Juhász Katalin
„Nagyon nehéz jóslásokba bocsátkozni"
Somogyi Tibor felvétele
A vers az, amikor rövidek a sorok, és utolsó szótagjuk rímel. E „tézis" már a múlt század végén érvényét vesztette, ám az akkori avantgárd formabontók nem is álmodhattak arról, ami napjainkban történik neoavantgárd címszó alatt. A Párizsba emigrált Papp Tibor például olyan új műfajokkal sokkolta a szakmát, mint a hangvers, a képvers vagy a számítógépes versgenerátor. Két társával együtt lapot indított Magyar Műhely címmel, amely máig a neoavantgárd legfontosabb bázisa. Még a nyitottabb hazai kollégák is elképedve hümmögtek ekkora kísérletezőkedv láttán.
A párizsi Magyar Műhely 1989-ben hazaköltözött Budapestre. Megunták a francia fővárost?
Nem, a döntés oka a természetes fejlődés. Mindig is úgy gondoltuk, hogy ennek a lapnak Magyarországon a helye, hiszen magyar nyelvű lapról van szó. Addig azonban nem volt erre lehetőség. Az igazsághoz tartozik, hogy a Magyar Műhely mindig is európai avantgárd folyóirat volt, figyelemmel kísértük az új nyugati művészeti törekvéseket, és erre Párizsnál jobb hely aligha akadt volna. Külföldi alkotók munkáit is közöltük, de elsősorban arra igyekeztünk odafigyelni, hogy megtartsuk a lap magyarnyelvűségét. Most, hogy a helyzet minden szempontból szabaddá vált, a mi dolgunk is könnyebb lett.
A lapalapító triász, Papp Tibor, Nagy Pál és Bujdosó Alpár az áttelepítést követően lelkes magyarországi fiataloknak adta át a stafétabotot, a szerkesztőség szinte teljes egészében kicserélődött. A párizsi gárda tehát kinevelte saját utánpótlását, ami nem akármilyen teljesítmény ismerve a földrajzi, politikai és művészeti távolságokat. Papp Tibor büszkén említi, hogy harmincöt éves lapról van szó, és hogy a mostani szerzők korántsem akarják ugyanazt csinálni, amit az „öregek" kezdtek.
Ennyire összefügg a modernség az életkorral?
Igen, hiszen ők már más szemmel nézik a világot, mindent másképpen érzékelnek. Nekünk csak egy kikötésünk volt, az, hogy az új szerkesztőség is rokonszenvvel fogadjon minden avantgárd kísérletet, ugyanúgy, ahogy mi is tettük annak idején. Nagyon lényeges szónak tartom a rokonszenvet, mert az irodalmi gócok egész Európában a konzervatívabb szemléletű lapok és könyvkiadók körül alakultak ki. Az avantgárdot ezek eleve nem fogadják rokonszenvvel. Előfordul persze, hogy leközölnek valamit ezektől a szerzőktől is, de közben arra biztatják őket, hogy legyenek egy kicsit konzervatívabbak, alkalmazkodjanak hozzájuk. Nálunk ez pont fordítva volt, mindig továbblépésre biztattuk a hozzánk jelentkező fiatalokat.
Vannak ma Magyarországon avantgárd törekvések?
Minden olyan országban vannak, ahol nincs ideológiai tiltás, így Magyarországon is. Egy fiatalnál normális, ha fellázad az apja ellen, így van ez a hétköznapokban is. Az irodalomban ahhoz, hogy valaki le tudja tenni a saját névjegyét az asztalra, tisztában kell lennie az előző értékekkel, hagyományokkal is, hogy tudja, mit kell megkontráznia.
Ön szerint mikor lesz a neoavantgárdból középiskolai tananyag?
Kezdjük azzal, hogy a Magyar Műhely szerzőiről több egyetemi szakdolgozat készült és készül. De francia és spanyol doktori disszertáció is íródik rólunk. Ezek az emberek a jövő tanárai, tőlük függ, mikor fogadtatják el a neoavantgárdot a diákok körében. Természetes folyamatnak tartom ezt, hisz idővel minden új átértékelődik és megérik. Annak idején Adyt sem fogadták el egyik napról a másikra, hosszú időnek kellett eltelnie, amíg bekerült a tankönyvekbe. Mindig jön valaki, aki újat akar, és ha az illető valóban tehetséges, sikerül is neki. A baj ott kezdődik, amikor az egyetemi tanárok kapcsolnak későn, és nem ismertetik meg a hallgatókat a legújabb törekvésekkel. Bízom abban, hogy öt-tíz év múlva a Magyar Műhely már benne lesz az egyetemi tantervben, így a jövő középiskolai tanárainak természetes lesz, hogy avantgárd szerzőket is tanítsanak.
Beszéljünk egy kicsit a számítógépes irodalomról, amelynek ön nemzetközileg is elismert képviselője, nálunk viszont nem igazán hallani róla.
Ezen a téren érdekes a helyzet, a középiskolások sokkal fogékonyabbak rá, mint tanáraik. Gyakran tartok előadásokat gimnáziumokban, és sokkal jobban szót értek a tizenévesekkel, mint az úgynevezett „érett olvasókkal". Alig várom, hogy a tanárok befejezzék a kérdezősködést, mert az ő kérdéseik tele vannak előítéletekkel, negatív hozzáállással. A diákok viszont még nincsenek lehorgonyozva a klasszikus értelmezéseknél, nyitottak és érdeklődőek.
Ön néhány éve létrehozott egy számítógépes programot, amely szabályos disztichonokat „generál" véletlenszerűen egymás mellé rakott szavakból. Ez lenne a jövő költészete?
Nagyon nehéz jóslásokba bocsátkozni, én nem is vállalkozom rá. A számítógép bevonása a művészetekbe csak egy a sok járható út közül, de nem zárja ki automatikusan az összes többit. Persze az összes többi sem zárhatja ki ezt az újat. Holnap is lesznek könyvek, lesznek hagyományos versek, nem arról van szó, hogy a számítógép átveszi a hatalmat. Az én programomban nem kevesebb, mint 16 billió teljesen szabályos disztichon lehetősége van, és ez több, mint a világirodalom összessége. Mégis csupán egy a kínálkozó utak közül.
Teljesen más eszközökkel és célokkal működik az akusztikus vers vagy hangvers. Ezt nem lehet elolvasni, csak hallás útján befogadni. A hangversek költői kazettákon, kompaktlemezeken adják ki alkotásaikat, ez a műfaj egészen fiatal, 30–40 éve létezik. A huszadik század költészetében éppen az az érdekes, hogy nincs többé egy meghatározó korstílus, amelyet mindenki követni igyekszik. Az a fontos, hogy a fiatalok ismerjék meg ezeket a lehetőségeket, aztán ki-ki döntse el, melyik úton indul el.