Ma félnapos áramszünet. Bosszúság, de mégis jó valamire: ledolgozni némi olvasási restanciát.

KORUNK - 03/4. Ablak a jelenre címmel figyelemre méltó anyag: erdélyi iskolások vallomásai múltról, jelenről, jövőképükről. A tanulmányi részben Pomogáts esszéje Cs. Szabó László Erdélyéről és Európájáról. Összegző tartalmú remek írás, kissé fésületlen nyelvezettel.

KORUNK - 03/5. A téma: Kávéházak, kocsmák. Mózes Attila keserűen őszinte vallomása, Onagy Zoltán egészen kitűnő esszéje (vagy mi is; kápráztató Onagy stílusa, minden bekezdésben ellövöldöz egy egész cikkre való ötletet, meglátást, poént, az ember nem győzi kapkodni a fejét a süvítő golyók elől; kevesen írnak komoly dolgokról ilyen szemléletesen), Orbán János Dénes a kolozsvári Bulgakov-kocsmáról - és még sok komoly, történelmi távlatú és sok kevésbé komoly írás. Gergely Tamás a saját Caféjukról beszél (ezt a szöveget már „kéziratban” olvastam megjelenés előtt), itt kapott helyett az én UngPartyt bemutató szövegem is. Éppen ez után Következik Csapody Miklósnak egy munkája, benne egy súlyos tárgyi tévedéssel. Az EU-csatlakozásról a következőket írja:
„[Magyarország] lakosai az elmúlt bő évtizedben a legnagyobb áldozatokat már meghozták, a csatlakozás érdekében is. Mindez pedig nemcsak az anyaországnak, de az elszakított magyarságnak is a javát szolgálta. Minden magyarnak a Magyar Köztársaságban, Szlovákiában (11,5%), Ukrajnában (13,4%), Romániában (21%), Szerbiában (16,9%) és Szlovéniában (9%), vagyis a „külmagyarok” millióinak is (az Ausztriában élő 2,5%-nyi magyar már tagja az Uniónak). Az anyaország csatlakozása tehát közös, vagyis nemzetpolitikai érdek.”
A téves adatot én emeltem ki. Ha a közel ötvenmilliós Ukrájnában a Csapody által megadott arányban élnének magyarok, az ötmillió magyart jelentene! Gondolhatná az ember, hogy a szerző összetévesztette az országos adatot a kárpátaljaival (ami egy kisebbségi szakértőtől azért nem akármilyen teljesítmény), de a dolog így sem stimmel, mert Kárpátalján 1989-ben 12,5, 2001-ben pedig 12,1 %-ot tett ki a magyarság részaránya. Hogy a 13,4 végül is mit jelenthet, alighanem szakértői titok marad. (Halkan kérdezem: a lap szerkesztői közül sem tűnt fel senkinek a nagyságrendnyi tévedés?)
Ugyanebben a lapszámban figyelemre méltó elemzés Boros Enikő tollából Bodor Ádám Sinistra körzet-éről. Az „antropomorfizált biologikum” és az „egyetemes animalizáltság” kimutatása vagy a halálnemek sorra vétele nem teljesen új dolog, már olvastam a a Sinistra kapcsán ilyesmit, a szerző összefoglalója mégis szépen ráhelyezi a motívumhálót a szövegtestre - élvezetes olvasmány; bár maga a regény természetesen ezerszer inkább az!

Hát ennyi fért a mai áramszünetbe.

...szint alatt. Ma estére egy kis büntetésfeladat várt rám. Egyik barátnőm megkért, olvasnám el tanítványa papájának (!) tragikus hangvételű verses írásművét, amelyet könyv alakban szeretne viszontlátni. Mondtam, az utóbbi hozzásegítéséhez se lehetőségem, se kedvem, de ha ippeg az én véleményemre kíváncsi, hát – a közvetítő kilétére való tekintettel – elolvasom. Többszöri telefonhívások révén tisztázódott, hogyan kerül hozzám a mű (hogy a delikvens maga hozza be és itt helyben megvárja, elolvassam és értékeljem, azt elhárítottam). Pár napja e-mailben megérkezett a szöveg (annak is megvolt a maga büntetésfeladata, aki gépbe szedte!), de mostanig halogattam a dolgot, míg ma nekiduráltam magam. Az alapján, amit a szerzőről és művéről előzetesen hallottam, nem táplálhattam vérmes reményeket. És hát azt kaptam, amit érdemeltem... Magam sem értem, miért vállalkozom ilyesmire. Ja, biztosan a nagy szívem! Nem olyan régen egy tűzöltóparancsnoknak a hosszú ügyeleti időben gyártott klapanciáit véleményeztem... Persze írásban válaszoltam most is, ahogy szoktam. Ha a szerző nem is, én azért levelemben használtam néhány szemléletes kifejezést (valami elégtétel csak jár nekem is!), így például azt találtam állítani: a dolgozat olvastán úgy éreztem megam, mint akit dús erdőbe csalogatnak, de aztán sivár fűrésztelepen találja magát. Hogy valamit érzékeltessek az elmondottakból, a sok száz sornyi műből 10 egybefüggőt megosztok olvasóimmal, külön is felhívva a figyelmet: a) az első két sorba foglalt genealógiai rejtélyre; b) a kétsoros szakaszban felfedezhető finom szexuális eufemizmusra; és c) a záró sorok spontán keresztényi emelkedettségére:

KÉRDEZI AZ UNOKÁM:
APÁM, MÉRT NINCS NAGYAPÁM?
HOVA TEGYÜK A VIRÁGOT,
HOL IS MONDJUNK MIATYÁNKOT?

KASZÁS PRIBÉKEK, MONDJÁTOK,
NEKTEK MEGVOLT JÓ ANYÁTOK?

HARAG ELKAP, MINT A SZÉLVÉSZ,
MINT AZ ÁRELLENI RÉVÉSZT.
ÉN SEM TUDOM, MIT CSINÁLOK,
TALÁN EGYSZER MEGBOCSÁJTOK.

...és a kárpátaljai Irodalmi Topon. Most találtam az NKA és a NekÖM honlapjának pályázati eredményhirdetései között, hogy Vári Fábián László Tábori posta c. regényének megírására 720.000 Ft, Penckófer János Boldogasszony tenyere c. művére pedig 125.000 Ft alkotói támogatást nyert. Szívből gratulálok mindkettejüknek!

Tegnap este hosszú telefonbeszélgetés Kőszeghy Elemérrel. Tisztáztuk a kihúzott mondat esetét (lásd a két előző jegyzetet). Szerinte úgy festett az elméleti írásban a konkrét személyekre célzó sértő megjegyzés, mint egy szépen terített asztal közepén egy félig szívott csikk. Szerkesztői és szakmai okból húzta ki. Én ezt voltaképp nem is vitattam, és többször leszögeztem: nem a mondatom helytállóságáról vagy oda nem illőségéről szól a történet, hanem hogy mindenfajta egyeztetés nélkül nyúlt bele a szövegembe. Ha felhív és elmondja a kifogásait, nyilván elfogadtam volna az érveit. Annál is inkább – és őszinteségemben ezt neki is elárultam –, mert ezt a mondatot zöld kutyának szántam. Nem ismerte a példázatot, elmeséltem hát neki is. Történt, hogy az építészmérnök egy utcai homlokzat megtervezésére kapott megbízást. Szabadjára engedte a fantáziáját és olyasmit alkotott, amiről előre tudta, hogy merészsége miatt a zsűri el fogja utasítani. Hogy kicsit enyhítsen a dolgon, az utcát is megrajzolta a homlokzat elé, fákat, úttetstet, járdát, pár járókelőt. Aztán egy hirtelen jött ötlettel egy zöld kutyát is odabiggyesztett. Arra számított, hogy........ Jött a bizottság, hümmögtek, elégedetlenkedtek, kifogásokat emeltek. Az építész igyekezett aggályaikra megfelelő szakmai választ adni, de azok csak csóválták a fejüket. Végül a bizottság elnöke megjegyezte: „No és mit keres itt ez a förtelmes zöld kutya!?” Az építész adta a naivat: „Ne legyen ott a zöld kutya?”; „Bizony ne legyen!” - keményített be a zsűri. Jó, egyezett bele gondterhelten az alkotó és szépen kiradírozta. A bizottság tagjai fellélegeztek és elfogadták a tervrajzot.
     ...Aztán még szóvá tettem Elemérnek, hogy a cikkhez mellékelt 2 kérésemből csak az egyiket teljesítették. Kértem, hogy a nevem ne a cikk alatt, hanem fölötte álljon (ez így is lett), és kértem, hogy nevemen kívül semmilyen titulusomat ne tüntessék fel. Ezt szolgálta a fölé- és nem aláírás is: ha alatta van a név, szinte rutinszerűen odabiggyesztenek valami címet-díjat-cafrangot, ha viszont fölötte... Nos, „megoldották”: nevemnél csillag, a lábjegyzetben pedig, hogy Ungváron élő József Attila-díjas író vagyok. Ezt kifogásoltam, de Elemér szerint szükség volt rá, mert tekintve, hogy bő 10 éve nem szereplek írásaimmal a KISzóban, kiestem a köztudatból. No jó, mondtam, de akkor most ezzel „visszaestem”, és legközelebb, legyenek szívesek, ne írjanak ki semmi ilyesmit. Ezt megígérte, és abban is egyezségre jutottunk, hogy ezentúl a velem való egyeztetés nélkül nem nyúl bele a szövegembe. Ezt így én is elfogadtam, bár jobban esett volna, ha már most elsőre is így történik. Végül is örülök, hogy barátilag elboronáltuk az ügyet, semmi gusztusom nem volt egy újabb haragszomrádba belemenni. Most már csak azt kell eldöntenem, írjak-e a következő anyagomba zöldkutya-mondatot...

A Kárpáti Igaz Szó május 31-i mellékletének szépirodalmi anyagából Fodor Géza versei, Horváth Sándor és Balla László prózája, valamint az egyetemi hallgatók Lenyomat c. lapjából átvett anyagok figyelemre méltóak. Utóbbiak között Hutkai Andrea értékelhető ötsorosa mellett egy életképes valódi képvers is található, ami téjékunkon roppant ritka irodalmi csemegének számít. Bár ezt a képverset is el lehet olvasni, azaz a verbalitástól még nem sikerült megszabadulnia a vizuális költészet ifjú hívének - ám nem tudom eléggé nagyra értékelni a puszta tényt, hogy amikor az irodalmi játékosság és kísérletezés helybéli irodalmárainak szemléletében bűnnek számít (NZM: „Számunkra nem lehet játékeszköz a szó”), aközben akad, aki mégis effajta dologra adja a fejét. Annak meg külön örülök, hogy a KISzó révén ez a kísérlet a sokezres olvasóközönséghez is eljutott.

A Teraszon a naplómat nagy megtiszteltetésemre naponta szemléző Onagy Zoltán rákérdez: (lásd 30-i jegyzetemet)

Ha vki engem kérdez: de ha nem, akkor én kérdezek: Kukorellyt melyik helyett a felsoroltak közül? És Turczit melyik helyett a felsoroltak közül? = oz

Gondolom, a kérdés költői. Nem valakik helyett ajánlottam őket, hanem mellé, hozzá, kiegyenlítésül; és ezt is csak ezért, mert az eredetileg meghívottak nem tudtak végleges igent mondani. Más kérdés, hogy én kiket hívnék meg, ha én szerveznék nyári tábort. A két egyetemistának csak annyit mondtam: ha nem feltétlenül akarják ott Péterfalván a nyári tábor lazaságában ünnepélyes feszességbe kényszeríteni a nemzeti identitásukat, akkor hívjanak olyanokat is, akik az irodalom dolgairól más felfogásban is tudnak beszélni.

Megjelent a Kárpáti Igaz Szó HÓVÉGE mellékletében Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb c. publicisztikám (LÁSD). Mivel további feljelméynek várhatók (egy mondatot kicenzúráztak a cikkből, megkérdezésem nélkül), így erről holnapi naplómban fogok beszámolni – az új arculatú UngPartyban!