Ma este lezártam az UngParty pontosan 3 éven át épített rendszerét, és még 2 napig finomítgatom az újat, hogy január 1-jén hajnalban elindíthassam. Azt szeretném, ha a 2004. előtti anyagok továbbra is szerves részét képeznék a teljes struktúrának. Azaz olyasformán működjön az új, talán ésszerűbb, és a kialakult tartalmi jegyeknek mindenképpen jobban megfelelő új szerkezetű UngParty, hogy minden lehetséges csatornán „kommunikáljon” a régi, lezárt egységekkel: alrendszerekkel (Pánsíp, Szalon, Manzárd...), tematikus és szerzői sorozatokkal. Ennek biztosítása elég sok munkával járt, de úgy vélem, hasznos segítséget nyújt majd azoknak, akik nem csupán a legfrissebb, legaktuálisabb anyagért látogatnak honlapomra, hanem egy-egy szerző, téma vagy interakció alaposabban érdekli őket.

A részleges formai megújulás mellett kicsit szigorítani szeretnék a minőségi elvárásokon. Azzal, hogy főleg tematikus összeállításokban és interakciókban gondolkozom, talán ez elérhető lesz. Ugyanakkor továbbra is a teljes szabadságot szeretném biztosítani azoknak, akik naplóikkal, aktuális jegyzeteikkel tisztelik meg az UngPartyt. Annyi szerkesztői zordságot és szubjektivitást mindenesetre szeretnék mostantól megengedni magamnak, hogy a fő oldalra nem teszek majd ki automatikusan minden friss anyagot, hanem csak az általam valóban értékesnek, nívósnak gondoltakat. (De persze a címlistán a külön nem ajánlottak is szerepelnek majd a megjelenés időrendi sorrendjének megfelelően.) Bízom abban, hogy ez nem vezet majd sértődésekhez, ellenben szerzőim és olvasóim számára jelezni fogja: mi az, amit honlapgazdaként fontosnak és színvonalasnak tartok.

Az Újév hajnalán induló friss „lapszám” anyagai már készen vannak, az oldalakat elkészítettem, belinkeltem, nagyrészt fel is töltöttem őket. (Nagyon szemfüles és találékony olvasóim ide olykor már beleshettek...). A hajnali indítás két fő mozzanatból áll: az új index-fájlok feltöltése és a régiek átkeresztelése (hogy az archívumokra mutassanak), továbbá pedig: a statisztikai rendszerek nullára állítása. Úgy szeretném, ha a számlálók többsége jan. 1-jével 0-ról indulna. Emiatt majd egy időre visszaesik helyezésem a különböző rendszerek és kategóriák toplistáin, de az olvasói érdeklődésre számítva remélhetőleg hamarosan visszaállnak a számomra meglepően magas helyezések. (Mást ne említsek: a StatSector statisztikája szerint a kulturális lapok között a 11., a magazinok között a 8. helyen szerepel az UngParty; a bloglistán 9. a Manzárd. A top1000 művészeti kategóriájában tartósan a huszonvalahanyadik hely az enyém, a Best-Top média-kategóriájában pedig a 8-9. helyen tanyázom.)

Az új honlapot és tematikus sorozatait, interakcióit illetően tele vagyok ötletekkel, új elképzelésekkel. Bízom szerzőim aktivitásában és játékos kedvében, nem kevésbé olvasóim érdeklődésében.

Az egyetlen kardinális kérdés, amelyre nem tudom a választ: vajon meddig leszek képes önerőből fenntartani ezt a lassan nagyüzemmé, napilappá váló webhelyet.

Bárhogy is alakul azonban a jövő, most illő tisztelettel szeretnék minden szerzőmtől és olvasómtól elbúcsúzni, megköszönni kitüntető figyelmüket és odaadásukat.

Találkozunk az új évben az új UngPartyn.

Addig is remek szilveszteri bulit és mindenkinek kedve szerinti új esztendőt kívánok.

Megjelent a Verecke c. versantológia, ha jól értem, akkor mostanában, legalábbis most írt róla a KISzó, holott a könyv már szerepelt az Ünnepi Könyvhét hivatalos listáján is, azaz júniusban el kellett volna hagynia a nyomdát. De fél évecske mit számít olyan világcégnél, mint az Intermix.
Azt persze mondanom sem kell (és ezt csak azért írom le, mert legutób egy hasonló esetről beszámoltam - lásd a nov 26-i és 29-i jegyzetet, és meg is volt az eredménye!), hogy a kiadónak esze ágában sem volt a szerzőkkel szerződést kötni (de ezt most utólag sem kapkodja el), és sem a kiadó, sem a szerkesztő részéről még csak fel sem merült, hogy a szerzőktől hozzájárulást kérjen műveik publikálásához. Valami hihetetlenül torz szemlélet alapján jogot formálnak arra, hogy bárki bármilyen művét saját kényük-kedvük szerint belapátolják a minősíthetetlen minőségű férckönyveikbe (ezeket természetesen magyarországi közpénzen adják ki). Én magam sem értesítést, sem honort, sem tiszteletpéldányt nem kaptam, fogalmam sincs, mit válogattak be tőlem (gondolom: csupa ócskaságot, 15-20 évvel ezelőtti opuszokat). A szerzők jónéhányától tudom, hogy velük ugyanígy jártak el.
Tavaly(előtt?) legalább, ha csak szóban is, de volt felkérés, szóltak, hogy adjunk anyagot a Lecke című prózaantológiába. Adtunk, de a magam részéről meg is bántam: a könyv kivitelezése igénytelen, tördelése botrányos (mást ne mondjak: a fejlécek lépten-nyomon fel vannak cserélve, más szerző neve van feltüntetve az oldal tetején, és másnak a novellája szerepel alatta). Honor helyett fejenként 20 tiszteletpéldány ütötte a markunkat, amelyet azóta is szégyellünk elajándékozni. (Itt igaz a mondás: honor nincs, csak a szégyen!) Akkor erősen elhatároztam, hogy ennek a kiadónak soha többet egy betűt se! DE HÁT MOST NEM IS KÉRTEK, csak fogták és berakták, megkérdezés és értesítés nélkül. És megtehetik, mert senki sem fogja őket feljelenteni a szerzői jogvédő hivatalnál. Én sem. Ugyan kinek kell a hivatalos hercehurca - a szakmai becsületre pedig kár is lenne apellálni. Csak itt hőbörgök egy kicsit, meg talán írok egy hivatalos levelet. Veszett fejsze, nyél nélkül. Ám talán annyit elérek, hogy a jövőben már sikerül kimaradnom az ilyen bulikból!

Na, aztán hogy milyen szempontok érvényesültek az összeállításnál, illetve - és főként - ezt NZM hogyan magyarázta, arról már nem is akarok beszélni; tanulságul két passzust betűztem a minap a Fórumba (lásd az 50. bejegyzést).

Más. Capinak.
Egykomám, nem én tévesztem össze az ünnep mélyebb tartalmát a híg felszínnel, hanem azok, akik NYOMATJÁK AZ ÜNNEPET, és AKIK ELFOGADJÁK VAGY IGÉNYLIK EZT A NYOMATÁST. Akik már novemberben elkezdik a bevásárlási akciókat, akik reggeltől estig erről beszélnek az összes rádióadón és tévécsatornán, akik egész évben hazudnak, csalnak, lopnak, veszekednek, gyűlölködnek, nyerészkedbek, átgázolnak másokon, csak önérdekből cselekszenek, tisztességtelenül és az együttérzés szemernyi szándéka nélkül viszonyulnak embertársaikhoz, végiglihegik-szívóskodják-könyöklik az esztendőt - most pedig ájtatos képpel játsszák a kenetteljest és megrendültet, szeretettől ellágyultat... Ők azok, és a hozzájuk kapcsolódó, belőlük következő dolgok azok, akikből és amelyekből én köszönöm, nem kérek. Ugyanakkor soha nem írtam vagy nem gondoltam olyasmit, hogy akiknek ez kell, akik erre vevők, azokat meg kellene vetni vagy bármit is tenni kellene ellenük. Teljesen nyilvánvaló, hogy mindez azért van így, mert az emberek döntő többségének nem „az ünnep misztériumára” van szüksége, hanem pontosan arra, amit a kereskedelem és média kínál. A kínálat és kereslet szépen egymásra talál, a Sláger Rádiót is többen hallgatják, mint a Bartók adót, nincs ebben semmi rossz - csak tessék nekem megengedni, hogy ebből az össznépi álarcosbálból kimaradjak.
Természtesen lehetne az ünnep mibenlétét elemezni, tudós elmék időről időre meg is teszik, és kis töprengéssel bizonyára én is nagyon szépen el tudnám különíteni egymástól: a) az ünnep filozófiai kategóriáját; b) az ünnep szimbolikus értelmét; c) az ünnepnek a kollektív tudatban betöltött szerepét; d) az ünnepet mint jelentéssel telített vallási-néprajzi hagyományt; e) az ünnepet mint kiürült, eredeti tartalmától megfosztott megszokást, üres konvenciót; f) az ünnep mindenkori átideologizáltságát, bizonyos csoportérdekek szerinti értelmezését és felhasználását; g) közvetlen aktuálpolitikai tartalmát; h) kereskedelmi vonatkozásait; i) az ünnepet mint médiaeseményt; j) mint tömegmegmozdulást és -pszichózist; k) az ünnepet mint rekonpenzációs lelki mechanizmust; l) mint oktató-nevelő célzatú példázatot; m) mint családi eseményt; n) mint a személyes átélés intimitását; stb., stb. Nos, a felsoroltak közül engem néhány nem érdekel, néhányat kifejezetten visszataszítónak találok, akad, amelyikhez „normális” viszony fűz, s talán olyan is, ami fontos nekem. De az a kevés vonatkozás, ami ebből fontos nekem vagy amivel „rendezett” a kapcsolatom, az tőlem nem igényel semmiféle külső megnyilvánulást, nem igényli azt, hogy „ünnepeljek”; a dolgot elintezem magamban. Az összes többi tényezővel szembeni ellenszenvem vagy közömbösségem ellenben magát az ünnepet teszi számomra inkább eltaszítandóvá, mint befogadandóvá. És ez a saját születésnapomra pontosan úgy vonatkozik, mint a legnagyobb állami és egyházi ünnepekre.

Capi barátom, megróttál, hogy ünnepellenes kampányt folytatok. Vagyis folytattam, és most is cinikusan lefitymálom azt, ami másnak szent. Nos, azzal nincs bajom, ha valami valakinek szent. De míszem van a sok álszentségtől és herótot kapok a zörgős ünnepi celofánba csomagolt temérdek gagyitól. Utálok minden kampányt, nem kérek a szeretet-ömlenyekből, főleg ha szemforgató farizeusoktól származik.

Azt hiszem, Capi, te sem bírnád ki röhögés nélkül, ha ezt írnám neked: „A Megváltó eljövetelének örömével megszentelt karácsonyt és kegyelemben gazdag új esztendőt kívánok: Az értünk emberré lett Istenfia adjon méltóságot életünknek, tegye hasznossá, célirányossá tetteinket és áldjon meg minket ezen a karácsonyon és az Úr 2004-ik esztendejében!” (A citátum hiteles, egyetemi tanár barátomtól kaptam.) Hagyján, ha mélyen hívő „papos” ember mondja ezt egy hasonlóan gondolkodónak (bár ez a megfogalmazás szerintem még így is túlzás), de felhólyagasodik a bőröm, ha olyasvalakik is kenetteljeskednek, akik... De inkább nem folytatom. Azt azonban vedd észre, hogy folyamatosan magamról beszélek, hogy nekem, számomra, énszerintem... Nem kívánok senkinek semmit előírni, épp csak nem hagyom azt sem, hogy nekem előírjanak megrendülést, ahítatot, bármit, amit legintimebb magánügyemnek tekintek.

Mindazonáltal! Elfogadok bizonyos udvariassági konvenciókat, viszonzok minden jókívánságot, illetve magam is, ha mellőzve is a „kegyeletteljes” és hasonló jelzőket, Kedves Mindenkinek az alábbiakkal kívánom az ilyenkor kívánni valókat:

Megérkezett Kolos, vizsgaidőszaka kezdetéig itthon lesz. Elhozta nekem a Janis Joplin Összest, épp jókor, mert ilyentájt egyszerűen nem lehet rádiózni; amikor huszonötödször hangzik fel a Dzsinglbell valamelyik változata a legkülönbözőbb adókon, elvesztem a türelmemet. A sok cukormázas műsor után kifejezetten jólesik ez a nyers blues. Érdekes egyébként megfigyelni Joplin felvételein az ellentétet, amely közötte és az őt kísérő zenekar között feszül. Nyilván képzett, tehetséges zenészek lehettek, mégis nagyságrendnyi a különbség közöttük művészi erőben, temperamentumban, „élvezeti minőségben”. Mindig úgy érzem, Joplin sodró lendületét, robbanó zenei emócióit egyszerűen képtelenek voltak követni, a gitáros esetlen, a dobos fantáziátlan, a billentyűs álmatag... Nem kísérik az énekesnő-zsenit, hanem kullognak utána, ő meg szinte vonszolja, hátán cípeli őket.
Mi nagyszerű lett volna, ha egyszer mondjuk Joplin a Led Zeppelinnel...

Bár a Bartókon a napokban remek interjú-sorozat ment Ferdinandy Gyurival (Kulcsár Kati készítette), úgy általában a rádió és a tv műsorkínálatából jól látható, nyakunkon a téli ünnepkör az összes kényszeredettségével együtt. Én megpróbálom kihasználni, hogy ilyenkor sokkal kevesebben nézik az oldalamat, így talán nem tűnik fel, hogy a következő 10 napban ritkábban frissítem - készen akarok lenni elsejére az új rendszerrel, erre fordítom minden időmet.

Egészen váratlan helyeken fedezem fel az UngPartyt: http://kulturinfo.net/ua.html.

Szomorú, de nagyon jellemző, ami az utóbbi időben a gyermekeiket magyar iskolába járató szülők oktatási-nevelési támogatása körül folyik Kárpátalján. A Szülőföldön Magyarul program most az ismert labdajátékra hasonlít: a háromszög csúcsaiban álló 3 játékos egymásnak dobálja a labdát, a középen álló, labdára áhítozó kiszolgáltatott játékos pedig kétségbeesetten kapkod, hogy röptében elkapja. A labda hol az Illyés Közalapítványnál, hol a KMPSZnél, hol a KAMOTnál van, pontosabban mindegyik azt mondja, hogy nála éppen most nincsen, mert vagy átdobta vagy éppen várja, hogy neki dobják, a most már hosszú hónapok óta hasztalan várakozó megalázott szülő pedig csak lesi, mi történik, hogyan repül feje fölött a már megítélt támogatás és hogyan mutogatnak a labdabirtoklók egymásra. Szép kisebbségi játék, a szülőkre hivatkozva mindenki kölcsönösen betart mindenkinek. Maga a dolog pedig elég jó modellja annak, hogyan is működik az egész támogatási rendszer, hogyan vész el a gyerek a magának kedvenceket választó magyarországi és az egymással rivalizáló kárpátaljai bábák között. Így fest a dolog szülőföldön, szépen magyarul.

Ma nagyrészt internetmentes napom volt. Délelőtt nem működött a hálózat. (Alighanem amiatt, hogy esett vagy 6 centi hó; nálunk hegyi szamarak húzzák az internetet, és a síkos úton, úgy látszik, nem jutottak előre.) A délután folyamán pedig főleg 2003-as publikációimat rendezgettem; kiderült, hogy még a teljesnek gondolt listám is erősen hiányos. Készítettem egy új válogatást a januártól megújuló honlaprendszer részére is. (A tervezett tematikus sorozatba is kaptam két újabb kéziratot!)

Váli Dezső a minap azon búslakodott, hogy elvesztette a sapkáját. Volt a szomorúságában valami megejtő, így tegnap küldtem neki vigasztalásul egy kis családi sapkatörténeti adalékot. Ki is tette azonnal az oldalára, IDE, és rákérdezett, hogy vajon újságíró vagy magyartanár vagyok-e, hogy nem talált korrigálni valót a mondataimon...

Na de ilyet. Rajta vagyok a csók.lap.hu-n.

Olvasnivaló holnapra: Fekete JJ írása a Forrásban.

Figyelmeztető levelet kaptam egy bloghelyről: hónapokkal ezelőtt bejelentkeztem, de aztán egyetlen szöveget sem töltöttem fel. Ha dec. 20-ig sem, akkor törlik az oldalamat. Én már teljesen meg is feledkeztem a dologról, de a figyelmeztetés, szó se róla, teljesen jogos. No, megnéztem, hogyan is működik ez a freeblog. Remekül tervezett rendszer, könnyen használható és testre szabható. De hát már csak nem pártolok el a saját itteni naplómtól! S hogy dupla munkával minden szöveget kétszer tűzzek be, az sem lenne okos dolog. A lehetőséget, hogy másutt tárolt és más rendszer szerint működő oldalam jelenjen meg ott is, azt nem ajánlja fel a program, de én addig ügyeskedtem, míg csak „behoztam” ezt a Manzárdot az ott regisztrált webhelyre. Aztán még igazgattam a sablonon, megváltoztattam a méreteket és színeket, így végül egészen szépen „bele is fértem”. Az eredmény így fest: ballantine.freeblog.hu - mostantól ezen a címen is elérhető vagyok.

Andrassew-Moshu-Spenót hármas csúcstalálkozó!!! Beszámol róla Andrassew tegnapi naplójában. (Link jobbra a fotójánál.)

Újjászerkesztettem a Newság-híroldal, a Manzárd és a Penzum archívumát. (A linksor a jobb hasábon jelenik meg.) Ez már az új rendszerre való áttérés előkészületei közé tartozik, mint ahogy a múlt héten elkészített összevont Pánsíp/Szalon-archívum is.

Tegnap megint szőrösszívű voltam az egyetemi tanuló ifjúsággal. Ez visszatérő bűnöm, korábban is gyakoroltam rajtuk a kegyetlenségemet, most pedig két héten belül ez volt a második. Előbb egy ELTÉs leányzó keresett meg e-mailben: megírta, hogy ő kárpátaljai származék, plusz belőlem szakdolgozik, tehát küldjem el neki a rólam szóló kritikákat. Gyöngéden figyelmeztettem, hogy a kutatómunka nem a célszemély, hanem a dolgozatíró feladata. Tegnap pedig helybéli egyetemünk magyar tanszékének tanárnője hívott fel: diákja a legutóbbi könyvemből írja a diplomamunkáját, eljöhetne-e hozzám interjúkészítés célzatjával. Megkérdeztem, ez vajon elengedhetetlen feltétele-e a lediplomázásnak? Nem, könnyebbültem meg. Ez esetben én inkább kihagynám ezt a lehetőséget, mondtam. Hát jó, akkor legyek szíves, segítsek a kritikák összeszedésében, mert a diák nem talált egyet sem. Mondtam, én nem gyűjtöm, nem őrzöm meg, amit rólam írnak (de azért két sajtóorgánum nevét megadtam...). Na most itt, tetézve bűnömet, az elhallgatással való hazugság vétkébe estem, mert igaz ugyan, hogy nem őrizgetem a rólam írtakat, de amióta honlapom van, néhányat azért belinkeltem. Aki nagyon keresi, megtalálja.

Kolos, már a jövő héten hazajön, úgy osztotta be a vizsgáit, hogy csak január 10 körül kell visszamennie, majd egy hónapot lesz itthon. Ennek nagyon örülök, annak kevésbé, hogy úgy találtam, kicsit összezsúfolta a vizsgáit, két hét alatt le akarja zavarni mind a 6-ot. Én, amennyire csak lehet, széthúztam volna.

Lassan haladok, de folyamatosan dolgozom az új felépítésű honlapon, egyben archíválom, lezárom a régebbi összeállításokat. Legtöbb dolgom azzal van, ami még fut, de áthúzódik az új évre: ezek anyagait most 2 verzióban (új és régi) is elkészítem.

Apu lényegesen jobban van, csak jövő pénteken kell még egy röntgenre visszavinnie Évának a kórházba. A leletei is biztatóak. Ellenben az ereje nem igazán tért vissza. Úgy fest, mintha pár hét alatt éveket öregedett volna.

A jótékonysági akciókról és pénzgyűjtésről írt minapi naplójegyzetem többeket is hozzászólásra késztetett. A Fórumban nagya és Pompéry Judit (lásd a 932, 933, 934. jegyzetet) reagált, aztán én is beillesztettem egy korábbi történetet; Capi a jegyzetem végén említett folyóirat-finanszírozási esetre írt választ saját blogjában.
Az utóbbira viszontreagálva. Természetesen nem arra gondoltam, hogy uram-bátyám alapon a laphoz közel állók és pozícióba kerültek ellenőrizetlen közpénzeket csorgatnak a szerkesztőségnek. Hanem arra, hogy a számos legális (pályázati) lehetőséggel élve e lap most nem hivatkozhat arra, hogy politikai okból mellőzik, negligálják kérelmeiket. Ha azonban egyrészt ezeken a pályázatokon mégis sikertelen, és ha másrészt a kulturális kormányzat nem talál illően tisztességes megoldást a hozzá közel álló lap finanszírozására, akkor a pénzügyi nehézségeket ilyen akciókkal áthárítani az olvasókra szerintem nem igazán fair megoldás. Persze tévedhetek...

Ma szinte kizárólag csak a honlapommal foglalkoztam. 4 új anyagot raktam fel, az ötödik lesz a naplóm. No és persze a levelek. Kellemes véletlen hozott össze pl. Váli Dezsővel, rákérdeztem, nem akarná-e nálam közölni naplóját - én nagy megtiszteltetésnek venném; szégyellem, de nem tudtam, hogy saját weblapja van. Vezeklésül most belinkeltem a jobb hasábra, fotójával együtt (ábécé szerint legalulra).

Három felkérés: a Szabad Földbe versfordítást kértek, a Narancsba egy flekket a honlapomról, a KÁFÉ pedig kávéivási szokásaimról érdeklődött. Bágyoni Szabó Istvánnak elküldtem egy ukrán, egy ruszin és két orosz fordításomat (válasszon!), Sissónak holnap megírom a flekknyi ismertetést, de Gergely Tamásnak nemet mondtam: nagyon bulvárlap-ízűnek találtam a kérdéseket. Felkérésre kávézási szokásaimról nem kívánok nyilatkozni. Ezután már csak a „Kedvenc színe? Étele? Ruhája?” következik.
Tamásnak egy másik megkeresésére is nemet kellett mondanom. Velem való előzetes egyeztetése után beindította a DeMentor sorozatot, ez lényegében az én virtuális könyveimnek egyfajta módosulata lett volna (erre böcsülettel hivatkozik is előszavában). Míg azonban az UngParty virtuális könyvei az itt tartott virtuális bemutatók révén nyerték el létezésüket a résztvevők aktív közreműködésének köszönhetően, addig a DeMentor-könyveket maga szerző állította volna össze nem létező műveiből. Nem rossz elképzelés, semmi kifogásom nem volt ellene, hogy ötletem így éljen tovább. Annál is kevésbé, mert magam nem kívántam újabb könyveket indítani.
Tamás most rékérdezett, lennék-e első DeMentor könyvüknek a recenzense. Megnéztem az anyagot (ITT) és úgy találtam, hogy a dolog kicsit félresiklott. Ugyanis a szerző, Láng Zsolt szépen elpasszolta a feladatot, nem állította össze könyvét: „ahogy a tartalmát megpróbáltam összeállítani, rögtön eltávolodott, szétoszlott, konkrétan nemlétezővé vált.”- ezt írja. Azaz: a recenzenseknek, szerkesztőknek, értékelőknek stb. kellene megalkotnia a könyvet. Ez viszont azt jelenti, hogy ugyanúgy történne, mint az ungpartis virtuálék esetében. Igen ám, csakhogy az eleve ERRE VOLT KITALÁLVA, a résztvevők jó előre fel voltak kérve, lehetett szerepet választani, az egésznek ki volt találva a kerete kiadóstul és bemutatóstul, fórumostul és fogadásostul, sorrend, időpontok, nyilatkozatok és cáfolatok, szövegek és képek. Ez a kronologikus, formai és tartalmi keret, azt hiszem, elég jól „működött”, és megfelelő módon elősegítette, hogy a virtuális könyv egy sokrétűen bemutatott, megfelelően körbejárt és jellemzett valódi virtuális alkotássá, premierje pedig internetes eseménnyé váljon. Ezzel szemben úgy láttam, és ezt meg is írtam Tamásnak, hogy az ő ötletéből született dolog a levegőben függ, nem látom át a koncepciót, nem látom a dolog tartópilléreit, keretét, közegét, „értelmét”... A Semmit nagyon nehéz megalkotni, csak roppant körültekintően és nagyon sok munkával lehetséges (tapasztaltam pl. 13 évig íródott regényemmel). Most látom, valamit javítva a helyzeten felkerült a honlapra az első recenzió, Bogdán Tiboré, ő is a Semmit járja körül, de számomra nem eléggé meggyőzően.
Megerősödött korábbi véleményem: a hiány, a nincs, a semmi csak azáltal alkotható meg, ha roppant karekteresen ábrázoljuk azt a közeget, amelyikben a hiány tátong.
Érdekes, hogy ez jószerével teljesen ellentmond annak, amit Heidegger tekint a Semmi lényegének.

A magyar rádióban naponta többször is beolvassák a közérdekű felhívást: Száz forinttal Beregszászért. Nemrégiben a Kerékpárt Kárpátaljának mozgalom közleményét hallgathattam hasonló gyakorisággal.
Mindig furcsán érzem magam, ha ilyesmi üti meg a fülemet. Holott pontosan tudom, hogy a beregszászi magyar gimnáziumra nagyon is ráfér minden segítség, mint ahogy azt is, sok családban komoly költségvetési tételt képezhet egy bicikli. A szükség nyilvánvaló, a szándék is nemes... - és mégis visszatetszést vált ki belőlem nemcsak ez, hanem általában mindenfajta jótékonysági akció, gyűjtési mozgalom. Pedig nem tőlem kérnek és nem nekem adnak. És mégis. Valahol, lényegét tekintve szégyenletesnek és megalázónak érzem az ilyesmit.
Hogy a kölcsönkérők mindig nagy zavarba hoznak, azt régóta tapasztalom magaman. Nem kevésbé a koldusok. Ha adok, baleknak érzem magam, ha nem, akkor meg furdal a lelkiismeret. Sőt, még bonyoltubb a helyzet, mert ha adok, akkor még arra is gondolok, milyen gyarló módon - pénzért - vásároltam meg lelkem nyugalmát.
(Nyilván ezzel a hozzáállásommal függ össze, hogy a pályázatoktól is elpártoltam.)
Ide vág, hogy a minap egy jelentős közéleti és kulturális folyóirat felhívását juttatta el hozzám. Lényege, hogy pénzt kérnek (no, nem kifejezetten tőlem, hanem kb. 1500 olvasótól, akik, ha 15-20 ezer forinttal támogatnák a lapot, akkor meglenne a kiadás éves költségvetése). Ez esetben már szó sem lehetett ambivalens érzésről, és bizony zavarba se jöttem. Nemcsak az elutasításom volt nyilvánvaló, hanem az ellenérzésem is. Ennek oka pedig leginkább az, hogy ez az orgánum politikai beágyazottsága alapján jelenleg éppenséggel nem mondható ellenzékben lévőnek, s ha éppen most, amikor alapítói, szerzői, pártfogói „hatalmon” vagy annak közelében vannak, mégis olvasóit próbálja megvágni, hát... No, nem is adtam közre a felhívásukat: mint szerzőjük, szégyelltem volna.

Gondoltam, nem várom meg, amíg megjön a Beszélőtől a tiszteletpéldány (gyakran elmulasztják), a napokban kapott hírlevelükből tudom, hogy benne vagyok a novemberi számban, így hát feltettem az ott megjelenteket IDE.

Nagyobb csomagok ellenben érkeztek.
A Széchenyi Könyvtár elküldte a Látó 15 számát... Régebben számonként postázták, aztán negyedévente, most meg a több mint egyéves anyagot az ungvári könyvtár magyar osztálya révén juttatták el. Ez sajnos így „nem az igazi”: a friss számba mindig beleolvastam, de ha így ömlesztve kapom, aligha szánom rá magam a végigtanulmányozásukra.
Kedves Óperencián túli barátom saját könyvének elküldésével és dedikálásával kíván szép ünnepeket. Visszaemlékezések, dokumentumok, vele készült interjük. Egy elhivatott, szolgálatos ember gazdag, minden tiszteletet megérdemlő életútja. Elgondolkoztatott azonban a könyv borítója. A látványt magának a szerzőnek a(z egyébként jól sikerült) kamerába néző fotója uralja, háta mögött választott hazájának csillagos lobogója kap hangsúlyt; ha tekintetünket alább visszük, ez áttűnik a kevésbé feltűnő magyar trikolórba. Arra gondoltam, az utolsó három dolog, amit saját könyvemre tétetnék, az a fotóm lenne, illetve a rám érvényes 2 állami/nemzeti szimbólum.