Egyes tudósok szerint csángónak nevezett moldvai magyar népesség alaprétegét a honfoglalásban részt nem vett, az Etelköz legnyugatibb sávjában 895-ben hátramaradt magyarok képezik. Ezt az állítást azonban nehéz bizonyítani: a Kárpátoktól keletre fekvő, viszonylag nyílt területen a magyar honfoglalás után sok vándornép haladt nyugatra (besenyők, úzok, kunok, tatárok), akik nagy pusztításokat okoztak. Valószínűtlen tehát, hogy egy magyar néptöredék átvészelhette volna a 10-12. századra eső négy évszázadot.

Nincs megalapozottsága annak a múlt századból származó romantikus álláspontnak sem, amely a moldvai csángókat elmagyarosodott kunoknak tekinti. A 12. században a mai Havasalföld, Moldva és Moldávia területén kun államszervezet alakult, és 1227-ben Moldva déli részén, Milkóban magyar püspökség létesült, amely a kunokat volt hivatott keresztény hitre téríteni. A kereszténnyé lett kunok és a keleti határok védelmére a 13. század első felében magyar katonaság települt azokba a moldvai várakba és erődítményekbe, melyeket 1211-1225 között a teuton lovagok (német keresztesek) építettek. 1240-ben a tatárok - útban Magyarország felé - végérvényesen legyőzték a kunokat, és elpusztították a kun püspökséget is.

A fenti elméletekkel szemben a tudósok körében mára általánosan elfogadottá vált az a nézet, miszerint a moldvai ma-gyarok nem keletről, hanem nyugatról, a Kárpát-medencéből érkeztek mai településhelyükre valamikor a középkor folyamán. Az 1241/42-es tatárjárás után IV. Béla magyar király a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmére telepeket és őrhelyeket hozott létre, és ezt a politikát a későbbi magyar királyok is folytatták. Ennek nyomán, egy tervszerű magyar birodalmi politika eredményeként a 13-14. században jelentős számú magyar és szász lakosság települt Moldva nyugati részére, máig fennmaradt településeket hozva létre. Egyes történészek szerint ekkor jött létre 24 Szeret menti, 12 Prut melléki és 4 Dnyeszter körüli magyar település.

Nagy Lajos magyar király keletebbre terjesztette Magyarország határait. 1343-ban a Lackfi András vezette magyar sereg a tatárokat a Szereten túlra szorította, majd egy következő hadjáratban a Prut folyóig jutottak el. Ezen a területen a politikai viszonyok megszilárdultak, ami kedvezett egy új politikai alakulat kialakulásának: létrejöhetett a moldvai vajdaság, amely eleinte szorosan függött a magyar államtól, később azonban sikerült elnyernie a vazallusi státust, ami nagyobb autonómiát biztosított számára. Ez az állapot a 16. századi nagy török betörésekig, a Magyar Királyság mohácsi csatavesztést követő (1526) meggyengüléséig maradt fenn. Természetes, hogy a Magyar Királyságból jött embereknek a középkorban igen nagy befolyásuk volt a moldvai udvari életre.

A román-magyar együttélés a moldvai vajdaság korában kezdődött. A magyarok bizonyos területeken a románokat megelőzve, máshol velük egy időben érkeztek moldvai telephelyükre. A vélemények megoszlanak arra nézve, hogy a magyar nyelvterület melyik vidékéről történt kitelepedés Moldvába. A kutatók többsége (Lükő Gábor, Gheorghe Nístase, Mikecs László, Benda Kálmán stb.) a moldvai magyarság alaprétegét a Szamos-völgyi, sőt Felső-Tisza-vidéki magyarokkal hozza rokonságba, egy nyelvföldrajzi megalapozású elmélet (Benkő Loránd) szerint viszont a csángóság zöme a belső-erdélyi Mezőség magyarságából szakadt ki. Feltehető, hogy a nem székely eredetű magyar népesség mellett Moldva betelepítésében már a középkor folyamán székelyek is részt vettek, jelenlétük főleg a déli részeken (a Szeret és a Tatros alsó folyásánál) feltételezhető.

A csángók ősei tehát egy tervszerű telepítés eredményeként érkeztek Moldvába. Feladatuk a középkori Magyar Királyság keleti határainak ellenőrzése, védelme volt. Ez a határvonal a Szeret vonalánál húzódott, tehát a magyar etnikum középkori keletre húzódása nem állt meg a Kárpátoknál. A magyar királyok még a gyepűvonalon túli terüle-teket is igyekeztek katonailag birtokolni, megfigyelőhelyeiket, őrségeiket, végváraikat a Dnyeszter és a Duna vonaláig tolva előre. (Kilia, Dnyeszterfehérvár/Akkerman, Braila, Orhei/Várhely stb.) Sokatmondó, hogy a magyarság főleg a Kárpátok szorosainak előterében álló folyóvölgyeket, azaz a katonai-stratégiai szempontból kulcsfontossággal bíró helyeket szállta meg. A Tatros, Beszterce, Moldva folyók torkolatvidékének környékén a magyar etnikum jelenléte megelőzi a románokét. A középkorban a moldvai magyar nyelvterület összefüggő zárt egységet képezett, és a mainál jóval nagyobb volt. A magyar falvak láncolata csak a későbbi pusztítások miatt szakadt meg, és így alakultak ki a mai csángó nyelvszigetek. Ezek két legjelentősebbike a Románvásár környéki ún. északi csángó és a Bákó környéki ún. déli csángó nyelvsziget.

A síkvidékre települt, elsődlegesen növénytermesztéssel foglalkozó, etnikailag és vallásilag homogén csángó falvak lakosai - noha később, a 17-18. század folyamán sokan eljobbágyosodtak - eredetileg szabadparasztok voltak, azaz a faluközösségek testületileg és közvetlenül, bojári közvetítés nélkül a vajdának adóztak. Feltételezhető, hogy a szabad moldvai román falvak tőlük vettek át bizonyos gazdálkodási technikákat és jogszokásokat (pl. az önkormányzat formái, a faluhatár földjének időszakonkénti „nyilas osztása”, a nemzetségi csoportok szerepe a föld birtoklásában stb.). A moldvai szabadparaszt jogállású falvak népét a középkorban „răzeşi”-eknek nevezték, ami a magyar „részes” szó származéka. A nemzetségi viszonyokat leképező telekcsoportos-zsákutcás településrendszer egyes középkori eredetű magyar falvakban még ma is eleven. (A déli csángó Bogdánfalvából és az északi csángó Jugánból vannak erre vonatkozó pontos néprajzi felméréseink.)

A gazdasági, kereskedelmi, katonai-stratégiai szempontból kulcsfontosságú helyeken városok is alakultak (Roman = Román[vásár]i, Bacău = Bákó, Adjud = Egyed[halma], Trotuş = Tat[á]ros, Târgu-Ocna = Aknavásár, Baia = [Moldva]bánya, Iaşi = Jász[vásár], Huşi = Huszt, Bârlad = Barlád stb.), melyeknek lakossága magyar és részben német volt. Moldvában a városi élet, a kereskedelem a magyarok és a németek tevékenysége nyomán bontakozott ki a 14-15. században. (Sokatmondó például, hogy a román „oraş” szó a magyar „város” átvétele.) A polgári fejlődés azonban a kedvezőtlen politikai-katonai viszonyok miatt már a 16. század végén elakadt, és a 17. századi tatár-kozák hadjáratok következtében végleg felszámolódott. A mezővárosok jobbára magyar etnikumú iparos- és kereskedőnépessége a többségi románsághoz asszimilálódott.

A 15. században a moldvai magyarok számát a Dél-Magyarországról idemenekült, az inkvizíció által üldözött huszita eretnekek is gyarapították. A husziták Magyarország különböző részeiből érkeztek, legjelentősebb számban a Szerémségből származtak. Helyenként új telepeket hoztak létre, de a már meglévőkben is letelepedtek. 1520 után több protestáns szász és magyar is telepedett le Moldvában, akik a később, a 17-18. században a huszitákkal együtt rekatolizáltak.

A 16. század elején Moldva legjelentősebb nem román népe a magyar volt, a katolikusok számát ekkor 25-30 ezerre tehetjük, amiből mintegy 20-25 ezer fő magyar lehetett.

Moldva legvirágzóbb korszaka a 15. század volt, amikor a vajdaság vegyes etnikumú népessége sikeresen küzdött a török előrenyomulás ellen. A 16. századtól a háborús pusztítások, hadjáratok miatt a politikai helyzet bizonytalanná vált. Egymást követték a tatár, török, kozák, lengyel, orosz és magyar hadak pusztításai. A lakosság a jobban védett nyugati folyóvölgyek vidékére húzódott, és csak a békésebb időszakokban költöztek kelet felé. Moldva települési adatait kutatva nagyon sok eltűnt vagy felprédált településre bukkanunk. Kevés adatunk van arra, hogy Erdélybe moldvaiak tömegesen vándoroltak volna vissza, bár a 15. század közepén keletkezett erdélyi oklevelekben bizonyos, moldvai származásra utaló, jellegzetes családnevek tűnnek fel (pl. Moldawy, Moldway).

A háborús dúlások, járványok miatt a lakosság száma megfogyatkozott, a 17. század végére a magyarok száma alig pár ezer főre esett vissza. A 16. századtól adataink vannak arra nézve, hogy Moldva vajdái különmegbízottakat szerződtettek arra, hogy Erdély területén Moldvába települő parasztokat, mestereket, néha egész falvakat toborozzanak. Az így Moldvába kerültek egy ideig nagy becsületben voltak. Településeik neve gyakran Szlobozia (jelentése: „szabadságolt”), ami arra utal, hogy letelepedett idegen vendégként (hospes) több szabadságban, kedvezményben részesültek, mint a helyi lakosság.

A 18. századtól az ekkorra már erősen megfogyatkozott moldvai magyarság számát a székely menekültek kezdték gyarapítani. A székelyek Moldva fele irányuló meneküléshulláma a 18. század végén, a székely határőrség szervezésekor, az 1764-es madéfalvi veszedelmet követő időszakban tetőződött, de a folyamat a 19. században is folytatódott. A menekülők a már meglévő katolikus falvakba települtek vagy új falvakat hoztak létre, főleg Bákó megyében. Az északi csángókhoz kevesen jutottak el, így ezek archaikus, középkori gyökerű magyar kultúráját nem befolyásolta a székely hatás.

A 18. század végén a madéfalvi veszedelem idején Erdélyből kibujdosottakból Hadik András négy székely és egy szász települést hozott létre a mai Moldva legészakibb részében, Bukovinában. A bukovinai székelyeket később, 1941-ben a Bácskába telepítették, ahonnan a háború végén Baranyába voltak kénytelenek továbbmenekülni.

A székely kivándorlás miatt a 18. századtól a moldvai ma-gyarság száma ismét gyarapodni kezdett, és csakhamar elérte a 20 ezer főt. Az 1859-es népszámlálás Moldvában 52 811 katolikust, ezen belül pedig 37 823 magyart mutatott ki (71,6%). A mai viszonyok ismeretében meghökkentő, hogy 1859-ben Bákó megye katolikus lakosságának 86,6%-a (25 896 katolikusból 22 426 fő) és Roman megye katolikus lakosságának 94,6%-a (15 588 katolikusból 14 736 fő) még magyarnak vallotta magát.

A 19. század második harmadában, sőt valószínűleg még a századforduló táján is, a moldvai csángómagyarok központi, „klasszikus” településterületén - azaz a Románvásár környéki északi csángó, a Bákótól délre fekvő déli csángó valamint az összes székelyes csángó falvakban - a mai Székelyföldéhez hasonló nyelvi állapotok léteztek.

Nyilvánvaló, hogy minden tudományos alapot nélkülöz az az újabb keletű román felfogás, amely a moldvai csángókat a katolikus egyház által elmagyarosított románoknak tekinti. Ez az elmélet ma a csángók „visszarománosítását” hivatott szolgálni.

A történelem során Moldva területén több római katolikus püspökség is működött: Milkóban, Tatroson, Bákóban és jelenleg Jászvásáron. Püspököt és különböző küldötteket a pápa nevezett ki. Ezek rendszeres levelezésben álltak Rómával, gyakran értékes jelentéseket küldtek feletteseiknek. E levéltári anyag legnagyobb része Vatikán archívumában található, amiből a román és a magyar kutatók több kötetnyi anyagot tettek már közzé.

1622-ben létrejött a Hitterjesztés Szent Kongregációja (De Propaganda Fidei) nevű missziós szervezet, melynek célja az volt, hogy a missziós területeken lelkipásztori munkát végezzen, de erős ellenreformációs tevékenységet is kifejtett. Moldvát is missziós területnek nyilvánították, így olasz, bosnyák, később lengyel papok is érkeztek, hogy a magyar lakosság lelki gondozását ellássák. A Rómába küldött misszionáriusi jelentések közöl kiemelkedik Marcus Bandinus érsek, apostoli adminisztrátor 1646. évi egyházlátogatásáról szóló jelentése (Codex Bandinus), amely ismerteti a moldvai magyar falvak történetét és vallási helyzetét.

A csíksomlyói ferences kolostor szerzetes papjai is rendszeresen átjártak Moldvába, de a szükségleteket korántsem tudták kielégíteni. A protestantizmus terjedése miatt Erdélyben is kevés volt a katolikus pap, így Moldvába még kevesebb jutott. Ezért a moldvai falvakban gyakran előfordult, hogy generációk nőttek fel úgy, hogy katolikus pappal egyáltalán nem találkoztak. Ennek következtében több magyar falu népe állt át tömegesen az ortodox vallásra.

A moldvai magyarok újra meg újra a pápához fordultak, magyarul tudó papokért könyörögtek, de kívánságuk ritkán teljesült. A falvak így igyekeztek legalább magyarul tudó „diákokat” (kántorokat) szerződtetni, akik a legfőbb vallási szertartásokat irányították, de megfelelő képzettség híján a korabeli művelt magyar nyelvet a nép felé nem közvetíthették.

A 19. században a nemzeti ébredések korszakában Moldvában feléledt a román nacionalizmus, ami a magyar nyelv üldözésében is megnyilvánult. Egyházi rendeletek kezdik tiltani a magyar nyelv használatát a moldvai katolikus templomokban.

1859-ben a két román fejedelemség, Moldva és Havasalföld egyesült, ami által megteremtődött a modern polgári román állam, amely az 1877-es balkáni háborúban vívta ki teljes függetlenségét. A fiatal Románia nagy gondot fordított arra, hogy a moldvai katolikusok által lakott területekre román nacionalista szellemben nevelt katolikus papok, tanítók, hivatalnokok kerüljenek. Ez az értelmiség ettől kezdve a hivatalos román ideológia álláspontját (pl. a csángók elmagyarosított románok, a római katolikusok voltaképpen román katolikusok, a csángó „madárnyelvet” szégyellni kell stb.) közvetíti a csángók tömegei felé.

A moldvai csángómagyarok sorsában az sem hozott lényeges változást, hogy az első világháborút követően Romániához került Erdély, a Partium és a Bánság egy része is. A román állam a moldvai magyarság ügyét az erdélyi magyarságétól külön kezelte, az itteni magyar etnikum létét egyszerűen nem volt hajlandó elismerni, és nem ismeri el ma sem. Egy ilyen elvi-politikai álláspont következménye az, hogy a román állam a moldvai magyar kisebbség számára a legalapvetőbb jogokat sem biztosítja: ennek a népcsoportnak egyáltalán nincsenek anyanyelven működő intézményei. Az iskola, az egyház, a közigazgatás, a kultúra nyelve kizárólag román. Magyar iskolák csupán a kommunista diktatúra első éveiben, 1948-1953 között működtek, de ezek is jobbára csak osztatlan I-IV. osztályos tagozatok voltak, és rövid idő alatt fel is számolták őket. Csak egyetlen faluban - Lészpeden - működött 1960-ig egy általános tagozattal rendelkező magyar iskola is.

A felülről irányított asszimilációs politika és a modernizáció hatására felgyorsult a csángó etnikum asszimilációja: míg a 1859-ben a moldvai katolikusok 71,6%-a magyarnak vallotta magát, ez az arányszám 1930-ra 21,7%-ra (23 886 fő), majd 1992-re 0,7%-ra (1800 fő) csökkent. A tudati asszimiláció természetesen csak részben jelent nyelvi asszimilációt is: a magyar nyelvet beszélők száma a magukat magyarnak vallók számánál mindig jóval magasabb volt. Egy nemrég megjelent felmérés adatai szerint a moldvai katolikusoknak már csak mintegy egynegyede, körülbelül 62 ezer fő beszéli ősei anyanyelvét.

A moldvai csángómagyarok történetének, nyelvének, etnikai és vallási identitásának alakulása a múlt század óta foglalkoztatja a magyar tudósokat. Mivel ez a népcsoport napjainkig megőrizte az archaikus magyar népi kultúra számos értékét, a néprajzkutatók, nyelvészek, történészek, művelődéstörténészek mindig nagy érdeklődéssel fordultak e tájegység felé.

Igen archaikusnak bizonyult például az a csángó múltra vonatkozó, már csak elhomályosult, csökevényes formában élő történeti hagyomány, amit a népi emlékezet őrzött meg Moldvában. A legrégibb emlékek Attilára, a hunok királyára vonatkoznak. Ezek a csángó népmondák Attilát mint pogány hódítót, a kereszténység ellenségét mutatják be. A néphagyományban élő Szent István-kép ellenben teljesen pozitív: egyik történeti énekben az ellenség ellen seregeit összegyűjtő szent lovagkirály, egy másik középkori himnuszban pedig a betegeket csodálatosan gyógyító, országát az égben is védelmező Szent István jelenik meg. Az országalapító magyar király több csángó templomnak (Kickófalva, Pusztina, Magyarfalu, Szőlőhegy) is védőszentje volt, de ma már csak Pusztinának van Szent István tiszteletére szentelt temploma. Szent László személyéhez a déli csángók körében a farsang eredetmondája kapcsolódik: eszerint a katolikusok körében azért kezdődik hamvazószerdán a nagyböjt, mert a győztes csatából vasárnap hazatérő Szent László megkérte a püspökeit, hogy a győzelem megünneplésére még néhány napot mulathasson a királynéval és a főurakkal. Egyik csángó faluban (Vizántea) Szent Lászlónak ugyancsak volt patrocíniuma. A szűkebb körben elterjedt, a Kárpát-medencén belül is ismert Mátyás-mondák (pl. Mátyás király és a kolozsvári bíró) minden bizonnyal a madéfalvi veszedelem idején idemenekült székelyek révén kerültek Moldvába. A madéfalvi székelygyilkolás (Siculicidium, 1764) és az ezt követő menekülés emléke még ma is él a székely eredetű moldvai csángó falvakban. Egy ugyancsak igen régi monda a csíksomlyói csodatevő Mária szobrát az egyik Bákó melletti faluból eredezteti, és a szobor moldvai eredetével magyarázza a csángók ragaszkodását a csíksomlyói Szűzanyához. Eszerint a mezőn földben rejtező Mária-szobor hollétét egy csodálatos liliom mutatta meg egy arra járó csángó kislánynak. Az így megtalált szobrot egyik csángó faluban (Barát) a ferences templom főoltárára helyezték, ahonnan később magyar katonák menekítették Csíksomlyóra a törökök (tatárok) elől. A csángók körében egész Moldvában általánosan elterjedt az a vélekedés, hogy az itteni „magyar foglalás” határa az ún. „Száraz-Szeretnél” volt. Ez a ma már mitikus hely valaha egy valóságosan is létező dél-moldvai Szeret-holtág lehetett Tekucs városától keletre.

A múltra vonatkozó töredékes folklórhagyomány a csángóság tudatában nem szerveződik olyan egységes ideológiai rendszerré, ami összefüggő magyarázatot tudna adni a nép-csoport múltjára és eredetére. Saját értelmiségi réteg hiányában Moldvában nem alakult ki olyan ideológia, mely a magyar nemzettudatot kialakító tényezővé tudta volna formálni a múltra vonatkozó, szájhagyományban megőrzött történeti emlékeket. Ebben a történeti emlékezetben (különösen a két világháború mondáiban) a magyarságkép inkább negatív: a magyarok gyakran mint hódítók jelennek meg, akik leigázzák a moldvaiakat.

A páratlanul gazdag és archaikus csángó folklórhagyomány szintén nem válhatott a moldvai magyarság modern nemzeti identitását formáló aktív tényezővé, noha a csángó hagyományos népi kultúra tárgyi-anyagi vonatkozásainak (építkezés, lakásbelső, fazekasság, szőttesek, varrottasok, hímzések, öltözködés, gazdasági élet stb.) feltárásán csakúgy, mint a szellemi folklór műfajainak (balladák, keservesek, népdalok, halottsiratók, archaikus népi imádságok, ráolvasások, vallásos népénekek, mesék, mondák, proverbiumok, táncszók stb.) összegyűjtésén néprajzkutatók egész sora dolgozott, és kitűnő monográfiákat jelentetett meg. A különböző csángó csoportok nyelvi jellegzetességeit a legjelesebb magyar nyelvészek vizsgálták, és a múlt század közepén megkezdődött kutatások máig sem fejeződtek be.

 Egészében véve azt mondhatjuk, hogy talán nincs még egy olyan magyar népcsoport, amelynek kultúrájáról olyan sokat tudnánk, mint a teljes nyelvi-tudati beolvadás küszöbére jutott moldvai csángók hagyományos műveltségéről.

                                                                                     Tánczos Vilmos