Gereben Ágnes
Jó évtizede megfogadtam, bármit is tudok meg a szovjet korszak először akkoriban feltáruló, valóságos történetéről, nem fogom elítélni a diktatúra szorításában vergődő emberek tetteit. De még soha nem volt ez olyan nehéz, mint Jelena Szergejevna Bulgakova 1937-es naplófeljegyzéseit olvasva.
Jelena Bulgakovának az íróval kötött házassága első évfordulója és férje halála között, 1933-tól 1940-ig vezetett feljegyzései tele vannak a mások szerencsétlensége feletti öröm durva megnyilvánulásaival. Semmivel se kevésbé felkavaró azonban az asszony Bulgakov helyzetéről tett megannyi tanúságtétele. Egyetlen példa: 1937 júniusában a szinte minden este vendégeket fogadó vagy vendégségbe járó író házaspár a színműíró Nyikolaj Erdmant várta otthonába. Erdmannak azonban, mint kiderült, a hatóságok nem engedték meg, hogy elhagyja a lakását. Helyette este 11 órakor egy Zsuhovickij nevű irodalmár állított be Bulgakovékhoz. „Rosszkedvű volt és feldúlt" – jegyezte fel az aszszony a naplójába. „M. A. (Bulgakov) ezt később azzal magyarázta nekem, hogy alaposan megkapta a magáét abban a bizonyos intézményben. Fenyegetőzéssel kezdte, amelyet láthatólag ott véstek az agyába. Ha M. A. nem ír egy agitációs színdarabot, mondta, a Turbinék végnapjait leveszik a műsorról. Erre M. A.:
– Hát majd akkor eladom a csillárt.
Azután Zsuhovickij tovább kérdezett.
Szóval a teljes választékot felvonultatta: vallatás, hazudozás, provokáció. M. A. gyakran kiment, és a szobájából távcsövön figyelte a holdat a regényhez. Telihold van..."
Elképesztő jelenet. Bulgakov kénytelen a politikai rendőrség provokátorát fogadni és vacsorával kínálni a saját otthonában, de közben elvonul, hogy élményanyagot szerezzen a Mester és Margarita újabb fejezeteihez...
A napló tanúsága szerint ez a legkevésbé sem volt ritka a Bulgakov-házban. Jó néhány vendég azonban még annyi fáradságot se vett magának, hogy leleplezze, ki küldte. „Hibáztunk magával szemben" – magyarázta egy másik az éppen betegágyában fekvő írónak. „Ám ez csak azért történhetett meg, mert olyanok dolgoztak a kulturális fronton, mint Kirson, Afinogenov meg Litovszkij... De most az írmagjukat is kiirtjuk. Rendbe kell tenni a dolgokat, visszavinni magát a színházi frontra. Hiszen kiderült, hogy nekünk és magának (mármint a pártnak meg Mihail Bulgakovnak) – magyarázza leplezetlen iróniával a naplóíró – közösek az ellenségeink..."
Az ilyen hívatlan vendégeknek 1937-ben semmiképpen nem lehetett ajtót mutatni. Kivált, hogy az utóbbi az 1937. május 14-i feljegyzés tanúsága szerint ígéretet tett: munkát szerez Erdmannak, s ha Bulgakovnak bármilyen könyvre lenne szüksége (természetesen az „agitációs színdarabhoz"), csak bátran szóljon neki...
Másnap újabb látogató tette tiszteletét Bulgakovéknál. „Ebből elég volt! Maga úgy viselkedik, mintha állam volna az államban! Meddig tarthat még ez?! Meg kell adnia magát! Egyedül maradt."
Jelena Bulgakova naplójából kiderül, hogy miközben a hatalom az egyik kezével üt – a Moliére betiltása óriási csapás volt az íróra! –, addig a másikkal atyailag cirógat, s egyben kontrollál. Egy héttel azután, hogy este nem ment fel a függöny a moszkvai színházi évad sikerdarabján, Bulgakovot hívatták az 1936-tól működő művészetügyi bizottság – a szovjet cenzúraminisztérium – vezetőjéhez. A másfél órás beszélgetés után az író újabb haladékot kapott. Még három éve volt: éppen elég a XX. század egyik legfontosabb regényének befejezéséhez.