 volt abszolút magyar többségű. Ebből 272-ben a magyarság részaránya meghaladta a 80%-ot, 160-ban pedig 50 és 80% között volt. Ezen kívül 5 községben relatív magyar többséget mutattak ki, 503-ban pedig a magyar részarány 20% felett volt. 1991-ben a leghomogénebb településeken élt a magyarság 44,5%-a.

A 2001-re tervezett következő szlovákiai népszámlásnak arra is választ kell adnia, hogy milyen hatással járt a szocialista iparosításhoz kötődő erőltetett városba költözés leállása és a települési önkormányzatok önigazgatási szerepének újbóli kialakulása.

A szlovákiai magyar történészek és politikusok között elterjedt vélemény, hogy az ország közigazgatási felosztásának módosításai során (főleg 1960-ban) az egyik vezérelv a magyarság felszabdalása volt, amely általában észak-déli irányultságú egységek kialakulásában nyilvánult meg (ez szlovák többségű járások létrehozását jelentette). Tény, hogy a meglehetősen nagyszámú közigazgatási átszervezés során általában csak a Csallóközben jöttek létre magyar többségű államigazgatási egységek - hiszen itt egyszerűen nem volt lehetőség más kialakítására. Ez jelenleg is élő gond, hiszen a politikai indíttatású 1996-os közigazgatási átszervezés néhány éven belül anyagilag fedezhetetlennek bizonyult, ezért 2000-2001 során meg kell találni egy, már az Európai Unióban alkalmazott alapelveknek is megfelelő új államigazgatási, illetve önkormányzati felosztást.

A magyarság nagy része Nyugat-Szlovákiában él, a Duna, az Alsó-Vág és az Alsó-Garam tájékán. Az ország középső részén jelentősen elvékonyodik a magyarlakta sáv. A már a 30-as években elszlovákosodott Losonctól délkeletre azonban egy újabb, sok apró faluból álló magyarlakta körzet található. Ettől keletre, a Gömör-tornai Karszt területétől egészen Kassáig húzódik egy viszonylag kompakt, főként a falukban magyarlakta sáv. A Kassától keletre fekvő zempléni részen még a határ mentén is megszakad a magyarlakta sáv. Ez újra csak Bodrog folyó környékén található Bodrogköz és Ung-vidék tájékán kezdődik újra.