Csáky Pál
Békévé oldja az emlékezés...
Vlado Gloss felvétele
Három és fél éve tart Szlovákiában a sötétség időszaka. Hoszszú idő, amely sokakat megviselt. Vannak, akik apátiába estek, s csak legyintenek, ha valaki azt mondja nekik, van remény a változásokra. Vannak, akik bár reménykednek, sok bennük a kétely. Túl mély a szakadék – mondják –, túl mélyre betonozta be magát a jelenlegi hatalom. Vannak, akik egyszerűen félnek, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy nincs rá kellő okuk. Vannak, akik most is kivárnak, távol tartják magukat a történésektől. S létezik még persze több tucat viselkedési modell az esedékes magyarázatkellékekkel.
1998 mégis a remény éve. Megjelent a porondon az 1994 óta nem tapasztalt jelenség: az ellenállás, az aktív gondolkodás és az önálló cselekvés. A párkányi népszavazást sokan sok szemszögből vizsgálták már, ám egy sem tudta oly teljességgel jellemezni a helyzetet, mint az a – hangja alapján idős – bácsi, aki a magyar adás múltkori összeállításában arra a kérdésre, miért vett részt a szavazáson, ezt mondta: „Azért, hogy megmutassuk mindenkinek, mi nem vagyunk birkák. Van véleményünk a közügyekről és azt ki is akarjuk nyilvánítani."
Pár héttel ezelőtt a bátorkeszi tüntetésen vettünk részt. Az – úgymond – vendégeket a művelődési ház előtti magas betonszegélyre állították. Természetesen van előnye is az ilyen megoldásnak, a tömeg jól láthatta a tizenhárom parlamenti képviselőt – négyen igazoltan maradtak távol –, s fentről az egyes emberek is látszottak, nem csupán a tömeg. Számomra két momentum jelentett mély tanulságot azon a gyűlésen. Felszólalt a két leváltott igazgató, és részletesen elmondták az igazukat. Pontról pontra cáfolták meg az indoklást, aminek alapján visszahívták őket; a hangjuk szinte bocsánatkérő volt, amikor az igazukat bizonygatták. Elgondolkodtam, milyen világban élünk: a hatalom durván hazudhat, a szemébe röhöghet a polgárnak, az pedig szinte bocsánatot kér, amikor az önkénnyel szemben az igazságot próbálja meg szembeállítani. A másik momentum egy lapszus volt. Az egyik felszólalásba bekerült egy olyan mondat, hogy a jelenlegi hatalom másodrendű állampolgárrá tett bennünket. Ez így – remélem – nem állja meg a helyét. Azzá akarna tenni, az igaz. Ám azon a téren ott, Bátorkesziben, az emelvényről csupa nyílt tekintetű, lelkes, öntudatos, szabad embert láttam. Elsőrendű polgár volt ott mind egy szálig, mégpedig a javából. Élmény volt látni őket.
Pár héttel ezelőtt Szigeti László kollégámmal tárgyalni indultunk a komáromi járási hivatalba. Reggel fél hétkor találkoztunk Búcson a petíciós bizottság tagjaival, hogy még egyszer meghallgassuk a véleményüket, s azt a lehető legpontosabban tudjuk tolmácsolni. Negyed nyolc után elmentünk az iskolához is, ahol aznap is már abban az időpontban legalább harminc szülő tartott őrséget. Miután elköszöntünk tőlük, az egyik hölgy utánunk szólt: „Mondják meg nekik, hogy mi is csak emberek vagyunk, vannak érzéseink, nézeteink. Jót akarunk a gyerekeinknek is, az iskolánknak is. Emberek vagyunk, ezek az igazgatók is azok. Legyenek már ők is ott, a hivatalban, legalább egy kicsit emberek."
Azt hiszem, erről van szó. Erről lenne szó 1998 szeptemberében is.