Vezércikk
Miklósi Péter
Az idősebb generációt elbizonytalanítja az én nemzedékem. Nem tudják: mi, az 1945–46-ban születettek ide vagy oda tartozunk? Közéjük, akiknek közvetlen emlékeik vannak a háborúról és így május 8-áról, a győzelem napjáról is; vagy ide, akik a második világháború után születtünk? Olyan időszakról beszélek, amely kinek-kinek másként él a mai nyugdíjasok – akkori sihederek – emlékeiben. Van, aki naplót vezetett, s van, aki csak a lelkével, a zsigereivel emlékezik. Így hát ki tudná megfejteni, vajon mi szerint szelektál az emlékezet, ki mire emlékszik, és mire nem, kibe minő reflexeket égettek a háború eseményei. S egyáltalán: vajon mire int bennünket a memória?
Bevallom, már jó ideje tűnődöm mindezen. Amióta felfigyeltem a csöndre. Arra, hogy újra egyre zárkózottabbak az emberek. Még az aszszonyok sem szaporítják különösebben a szót, a férfiak sem keresik az alkalmat a kvaterkázásra, az emberek még kapun bévül sem állnak le csevegni egymással. Idejük nincs, vagy tán kedvük? Vagy egyszerűen ilyen mostanában a közhangulat? Mert nemcsak a mi utcánk környékén van ez így. A minap, muskátlidugványokkal teli kosárral, idős férfi szállt fel a trolira, amelyen utaztam. A mellette álló, hasonló korú utas hosszan nézegette a muskátlikat s azok vásárlóját. Aztán odahajolt az illető füléhez, és suttogva kérdezte: mennyiért vette? A kérdezett szintén fojtott hangon felelt: darabját 25-ért akarták adni, de lealkudta 20-ra. Aztán még hozzátette: a fényes levelű futómuskátli még drágább, de ő ezt a gömbös virágú közönségest szereti... Karnyújtásnyira a két férfitől, megkövülten álltam. Mi ez a sugdolódzás a muskátlik áráról? Mit kell rejtegetni azon, hogy valakinek a kerekded virágú kedvesebb, mint a csüngő szárú?
Szóval ez érdekel mostanában. Hogy miféle csend ez itt? Vihar utáni? Vihar előtti? Egyáltalán mi köze van a tovaröppent század védekezésre, óvatos elővigyázatosságra kényszerítő viharaihoz? Mert május 8-a, azaz a győzelem napja kapcsán a jegyzetírónak is a békességről, bódító gyöngyvirágillatról, vidám majálisokról illenék szólnia. Igen ám, csakhogy ez a fura csönd és a múltat idéző emlékezet azt sejteti, hogy a Szlovákiában immár évek óta tartó lélektani hadviselés, a szívekben és a fejekben dúló háborúság komoly veszélyeket rejt. Vladimír Mečiar, a premierisszimusz figyelmeztetésre emelt mutatóujjal üzenget szinte naponta mindenkinek: egy jottányit sem enged a saját demokráciaértelmezéséből, s minden egyéb gondolatmenetet barátságtalannak, provokációnak minősít. Magyarán: folytatódik az iszapbirkózás, a bűnbakállítás, a megosztás, a kirekesztés, az ujjal mutogatás indulataival fűtött politikai betyárkodás. E háborúság, sajnos, mind lélektanilag, mind gazdaságilag csak beljebb visz a mocsárba – ha van még beljebb, hiszen az ország helyzete már évek óta zavaros és áttekinthetetlen. Csoda, ha ebben a helyzetben a külföldi tőke sem siet Szlovákiába, hogy segítsen végre kitatarozni a szocializmus évtizedeiből ránk maradt romos házat? Házat írok, nem hazát, hiszen ahol gyűlöletet szítva megkérdőjelezik a kisebbségi jogokat, ahol a nemzetállam és a neobolsevizmus lövészárkait ássák, ahol farkasmosoly, népapasztás, porhintés, csendőrpertu, kultúrnacionalizmus, ködlovaglás, agytakarítás, prédales, svindli a sikk – ott legföljebb szülőföld van.
Riasztónak érzem a közénk telepedett csendet, ezt a rejtőzködést. Ugyan mit jelenthet? Hogy az embereket mostanában talán az emberek sem érdeklik? Vagy épp ellenkezőleg? Talán félnek? Pontosabban: újra félnek?