A magyarság történetének utolsó nyolc századában a Kárpát- medencében élő nemzetek közül a horvátság volt az a nép, amellyel társországban (unióban) éltünk. Ez a felhőtlen együttélés sajnos csak addig tartott, amíg a francia forradalom és az azt követő 19. századi nacionalista eszmék meg nem mérgezték a baráti légkört.

Nézzük, melyek voltak azok a tényezők, amelyek a magyarságot és a horvátságot egymáshoz vezették! Kölcsönös érdekekről van szó: egyrészt a magyarságnak szüksége volt tengeri kijáratra és rajta keresztül a kereskedelmi életbe való bekapcsolódásba, szabad útra a kereszténység központja, Róma felé; másrészt a horvátoknak is szükségük volt a magyarokra, egy erős hátvédre, keletről a bizánciak, délről a boszniai ariánus eretnekek, nyugatról pedig Velence ellen így biztosítva a horvát nemzeti egységet.

A horvátországi magyarság történelmi áttekintése azonos a különböző tájegységek és az ott élő magyarság történelmi fejlődésével, elsősorban azokkal a tájegységekkel, ahol a magyarság tömegesebben élt, és még ma is jelen van. Megkülönböztető figyelmet érdemel a Drávaszög és Szlavónia tájegység, melyek fejlődési útja a történelem folyamán - különös tekintettel az ott élő magyarságra - jelentős tényezőként szerepelnek, sőt úgy is, mint a magyar nyelvterület peremrészei.

A többi tájegység esetében, mint például: a Muraköz, a Középkori Szlavónia (Közép-Horvátország), a Horvát tengerpart hátországával együtt, illetve Dalmácia és Isztria, a magyarságról mint tényezőről főként csak a 19. század végén és a 20. században beszélhetünk - kivételt képeznek a Dráva menti Légrád és Zdrala helységek.

Ez a terület (Dél-Baranya) századokon keresztül a magyarországi Baranya megye szerves része volt, így együtt vészelte át a történelem viharait, de ugyanúgy részt vett a megye többi vidékének békés fejlődési időszakaiban is. A honfoglaló magyarok szlávok és avarok töredékeit találták a 10-11. századra tehető megtelepedésük során. Korábban római, majd hun ittlétről tanúskodnak például azok a hun leletek, melyeket Vörösmarton találtak 1942-ben (2 pár díszes arany csatlelet). Ma a zágrábi múzeumban őrzik e kincseket. Feltételezhetjük, hogy a csúzai templom, fenn a parton, római burgus helyén épült, a hercegszöllősi református templom pedig, mely uralja az egész vidéket, római castrum alapköveiből nőtt ki - valószínűleg a 4. században. Közelében volt a rómaiak dunai kikötője, ahol a 60-as években előkerült egy római háziistenszobor (mely eltűnt a vörösmarti múzeumból). Laskón is volt római erődítmény, a mai templomdombon. Itt a református templom egyik része a római erődítmény vagy szentély alapkövein fekszik. A templom déli oldalán megtalálták a tábor hajdani tűzhelyének maradványait. Római pénzek, urnák, katakombák, pecsétgyűrűk, téglák kerültek ki a föld alól. A legérdekesebb egy fogadalmi kő, melyet a templom északi oldalába építettek be.

Őshonos magyar lakosság leszármazottai ma Vörösmart, Csúza, Sepse, Kő, Hercegszöllős, Karancs, Kopács, Laskó és Várdaróc községekben él a később bevándorolt magyarsággal együtt. Ezek a falvak talán azért vészelték át a történelem viharait, mert a Duna árterülete és a Báni-hegy védelmet nyújtott számukra. Ezen a területen haladt át már a legősibb időkben az a hadiút, mely összekötötte északot déllel, és amikor az

ellenséges hadseregek áthaladtak rajta, a környék falvainak lakói a mocsaras árterületen és a Báni-hegy erdőségeiben találtak menedéket. A veszély elmúltával aztán lassan kezdtek visszaszállingózni régi otthonaikba. Az őshonos lakosság ilyen módon maradhatott fenn.

A drávaszögi magyarság - sőt részben az egyetemes magyarság szempontjából is - a 16. században megjelenő reformáció meghatározó történelmi folyamatnak számított ezen a vidéken, mivel biztosította a magyarság szellemi felemelkedését és megmaradását. Sztárai Mihály, a haladás, az újítás megszállottjaként 1544-ben érkezett olyan területre, mely akkor már török uralom alatt állt. Külföldi egyetemeken nyert alapos tudásával, gyönyörű énekhangjával, zeneismeretével, írói tehetségével végzett prédikátori munkája következményeként 120 virágzó református gyülekezetet alapított a Drávaszögben és Szlavóniában (ebből ma 14 létezik, melyből 1 horvát nyelvű).

A 16. századi vörösmarti gimnázium története összefonódik a reformáció eseményeivel, hiszen ez az iskola a reformáció eredménye. Váradi Ferenc Baranya múltja és jelene című könyve szerint, Veresmart mezővároska, Árpád-kori település, egykor a dombhát tölgyrengetege között húzódott meg, itt lehetett az iskola és a templom is, s csak később költöztek le lakói a mart alá, a Duna hajdani medrébe. A szájhagyomány szerint a régi veresmarti gimnáziumot 200 más vidékekről is érkező diák látogatta.

Hercegszöllős is igen fontos szerepet töltött be ebben az időben, hiszen itt 1576. augusztus 16-17-én negyven prédikátor részvételével zsinatot tartottak, melynek határozatai nagy fontosságúak voltak az anyanyelvű igehirdetés és tanítás terén. Olyan egyházi törvényeket hoztak, melyek szabályozzák a református magyarság életét.

A törökök kiűzése után erős belső vándorlás kezdődött. Az ország más részeibe menekült magyarság most visszatért a török alól felszabadult területekre, így a Drávaszögbe is. A zentai csata győztese, Savoyai Jenő herceg kapta a legnagyobb birtokot a harcokban szerzett érdemeiért. Bellyén kastélyt építtetett, a dárdai birtok pedig Veteráni Jánosé és Frigyesé lett 1700-ban. A herceg 800 km2 területű birtokának megművelésére tervszerű telepítésbe kezdett 1720 után.

A bevándorlás a Dráván túlról is megkezdődött már a század elején; Savoyai Jenő halála után a bellyei uradalom Habsburg kézre került. 1824-ben a birtok laki adjunktusa, Josef Páger megírja a birtok, azaz a Drávaszög nagy részének történetét. Megírja, hogy „…a magyarok a Drávaszögben hat faluban laknak egységesen, másokban a szerbekkel és németekkel együtt, mert a török időkben nagyon megritkult a magyar lakosság”.

A következő évszázadokat egy kiegyensúlyozottabb fejlődés jellemzi, különösen a 19. századot. 1841-ben V. Ferdinánd nevezte ki Vörösmartot várossá, noha már a defterekben város néven szerepel. A város pecsétjén még láthatók a dunai kikötő és fent a hegyen a vidék jólétét jelképező szőlőtőkék.

Az 1848-as események megrázták a vidéket, de a kiegyezés után nagy fejlődésnek indul a mezőgazdaság, kereskedelem, közlekedés. A magyarság számaránya növekvőben van, a szomszédos Bácskából (Bezdán) telepesek érkeznek, földet vásárolnak Báni-hegy északi oldalán, s megalapítják Újbezdánt. Általános szellemi és kulturális fellendülés érezhető, melynek véget vet az első világháború.

A Drávaszög lakossága nemzetiségi és anyanyelvi szempontból vegyes volt (magyar, német, horvát, szerb), sőt még ma is az (horvát, szerb, magyar). Amikor 1918-ban megkezdődött az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, melyre nagy hatással volt TH. W. Wilson, az USA akkori elnökének tézise a népek önrendelkezési jogáról, akkor egyes dél-magyarországi horvát és szerb politikai aktivisták megfelelőnek találták a körülményeket céljaik megvalósításához, vagyis Dél-Magyarország (Baranya, Bácska, Bánság) leszakítását az anyaországtól és az újonnan alakult délszláv királysághoz való csatolását.

Ebben az időben Baranya megye a Mecsektől délre eső térségében a magyarság alig-alig volt abszolút többségben a nagyszámú németség, horvátság és a kevesebb létszámú szerbség mellett. Ilyen körülmények között Wilson elképzelése a népek önrendelkezéséről ezen a területen nem lett volna lehetséges horvát és szerb szemszögből nézve, és ez a terület a magyar állam keretein belül maradt volna. Nem egészen így történt, mert a már említett horvát és szerb politikusoknak sikerült elhitetniük az antanthatalmak vezetőivel, hogy a szerb és horvát egy nép, igyekezve ilyen módon megemelni arányszámukat, kimutatni valamiféle relatív többséget, megkérdőjelezve a népszámlálás eredményeit. Így került Dél-Magyarország nagy része a trianoni békeszerződés alapján a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz.

Amikor 1918. november 4-én Magyarország kapitulált, akkor a magyar kormány elnöke, gróf Károlyi az antant keleti hadtestének vezérkarával Belgrádban katonai egyezményt kötött, melynek értelmében a magyar katonai egységek visszavonulnak a kijelölt demarkációs vonalig (Maros, Szeged, Baja, Mecsek hegység, Barcs). Ettől délre, az így megüresedett hatalmas területre, a magyar ellenállás hiányában, bevonultak a szerb királyi egységek.

1918. november 25-én az újvidéki szerb és horvát nagygyűlésen határozat születik ezen területek szerb királysághoz való csatolásáról, majd rögtön ezután kimondják csatlakozásukat a Szlovén-Horvát-Szerb Államhoz, melyet Zágrábból irányított a Nemzeti Tanács. Valójában itt két ellentétes határozat született, melyek lényegtelenné váltak, amikor 1918. december 1-jén kikiáltották a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Baranya megyének nagy része tehát szerb megszállás alá került Péccsel együtt, mely 1921. augusztus 19-éig tartott. 1922. február 20-ától április 3-áig a határt kijelölő bizottság Eszéken állomásozott, feladata pedig a mai határ kijelölése. Ekkor került a Drávaszög 34 helysége a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Az országot 1929-ben bánságokra osztották, Drávaszög a Duna bánsághoz tartozott Újvidék központtal.

1941-ben a Drávaszög visszakerült Magyarországhoz a Muraközzel együtt.

1944. november végén, a Dunán át bevonulnak a Drávaszögbe a szovjet katonák és a jugoszláv partizánok. Ekkor már nagyon sok magyar és német elmenekült, az otthon maradottakba pedig rettegés költözött, hisz megkezdődött a partizánok bosszúja. Hatalomátvételük első időszakában ártatlan emberek tömegét ölik meg a legkegyetlenebb módon, eltűnnek emberek, vagy elűzik őket otthonaikból. Ilyen módon a magyarság és németség számbelileg megfogyatkozik.

1945-ben a Drávaszög újra Jugoszláviához kerül, ezen belül pedig Horvátországhoz.

Az 1918 előtti Horvát-Szlavónország, történelme során három fő részből alakult ki: Szlavóniából (Verőce, Pozsega, Szerém megye) a Középkori Szlavóniából (Zágráb, Bjelovár-Körös és Varazsd megye), valamint a régi Horvátországból (Modrus, Lika-Krbava megye és Dalmácia északi része).

A 7-9. században hercegek uralma alatt állt a Dráva-Száva közti terület, nyugaton egészen a Ilova folyóig. A magyarok a 10-11. században kiterjesztik hatalmukat erre a területre, és itt is sikerül megtelepedniük. E rész bánság formájában Magyarországhoz tartozott. A szláv lakosság mellett nem csekély magyar lakosság is élt ezen a területen, egészen a 15. századig, a török háborúkig. A későbbi századok folyamán itt már csak inkább magyar szigetek voltak, melyek fennmaradását a reformáció térhódítása biztosította. (Szentlászló, Kórógy, Haraszti és az Eszékkel ma már összeépült Rétfalu).

Ez a vidék a 16. században török uralom alá kerül, és csak 1746 után kezdték Szlavóniának nevezni, a Középkori Szlavónia pedig a Habsburg Birodalom része lesz, amely elnevezést 1746-ig használják (utána mint Horvátország).

A törökök kiűzése után Szlavónia területének nagy része elsősorban a Száva mente, a Középkori Szlavóniából Bjelovár környéke, a régi Horvátországból pedig a Kupa folyótól délre, Modrus, Lika-Krbava megyék területéből megalakult a Határőrvidék. A Határőrvidék polgárosítása és Horvátországnak, valamint Szlavóniának új közigazgatási beosztása alkalmával Szlavónia Horvátországgal egyesült, és Horvát-Szlavónország név alatt királyságot alkotott.

Ennek a helyzetnek az előzménye az 1102-ben létrehozott Pacta Conventa, melynek alapján a horvát nemesség a magyar királyt választja saját királyává is. Ez az 1102-ben törvényes alapokra fektetett kapcsolat a két ország között olyan erős volt, hogy sem a tatárok betörése, sem az Árpád-ház kihalása nem bontotta fel. Horvátország mint a magyar Szent Korona csatolt része független volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy saját országgyűlése volt (Szábor), és csak az általa hozott törvény lehetett hatályos (pl. a magyar vallásszabadságot biztosító törvények nem terjedtek ki Horvátországra), adó-megajánlási joga volt, követei a magyar országgyűlésben, a közigazgatás feje pedig a bán volt (egyben a Szábor elnöke és az ország főbírája).

A török uralom Szlavóniában a Dráván túli magyar falvak nagy többségét elnéptelenítette, olyannyira, hogy csak a már említett négy falu élte túl a szörnyű pusztítást. A 18. századi migrációk, telepítések itt a szláv népeknek kedveztek. A reformkortól mutatható ki a magyarok betelepülése, amely a 19. század második felétől felgyorsul. Szlavóniába elsődlegesen a dél-dunántúli megyékből érkeznek, ahol az olcsó föld és házhely híre futótűzként terjedt el szegényparasztság körében. Azok a szegényparasztok, akik csak 2-3 hold földdel rendelkeztek, Szlavóniában 20-30 hold földhöz juthattak. A bevándorlók elsősorban azokon a területeken vásároltak földet, ahol az termékeny volt, ezért a későbbiek során számításaikban nem csalódtak. A bácskaiak általában a Szerémségben, a baranyaiak Verőce vidékén, a somogyiak és zalaiak Pozsega és Bjelovár-Körös megyékben telepedtek meg. A szlavóniai földbirtokosok uradalmaikba olyan földet szerető embereket telepítettek, akiknek gazdasági ismereteik, szorgalmuk és szaktudásuk felülmúlta az itt élő parasztok szintjét. Az első telepesek már a 19. század 40-es éveiben megjelennek a Dráva jobb partján, Bjelovár megyében pedig a 60-70-es években. Szlavónia-szerte magyar falvak keletkeztek, a meglévőkben pedig megszaporodott a magyarság. A század végéig már egész Dunántúlról, sőt távolabbi vidékekről is érkeztek letelepülők.

A bevándorolt magyarokat eleinte szívesen fogadták, de később egyre inkább ellentétekre került sor - főként, amikor ma-gyar tannyelvű iskolákat kértek. Az őslakosság és a bevándorlók együttélése tehát nem volt zavartalan. Valamivel jobb volt a református magyarság helyzete olyan értelemben, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerület missziót végzett, híveit rendszeresen látogatta, segített, ahol lehetett. A katolikus vallású magyar lakosság ilyen védelmet nem kapott, mivel az itt lévő plébániák a zágrábi és djakovói püspökséghez tartoztak, azok pedig horvát beállítottságúak voltak. Igen sok helyen a magyarság volt gazdasági fölényben, iskoláik is voltak, azonban a szórványokban élők hamar elidegenedtek anyanyelvüktől, és rövid idő alatt elhorvátosodtak. Az elhorvátosítás remek példáját láthatjuk a szerémségi Maradék községben (1945 óta ez a helység Vajdasághoz tartozik), ahol az 1890-es évek második felében a magyar lakosság magyarul beszélő katolikus papot kért Srossmayer püspöktől, ő azonban durván elutasította őket úgy, hogy a maradéki magyarok kénytelenek voltak a dunamelléki református püspökhöz folyamodni segítségért. Ezek után ma-gyar református papot kaptak, s áttértek a református hitre - ilyen módon az iskolakérdés is megoldódott. Hogy ennek a folyamatnak elejét vegyék, a magyar közvélemény érdeklődése a szlavóniai magyarok felé fordult, nagyobb hangsúlyt fektettek az oktatásra, ezáltal biztosítva megmaradásukat.

Szlavóniában már a 17. században találunk olyan iskolákat, melyeket a református egyház tart fenn, például a már említett négy őshonos faluban (Kórógy stb.).

Az 1888-as iskolaválasztási törvény ellenére a hatóságok bírsággal sújtják azokat a szülőket, akik gyermekeiket magyar iskolába íratják. A magyar iskolákat rendszeresen magyarosítással vádolták. A 18. század végén a református iskolákon kívül alig működött magyar iskola, például az eszéki tanfelügyelőségben csak három községi és négy magániskola. A MÁV-iskolák megjelenése sok helyen elősegítette a magyar tanulók iskoláztatását.

A 20. század elején itt, a Dráván túl lakó magyaroknak 24 iskolájuk volt (közülük hét MÁV-iskola). 1904-ben gróf Széchenyi Béla elnökletével egy egyesület alakult - Juliánus barát emlékére Julián Egyesületnek nevezték el -, melynek feladata volt felkeresni és segíteni a szlavóniai magyarokat. A célt a Julián-tanítók váltották valóra, megjelenésükkel a magyar gyermekek taníttatása biztosított lett. 1912-ben a Dráván túli magyarságnak már 99 iskolája volt: egy régi községi iskola, 14 református, 14 MÁV, 64 Julián és hat uradalmi.

A magyarság száma rohamosan nő, annak ellenére, hogy a közigazgatás helyi vezetői, és a horvát kormányzati szervek irányítói abban voltak érdekeltek, hogy a magyarság létszámát a minimálisra redukálják. Akik szláv hangzású neveket viseltek, vagy vegyes házasságban éltek, azokat is horvátoknak tűntették fel.

A kivándorlás második szakaszában, a század végén már nem a földnélküliek vagy a kevés földdel rendelkezők voltak túlsúlyban, hanem a törpebirtokosok, iparosok és kereskedők. A magyarság létszáma ettől az időtől kezdve egészen az első világháborúig, különösen a városokban, vasúti és ipari központokban megnövekedett.

Ugyanúgy, mint a Drávaszög Baranya megye részeként, a Muraköz Zala megye részeként tartozott századokon át Magyarországhoz, egészen a trianoni békeszerződés aláírásáig. Ez a terület homogén horvát lakosságú volt a történelem folyamán, csak a 19. századtól vándorol be kis létszámban magyar lakosság, méghozzá a nagyobb falvakba és Csáktornyára, iparosokként, kereskedőkként, s köztük jelentős számban a magyar zsidóság is.

E terület 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része, 1941-44-ig Magyarországhoz kerül, majd 1945-ben Jugoszláviához, a horvát tagköztársaság szerves részeként.

E rész tárgyalásánál említenék meg két helységet a Dráva mentén: Légrádot, Muraköz közvetlen közelsége miatt és a távolabbi Zsdrálát.

Légrád a Dráva és a Mura folyó összefolyásánál fekszik, egészen Trianonig Zala megyéhez tartozott. 800 éves település, a középkorban magyar mezőváros, 1530-tól evangélikusok lakják. A 16-17. században Zrínyi-birtok, s a vár megerősítésére ők is küldenek katonákat, jórészt protestánsokat. Leszármazottaik vezetéknevük alapján még ma is megtalálhatók. 1945 óta nincs magyar oktatás, az asszimiláció igen gyors, a hajdan erős evangélikus magyar egyház ma már 140-150 hívőre zsugorodott. A szülők gyermekeikkel és egymás között is inkább horvátul beszélnek. A 60-as években az evangélikus hitoktatás még magyarul folyt, majd két nyelven, ma már sajnos csak horvátul.

Zsdrála a Drávától nem messze, közvetlen a magyar határon fekszik. Bjelovár-Körös megyéhez tartozott egészen 1918-ig. 1900-ban még több mint 1200 lakos vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 1910-ben eddig az 1600 lakosból már csak 114-en vállalták magyarságukat. Ebben a helységben az elhorvátosodás folyamatáról beszélhetünk, horvát megyéhez tartozott, ahol a horvát törvények szerint éltek, a gyerekek több száz éven át horvát iskolába jártak, és az egyházi vezetés is csak horvát papokat küldött. Az idősebb generáció még beszél magyarul (egy archaikus változata a magyarnak), a fiatalabb generációknál a beszéd azonban már nehezen megy. Teljes mértékben azonosulni akarnak a körülöttük élő horvátokkal, ők már magyarul beszélő horvátok. Nem volt és nincs is alkalmuk anyanyelvüket ápolni.

Magyarországon is tudatosítani kellene, hogy a határokon túl, a közvetlen szomszédságban még ma is élnek magyarok ezrei, akik magyar iskola és templom híján elvesznek, ha nem próbálunk tenni valamit állami, egyházi és társadalmi szinten nyelvük és magyarságtudatuk erősítése érdekében.

A Középkori Szlavónia (Közép-Horvátország), Horvát tengerpart, Dalmácia és Isztria

Ezek a tájegységek a magyarság szempontjából Isztrián és Dalmácián kívül a 19. század második felétől, különösen a kiegyezéstől jelentősek, hisz az ipar és a kereskedelem fejlődésével a városokban megnőtt a magyar lakosság aránya. Ez a növekedés az első világháború befejezéséig tart. A városok közül kiemelkedik Fiume (Rijeka) és Zágráb mint főváros, majd Eszék, Varazsd, Karlovác, Vukovar. Külön figyelmet érdemel az egyedi státust élvező Fiume, mely a Magyar Királyság legfejlődőbb városai közé tartozott, kereskedelme, kikötője révén, mondhatni, az ország kapuja volt, fejlett anyanyelvi intézményrendszerrel.

A két világháború között a városok magyar lakossága elvándorolt, asszimilálódott és tényezőként nem szerepel.

A második világháború után, 1946-ban Isztria is Horvátországhoz került. A gazdasági változások és fejlődések miatt

(a 60-as és 70-es évektől) a vajdasági magyarok tömeges elvándorlása indul meg, külföldre és az ország fejlettebb vidékeire, városaiba (Zágráb, Fiume, a dalmát városok és Isztria). Az Isztriában való letelepedés korábban is elkezdődött, hisz miután Horvátországhoz került, az ott élő olasz lakosság kb. 90%-ban elhagyta lakóhelyét, és Olaszországba vándorolt ki. Ilyen módon elsősorban a városok ürültek ki, helyükre az akkori Jugoszlávia egész területéről érkező, vállalkozó szellemű lakosság kerül - közöttük igen sok magyar van. Az akkor még többségében faluközösségekben élő vajdasági magyarság elvándorlása a drávaszögi és szlavóniai magyarságot is érintette, aminek következménye arányszámuk erős csökkenése volt.

Ma a városokban élő magyarság szórványokban vagy csak mikrokörnyezetekben él, iskolák, kulturális intézmények nélkül, teljesen kitéve az asszimilációs folyamatoknak.

A Drávától délre elterülő Horvát-Szlavónország tehát 800 éven keresztül élt közös államban Magyarországgal, együtt vészelve át a tatár, török és más veszedelmeket. A helyzet gyökeresen 1918-ban változott meg, amikor ugyanis megalakult a Szlovén-Horvát-Szerb Állam a zágrábi Nemzeti Tanács irányításával, miután október 29-én a Horvát Országgyűlés kimondta a Magyarországtól való elszakadást. Ez az állam csatlakozik december 1-jén a Szerb Királysághoz, és megalakul a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. 1929-ben felveszi a Jugoszlávia nevet, az országot ekkor bánságokra osztják. Ez a terület alkotja a Száva bánságot.

A politikai helyzet úgy alakul, hogy 1939-ben megalakul a „Horvát Bánság”, mely magába foglalja a horvátlakta területek nagyobb részét (Horvátország a Drávaszög nélkül, de kiszélesítve a Száva menti és Közép-Bosznia egyes részeivel, valamint Hercegovinával).

1941-ben, a történelmi horvát területekből, megalakul az önálló Horvátország Dalmácia egy része nélkül, de ugyanakkor hozzácsatolják Boszniát és Hercegovinát. Ez az államalakulat 1945-ig áll fenn, amikor a jugoszláv partizánok átveszik a hatalmat, megalakul a szocialista Jugoszlávia, melynek egyik tagköztársasága Horvátország - részben történelmi határai között marad, de ugyanakkor elveszti a Szerémség nagyobbik részét, s megkapja a Drávaszöget és Isztriát. Ezeket a határokat az 1974-es alkotmány is biztosította.

1980-ban Tito halálával meginog az akkori Jugoszláv Szocialista Föderatív Köztársaság, belső feszültségek kezdenek a felszínre kerülni - nemzetiségi, gazdasági -, s ennek következtében megkezdődik Jugoszlávia felbomlása.

Először Szlovénia, majd Horvátország mondja ki függetlenségét. A háború 1991-ben tör ki, Horvátországot pedig a világ 1992. január 15-én ismeri el. Időközben a szerb kisebbség kikiáltja az önálló ún. Krajinát (leszakítva ezzel Horvátország 1/3 részét), mely végül is 1995-ben szűnik meg, amikor a horvát hadsereg fegyveres erővel szabadítja fel ezeket a területeket. Ekkor a Drávaszögbe, amely az ún. Krajina része volt, nem vonulnak be a horvát csapatok, hanem az Egyesült Nemzetek védnöksége alatt ez a rész 1997-ig fokozatosan tér vissza horvát fennhatóság alá.

                                                                                                Faragó Ferenc

A horvátországi magyarság kulturális, művészi, irodalmi és színházi élete alapvetően két szinten, professzionális és amatőr tevékenységi formákban nyilvánul meg. A magyar kisebbség kulturális és művészi életének alapsajátossága, hogy nem rendelkezik olyan, a kultúra több ágára kiterjedő önálló intézményhálózattal - például magyar nyelven működő színházzal, kultúrintézettel, könyvkiadással -, amely infrastrukturális és financiális hátteret tudna biztosítani részben a magyar kultúra igényes horvátországi bemutatásának, részben pedig a horvátországi magyar kisebbség kulturális és művészi utánpótlás-nevelésének támogatásának. Ennek az ezredvégi kulturális helyzetképnek a kialakulásában sajnálatos módon a térségben lezajlott délszláv háború is közrejátszott. Az ebben a térségben a 90-es évek első felében megindult politikai események egyik következménye az volt, hogy a volt Jugoszláviában korábban meglévő állami szintű kulturális-oktatási intézmény-hálózat a háború következtében összeomlott.

Az újonnan létrejövő, önálló Horvátországban ez az intézményhálózat átalakításra került, ami a magyarságra nézve azt jelentette, hogy nemcsak a háborút kirobbantó szerb kisebbség, hanem minden más itt élő kisebbség, - így a magyarság is - veszített korábbi szerepéből a horvát államiságot szükségszerűen tápláló, megerősödő nemzeti öntudattal szemben. A horvát nemzetállam infrastukturális kialakításakor ezek a jelenségek alapvetően meghatározták a horvátországi ma-gyar kisebbség kulturális mozgásterének, művészi életének kereteit. Így a magyar nyelvű sajtó helyzetét jellemzi, hogy az Eszéken megjelenő Új Magyar Képes Újság című hetilapon és a Horvátországi Magyarság című havilapon kívül alig említhető színvonalas magyar nyelvű sajtó, de folyamatosan működtetett anyanyelvi könyvkiadás sem. A Rovátkák évkönyv 1993-tól évente jelenik meg. Eddig hat kötet készült el, egyedül 1998-ban nem jelent meg. Mindegyiket dr. Lábadi Károly szerkesztette. A horvátországi magyarság kultúráját, történelmét, néprajzát érintő tanulmányokat tartalmazza, valamint az országban élő magyar irodalmi alkotók műveit adja közre. A Barkóca gyermeklap 1996 óta készül évente négy alkalommal.

Részben a fent említett folyamatok ellensúlyozására jött létre horvátországi (elsősorban zágrábi) értelmiségiekből a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság (HMTMT), amely az alkalomszerűen rendelkezésére álló pályázati pénzekből a magyar kultúra igényes horvátországi terjesztését látja el.

A korábbi állami szintű intézményrendszer lebontásából bizonyos előnyök is származtak. Ezek közé sorolható a most már államilag meghatározott kultúrpolitikától független személyes szakmai kapcsolatok megerősödése és előtérbe kerülése, a különböző együttműködési formák megerősödése a kultúra különböző ágaiban. Ezeknek a folyamatoknak az egyik eredménye a magyar irodalmi és képzőművészeti avantgárd gyors horvátországi befogadása vagy a két ország közötti zenei és képzőművészeti kapcsolatok szorossága, amelyek az egymás kultúrájának, ízlésvilágának kölcsönös megismerése utáni vágyat és igényt mutatják.

Az anyaországi professzionális szintű magyar kultúra horvátországi jelenléte mellett a magyar kultúra terjesztésének és művelésének másik ága Horvátországban a magyarság amatőr szintű kulturális önszerveződése, amelynek elsőrendű szerepe van a nemzeti azonosságtudat megőrzésében és a kulturális-nyelvi értelemben vett folyamatosság fenntartásában. A különböző művészeti ágak közül elsősorban a tánc és ének területére összpontosító tevékenységi formáknak az elsődleges célja, hogy a magyarlakta vidékeket Szlavóniában és Baranyában a hagyományőrzést biztosítsák, mind a népzene és néptánc, valamint más, ünnepekhez köthető népszokások ápolása terén.

A tömbben élő magyarság kulturális tevékenysége mellett kiemelkedő jelentősége van a horvátországi magyarság kulturális életében az 1932-ben létrejött és 1986 óta független társadalmi szervezetként folyamatosan működő zágrábi Ady Endre Magyar Kultúrkörnek, amelynek tagjai az alapítástól kezdve a Baranyából, a Vajdaságból és Szlavóniából a horvát fővárosba került magyar ajkú egyetemisták voltak. A magyar kultúrkör jelentős szerepet tölt be a zágrábi kulturális életben, elsősorban azért, mert a nemzeti kulturális hagyományok, ünnepek megtartásán kívül feladatának tekinti a magyar kultúrának a horvátokkal való megismertetését is. Az Ady Endre Magyar Kultúrkör tevékenységét 1992-ben a Magyar Köztársaság a Pro Cultura Hungarica kitüntetéssel díjazta. Jelenleg a kultúrkörnek aktív zenei és tánc-, valamint irodalmi csoportja működik, amelyek rendszeres vendégszerepléseken vesznek részt Horvátország más részein, illetve alkalomszerűen Magyarországon is.

A kultúramatőrizmus másik szervezete az Eszéken működő Népkör, amelynek legfontosabb feladata a környék magyarlakta vidékein a magyar szó, kultúra közvetítése és megtartása. Vegyes kara ugyanakkor nemcsak a magyar népzenével és nótával, hanem egyéb zenei és énekprodukciókkal is fellép.

Ezeken kívül Horvátországban jelenleg még 15 magyar kultúregyesület létezik, amelyeknek tánccsoportjuk (Kórógy, Szentlászló, Csúza, Sepse, Ójankovác, Ivanovci stb.), illetve asszonykórusuk stb. (Pélmonostor) működik.

A Szlavóniában és Baranyában tömbben élő magyarság számára a magyar kultúrával való kapcsolattartás elsősorban a regionális testvérvárosi kapcsolatok révén a pécsi kulturális élettel való együttműködést jelenti. Pécs és Eszék között kitapintható egy határokon átnyúló „szellemi híd”. Ilyen, a helyi kulturális élet kínálatára is kiható, az önkormányzati szintű együttműködéseknél magasabb szintű kapcsolat működik Szombathely és Varazsd között is, amely elsősorban színházi előadások, koncertek vagy képzőművészeti tárlatok közös megszervezésében nyilvánul meg.

A táncművészet terén jelentős sikereket mondhat magáénak a zágrábi Ady Endre Magyar Kultúrkör Tánccsoportja, melynek Tihomer Kološić zágrábi táncművész vezetésével számos fellépése volt. (A legjelentősebb zágrábi fellépések: Liszinszki Koncertterem 1994, Horvát Nemzeti Színház 1996, 1998, 1999, Horvát Filharmónia 1997.) A tánccsoport 1999-ben a Horvát Nemzeti Színházban egész estét betöltő programot mutatott be Glasnici novoga doba címmel (Új korszak hírnökei, koreográfusai Tihomir Kološić és Szelman Mariann). A csoport ugyanakkor rendszeresen fellép az ország más részein is, így az utóbbi években hagyományosan ősszel Slavonski Brodban (1996,1997,1998,1999), Karlócán (1995), illetve Csáktornyán (1996, 1998,1999) és Eszéken (1994, 2000)

A zenei amatőr tevékenységből ki kell emelni még a fiatalokból álló zágrábi Doromb együttest, amely változatos népzenei programjával többször is fellépett városában.

A magyar kisebbségi irodalom Horvátországban viszonylag szerénynek mondható. Mindenekelőtt dr. Lábadi Károly néprajzkutató tudományos jellegű kiadványai említhetőek meg. Az eddig megjelent 17 magyar nyelvű kiadványai közül, külön kiemelhetőek: Lábadi Károly és Katona Imre: Erdők, mezők, vad ligetek. Drávaszögi magyar népballadák. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1980, Lábadi Károly: Hold letette, Nap felkapta. Drávaszögi magyar találósok. Eszék, 1982, továbbá: Laskaiak. Eligazító a Laskói Helytörténeti és Néprajzi Gyűjteményhez. Laskó, 1983, Ahogy rakod tüzed. Drávaszögi magyar proverbiumok. Horvátországi Magyarok Szövetsége, Eszék, 1986, Oskolák a régi Drávaszögben. Pannónia Könyvek-Pécsi Tudománytár. Pécs, 1993, Istennek hajlékai a Drávaszögben.

A Ráday Gyűjtemény Tanulmányai 5. Ráday Intézet, Budapest, 1994, Kopács, a víz melletti falu. HMDK, Budapest, 1994, Drávaszög Ábécé. Néprajzi és folklór tájlexikon. HunCro, Eszék-Budapest, 1996, Istennek népei a Drávaszögben. HunCro, Eszék, 2000 stb.

Az utóbbi néhány évben a Szabadkáról Zágrábba került és ma is a horvát fővárosban élő, horvátul író írónő, Lijerka Damjanov-Pintar Legenda i zbilja (Legenda és valóság) című többgenerációs családregényét lehet megemlíteni. A regény arra a sajátos genetikai és történelmi sokféleségre épül, amely a délszláv régió alapvető sajátossága. (Znanje, Zágráb, 1993, magyarul: Szálak múltunk szőtteséből, HunCro, Eszék, 1997). Az írónő második könyve a Putovanja i ogovaranja címmel megjelent esszégyűjtemény, amely a szerző számos európai és tengerentúli utazásának anziksszerű kötetbe foglalása. A különböző tájak, népek, nemzeti specialitások leírásában szerepet kaptak olyan helyszínek és történelmi események is, mint az 1956-os budapesti politikai élmények megörökítése (Znanje, Zágráb, 1996).

A magyar nyelvű szociografikus irodalom példájaként megemlíthető Dunai N. János Szülőföldem a Drávaszög című könyve, amely a dél-baranyai magyarság múltját és jelenlegi mindennapjait eleveníti fel. (HMTMT-MESZ, Zágráb, 1999).

A horvát-magyar kulturális kapcsolatokból ízelítőt adó, irodalmi és képzőművészeti tanulmányokat tartalmazó, alapvető fontosságú kétnyelvű kézikönyv a Horvátország/Magyarország. Évszázados irodalmi és képzőművészeti kapcsolatok. Hrvatska/

Mađarska. Stoljetne književne i likovno-umjetničke veze című kötete, amelynek előszavában a kötet szerkesztője, az ismert horvátországi művészettörténész, Damjanov Jadranka a kötet megszületését, mint a két népet összekötő kapcsolatok összegyűjtését a következőképpen jellemzi : „Amikor hozzáláttam e kötet szerkesztéséhez, egy nagy folyamat kicsiny, de mégis fontos mozzanataként fogtam fel a feladatot kicsiny, de fontos adalékként egy olyan felfogás kiépítésének, amely ellentétes lesz azzal az akarva-akaratlan kialakulttal, amelyben többé-kevésbé mindannyian nevelkedtünk. Horvát részről: a szomszéd néppel szőtt évszázados kötelékeket szét kell tépni, el kell felejteni, mivel csupa negatívum, csupa gyalázatos emlék, és fordítva, magyar részről: hol vannak a régi, szép és dicső idők, amikor a Délvidék, egészen a tengerig, mind a mienk volt.”

A kötet a horvát-magyar kapcsolatok fő pontjai köré épülve, kronologikus és tematikus sorrendben tekinti át a különböző művészeti ágakban: a képzőművészetben és numizmatikában, a miniatúrafestészetben és a szobrászatban kimutatható közös kapcsolódási pontokat.

                                                                               Dr. Andrási Dorottya

A Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság (HMTMT) 1996-ban alakult meg, 65 tudományos fokozattal rendelkező tagja van. Alaptevékenysége felöleli az együttműködés serkentését a horvátországi magyar szervezetek, valamint egyének között egész globális határok méreteiben. A tevékenység tematikus keretei előtérbe helyezik a tudományos és művészeti projektumokat. A Társaság nagyszámú rendezvényt, előadást, vitafórumot szervez hazai és külföldi magyar ajkú ismert személyiségekkel. A tudomány és a művészet különböző területein projekteket valósít meg a magyar kisebbség és a horvát-magyar viszony érdekkérdései kapcsán. Az új informatikus technológiák alkalmazását vezeti be az informálás, a távoktatás és a távegyüttműködés módszertanain keresztül. Tanfolyami képzéseket tart.

A HMTMT megkísérelte egyesíteni az Új Magyar Képes Újság és a Magyar Honlap (MAHO) elnevezésű elektronikus újság kiadását új szerkesztési és terjesztési koncepció alapján. Könyveket ad ki nyomtatott és CD-ROM formájában magyar nyelven a magyar kisebbségi szerzők tollából. Karöltve más magyar és horvát intézményekkel, nemzetközi szimpóziumokat szervez a tudomány különböző területein.

                                                                               Dr. Szkála Károly