c

hozzászól

c

Alla | Capi

Csönge

c

í r á s a i m

c

Hírek Kárpátaljáról:

Lám, a nyilvánosság hatalma!
Alig pár napja, hogy megemlítettem: Bn.-nek úgy jelent meg könyve hónapokkal ezelőtt egy helybéli kiadónál, hogy se szerződést nem kötöttek vele, se tiszteletpéldányt, se honort nem kapott, de még csak értestést sem. Ma lelkesen újra felhívott: járt nála a kiadóigazgató, és bár rosszallását fejezte ki, amiért Bn. „beárulta” őt és kiadóját nálam, utólag megkötöttek a szerződést és elszámoltak. A dolog érdekessége, hogy én neveket nem említettem, az érintett mégis magára és mellőzött szerzőjére ismert, s jobbnak látta azonnal rendezni az ügyet. Úgy érzem, már ezért az egy szerencsés kifejletért is érdemes volt elindítani ezt a naplót és folyamatosan szóvá tenni az anomáliákat. Mégsem igaz, amit gondoltam, hogy kiskutya-ugatásom nemhogy az égbe, de még egy kiadóigazgatói fülbe sem jut el. Bn. nagyon megköszönte fogadatlan prókátorságomat.

Folyamatosan dolgozom az új felépítésű honlapon. Kolos megnézte és elborzadt a bonyolultságán... Ellenben remek kis programokat gyártott nekem, amelyekkel segédfájlokat tudok generálni, ez majd megkönnyíti a munkámat.

Több pozitív visszajelzést, és már három kéziratot is kaptam múlt szombaton szétküldött körlevelemre, így a megújuló honlap valóban friss tartalommal mutatkozhat be. Erről egyelőre nem akarok többet elárulni, Szilveszter éjszakáján majd minden kiderül (mármint ha kívülem lesznek olyan bolondok, akik gép előtt újéveznek... No persze én se töltöm itt az éjszakát, de közvetlenül éjfél után akarom indítani az új rendszert és lenullázni néhány számlálót).

Norman Károly is nyitott egy olyan oldalt, ahol barátainak figyelemre érdemes weboldalait ajánlja. LÁSD ITT Megtiszteltetés, hogy az UngParty is szerepel a válogatásban - ezúton köszönöm.

Elkészült az eufemisztikusan liftként emlegetett emelőszerkezet, és ma vissza is költöztem a manzárdra. Így mától újra igaz blogom címe.

[Aput hét végére hazaengedték a kórházból, miután néhány nappal korábban mellhártyagyulladással átkerült a pulmanológiára. Egyre változatosabb diagnóziasai ellenére egészen jól van.]

Éva ma azt mondta, nem is érti, miért írok néha olyan naplójegyzeteket, mint a tegnapi. Végre lecsitulóban vannak körülöttem a dolgok, hosszabb ideje senkiről nem írtam semmi különösebben rosszat, hát akkor most miért. Voltaképp igaza van, mint mindig, ha az én viszályos ügyeimről forog a szó. De hát már csak úgy van az, hogy ha éppen felpiszkálódik bennem valami, akkor azt én ide leírom, és jó ideje már nem igazán mérlegelem, hogy ki mit fog szólni hozzá. Számomra kicsit kényszerré vált az őszinteség, néha valóban úgy kell magamat visszafogni, ne essek túlzásokba.
Érdekes, hogy bár Éva igazságérzete és belső igényessége sokkal-sokkal szigorúbb és következetesebb az enyémnél, a modus vivendit mégis ezerszer jobban meg tudja tartani nálam, mindenkivel szót ért, nincsenek haragosai, türelmes azokkal szemben is, akiket pedig nehezen visel el. Én meg ahelyett, hogy ezt megtanulnám tőle, ugatni tanuló kiskutyaként kaffogok a világra.

Ma István látogatása. Igazán örültem neki, nem is tudom, mikor beszélgettünk utoljára. Csak sajnálhatom, hogy az ő állandó elfoglaltsága és az én demobilitásom miatt ilyen ritkán nyílik erre alkalom.

Levélváltás Bányai Jánossal. Előzmény:
Furcsa levelet kaptam ismeretlen címzettől, aki egy konferencián nyíltan és konkrét kérdésben támadta az újvidéki egyetemet és annak magyar tanszékét. Szövegét az Új Szó nem volt hajlandó lehozni, ezért küldte el nekem (és még jó pár címzettnek). Gondoltam, ki tudja, milyen cenzurális mechanizmusok működnek a lapnál, lehet, hogy a felvetés jogos - ez setben én akár le is közölném. De nem ismervén eléggé a helyzetet, a cikkel elküldtem a legilletékesebbnek, Bányai János tanszékvezetőnek, akit hosszú évek óta jól ismerek, és a legkülönbözőbb tanácskozásokon tartott előadásai alapján (no és persze beszélgetéseinkből) igen nagyra becsülök, gondolkodása, véleménye, bölcsessége abban a szférában mozog, ahová felkapaszkodni én is szorgosan próbálkozok. Most is roppant tanulságos választ írt, pontosan rávilágított a probléma lényegére. Bár nem kértem rá engedélyt, pár mondatát idézném: Része ez a tanszék ellen már jóideje folytatott (nemzet)politikai, ideológiai stb. hajszának, minthogy mi irodalmat (teóriát, történetet, komparatisztikát, modern nyelvészetet) tanítunk és nem búsongunk eléggé nemzetünk sorsa felett... Minthogy a tanszék vezetője én vagyok, és ez sokakat irritál, az egyik célpont is én vagyok. Minthogy azt mondom, hogy narratíva és nem azt, hogy sorskérdés... Hát igen. Ezt a minthogy-ot elég jól ismerem. Válaszomban megírtam, hogy nálunk árvíz idején például a magyar helyesírás sem érvényes, és a katasztrófa-helyzet (úgy is mint sorsverés) állandósulni látszik, ha pedig éppen alábbhagynak a bajok, akkor feltupírozzák őket azok, akik „ebből élnek”, és a permanens vészhelyzetre hivatkozva fel lehet függeszteni a minőségigényt, a következetességet, a becsületet – és kellő indokkal a helyesírást is, „tudod, néha arra gondolok, micsoda mérhetetlen ostobaságra vall, hogy „nem elégszünk meg” a politikai-gazdasági helyzetünkből fakadó sok nehézséggel, hanem megtoldjuk azzal, hogy nyelvi és kulturális identitásunkból is mindenáron sorsverést fabrikálunk.”

Ha jól számolom, éppen egy éve annak, hogy nem írtam semmi „komolyat” a kárpátaljai magyar irodalom helyzetéről, nem értékeltem a megjelent műveket. Itt a naplómban persze dohogtam olykor, meg másról szólva néha említettem ezt-azt, de könyvkritikát, helyzetértékelést, „szakmai elemzést” nem írtam sem a számítógép-fióknak, sem semelyik lapnak. Az utolsó ilyen jellegű munkám a prózánk helyzetét és három szerzőnk akkor újonnan megjelent könyvét (Horváth Sándor, Penckófer János, Nagy Zoltán Mihály) tárgyaló tanulmányom volt a Beszélőben (Valóságpróza és látszatvalóság), amelynek, súlyos megállapításai ellenére, semmilyen „hivatalos” visszhangja nem volt, csupán annyi történt, hogy akik haragudtak rám, azok ettől kezdve még intenzívebben tették ezt. Úgy terveztem, hogy azzal a kötetemmel, amelynek megjelentetésével a Kriterion kecsegtetett, s amelynek nagyobbik fele irodalmunkkal foglalkozó írásokat tartalmazott volna, „méltó” pontot tehetek a dologra, ám kárpátaljai jóakarómnak sikerült ezt a könyvet megfúrnia, így a témával a kapcsolatom lezárás nélkül szakadt meg. Az utolsó könyv, amely érdekelt volna, Vári Fábián László Harminchárom esztendő c. versgyűjteménye, de be kell vallanom, hogy ebben sem új versek iránti olthatatlan vágyam motivált, hanem kaján rosszindulattal össze akartam vetni korábbi köteteivel: vajon sikerült-e a szerzőnek immáron az ötödik kötetben is ugyanazt a törzsanyagot megjelentetni (hogy az első négyben ez összejött neki, azt megírtam itt: Újraközlő irodalom). A könyvet, bár sok helyen kerestettem és kiadájától, Serfőző Simontól személyesen is kértem, azóta sem sikerült kezembe vennem. (Írtam is az első kudarcok után: úgy tűnik, nem is én találtam fel a virtuális könyvet!). Amikorra müncheni könyvkereskedő-barátunk (ismeretség még a Könyvfesztiválokról, midőn magunk is e szép szakmának hódoltunk) többszöri kérésére és nagy nehezen sikerült Évának néhányat beszerezni a frissebb itthoni könyvtermésből, már elvesztettem minden érdeklődésemet a k.m.ir. iránt, és már azt sem számoltam meg, hogy Füzesi Magda „új” kötetében van-e legalább 10 friss vers a sokadszor újraközölt régik mellett. Teljesen hidegen hagyott, még itt a naplóban sem füstölögtem. Nem említettem azt sem, hogy mostanában Bn., kedves volt kollégám azoknak a hivatalos leveleknek a felolvasásával „szórakoztat”, amelyeket kiadóknak címez, honoráriumot reklamálva. Előtte hosszasan mesélte pl., hogy a legtöbb itteni könyvet megjelentető kiadó úgy hozta ki verseskötetét, hogy vele sem előtte, sem utána nem egyeztetett, szerződést nem kötöttek, tiszteletpéldányt nem kapott (persze honort sem), és a kiadóigazgatót hónapok óta hiába hajkurássza telefonon. Arról, hogy könyve megjelent, a sajtóból értesült még a nyáron. Most szánta rá magát, hogy számonkérő levelet írjon. (Természetesen magyarországi közpénzből támogatott kiadványról van szó.) Korábban mindezen rémségesen felháborodtam volna, most legyintek: a szóban forgó kiadóigazgató tíz éve folytatja ezt a gyakorlatot, ha eddig nem jelentették fel a szerzői, akkor épp ilyen kiadót érdemelnek. Hasonló cinikus megállapítással siklom el mostanában másegyebek felett is: aki nem emel szót a szerkesztetlen és hibáktól hemzsegő fércművek, az újként kiadott régik, a raktárban rohadók vagy tán ki sem adottak (de elszámoltak) stb. ellen, az meg is érdemli őket. És még általánosabban: értelmiségi elitünk, magyarságszervezeteink, szellemi életünk egésze olyan, amilyent szükségletünk formál és igényességünk eltűr.
Ez van, kérem.

Építik a liftemet! Illetve hát a lift az túlságosan úri megnevezés lenne a készülő szerkezet számára, talán jobb felvonónak hívni. Sőt, még jobb: emelőszerkezet. Nagyjából Vidonka Józsi színvonalán.

Elég sokat dolgozom az új honlapszerkezeten, a belső átalakítás mellett lesznek azért látható változtatások is, ilyenek pl. a beágyazott keretek, amilyeneket eddig nem próbáltam. Most tanulgatom a használatukat.
Úgy tervezem, az új struktúrát új tartalommal „ünneplem meg”, ma elkezdtem egy felhívást fogalmazni írótársaimnak, remélt szerzőimnek.

A legutóbbi jegyzetben említett „mindenki lexikona” után azért csak rábukkantam egy igazi tudományos enciklopédiára is. Ezt, a másikkal ellentétben, tudósok írják és szerkesztik, és az MTA jegyzi. A felkért szakértők sorában Almár Iván csillagász, Kósa László néprajztudós, Romsics Ignác és Ormos Mária történészek, Hámori József agykutató, Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész, Pléh Csaba pszichológus; az elméleti orvostudományt Vizi E. Szilveszter képviseli - hogy csak a legismertebb neveket említsem. Kellemes az enciklopédia webfelülete is, könnyű a téjékozódás és keresés. Gyengéje, hogy egyelőre elég kevés címszó képezi a tartalmát. Lásd http://www.enc.hu/. Érdekes lesz majd megfigyelni, hogyan fejlődik a két teljesen különböző kezdemény.

Főszerkesztője fénymásolatban küldte el a publikációimat, szóval sem említette, hogy a Képes Ifjúságnak remek honlapja van. Október végén ezek jelentek meg ott: Internetalma (az oldal harmadától) | A világháló meghódítása

Lezárult az identifikciós játék 5. fordulója: LÁSD.

[Apu jobban van, az intenzív osztályról átvitték a „normál” sebészetre; pár napja már ehet is.]

Miután eljátszottam a naiv elefántot a szent tudomány porcelánboltjában (na, kárt azért nem okoztam...), a Wikipédia szabad lexikon szerkesztői újra gyöngéd figyelmeztetésben részesítettek, hogy ne írjak fiktív címszavakat. Bejegyzéseim többségét „zagyvaság” megjegyzéssel törölték, illetve „átmozgatták” a főszövegeken kívülre. Ezután tegnap a következőkben reagáltam:
Nem éltem hiába!
Néhány fikciós szócikkemmel egy egész napra sikerült megingatnom a lexikonszerkesztőt abban, hogy a Heideggeről írt szócikkem vajon "valós"-e: tegnap még "kint" találtam az oldalt, mára, ha jól értem, be lett szavazva a lexikonba. Ugyanígy törlésre került Karinthy Ferenc remek Epepepéje, mint olyan regény, amelyben képzeletbeli nyelv szerepel. Mulatságosnak tartom, hogy egy komoly nyelvészíró regényét, amely valóban az író fantáziájában megszületett ismeretlen hely ismeretlen nyelvéről "szól", törli a szerkesztő, miközben a Mézga családról szóló rajzfilm "újmagyar" nyelve szerepel. Javasolnám felvenni ezek után a "nyúlnyelvet" is a Tutáliber-máliber refrénű gyermekdalocskából.
A legjobban azonban az fáj, hogy Horn Gyulát törölték a vörös törpék közül...
[Korábban ugyanis a csillagászati szócikk aljára, a címszó további értelmezéséül ezt írtam: Vörös Törpe = Horn Gyula magyar miniszterelnök gúnyneve az 1994-98-as magyarországi parlamenti ciklus idején. Eredete nyilván a politikus hovatartozására (a baloldali politikusokat gyakran bolsevikoknak, vörösöknek, komcsiknak titulálják) és alacsony testméretére utal. Egy vicces találóskérdés ugyanebből az időszakból: "Mit akar Horn Gyula elérni a Parlamentben?" - "Az ajtókilincset.") ][ tovább :]
MINDAZONÁLTAL, kedves Moshu, kedves Szerkesztő Úr - természetesen igazatok van, DE... Nagyon sok De-vel kezdődő kételyt tudnék megfogalmazni, kezdve azzal, hogy valódi lexikonok számára felkért szakértők, egy-egy téma legismeretebb képviselői írják a szócikkeket, nem pedig (bocsánat: magamat is ide értem) utcáról jött amatőrök. Mulatságosnak tartom, hogy egy ilyen jóhiszemű, de amatőr vállalkozást (újra: bocsánat!) a Pallas vagy más lexikonokhoz hasonlítjátok. Szerintem tévedést azt gondolni, hogy ha sok ember vesz részt egy ilyen munkában, akkor azok majd kölcsönösen korrigálják egymást, és ez biztosítja a szakszerűséget. Ilyen alapon fel kellene oszlatni az Akadémiát is, hiszen a nép okosabb, mint a kiválasztott bölcsek. Ha mégis ilyen kollektív enciklopédia készül, annak, szerintem legalábbis (tudva, hogy kevesen osztják véleményemet) még véletlenül sem lenne szabad a Britannicával vagy a magyar Nagylexikonnal vagy bármi egyébbel versenyre kelnie, hanem mondjuk játékosságában, rugalmasságában, humorában, olvasmányosságában kellene/lehetne eltérnie. Mellesleg a meghatározásban, amit a Lexikon címszó ad, egy árva szó nem szerepel arról, hogy reális vagy fikciós ismeretek tárháza kíván-e lenni a gyűjtemény.
És hát akkor még a fikcióról keveskét. Szerintetek egy Mitológiai Kislexikon reális vagy fikciós szócikkeket tartalmaz? [...] No és mondjátok, a Nagy Szovjet Enciklopédiában hány hamis, ha tetszik, fikciós szócikk található?
Tehát én azt mondanám (de máris úgy veszem, hogy ebben azonnal és véglegesen le vagyok szavazva), hogy egy ilyen internetes átjáróházban, mint a Wikipédia nem a hótt komoly tudományosságnak kellene dominálnia (arra valóban ott vannak a kitűnő lexikonok), hanem a játékosságnak, olvasmányossságnak stb. [...]
No. Én mindenesetre kiszállok (képzelem, ezt mennyire sajnáljátok!).
Az Epepét pedig nyugod szívvel tegyétek vissza!
És szerintem Horn Gyulát is.
Ha pedig valaki beírja Orbán Viktort a fehér törpék közé, hagyjátok bent azt is - de az már becs szóra nem én voltam. - bdk
Grin, aki, ha jól értem, ennek az egész vállalkozásnak a fő szervezője és gazdája, megnyerően szellemes és megfelelően hatásos válaszokat adott. No persze olyan nagyon engem nem is kellett meggyőzni... :) Hiszen - és ezt utóbb be is vallottam neki - hát persze hogy értettem én kezdettől, miféle lexikon szeretne ez lenni, de - már csak ilyen az emberi természet - szereti kipróbálni, vajon lehet-e az ugrálókötélből csokornyakkendőt kötni.
Ha nyakkendőt nem is sikerült csomóznom, azért egy-két kétely-gubancot csak hagytam magam után, nem csupán Heideggerrel és az Epepével, hanem Dalí szélorgonájával is, amely valódisága ellenére szintén megkapta a „zagyvaság” minősítést.

Éva csaknem egész nap Apuval volt tegnap a kórházban (intenzív osztály, 6. emelet, városi kórház). Gyomorvérzését elállították, állapotát stabilizálták, vért is kapott (erről külön). Megszondázták a gyomrát, és hát nem túl vigasztaló dolgokat láttak benne. Ma vettek szövettani mintát. Még a beleit is szondázni kell, pedig már az eddigiekkel is jól megkínozták. Hangulata ennek ellenére elfogadható, megadással tűri a megpróbáltatásokat és a helyzetet.
Talán mondanom sem kell, hogy lepedőtől a gyógyszerekig, szondacsőtől a szondázó orvos gumikesztyűjéig (!) mindenről a betegnek, illetve családjának kell gondoskodni: vagy hazulról kell hozni, vagy a fölszinti patikában megvenni. Mielőtt bármilyen egészségügyi akció indulna, megmondják a hozzátartozónak, mit hozzon a gyógyszertárból: fecskendőt, infúziót, katétert, és minden szérumot is persze.
Legcifrább a vér. A főnővér szinte azonnal letámadta Évát: ha azt akarja, hogy az apósa vért kapjon, akkor hozzon négy donort. Mindegy, milyen vércsoport, nem azok vérét akarják neki adni, van a kórháznak vére, de addig nem kaphat belőle a beteg, míg a családjából négyen nem adtak vért. Éva ecsetelte, milyen egészségi állapotban vannak a maradék családtagok. Neki mindegy, mond a főnő, hozhat az utcáról is. Aztán persze kiderül, hogy ez is üzletág, szabott árért a nőfő beszervezi a donorokat. Mennyi?, kérdezte Éva és leperkálta az összeget.
Csoda, ha én paradicsominak találtam a dunaújvárosi állapotokat? (lásd: webcsont)

[No, de nem kívánom a Manzárdot családunk egészségügyi bülletinjévé tenni, továbbá pedig ha a magam baján élcelődhettem is és eldönthettem, mit beszélek ki és mit hallgatok el, ezeket Apuval kapcsolatban nem tudom és nem akarom megtenni, így azt gondolván, hogy bár személyes életemben ezek most a legfontosabb és tudati-érzelmi világomat leginkább lefoglaló történések, mégis kerülni fogom részletezésüket és igyekszem a legszűkszavúbb tárgyilagos közlésekre korlátozódni, sőt, ezekre is csak akkor kerítek sort, ha úgy gondolom, a nyilvánosságra tartozhat. Most a lényeg tehát annyi, hogy Apu kórházban van - és nagyon beteg.]

Baj van itthon. Apu állapota rosszabbodott. Ma reggel megint ájulás közeli állapotba került, most pedig rosszul lett, vért hányt. Kórházba kellett szállítani.

Éva a minap komoly riadalmat keltett a postán, és ahogy számítottunk rá, elkezdték lebeszélni arról, hogy Svédországba küldjön (ukrán) könyveket. Az rettentő drága lesz, ijesztgették. Mondta, hogy ennek ellenére küldeni szeretné a csomagot. Hát jó. Következő felelősségre vonás, hogy miért ajánlva – az nagyon drága lesz. Teljesen akkor akadtak ki, amikor azt mondta, hogy tértivénnyel szeretné. Az aztán végképp iszonyú drága, ágáltak az asszonyok. Annak örültek volna a legjobban, ha eláll a szándékától, hazakotródik a 8 kg könyvvel.

Géczi Robi értesítése: péntek délben a Duna TV-ben versemet mondták. Utánanéztem a port.hu-n: A szó című hangzott el. Nem épp friss portéka.

Levélváltás Lengyel Tomival: anyagot kért a következő Véletlen Balettba. Regényrészletet ajánlottam, tetszett neki, de kérte, hogy a záradéktól tekintsek el. Elég magyarázatnak a hosszú lábjegyzet, vélte. Belementem, így most kicsit több „főszöveget” adhatok.

Alíz napján (véletlen egybeesés) meghirdettem az identifikciós játék újabb fordulóját, a feladott címszó ezúttal személynév: Glob Alice (LÁSD). A gyéren érkező szócikkek arra figyelmeztetnek, hogy ez az ötletem is kezd „leülni”. Talán ezért is kontárkodtam bele egy „igazi” lexikonba: Wikipédia - de Moshu figyelmeztetett rá, hogy ide nem illik fikciókat beírni. Ezt válaszoltam:

„na de Moshu barátom, a fikció is része a világnak, miért bánnánk vele mostohán?!
A matematika ugyanolyan ember alkotta fikció, mint az irodalom. Vagy talán nőnek képletek az erdőben? Úsznak egyenletek a tengerben? Lehet bányászni tantételeket? Kering egyetlen Kepler-törvény is a Nap körül?
A tudomány ugyanolyan tétova és tökéletlen kísérletünk arra, hogy megragadjük a valóságot, mint a költészet.
Semmilyen ellentmondást nem látok az "alkotások" és a "reális szócikkek" közt.”

Gergely Edit most tette fel a honlapjára székesfehérvári előadásának szerkesztett szövegét, jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe: Drót a versben. Edit ezzel zárja gondolatmenetét: „Lehetséges verziónak látszik, hogy a fiatal és még fiatalabb erdélyi irodalom könnyed előzéssel otthagyja a díjakkal, rangokkal feldíszített előző nemzedéket obligát köteteivel, nem várja meg a 2007-es EU-csatlakozást, hanem dobbant egyet, és önállóan, függetlenül, saját szájíze és kedve szerint elfoglalja az internetről Európát.” Jó kis ellentétet képez ezzel mindaz, ami abban a cikkben olvasható, amelyre Kőrös László hívta fel a figyelmemet: Hátrányban a kárpátaljai magyarság. A technikai korlátoknál én sokkal nagyobbnak gondolom a mentalitásbélit, például az Internet dühödt elutasítását íróink részéről.

Egyébként milyen jó lenne, ha Svédországba a könyveket drótpostán küldhettük volna!

...A kicsit elcsépelt közmondás egyre inkább érvényesnek mutatkozik a regényemre, épp csak egyelőre nem írhatom le, hogy libelli, mert könyv alakot továbbra sem tud ölteni. Tegnap értesítést kaptam Szirtes Gábortól, hogy a MKA-nál eredménytelen volt a kiadó (Pro Pannonia) pályázata. A Szembesüléssel ez az ötödik kudarcom: korábbi, azóta teljesen átdolgozott változata 2 másik kiadót és 4 pályázati fordulót járt meg 97-98-ban és 99-2000-ben (ha jól emlékszem). Bár Gábor biztat, hogy nem adta fel, keres más megoldást, én időnként hajlamos vagyok beletörődni: a nem létező regénynek az a sorsa, hogy egyenes értelemben se jusson el a könyv alakban való létezésig. (A kis kudarcnál nagyobb siker viszont egy a magaménál kedvesebb név a nyertesek listájában: LÁSD. Külön ünneplés az érintett által betiltva...)

Tegnapi munkanapomat (ami a családi riadalom mellett megmaradt belőle) az UngBereg Alapítvány megszűnt honlapjának a reprodukálására és archívum képében történő újrarendezésére fordítottam. Az az igazság, hogy ezek az oldalak folyamatosan avultak és évültek el, egy részük megújult formában beépült a mostani UngPartyba anélkül, hogy a korábbi verziókat megőriztem volna, akadt olyasmi is, amit az idők folyamán töröltem mint fölöslegeset, így most különböző lementett anyagokból kellett rekonstruálnom az alapítvány köré épített rendszert. Néhány korábbi rovat és mellékág kivételével (pl. Dosszié) ez sikerült is, az egyberendezett archívum így most eléggé híven őrzi az Alapítvány történetét, működését, illetve „állapotát” 2001-ben. LÁSD ITT

Közben folyamatosan dolgozom az újévtől indítandó új rendszeren. Külső megjelenését illetően sok végigpróbált lehetőség után visszatértem a mostani megoldáshoz, egyetlen szembetűnő újítás az lesz, hogy a felső menüsor legördülő listákat tartalmaz majd, az induló oldalnál pedig a középkeretet kettéosztom; részben megváltozik a főoldali jobb hasáb szerepe is. A többi leginkább belső átalakítás, , más frame-megoldások, új könyvtárrendszer - mindezt a böngészők észre sem veszik majd.

Ma elvégeztem az utolsó simításokat a Hóvégébe szánt anyagomon. Bár a szöveg gyakorlatilag készen volt, fél napot mégis dolgoztam rajta. Erre azután került sor, hogy ma személyes főszerkesztői közreműködéssel hozzájutottam a KISzótól esedékes háromhavi honoráriumomhoz. Előtte eltökéltem, ha 15-éig nem történik meg az elszámolás, akkor én sem adok új anyagot a leadási határidőig. Ha ezt a kevés honort sem tudják biztosítani, akkor inkább lemondok a saját oldalról, a hangsúlyos helyen közölt nagyobb publicisztikák és a kis szösszenetek közléséről. Én fontosnak tartom, hogy 12 év kihagyás után újra folyamatosan publikáljak a lapban - de azért bizonyos elvekhez mégis ragaszkodni szeretnék.

Apám ma délben rosszul lett, elvesztette az eszméletét, leesett a wc-ben. Kihívtuk a mentőket, aránylag hamar kijöttek, de addigra apu jobban lett, és ők már „nem sok kárt tettek benne”. Éva elment Bihari doktorért, ő már rendesen megvizsgálta. Bordatörésen kívül szerencsére nem talált mást. Hogy apu mitől lett rosszul, azt csak tippelni tudta a doki, alighanem vérkeringési zavar (mert vérnyomással, szívvel mindent rendben talált).
Jó tizenöt éve már volt egyszerre törésünk, akkor neki lába (autó ütötte el), nekem felkarom (kutyánk feldöntött a lépcsőn)...
Ha nem épp a napokban ágáltam volna a babonaság ellen, most megkérdezném: mi lesz rövid időn belül a harmadik baj a családban...

Mindenki meg van döbbenve. Ki azon, hogy a bíróság felmentette ifj. Hegedűst, ki meg azon, hogyan mert ezen másvalaki megdöbbenni. A vicc jut eszembe, amikor a tarka tehén másodszor meglepődött. Engem mondjuk a döntésnél jobban zavar, hogy a felmentettet himnuszt énekelve és vállukra emelve ünnepelték hívei. Ezt ugyanis akkor is megtették volna, ha az igehirdetőt elítélik, épp csak akkor nem örömünneplés, hanem mártírrá avatás miján.
Kovács pártelnök-külügyminiszter egyébként mielőtt megdöbbent volna, annakelőtte bocsánatot kért amiatt, hogy a kormány vidéken nem egy pár virslit ebédelt kevés tormával. Utóbbi bocsánatkérésről aztán kiderült, hogy magánakció volt, a hivatalos verzió nem preferálja sem a virslit, sem a kevés tormát, még kevésbé a szóvivő orra alá tört borsot.
Eközben Kondor elnökasszony, akinek kijelentésén, hogy ő nem közszereplő, még meg sem száradt a szerénység, részt vett egy politikai tüntetésen, ahol már nagyobb önérzetről tanuságot téve nemzeti hősnek mondta magát, ráadásul olyannak, aki ezért semmit sem tett (vissza a szerénységhez). Orbán exelnök pedig sajnálkozott, hogy még ezt az egyetlen polgári-nemzeti-keresztény-jobbik +1 órányi menedéket is elvették tőlük, hol fognak most már szerepelni a náci veteránok? Nem értem, hogyan is lehetett letiltatni ezt a műsort, ha egyszer TGM (MH) szerint „itt és most az antiszemitizmus mellett áll hatalom és erő” - ezek szerint nem is a hatalom tiltotta be, ...hanem az ellenzék? Szilágyi Ákosnak (NSZ) lehet igaza, aki szerint a politika átment cirkuszba, célja voltaképp a lakosság szórakoztatása, és már teljesen mindegy, a kékeknek vagy a zöldeknek van-e igaza, fő, hogy látványos legyen a pankráció. Hát nem tudom, engem a cirkusz izgalma már nem érint meg, inkább unom, mint egy rossz operettet vagy musical-átiratot: Hegedűs a válltetőn.

Talán Sütő András valamelyik drámájában mondja egy szereplő, hogy nem az írók veszélyesek, hanem az olvasók. Ezt a gondolatot (az író-olvasó viszonynál általánosabb értelemben: a „dolog” és a dolgot értelmezők-interpretálók) mostanában két jelenség is gyakran az eszembe juttatja. Az egyik a magyar közélet csillapodni nem akaró belvillongásai, a másik az áltudományok (na jó: paratudományok) terjedése.
Az előbbi porondon lehetetlen nem észrevenni, hogy egyazon jelenség tökéletesen ellenttétes értelmezést kap az egyik és a másik politikai oldalon. Ami itt botrány, az ott megdicsőülés, és fordítva. Jó példa erre a ügynök-ügyben érintett miniszterelnök és a rádió-elnökasszony esete: jószerével teljesen mindegy, hogy miként, mennyire és milyen érdekektől vezérelve titkosszolgáltak vagy nem, a két tábor reagálása és interpretációja egymásnak reciprokai. Vagy: az ifjabb Hegedűs felmentése az egyik oldalon tiltakozást kiváltó botrány, a másik oldal szélsőségesei himnuszt énekelve megdicsőülnek. Ha elítélték volna: az ünneplők tiltakoznának és a tiltakozók ünnepelnék az igazságszolgáltatás bölcsességét. A kívülálló számára néha úgy fest: szinte mindegy, hogy mi „a dolog”, a lényeg az, hogy ki-ki magának erkölcsi tőkét kovácsoljon belőle, ellenfeleire pedig szégyenbélyeget üssön. Privát véleményem az, hogy a jelenségek gyakorta sokkal pitibbek, veszélytelenebbek, mint az az indulat, ami gerjed körülöttük.
Mostanában úgy alakult, hogy vagy véletlenül, vagy a velem kommunikálók révén (élő beszélgetés, chat, e-mail) áltudományos nézetekkel kellett találkoznom. Egy szalonnasütés utáni hosszú estén 6 pontba szedve kellett kifejtenem, miért tartom lehetetlennek, hogy UFÓk látogatnak bennünket; hogy az ezotériában, távgyógyításban, lélekvándorlásban stb. miért nem hiszek, azt csetelés közben inkább csak kétkedő-álnaiv keresztkérdések formájában érzékeltettem egy fiatalemberrel; Szűzmária megjelenését és magyartalan magyarsággal történő megszólalását, a magyarság Szíriuszról való származását kétségbe vonó írásom kapcsán levélben kellett fejtegetnem, miért tartom az előbbit blaszfémiának és miért nem lehet bolygója a csillagképnek... Mindhárom esetben megfigyelhettem: teljesen mindegy, hogy mi „a dolog”: aki elkötelezte magát egy tévhit (no jó: érvrendszer) mellett, az bármit beledarál a saját kusza koncepciójába.
Egy nagyon profán mai példa (vagyis hát nem a példa, én voltam profán). A combtörésem-műtétem utáni első csoszogó lépéseimet próbálom ma tenni a járókerettel: minden energiámat összpontosító munka, kimerítő fizikai és lelki koncentráció, plusz jelentős fájdalom - de a nagy igyekezetnek köszönhetően napról napra jobban megy. Szinte reszketek az erőfeszítéstől, amikor az eredményt látva anyám kijelenti: na hála a Jóistennek, hogy már ilyen szépen jársz. Kibukott belőlem: hát ebben neki speciel most semmi szerepe nem volt. Anyám korholására Évával együtt mondjuk: és vajon hol volt a Mindenható, amikor a törésemet beszerezve olyan ostobán elestem? Anyám: hát ez meg volt írva. Ja, hát akkor az is meg van írva, hogy újra járni kezdjek, mondtam, és az erőlködéstől lelegzetem visszafojtva folytattam a kínlódó csoszogást.

Érdekes dolog a kárpátaljai közvélemény...
Ez most azért jutott eszembe, mert a minap egy távoli országból kaptam reagálást a KISzóban megjelent egyik augusztusi (!) írásomra [akkori glosszám egyes kifejezéseit és záró poénomat kifogásolta a levélíró - szerintem persze alaptalanul (őszerinte viszont joggal)], két terjedelmes publicisztikai írásommal azonban egyetlen kárpátaljai írástudó kollégám sem szállt vitába, és olvasói visszajelzések sem érkeztek. Holott az elsőben nem kevesebbet állítottam, mint hogy a kárpátaljai értelmiség a lehető legrosszabb tendenciák mentén szervezi tevékenységét és magyarságunk olyan folyamatoknak veti alá magát, amelyeknek inkább ellenállnia kellene (LÁSD), a másikban pedig ennél is nagyobb „provokációt” követtem el a liberális eszmék melletti kiállással és azzal a véleményemmel, hogy kisebbségi közegben nemcsak létjogosultságuk van, hanem egyenesen kívánatosak és szükségesek lennének egy egészségesebb szemlélet és magatartás kialakulásához (LÁSD). Nos, sem a szerkesztőség, sem én nem kaptam rájuk egyetlen írott reagálást sem, még magánlevelet sem. (Az utóbbinak Népszabadság-beli korábbi, sokkal rövidebb változatára érkeztek Mo-i visszajelzések.) A kárpátaljai visszhang teljes elmaradását azért furcsállom, mert pontosan tudom, hogy nagyon sokan épp az ellenkező véleményt vallják, érthetetlen, hogy senki sem akadt, aki ennek hangot adott volna. . Helyesebben... Mégis érthető: ez itt nálunk így működik.
Az jut eszembe, hogy amikor megjelent A hontalanság metaforái című esszékötetem, akkor Pécsi Györgyi igen komoly recenziójában megjegyezte: nagyon jó lenne, ha a könyv írásai okán szakmai vita alakulna ki Kárpátalján. Vita, az nem! De alakult helyette más: tábor ellenlábasaimból, azokból, akik nézeteimet bűnös elhajlásnak, árulásnak tartották, s akik rosszallása a következő években (újabb írásaim okán is) már a gáncsvetésig is eljutott.
Tudom, a mostani sűrű hallgatás sem kecsegtet semmi jóval.

Jelentőst lépés tettem személyem mind teljesebb virtualizációja felé, Zynthanova (Új-Zenta) virtuális bolygóváros lakosa lettem. A project vezetői a Fő utca 1-es számú lakhelyet jelölték meg számomra. Lásd: lakójegyzék. Ezt a jogot adott témakörű írás beküldésével nyertem el. Itt olvasható.

Tegnap és ma: Kopka János Nyíregyházáról. A baráti gesztuson túl szakmai látogatásra érkezett. Könyvet készít: vallási turizmus, téma a Tiszahát zsidó emlékhelyei, a régió három országára kiterjedően; sok fotóval.

A nap legjobb híre: itt volt két mesterember és véglegesítettük a megállapodást: elvállalták, hogy másfél hónap alatt elkészítik a háziliftet, így legkésőbb Szilveszterre elfoglalhatom megszokott helyemet a manzárdon.

Már-már banálisnak számító eset: nem mi fordulunk egy intézményhez valamilyen kiadványért vagy információért, hanem az intézmény hozzánk. Telefonhívás az Ungvári Hungarológiai Központból: nem tudnánk-e kölcsön adni nekik a Kárpátalja lap múlt heti számát. Naiv kérdés: hol kellene meglennie az összes helyi magyar sajtókiadványnak, ha nem éppen őnáluk. No nem mintha nekünk járna, de hogy nekik sem... Megnéztem az Interneten, vajon mi érdekelhette őket (ennyire). Sejtésem szerint az a cikk, amely negatív színben állítja be a Szülőföldön Magyarul program körül kialakult helyzet egyes szereplőit. Az Illyés Közalapítvány eddig a KMPSZ (kárp.magy.ped.szöv) révén folyósította a gyermeküket magyar iskolába járató magyar családok részére a támogatást, ám az idén nem újította meg velük a szerződést, ellenkezőleg, a magyar–ukrán kisebbségi vegyesbizottság jegyzőkönyvben azt rögzítette, hogy erre a idén a Kárpátaljai Magyar Oktatási és Pedagógustanács (KAMOT) kap megbízást.
Ez a döntés valóban eléggé kérdéses, ugyanis teljesen nyilvánvaló: a magyar kormányváltást követően ahogy a KMKSZ, úgy kapcsolt részei is kiestek az ezüst pikszisből, azaz mind a támogatásokat, mind az ezek újraelosztására szóló felhatalmazást a KMKSZ-szel szemben álló tömörülésnek osztja le a magyar fél. A politikai vetésforgó márcsak ilyen, mondhatnánk, hol az egyik, hol a másik félnek áll a zászló. Igen ám, csakhogy míg a KMKSZ egy jelentős infrastruktúrával és apparátussal (plusz tapasztalatokkal, adatbázissal...) rendelkező intézmény, amely az évek során jelentős szerepet játszott a magyar oktatásügyben (persze: közben ki is sajátította ezt az ügyet), addig a KAMOTról jószerével azt sem tudni, eszik-e vagy isszák, az elnökük saját bevallása szerint gyakorlatilag az ő mobiltelefonja képezi az intézményi struktúrát... Persze: a magyar támogatásokon túltenyésztődött és mindent lenyúló szervezetek szarvát már pusztán pedagógiai okokból is ideje volt letörni, ám az mégis visszatetsző, hogy privilégiumaikat most olyan formációk szerzik meg, amelyek szinte kizárólag ezeknek az előjogoknak a megszerzése érdekében jöttek létre.

A délvidéki Képes Ifjúságban Szabó Palócz Attila főszerkesztő jóvoltából 2 anyag is megjelent az UngPartyból/ról. Az első egy nagyobb, 4 teljes oldalra rúgó válogatás: Horváth Orsolya versei, és az Internetalma összes: identifikciós játékom első fordulójának teljes anyaga, az oldalaimról vett illusztrációkkal. A második közlemény a felkérésre írt ismertető. Lásd: A Világháló meghódítása. Mostanában elég sokat írtam az Internetről és a honlapomról. Májusban volt a nagyobb esszém a Korunkban, lásd: UngParty NetCafé, avagy az én virtuálém, aztán az Új Holnapban a Nem kárpátaljai, hanem irodalmi (a behívható oldal alján), na és az előadásom Fehérváron (lásd), illetve annak rövidebb változata A Hétben...

Eközben pedig bütykölgetem azt az új belső struktúrát, amelyre januártól át szeretnék térni (egyre inkább beleveszek a részletekbe). Mivel pedig az archívumomat is rendezgetem, néha rácsodálkozom a régebbi verziókra.
A legkorábbiakat bemutattam ITT, most kicsit tovább haladok az időben. 2001 novemberében így festett az induló oldal:

(kattintás a képre = nagyobb kép)

Ekkor már és még igazi szolgáltató jellege is volt: a Dosszié rovatban pl. a kárpátaljai magyar alkotók egyéni honlapjait igyekeztem kialakítani (elérhetőség, életrajz, publikációs lista), de nem arrattam vele „osztatlan sikert”, így - és a kollégák csekélynél is kisebb lelkesedése miatt - később megszüntettem. Vezettem továbbá írónévsort és volt Kárpátalja fontosabb adatait soroló oldalam is. Ezek az aztán lassan elmaradtak, a honlap szolgáltató jellege fokatosan csökkent.
Ennek az ekkori sötét alapú dizájnak a „csúcsát” mutatja az egy évvel későbbi 2002-es induló oldal: talán itt és ekkor használtam a legtöbb színt és dinamikus elemet (az állóképen ez persze nem látszik). Nevezhető akár csiricsárénak is...

(a képre kattintva nagyobb kép)

Bár szerkezétében már erősen hasonlított a mostani honlap felépítéséhez, sokban különbözött is tőle; az egyéni szerzői rovatok elődje például a Törzsasztal, később Törzshely összefoglaló rovat volt:

Többször átalakult legrégibbnek számító alrendszerem, a Pánsíp is. 2002 nyarán főoldala éppen így nézett ki (katt a képre) és ekkor még amolyan gyűjtőhelynek számított, ez alá soroltam be a Törzshelyet, a más orgánumokból átvett anyagokat (Mustra), a mellékleteket. Ez a szerepe fokozatosan csökkent, mára csak szűk értelemben vett szépirodalmi közleményeket (illetve az ezekkel foglalkozó kritikákat, tanulmányokat) sorolom a Pánsípba, ugyanakkor mindegyik az egyes szerzők rovatába is bekerül. Ezt a kettősséget, úgy érzem, fel kellene oldanom, főként, hogy egy-egy szövegről néha roppant nehéz eldönteni, szépprózának, kisesszének, írójegyzetnek vagy „közírásnak” teklintsem-e. Hogy miként működjön a Pánsíp az UngParty fősodra mellett, erre is valami megoldást szeretnék találni januártól.