Hídavatás c. írásom a DigitalAge c. lapban. LÁSD

A hir.lap.hu startlapra is felkerült az UngParty

Népszabadság, jún. 20.: Balhéból elefántot című cikkem kicsit rövidített változata.

Hoppá, rajta vagyok az alkoto.lap.hu startlapon is!

Csak most került hozzánk a Szőrös Kő 2002/4. száma, benne Cséka, Bagu, Lengyel versei és egy Bernicky-novella.

Interjú velem Faragó Laura: Szülőföldem – zengő anyanyelvem c. kötetében.

Berniczky Éva: A madárjós c. novellája a Bárka 2003/3. számában. Ugyanitt Lengyel Tamás és Cséka György versei.

Balhéból elefántot c. írásom a DigitalAge c. új internetes újságban.

Észre se vettem... Szereplek az irodalom.lap.hu oldalán, az UngParty Manzárd pedig a blog.lap.hu gyújteményében.

Most került fel a netre a Korunk 2003/májusi száma, benne: UngParty NetCafé - avagy az én virtuálém című írásom.

Publicisztikám a Kárpáti Igaz Szó május 31-i számának Hóvége-mellékletében: Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

Milyen lesz az új UngParty? Válaszom Gergely Tamás kérdésre a Caféban

hozzászól

cseveg

blogring

Onagy-szemle

Hírek Kárpátaljáról:

Onagy volt szíves elküldeni ÉS-béli glosszám kivágatát (olvasható méretben LÁSD). A neten egyelőre nincs fenn; gondolom, holnaptól. Addig is ehelyt borzolom vele a kedélyeket.

Tegnap Gortvay telefonhívása. Voltaképp nem engem keresett, de ha már, hát beszélgettünk egy fél órát. Két héttel korábbra „vártam” a hívását, egy aktuális ügyben. Akkor azt gontoltam, számon fog rajtam kérni bizonyos publikációt. De nem. Most is csak mellesleg hozta szóba az ügyet, és inkább helyeslően, semmint ellenkezőleg nyilatkozott. Ebben az a furcsa (nem jó szó; inkább: az benne az álságos), hogy akivel beszél, annak szinte mindig helyesel. Vagy 20 éven át helyeselt az egyetemen a főnökének, aztán amikor nyugdíjba ment, az volt az első, hogy kinyílvánította lesújtó véleményét róla. Mostanában is készségesen szidja velem együtt azokat, akikkel egy elnökségben motorizik. Ugyanígy egyetért, amikor egyes könyvészeti produkciók elképesztő nívótlanságát említem. Közben az ő neve szerepel rajtuk, mint szerkesztőé.

Hosszas filózás után csak válaszoltam NZM felkérő levelére. Bár ő eddig 5 küldeményemet (közte 3 személyes hangú levél) hagyta reagálás nélkül, engem mégsem visz rá a lélek, hogy ne válaszoljak, ha valaki megszólít. Igyekeztem visszafogottan fogalmazni, de azt azért nem hallgathatttam el, hogy álságosnak gondolom magatartását. Ha egyszer az én működésémet kis irodalmunkra nézve egyszerűen károsnak tartja, akkor miért kér tőlem anyagot a Magyar Naplóba? Csak azért, hogy Oláhnak mondhassa: „kértem tőle, de nem adott”?

Lassan alakulgat az interjú, amelyikről 22-i naplómban írok. E-mailben kapom a kérdést a Lloydtól, megválaszolom, visszaküldöm, a riporter ennek ismeretében teszi fel a következőt. Ez egy részemről eddig nem próbált új módszer, a dolog így valamelyest közelít az élő párbeszédhez, sokkal jobb, semmint ha egyszerre kapnék 6-7 kérdést. Mivel magyarul ez a szöveg sehol másutt nem fog megjelenni, úgy gondolom, „folytatásokban” leközlöm a júliusi Penzumban.

Tegnap megjelent a Hóvége. Az oldalam nincs benne. Kőszeghy nem jelezte sem azt, hogy elfogadták, sem azt, hogy elutasították az ajánlatomat. Ez is egy módszer.

Szilágyi Ákos remek esszéje a száz éve született Orwellről a Népszabadságban. Többek között ezt írja: „Ha szellemalakját ma megidézzük, sok mindent érezhetünk – nyugtalanságot, szégyenkezést, zavart –, csak diadalt nem. Föltéve persze, hogy nem vagyunk hivatásos politikusok, akik kénytelenek mindenből diadalt kovácsolni, még a megszégyenülésből és a hiábavalóságból is. Orwell azonban senkit és semmit nem igazol, semmiféle hatalmat, semmiféle jobboldalt vagy baloldalt. Orwell műveivel és szellemi alapállásával – s e tekintetben mi sem változott az 1984 után eltelt közel húsz évben –, ma is csak a fennálló világrend ellen tanúskodhat, mellette egyetlen pillanatra sem. A politikában Orwell-lel takarózni annyi, mint magunkra rántani a ruhásszekrényt.” Meg ezt: „1984 nem zárult le, hanem javában tart, sőt istenigazában még csak most kezdődött el. Amilyen időszerűtlennek, meghaladottnak tűnt Orwell negatív utópiája a kilencvenes években, a rendszerváltások sodrában, olyan időszerűnek – egyre időszerűbbnek – hat napjainkban, amikor ez a mozgás lezárulóban van, és az új rendszer beáll.” Közben az is eszembe jut, valamelyik műsorajánlóban egy Orwellről szóló beszélgetéshez a Bigh Brother nevű „valóságshow”-val csináltak kedvet! Pedig kukkolni és megfigyelni legalább akkora különbség, mint célbaköpni és sortüzet vezényelni. Ámbár - tűnödöm el - az is igaz, hogy az erőszakot, az elnyomást, a gondolatrendőrséget mára sikerült az agymosás és -centrifugálás olyan kívánatos módszerével helyettesíteni, hogy az alattvaló nézők önként dugják fejüket mind mélyebbre a sebesen forgó dézsába. Ez lenne az az új rendszer, amely máris „beállt”?

Pár jegyzettel előbb füstölögtem, hogy egy helybéli magyar költészeti antológiába alighanem annak ellenére felvették a verseimet, hogy adtam volna beléje. Azt a gyűjteményt még mindig nem láttam, ám tegnap elküldték egy reprezentatív, félezer oldalas ukrán nyelvű gyűjtemény 2 db tiszteletpéldányát (honor gyanánt, persze!) (lásd a képet). Nagyzoló címe: Kárpátalja XX. századi költészete. 70 költő (közte 4 magyar), kiséletrajzzal, fotóval, fejenként 8-10 vers... Nos, ebbe a gyűjteménybe is kértek anyagot, én nem adtam, mondván nem kívánok szerepelni benne. Ennek ellenére ukránra fordított 10 db korai (húszéves-kori) versemmel ott vagyok. Az életrajzomból megtudtam, hogy 86-ban lediplomáztam (nosza, ide vele!), és azt is, hogy 88 óta nem jelent meg új könyvem. (A 90-ben, 91-ben és 93-ban megjelentek az utolsók, amelyekről tudnak, de mindegyiket 88-ra datálják!)
További érdekesség: a könyv szerkesztő bizottságának az elnöke a helybéli legnagyobb főnök, a megyei állami adminisztráció elnöke! Aki azt hinné, azért e jeles tiszt, mert Rizák úr is jegyzett irodalmár, az erősen téved. A kiskirályi csizma úgy került az literatúra szent asztalára, hogy a könyv az illető „közbenjárására” vagy „odahatására” jelent meg; ami szabadabb fordításban azt jelenti, hogy ő adott rá pénzt a megyei állami büdzséből. Ezért aztán a könyv körül bábáskodók meghívták - és ő elfogadta -, hogy legyen szerkesztőbizottsági elnök. Imádom az ilyesmit! Brezsnyev is volt Lenin-díjas író, Rizáknak is kellene adni valami szerkesztői babért!
Nos, azt gondolom, ha már az ember tiszteletdíj nélkül publikál, akkor legalább választhassa meg, miben kíván és miben nem kíván szerepelni. Igazság szerint most valami hivatalos ellenlépést (feljelentést?) kellene tennem szerzői jogaim megsértése okán. De ahogy megjelenni nem volt ingerenciám effajta kiadványban, úgy ilyesféle kiadókkal és szerkesztőkkel önszántamból bármilyen ügybe keveredni sincs gusztusom. Legyenek boldogok ócska verseimmel és hibáktól hemzsegő életrajzommal... Bosszankodás helyett inkább azon vidulok, hogy míg nekem diplomát, addig Füzesi Magdinak soron kívüli József Attila-díjat adományoztak saját életrajzában.

Pomogáts kiteregeti az Illyés Közalapítvány szennyesét... A tegnapi Népszabadság-cikk (LÁSD) eléggé hajmeresztő dolgokat idéz tőle. Mondjuk pontosan ilyesmit sejtett az ember, szerintem még ennél nagyobb panamák is lehettek - de egyrészt mindez nem az Orbán-kormány alatt kezdődött (annak vagy 6-7 éve, azaz bőven a kettővel korábbi kurzus idején esett meg, hogy egy magas beosztású hivatalnok saját államtitkár-főnökéről mondotta: ha a támogatott XXXX határon túli szervezet egy kockás papíron összead egy számsort, neki az is megfelel elszámolásnak...); másrészt ha a támogatás és elszámolás pénzügyileg korrektebb is lesz, azt alig tudom elhinni, hogy ezután a döntésekben a legszigorúbb szakmaiság, a kizárólagos teljesítmény- és értékelvűség érvényesül majd. Jönnek (már itt vannak!) az új kedvencek, kiépül az új klientúra - efelől semmi kétségem. Csak nehogy az történjen, amire látok esélyt Kárpátalja háza-táján: az eddig preferált csapat ugyan elviselhetetlen arroganciával és kisajátító jelleggel uralta a terepet, de legalább valamilyen minőséget mégis képviselt és a támogatások, ha rossz hatásfokkal is, de mégis valamiféle érzékelhető és értékelhető teljesítményben (is) végződtek. Akiknek most áll a zászló, azok ugyan nyitottabbak és nem ágyazzák magukat hősi retorikába - de a minőségi teljesítmény, ajjjaj... - az enyhén szólva nem jellemző rájuk. Eddig a támogatott dolgoknak egy jó része a valóságban is létezett, nem csupán papíron; félek, ez az arány a papír javára fog elmozdulni az elkövetkezendőkben.

Hurrá, Orbán Viktor megkapta a Tőkés-díjat! Azelőtt Duray is megkapta. Következik: Tőkés megkapja a Duray-díjat, aztán Tőkés és Duray az Orbán-díjat. Vagy ők már megkapták?

Egyébként a volt magyar miniszterelnök szerint ateisták nem építhetik a magyar hazát. Szerencsen tegnap szó szerint így fogalmazott (idézi az MTI): „Akik gondviselés nélkül akarnak tenni a hazáért és a szabadságért, azok bálványokat fognak építeni. Szilárd erkölcsi értékek nélkül a haza csak gazdasági vállalkozás, a szabadság pedig túlhajszolt élvezet. Istennel azonban a haza közösség, a szabadság pedig teremtő erő” - mondta Orbán Viktor. Ha istennel ez, akkor isten nélkül nyilvánvalóan ennek az ellenkezője. Az előző mondatokkal együtt: az ateisták bálvényépítők, a haza számukra gazdasági vállalkozás, a szabadság pedig rombolás és túlhajszolt élvezet.

Tóta W. Árpád vitriolos írása az Indexen, amelyből kiderül, Kovács Kálmánnak, a magyar informatikai miniszternek jószerével fogalma sincs az internetes hírközlés jellegzetességeiről. Szerinte az Internetről hamar eltűnnek az információk (???) és a tartalomszolgáltatóknak kreatívabban kellene olyan lehetőségekkel élniük, mint az animált képek (???). Na, meg is kapja a magáét...

Kovács László külügyminiszter reggel a rádióban. Egyebek mellett a kedvezménytörvényről. Kérdés: „A kedvezménytörvényről ejtsünk még néhány szót. Ma tárgyalja a parlament a kedvezménytörvényt és az országgyűlési vitát megelőzően a kedvezménytörvényről foglalt állást több határon túli magyar egyházi és politikai vezető. Az erdélyi magyar egyházi vezetők és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség választmánya ragaszkodik a jogszabály eredeti formájához, tartalmához.” A válaszból: ...A kedvezménytörvénnyel a kormánynak az a célja, hogy támogatást nyújtsunk két dologhoz: a határon túli magyarság otthon maradásához és ottani boldogulásához, másrészt magyarságának megőrzéséhez.” (Ezt éppen ötszázadszor hallom) „...mi azt mondjuk, a határon túli magyarság 98 százalékát képviselő szervezetek, itt a legutóbbi Magyar Állandó Értekezleten elfogadták ezeket a módosításokat, akkor azt gondolom, senkinek nincs oka ezzel szembemenni, mert akkor ez jó a határon túli magyarságnak és azok a politikusok, akik eddig mindig azt mondták, hogy ami jó a határon túli magyarságnak, az jó nekünk is, azok szíveskedjenek majd az igen gombot megnyomni.” Ezt értem. Ami a sok gondolati panelen túl zavar: hogy a két szövegverzió hívei közötti vitában teljesen eltűnt az a korábban (főleg SZDSZ-körökben) hangsúlyos vélemény, amely eleve megkérdőjelezte a törvény szükségességét és rámutatott káros hatásaira.
Én továbbra is olyan mócsingnak látom a státustörvényt, amelyet a nemzeti oldalnak sikerült fakanállal lenyomnia a jelenlegi kormányzat torkán. Csak a porc lett kevesebb benne.

Kevéssé ismert, de állítólag rangos (?), idegen nyelvű orgánum megkeresése, magyarul jól, de érezhető akcentussal beszélő munkatársuk révén: adnék-e nekik egy „exkluzív mélyinterjút”. Első gondolatom: vagy mély, vagy exkluzív, a kettőt együtt még nem hallottam. A második, amelyet már ki is mondtam: milyen nyelven? Természetesen válaszolhatok magyarul, ők majd lefordítják, és a kérdéseket is, persze. No, a fordításoktól picit félek... Harmadik gondolatom, szintén kimondva: én nem vagyok exkluzív személyiség, és nem is tudok semmilyen alkalomról, ami miatt éppen most és éppen velem... Az indoklás igencsak meglepett: nem mindennapi, különleges személyiségeket bemutató sorozatukban kerülnék sorra, amelyben olyan alanyokat szólaltatnak meg, akik a maguk területén nemcsak valami kimagasló, hanem a megszokottól eltérő jellegű teljesítményt nyújtottak. Nocsak. És esetemben mi lenne ez? (Éreztem, itt a hiúságomnál leszek megfogva.) Na, szépen el is kezdte sorolni mindazt, amit én magam az „első hal a nyúlpiacon”-effektusnak neveznek. Ám a végén meglóbálta a valódi mézesmadzagot: érdekelné, hogy most, amikor minden értelmiségink betagozódott valamelyik politikai-érdekvédelmi vagy annak segédcsapatát képező szakmai szervezbee, akkor én miért fordítottam nekik hátat. Nem elég különös dolog, ha valaki szembekerül azzal az üggyel, amelyet évtizedekig képviselt? És erről akar kérdezni? – érdeklődtem. Erről is, de sok más rázós kérdést is szeretne feltenni. No, ez így már elkezdett érdekelni.

Nyugis nap; reggel kis főfájás, böngészés-olvasgatás, honlapbütykölés; egy most már szerintem fölösleges „utolsó kör” a Fórumban a hagyományokról és a képmutatásról (LÁSD); csettelgetés, néhány friss anyag érkezése a honlapra, és a szokásosbál kevesebb bejövő és kimenő levél. A Népszabiban Debreczeni József egészen kitűnő, két héttel ezelőtti cikke a jobb oldal válságáról. Hajszálpontos diagnózis Orbán Viktorról és mindarról, ami körülötte és általa történik. Jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe: LÁSD ITT, különösen azért, mert ezek nem egy csuklóból kontrázó balliberális, hanem egy kifejezetten jobb oldali vonzódású konzervatív értékrendű publicista szavai. Az Indexen csak most fedeztem fel magamnak Tóta W. Árpád „UFÓS” témájú írásait, lépegettem bennük visszafelé a maitól, és egyfajta csúcsnak majdnem pontosan esztendővel ezelőtti opuszát találtam: A világ processzora: a Szent Korona. Igen, én is olvastam már arról, hogy a királyi ék voltaképp a világegyetem modellje, arról meg éppenséggel első kézből kaptam értesítést, hogy Nagy-Magyarország egy agyvelő (csonkaságában pedig szürkeállományú kérgétől van megfosztva); fiatal barátom meg bizony úgy tudja, hogy a csillagokból származunk és a kiválasztottak majd térnek vissza, bár ő a Sziriuszt nem említette... T.W.Á. azonban ennél sokkal hajmeresztőbb dolgokkal is szembesült, és bizony többször gurgulázva nevettem az ezeket sorra vevő szarkasztikus megállapításain. A legvadabb teóriát így vezette fel: Először ismerkedjünk meg a Szent György-hálóval, amely a Földet négyzet alakban (!) körülvevő rácsozat, és egymást derékszögben keresztező vonalakból áll. Eddig banális, nyilván. Mármost van egy másik, erre rézsútos sárkányvonal-háló, és ahol a két négyzetrács metszi egymást, ott alakul ki a sárkányölőszentgyörgycsomópont. Ezekre a pontokra építik a világ minden templomát, folytatja az árnyékolástechnikai szakember, valamint ezt jelképezi az angol zászló is...
Ja, és hiúságom követelésére persze a saját cikkemet is elolvastam a NOLban (LÁSD). A fentiek után nem voltam tőle elragadtatva.

Tegnap nem írtam naplót. Elblicceltem. Mint a kölyök, amikor elindul otthonról az iskolába, de aztán kiköt a ligetben, a vasútállomáson, a folyóparton, a hegyoldalban... Nézelődik, mélázik, sétál és elüldögél, fekszik a fűben és nézi a felhőket, és csak a súlyos iskolatáska emlékezteti arra, hogy nem élvezheti felhőtlenül ezt a kis lopott szabadságot.

Késődélután hosszú beszélgetés Kőszeghy Elemérrel. Elmondtam a szempontjaimat, terveimet a Hóvégén belül indítandó esetleges önálló rovatommal kapcsolatban. Beszéltem a tartalmi elképzeléseimről, az irások jellegéről, arról, hogy valami kitekintő, látószöget tágító, az irodalom és a művészet nagyobb távlatait érintő összeállítással jelentkeznék. Kész formai ötlettel is előálltam, és az első oldal tervezett anyagát kérésére át is adtam. Elvben mindezt elfogadta, a gyakorlatban azonban kicsit másképp gondolná, mint ahogy én szeretném. Ő az irodalmi ikeroldalon belül képzelné el, és első ajánlata negyedévenként 1 megjelenés volt. Ezt nem tudtam elfogadni; ilyen ritka jelentkezéssel a dolog esetlegessé, alkalomszerűvé válik, holott én valamiféle folytonosságban gondolkodom; ha nem is ragaszkodnék a havi rendszerességhez, de évi 8-10 megjelenés alá nem szeretném adni. És sokkal kedvezőbbnek tartanám, ha nem az irodalmi ikeroldal rovására, nem azon belül jelenne meg az oldalam. Azt is elmondtam, külön hangsúllyal, hogy semmiképpen nem akarom az elképzelésemet ráerőltetni a lapra. A legkisebb sértődöttség nélkül, teljes megértéssel elfogadom, ha erre és így nem tartanak igényt. Ám ha igen, akkor szeretném megvalósítani, amit elterveztem.
Nem adott végleges választ. Továbbra is az irodalmi ikeroldal keretében látná szívesen az anyagaimat - ennek azonban Horváth Sanyi a teljhatalmú gazdája, így vele is egyeztetnie kell. Ezt rendjén valónak tartottam, de azt is elmondtam, a világért sem szeretnék egyetlen megjelenésre érdemes verset vagy novellát kiszorítani.
Aztán még hosszan beszélgettünk arról, milyen veszteséget okozott, hogy a KISzónak 12 éven keresztül nem volt irodalmi rovata, hiszen a ritkán megjelenő és kis példányszámú (ráadásul meg-megszűnő) folyóiratok nem pótolhatták a nagy példányszámú „néplap” szervező-toborzó, generáció-nevelő, folytonosság-biztosító és széles olvasótábort nevelő-megtartó szerepét. Ebben tökéletesen egyetértettünk. Távozóban még azt is megpendítette, voltaképp inkább egy verset látna szívesen tőlem... (Ezen aztán még elvitatkozgattunk, hogy én miért nem, s hogy szerinte ezt miért gondolom rosszul.)

Csak késő este olvastam el az ÉSből az Ünnepi Könyvhét nyitó beszédeit. Balla Zsófia szövege szépen le is zárta a napomat: „...az olvasás teljessé teszi az embert, a beszélés határozottá, az értelem pontossá”.

Tegnap Tímea telefonhívása a KISzótól. Megy egy interjú-sorozata Kulcslyuk címmel szombatonként. Amolyan emberközeli, kicsit magánéleti, kicsit néha bulvár-jellegű beszélgetések. Ilyet szeretne velem is. Elvi kifogásom éppenséggel nincs ellene (bízom a válaszaimban!), de kértem: egyelőre halasszuk el, ugyanis e perceben még tisztázatlan a viszonyom a laphoz. A Hóvége-melléklet lapzártája tudtommal 15-én volt, és én nem adtam anyagot, mert Kőszeghy Elemérrel abban maradtunk, hogy személyes beszélgetés keretében tisztázzuk, mit és hogyan. Én jeleztem levélben is, telefonon is, hogy szépirodalmi anyaggal nem szeretnék szerepelni, ellenben el tudok képzelni egy önálló oldalt, amelynek én lennék a gazdája, úgy mint Kovács Elemér a Falujárás címűnek. Az első ilyen tervezett oldal anyaga gyakorlatilag készen van (és a távlati koncepcióm is). Ám Kőszeghy azóta nem jelentkezett, a beszélgetésünk egyelőre várat magára, így nem tisztáztuk, érdekli-e a lapot ilyen oldal. Én rákínálni nem akarom, ő meg, úgy sejtem, kérni nem akarja. És abból, hogy a beszélgetés ügyében sem jelentkezett, sejteni vélem, hogy előző cikkem, illetve az erre feltehetően kapott reagálások váltották ki tartózkodását. Nem tartom kizártnak, hogy ennyiben marad a dolog. Nincs semmi mentő ötletem.

Csönge tegnap, utolsó vizsgája után, rosszul lett az iskolában. Elsötétült előtte a világ, ájulás környékezte. Kihívták a mentőket és Évát is értesítették. Ő 5 perc alatt odaért, a mentők nem. Bevárni semmiképpen nem akarta őket, az igazgató az ölében kihozta Csöngét, 10 perc múlva már itthon feküdt az ágyon (az iskolában egy padra fektették), kapott erős teát és egyhe gyógyszert, percről percre jobban lett. A telefonon az itthoni címünkre átirányított mentők a hívás után pontosan egy órával csöngettek be. Éva dühében elkergette őket azzal, hogy most már miért jöttek; megnézni, hogy elpatkolt-e a beteg? Hát ők bizony eddig sem szórakoztak, védekeztek nevetgélve, nem tehetnek róla, hogy összesen 3 (három!) mentőkocsi áll a szolgálat rendelkezésére. A 130 ezres városban...

Cikket kért tőlem a Népszabi rovatvezetője. Pironkodva bár, de megírtam, hogy szívesen, de talán előbb a januárban megjelentnek a honorját kellene rendezni. Ha jár... Mert ha nem jár, én ugye szívesen dolgozom ingyen... A szerkesztő mentegetőzött: ő azt hitte, rég el van intézve... Azonnal szól az illetékesnek. Ma egy ügyintéző furcsa levele: kéri, hogy honor-ügyben „keressem meg”... Megkérdeztem, ezt hogyan is érti... És virtuális szobaajtaján bekopogtattam levelemmel: Kop-kop! Szabad?
(Később megjott a válasz is: Szabad? Szabad országokban szabad, ami szabad... - és talán a honor is elintéződik!)

Olvasom, hogy egy holland író regényében bevallotta 48 évvel ezelőtti gyilkosságát. Az anyját rendszeresen bántalmazó mostohaapját ütötte agyon, aztán a hullát felcipelte a háztetőre és onnan ledobta. A kiérkező orvos is és a rendőrség is hitelt adott a tetőről lezuhant férfi balesetéről szóló mesének. Közel fél évszázad elteltével a gyilkos mindezt részletesen megírta regényében. A dolognak semmilyen következménye nem lehet, Hollandiában 18 év elteltével elévül a szándékos emberölés bűntette. Vizsgálat sem indult, „mivel a rendőrség a könyvből megtudta a valós tényeket”.
A történet számomra problémák sorát veti fel.
Az első nyilvánvalóan: valóság és fikció összefüggése. Lehet-e bármilyen regényből „a valós tények” ismeretét meríteni? (És itt hosszan lehetne elmélkedni az irodalom valóság-leképező és valóságtól-elrugaszkodó jellegéről, a művészi hitelességről és egyebekről.)
A második: az önábrázolás kérdésköre. Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy írás közben bármennyire is korlátozódnék a tényközlésre, események hiteles rögzítésére - ha ezeknek az eseményeknek én magam is részese vagyok, akkor az írás közben magamról formázott kép óhatatlanul torzít. Még saját megítélésem szerint is - hát még a környezetem, olvasóim számára! Ez még naplóírás közben is így van, sokszorosan igaz lehet irodalmi mű létrehozása esetén. Azaz: ha a holland író életregényében beszéli el a régi gyilkosság történetét, akkor a saját cselekedeteinek az ábrázolása közben óhatatlanul más képet fest magáról, mint amilyent kívűlállóként, pártatlan külső megfigyelőként adna. Működnek mindenféle kontrolok, működik a fantázia, testet öltenek vágyak és félelmek, stb. Így aztán akár az is megtörténhet, hogy a gyilkosság egyáltalán nem a leírtaknak megfelelően történt; ad absurdum: egyáltalán nem történt meg, csupán az akkor 20 éves ifjú fantáziájában zajlott le.
A harmadik: minden író tapasztalta már, milyen ez, amikor a mű elkezdi írni magát. Amikor egyszercsak meglódul a történet és valami alig ellenőrizhető belső okszerűség szerint kezdenek egymáshoz kapcsolódni az események. Nem ritkán: létrehozott alakjaink már-már önálló életre kelnek, saját belső logikájuk szerint, önállósult szerepüknek megfelelően cselekszenek - akár írói akaratunk ellenében. Hasonlóan befolyásolja eredeti szándékunkat a mű általunk létrehozott szerkezete, ritmusa, hangulata, megteremtett stílusa. Ezek a tényezők együttesen gyakran lehetetlenné teszik, hogy valamit úgy írjunk meg, ahogy történt - a MŰ, mint mesterségesen létrehozott, öntörvényű művészi alakulat sokkal inkább a saját műfajának, műnemének és stílusának a szabályait követi, semmint „a valóságot”.
A negyedik - némiképp a fentiekkel ellentmondásban -: olyat is tapasztaltam már, hogy valamit el szerettem volna titkolni, vagy legalábbis nem volt szándékom kibeszélni. Aztán elkezdtem írni, és maga az írás folyamata egy ponton szükségessé tette, hogy az eredetileg elhallgatni szándékozott epizódot mégis „kijátsszam”: műlogikai okokból, alátámasztásul vagy ellenpontozás gyanánt, szükséges szerkezeti elemként, netán a poén kedvéért. Az ilyesmi gyakran tisztán fikciós helyzetben is megesik: kitalált történetet írok, és egyszercsak belelopja magát a szövegembe valami megtörtént dolog.
Az ötödik: szélsőséges esetekben az is megeshet, hogy a fantázia, a tiszta kitaláció rátalál a vasóságra. Bodor Ádám ezt úgy fogalmazza, hogy az ember addig-addig okoskodik, míg kitalálja a színtiszta valóságot. Így aztán - visszatérve a hollandushoz - még azt is el tudom képzelni, hogy az író, alaposan megtornáztatva alkotói fantáziáját, kitalált egy fel nem derített gyilkosságot, amelyet történetesen a valóságban ő maga követett el 48 esztendeje.

Komolynak látszó tudósok ugyancsak hitelesnek tetsző bizonyítékokkal igyekeznek igazolni, hogy az európai történelem három középkori évszázada nem egyéb hamisítványnál (lásd)... Erre szoktam én azt mondani, megfelelő kitartással mindenről bebizonyítható, hogy nem az, mint aminek tudjuk. Paul McCartney még a Beatles hajnalán meghalt és az Abbey Road c. album nevezetes fotója voltaképp az ő szimbolikus temetését ábrázolja; az ameriakaiak le se szálltak a Holdra, az Apollo-program fotóit földi stúdióban hamisították; a magyar szent korona valójában kozmológiai modell - stb. Azt eldönteni persze se tudásom, se tisztem, hogy a hetedik-tizedik évszázad „hivatalos” történelme merő hamisítás-e, vagy azok hamisítanak, akik a hamisítást bizonygatják, és persze nem álltam ott a Holdra lépő Armstrong mögött sem. Vári Fábián László mögött azonban történtesen ott álltam, amikor a nyolcvanas évek elején publikálni kezdett a Kárpáti Igaz Szóban - még ám szép rendszerességgel.
Legutóbb, amikor a Kortársban egy ezzel ellenkező értelmű (és más tárgyi tévedéseket is tartalmazó) recenzió jelent meg róla, ezt szóvá tettem, és megadtam VFL 1982-87 közti publikációinak impozáns listáját (tapintatból álneveket használva; LÁSD febr. 2-i jegyzetemet) - azóta 2 szerkesztőasszony tart velem haragot... A VFL-oeuvre-be egyszerűen nem fér bele, hogy költőnk a brezsnyevi érában csatlakozott a József Attila Stúdióhoz és publikálni kezdett a Balla László főszerkesztette pártlapban. Kicsi szerényke irodalomtörténetünk meghamisítói a másfél évtizedes szilencium legendáját minden tény ellenében makacsul fenntartják, és a végsőkig elnyomott költő hősi alakját buzgó szorgalommal metszik márványba. Ők tudják, miért teszik, és nyilván a szerkesztőknek is megvan rá a jó okuk, hogy a tények ismerete ellenére ezek fölött a csúsztatások fölött miért hunynak szemet. Egyet nem értek: hogy maga VFL miért tűri ezt el. Vagy talán már ő is azt hiszi, hogy

Ezt ezúttal E. Iván Zsuzsanna állítja róla kedvenc folyóiratomban, amelynek olvasásáról már leszoktam, épp csak most valaki felhívta a figyelmemet rá, hogy „már megint!”.
Mindezt nem azért írom, mert bármiféle ellenérzésem lenne, egyszerűen érdekesnek találom a dolgot és csöndes rezignációval várom, hogy a Gorbacsovhoz verset író akkori MSZP-tag Nagy Zoltán Mihályról mikor fog kiderülni valami hasonló hőstett. Félreértés ne essék: nem a múltjuk alapján ítélem meg az embereket, és nem tartom bűnnek sem azt, ha valaki ateista szovjet pedagógusnak mondta magát, sem azt, ha párttagságot vállalva volt kommunista; ám ha az ellenkező szerepben tetszelegve kovácsol ma tőkét nem létező akkori érdemeiből - arra azért felkapom a fejemet, akkor is, ha rég beláttam, hogy nem a tények, hanem a legendák az igazán makacs dolgok.