Bár a civilizált társadalmak minden babonát és mágikus hitet igyekeznek kivetni magukból, az átok ősi praktikái ma is fogva tartják a benne hívőket. Az átoktól való rettegés nemcsak Ausztrália isten háta mögötti vidékein vagy Haitin szedi áldozatait: Londonban, New Orleansban, San Franciscóban is számos férfi és nő hal bele a félelembe. De valójában mi az átok? A szó ősi angolszász formája, a cursien annyit tesz: valakire bajt vagy bántást hozni. Tehát az átok, akár kimondják, akár leírják, azt célozza, hogy valamely ellenségre szenvedést vagy halált hozzon, büntesse valamely tabu megszegéséért, esetleg veszélyt jövendöljön bizonyos gaztettek elkövetőinek. Az átok ez utóbbi válfaja gyakran az igazságtalan bánást elszenvedők végső menedéke: szegények sújtják vele a hatalmasokat, mert hisznek valamilyen egyetemes világrendben és igazságszolgáltatásban. A bűnösre eszerint bűnhődés vár, még akkor is, ha ez csak nemzedékekkel később következik be. Skóciában és Angliában az ilyen átkok számos történelmi példájával találkozhatunk. A tiltó átok arra irányul, hogy a következményektől való félelem felkeltésével megakadályozzon bizonyos cselekedeteket. Foszd ki a fáraók sírját, és elpusztulsz! Érintsd meg a király fejét, és véged! Szegj meg egy pápai bullát, és egyházi átok sújt! Egyél disznóhúst, és légy átkozott! Feküdj össze fűvel-fával, és juss pokolra! Az átok elmormolható titokban, vagy kikiáltható a nyilvánosság előtt, sötét tekintet és a megátkozottra szegezett ujj kíséretében. Elhangozhat szóban, de éppúgy le is írható, rábízható valamilyen, az áldozatnak küldött tárgyra, de foganatosítható mágikus szertartás, például az áldozat képmásának elégetése vagy átszúrása keretében is. Az ilyen képmások általában fából faragott vagy viaszból gyúrt bábuk, amelyekbe elrejtették a megátkozandó hajszálát, köpetét vagy levágott körmének darabkáit. Manapság az is elég lehet, ha hét egymást követő napon hét-hét percre meggyújtunk hét fekete gyertyát az áldozat fényképe előtt – New Orleansban igen kedvelt ez az eljárás. Az átok mágikus cselekmény, és a rosszakarat képzeletbeli kivetítésén alapul. Ősidőktől hozzátartozik a papok és a varázslók lélektani fegyvertárához, bár egyesek szeint csak akkor hatékony, ha a kiszemelt személy tud róla, vagy hisz benne. A rákbetegek közül is hamarabb halnak meg azok, akik várják a halált, mint akik felveszik a harcot a betegséggel, éppígy a megátkozott ember is elpusztulhat azért, mert feladta a reményt. A tudatalattin elhatalmasodott rettegés szétroncsolja a tudatot, különösen, ha a szóban forgó személynek még rossz is a lelkiismerete. Más esetekben az átok nem kötődik meghatározott emberekhez, hanem – a hiedelem szerint – lesújt bárkire, aki valamilyen konkrét helyszínnel vagy tárgygyal kerül kapcsolatba, vagy rontással sújtott családba születik. Számos beszámoló olvasható például megbabonázott kocsikról, hajókról, drágakövekről, amelyek a velük kapcsolatba kerülőkre balszerencsét és pusztulást hoznak. A babonákban hívők – és ilyenek úgyszólván minden társadalomban akadnak – számos hagyományos védekezési formát ismernek az átkok és rontások ellen: bűvös amuletteket, varázsigéket, sőt olyan módszereket is, amelyek révén az átok visszaszáll arra, aki kimondta. Sok tabu és átok látszatra merő képtelenség. A nyugat-afrikai ho papok halálbüntetés terhe mellett vágathattak csak hajat, mert istenük a hajukban lakozott. Ha a Fidzsi-szigeteken élő namosik főnöke hajat akart vágatni, meg kellett ennie egy embert, különben – az átok szerint – hajával együtt férfiasságát is elvesztette volna. A japán mikádót nem érhette nagyobb szégyen, mint ha a lába akár csak súrolta is a földet, és sem a nap, sem a hold sugara nem érinthette a fejét. Ezek az első pillantásra meghökkentő tabuk azonban érdekes célt is szolgáltak, mert a mágikus szertartások egyfelől ugyan kiemelték a magas személyiségek isteni rangját, másfelől ravaszul korlátozták is hatalmukat. A japán császárt vállon vitték mindenhová, nem időzhetett a szabadban, nem vághatta le maga a haját, szakállát vagy körmét, még csak nem is tisztálkodhatott: éjjel, álmában mosták le. Reggelenként pedig órákig kellett szobormereven ülnie a trónján, mert úgy tartották: mozdulatlansága megőrzi a birodalom békéjét és nyugalmát. A papok és királyok személye is tabunak számított. Tahitiban senki sem érinthette a király vagy a királyné testét. Életével játszott még az is, aki elhúzta a kezét a királyi személyek feje fölött. Amikor 1874-ben a kambodzsai király kizuhant hintójából, és sebesülten, eszméletlenül hevert a földön, egyetlen szolgája sem mert a segítségére sietni. A nyugati világ sem mentes kemény és kegyetlen átkoktól: első számú ezek közül a bűnbeesés története. E hatalmas erejű teológiai tan szerint mindnyájunkat végzetes átok sújt azóta, hogy az Úr kiűzte Ádámot és Évát az édenkertből, amiért ettek a tudás fájának gyümölcséből. Szent Pál értelmezése szerint elátkozottak vagyunk pusztán azáltal, hogy létezünk, hogy gondolkodunk, hogy bensőnkben harc dúl értelem, ösztön és érzelem között, és mindenekelőtt azáltal, hogy szexuálisan vezérelt lények vagyunk. A mai kor embere sem mentes a babonáktól. Az angol királyi családon és Anglián átok ül, a munkanélküliség, a bűnözés és a bizonytalan jövő átka. Eltűnődhetünk a Kennedy családot sújtó átkon, még ha ez az átok nem volt is más, mint a család gigászi méretű becsvágya. Vajon miként éli meg Salman Rushdie, az író, az iráni ajatollahok által rámért fatwát (büntetést), amelynek értelmében bármelyik igazhitű törvényesen meggyilkolhatja? Az egész Európát lázban tartó 16 – 17. századi boszorkányhisztéria sem volt más, mint egy átok, amiből még alig nőttünk ki, ha kinőttünk egyáltalán. Elvégre a mi századunk aztán igazán az üldözések, a tömegmészárlások és az atombomba kora: átok sújtotta század.