Alla | Capi

Csönge

hozzászól

blogring

Onagy-szemle

í r á s a i m

Hírek Kárpátaljáról:

Az A HÉT számára készítendő szövegemmel végül tegnap és ma elég sokat dolgoztam. 40 ezer karakternyi székesfehérvári előadásom szövegéből kellett harmadekkora (13 ezer) terjedelmű cikket írnom. Négyszer mentem végig a szövegen, amíg sikerült úgy kiiktatnom a mellékszálakat és kitérőket, hogy se a gondolatmenet logikája, se az írás szerkezete ne sérüljön. Szabó Géza most este visszaírt, esküszik, olyan, mintha az eredeti szöveg lenne. Ebből látszik, mennyit beszéltem fölöslegesen.

Most, hogy az archívumomat rendezgetem és hogy az UngParty „történetét” is felvázoltam (LÁSD), rá-rácsodálkoztam honlapjaim egy-egy korábbi változatára. Feltételezve, hogy olvasóim többsége annak idején nem is találkozott velük, és akik hosszabb ideje figyelik webhelyeimet, azok pedig elfeledték őket, itt és most felidézném némely induló oldal látványát (természetesen nem magukat az oldalakat, csak képüket tűzöm ide, így magától értetődően linkjeik nem működnek, és a feltüntetett adatok - pl. e-mail-címek - sem érvényesek, rég elavultak). (Az alább következő kis képekre kattintva a jól olvasható csaknem „egészalakosak” is lehívhatók.)

Ez a legkorábbi megőrzött verziója az UngBereg Alapítvány honlapjának 2001 januárjából, amikor még a Nexus szerverén működött. Ugyanitt volt még a NetPánSíp is (ez be is volt linkelve). Ekkor már „meg volt alapítva”, de csak január 25-én a Webjump ingyenes amerikai szerveren vált elérhetővé az UngParty NetCafé. Ez „alá” költözött be az UngBereg és a NetPánSíp is. Az UngParty első induló oldala így festett:

(képre kattintva nagyobb kép)

A két főbb alrendszeré pedig így:

 
(képre kattintva nagyobb kép)

Alig valamivel ezután az Aktuális rovatnak külön címet adtam. A hírrovat ekkor ezzel az oldallal indult:

(képre kattintva nagyobb kép)

Ez volt a NEWSág közvetlen elődje, alcímét még sokáig használtam.
Ahogy terebélyesedett és mind összetettebbé vált az UngParty (egyre több szolgáltatás és rovat), áttekinthetőbb menürendszerre lett szükség, így a „szimpla” verziók után nem sokkal elkészítettem az első frame-megoldásos (keretes-hasábos) konstrukciót, és legördülő menükkel tettem könnyebbé a navigálást. Ekkortól szerepelnek a nyitó oldalon a legfrisebb feltett anyagok link-címei. 2001 márciusában mindez így mutatott:

(képre kattintva nagyobb kép)

Legközelebb talán folytatom a visszatekintést.

Három kellemes és megtisztelő felkérés is elért tegnap. Szabó Géza - aki sok egyéb mellett (Korunk, Erdélyi Terasz) az újrainduló A HÉTnek is szerkesztője - felkért, legyek az utóbbi munkatársa, küldjek anyagokat. Ez kifejezetten jólesett, azért is, mert a Gálfalvi Zsolt szerkesztette bukaresti változattal is szimpatizáltam (el-elvétve publikálgattam benne), és persze hiúsági okokból is. Váltottunk levelet a konkrétumokról - most már csak írni kellene.
A másik: több intézmény összefogásával meghívásos pályázat. Eddig még csak nyílt pályázatokon vettem részt (ha a résztvételre olykor külön felkértek is), így ez most eléggé új nekem. Sajnos a műfaj, amelyban tavaszig alkotnom kellene valamit, nem az erősségem, de a kihívásnak eleget tenni mégis érzek ambíciót.
A harmadik: telefon Göncz Árpád irodájából. Szakmai-értelmiségi kerekasztal-beszélgetésre hívtak, novemberre; téma a kettős állampolgárság. Nemet kellett mondanom: tavasznál korábban nem vállalkozhatom utazásra.

A közérzet minősége nemcsak azon múlik, hogy mire látunk ki, hanem azon is, hogy honnét. Ez a Déry Tibor-idézet valamelyik oldalamon mottóként szerepel. Metaforikus jelentése helyett most köznapibb értelme ötlött fel bennem, ugyanis több mint egy hónapja hiányzik életemből az a megszokott környezetem is, ahonnan kiláttam, és az a látvány is, amely két magaslati padlásablakunkból elém tárult. Ezt a hiányt persze nem olyan nehéz elviselni, főként, hogy az engem általában körülvevő mikrokozmosz legfőbb rekvizitumai új környezetembe is beköltöztek, és hogy az itteni földszinti ablakból is kilátni valamennyire. Rálátni például, ha rézsútosan is, a szomszéd kert egészét uraló hatalmas diófára, és a minap ez a látvány hosszabb időre ki is elégítette az élő természettel való (mára meglehetősen lazává vált) kapcsolatomból származó vizuális igényeimet. Történt, hogy azon a napon, amikor az addigi enyhe idő után egy reggelen mínusz 5 fokra ébredtünk, a diófa néhány óra leforgása alatt a teljes lombozatát elvesztette. Ilyen gyors levélhullást még sosem láttam. Az alig megsárgult-barnult, inkább csak megfakult sokezer levél ilyen rövid idő alatt csak úgy hagyhatta el a fát, ha tíz-tizenöt mindig éppen hullásban volt; ahány elérte a földet, éppen annyi szakadt le fenn az ágakról. Ebben a folyamatos vedlésben az egész fa szinte mozogni látszott. Délre már meztelen fraktál-bonyolultságában mutatta magát és ugyanolyan fenségesen uralkodott környezetén, mint dús pompájában. Lám, nem levél teszi a fát.

Tegnap Kolos visszautazott Veszprémbe. Közel 12 órán át volt úton. Határ, közlekedés, csatlakozások, átszállások...

Ma befejeztem a zEtnának szánt szöveget a virtuális városfoglaláshoz. Címe még nincs, így csak holnap küldöm; addig talán eszembe jut valami. Vagy megálmodom. (Tegnap már kész volt a szöveg, de Éva tanácsára még dolgoztam rajta, és egy részletét ki is dobtam. Milyen jó az, ha házon belül a szigorú szakmai kontroll.)

Ja, tegnap meghirdettem az identifikció új fordulóját. A felhívást lásd itt: 4. levél - már érkeztek is remek szócikkek ehhez a fogalomhoz: hálózatpederaszta.

Nem erről jut eszembe, hogy a 60 ezer karakter súlyú nehéz ember tegnap már azt írta, egy rohadék vagyok. Hogy visz rá valakit a lélek, hogy - bármennyire is ellenszenves legyen neki - embertársát ilyen szavakkal illesse?

Ma végre rászántam magam, és nekifogtam áttekinthetőbbé tenni a CD-ken tárolt anyagaimat. Elkezdtem egy katalógus-félét is. Jó sok zeném halmozódott fel, egy ideje már nem tudom, mi is van meg lemezen, mi a gépben. Kolos, mielőtt elutazott, megtanított CD-t írni, így végre megcsináltam az idei archívumomat is. Tavaly szeptember óta nem készítettem semmiről biztonsági másolatot, és semmit sem archiváltam - ez elég nagy felelőtlenség. Rengeteg szövegem elveszett volna, ha beüt valami krach. (Amilyen hülye vagyok, persze az ÖSSZES kimenő és bejövő e-mailt is megőrzöm; éves szinten ezres nagyságrendről van szó! És nem törlöm azt a rengeteg kéziratot sem, ami egy év alatt felgyülemlik.) Nehezebb lesz a képek között rendet rakni; mindig csak beteszem a frisseket egy Új, aztán egy Újabb és Legújabb mappába, és a szortírozást elmulasztom. Mielőtt kimenteném archívumba több év sok száz fotóját, valahogy rendszereznem illenék. No, ezzel el is leszek holnap.

Ma elkezdtem gondolkozni a legcélszerűbb struktúrán, amely szerint januárra szeretném átépíteni honlapom belső felépítését. Ez a mostani, június óta működő rendszer mostanra mutatta meg a hibáit, gyengéit. Építhetném persze ezt is tovább, de jobb időben kiküszöbölni mindazt, ami miatt újra átláthatatlanná kezd válni a könyvtárrendszerem.
Úgy tervezem, külsejében nem sokat változtatok a megjelenésen, ám a jelenlegi főoldali jobb hasáb megszűnik, helyére a mostani bal hasáb egyszerűbb változata kerül. Balra pedig a sorozatok és a felső linksorba nem került fontosabb rovatok linkjei kerülnek.
Fenállása óta először impresszuma is lesz az UngPartynak; ide egy kis „történelmi áttekintést” is megírtam. LÁSD ITT

Versem van az őszi Parnasszusban (majd ezt is felrakom), a Kritikában, Esőben és a mai KISzóban megjelent írásaim linkjei jobbra fent találhatók (illetve lehívhatók a Penzum rovatból).

Eléggé példátlan dolog esett meg velem a napokban. Jelentkezett valaki, hogy nem közölném-e a novelláját. Lássuk azt a novellát, írtam vissza, s mert a szerző megkérdezte, ismerem-e a nevét, próbáltam utánanézni, kicsoda. Nem sokat tudtam meg. Főleg műfordít, emellett igazgat egy kiadót, verseskötete nemrég jelent meg. Szöveget egyet sem találtam tőle.
Küldte az írást; igen, ő az, erősítette meg, a verseskötete alapján vették fel az Írószövetségbe; szóba hozta még két könyvét, talán ismerem őket (sajnos nem).
No, lássuk a novellt.
Első reakcióm a visszahőkölés: 60 ezer karakter, azaz másfél szerzői ív, dehogy novella, inkább kisregény. Ilyen terjedelmű szépírást neten közölni... De lássuk, milyen. Teljes délelőttömbe tellett, míg elolvastam. Hát... Az a kategória és minőség, ami zavarba hozza a szerkesztőt: nem elég jó ahhoz, hogy dalolva igent mondjon, de nem is elég rossz ahhoz, hogy határozattan elutasítsa. Hosszú levelet írtam, azzal a jóindulatú tanáccsal kezdve, hogy ilyen terjedelemű és jellegű írás valami hagyományos, vastag nyomtatott folyóiratban jobban érezné magát, mint nálam: tőlem kissé idegen a téma is, a megírás módja is. Mindazonáltal, ha neki fontos ez a közlés, nem zárkózom el, írtam. Ezután felsoroltam a „szakmai” észrevételeimet: az első fele borzasztóan részletező, túl aprólékosak és szárazak a leírások (bár maga a sztori nem rossz); a második fele viszont elnagyolt: kidolgozatlan epizódok, megrajzolatlan jellemek, hiányos lélekábrázolás, művészileg kevéssé hiteles feljlemények. A mű egészében: leíró, mindent az olvasó szájába rágó előadásmód. Persze azt is megírtam, hogy ez csak az én privát ízlésem diktálta vélemény, meg azt is, mindezek ellenére az elbeszélés fölötte van annak a nívónak, amit magamfajta szerkesztő egyáltalán elvárásként támaszthat szerzőivel szemben, és boldog lennék, ha pátriám legjobbnak mondott prózaírójától ilyen minőségű szöveget kaphatnék. Megismételtem, hogy idegenkedéseim miatt nem szívesen, de ha neki ez fontos, publikálom.
Ő is hosszan válaszolt, próbálta indokolni, mi miért és hogyan; igen, valóban fontos neki közlés.
Én éppen valami más munkában voltam, csak annyit válaszoltam, rendben, holnap megbeszéljük a részleteket (pár szöveghelyet nem értettem; találtam fölösleges szóismétléseket, néhény pontatlan visszautalást - gondoltam, ezt a szokásos szerző-szerkesztő párbeszédben megvitatjuk; no meg, ezt jeleztem is neki, fotó is kell a weboldalra).
Másnap aztán mégsem jelentkeztem, régebben elfekvő anyagokkal foglalkoztam, meg friss írások is érkeztek - no, egy nap késedelem csak nem olyan szörnyű, főként, hogy amikor korábban szabadkoztam, nem tudom, mikor lesz időm elolvasni ezt a terjedelmes kéziratot, akkor ő nyugtatott: „természetesen nem sűrgős”.
Harmadnap, amikor épp arra készülődtem, előveszem és kikeresem a szövegből a pirossal kijelölt problémás részeket, hideg zuhanyként ért a szerző levele. Ezt írta (betűhíven közlöm, de eleje és vége nélkül):
[...] megnéztem a publikációs listádat: Mazsike, Mozgó Világ, ÉS. Hüha, de hiszen akkor én nem állhatok veled szóba.
Persze én soha nem vagyok olyan fürge, mint Ti, mert Ti ezzel kezditek.
Szóval szó sem lehet az együttműködésről, egyelőre még veletek nem lehet és nem is szabad szóba állni. [...]
Alig kaptam levegőt. MI VAAAN??? Talán legokosabb lett volna nem reagálni. Mégis írtam, és ezzel a mi van-nal kezdtem. Kértem, írná már meg, ki az a Ti! Felsoroltam neki, hogy hány és milyen lapokban publikálok - azokkal is baja van? Mindegyikkel? Mi vitte rá arra a hallatlanul sértő kijelentésre, hogy nem lehet velem szóba állnia? Szolgáljon magyarázattal, kértem; és kövessen meg, mert alaptalanul kevert valami sanda gyanúsításba.
No, jött is egy zavaros levél, abból ugyan semmi nem derült ki, legfeljebb az, hogy tele van sérelmekkel, és ezekért valamiért engem is felelősségre von. Nem érti, miért tekintem én is nullának őt. Én - természetesen - semmi ilyesmit nem írtam, kínosan vigyáztam, hogy meg ne sértsem. A művéről írt véleményemet „szimpla helyezkedés”-nek minősítette (???), ami szintén fájó sértés, aztán kijelentette: „ha nem kell, amit küldtem, akkor nem kell”. Ettől megint megállt az eszem. Hiszen én azt írtam, hogy rendben, leközlöm, és ő írta azt, hogy szó sem lehet együttműködésről.
Megkövetnie pedig nem érti, miért kellene.
No, megint írtam (megint nem kellett volna), igyekeztem továbbra is udvarias maradni, elmondván, hogy elég jól tűröm az ellenvéleményeket és a nehéz karakterű emberekkel is kijövök, így most sem akarom válasz nélkül megszakítani vele a levelezést. Ellenben árulja már el, mi baja van velem, miért vádaskodik és sérteget, miért frecsegi rám az épéjét, amikor pedig én igazán jóindulatúan reagáltam megkeresésére. (Hát igen, ő jelentkezett nálam, nem fordítva.)
Ez volt tegnap. Ma nem írt. Lehet, nem is fog többé.
Jelentkezzen, akit érdekel 60 ezer karakternyi kézirat.

Kolos tegnapelőtt megjött Veszprémből. Úgy fest, jót tesz neki az önállóság és magárautaltság: megkomolyodott. Már nagyon hiányzott, pedig még egy hónapja sincs, hogy nem találkoztunk.

Tegnap végre kedvet éreztem ahhoz, hogy a zEtna felkérésének eleget téve elkezdjem írni szövegemet. A téma - visszatekintés a régi/elhagyni szánt lakóhelyre - csak fikciós feldolgozást enged meg számomra, mert még soha nem kényszerültem elhagyni lakhelyemet. Másfél éves voltam, amikor ebbe a házba költöztünk (nemhogy félkész, még negyedkész sem volt), azóta sehol másutt nem laktam.

Megjött a Bárka 03/5. száma, benne Erdész Ádám értékeli a Gyulai Várszínház elmúlt évadját. Értő szép szavakkal illeti a beregszásziak Juhász Ferenc-adaptációját.

Elolvastam Botlik monográfiáját. Alapjában véve megismételhetem, azt, amit korábban írtam róla (lásd október 18 jegyzetemet). Fenntartva elismerésemet azért néhány apróbb, valószínűleg szándékolatlan tévedést találtam, és pár helyen nehéz volt eldöntenem, hogy nem ismer-e bizonyos tényeket vagy szándékosan hallgatja el őket. Pl. hogy Az utókor emlékezete c. fejezetben még véletlenül sem említi a Hatodik Sípot, amely pedig már induló számában hitet tett KV mellett regényrészletének és az özvegy visszaemlékezésének közlésével, és később elsőként publikált részleteket az író őstörténeti kutatásaiból; a Fodor Géza-feltárta KV-verset (Keresztelő szent Gellért...) is én közöltem először... Nem olyan rettentően fontos dolgok ezek, és az én dicsőségemhez sem hiányzik, de úgy éreztem, és ez picit rosszul esik, Jóska szándékosan elhallgatja, hogy ha nem is túl nagy, de volt némi (apámmal is élesen szembeforduló) szerepem abban, hogy Tanítványai (a Forrásosok) a 80-as évektől újra bekapcsolódtak az irodalmi életbe, és Vilmos neve a nyolcvanas évek legvégétől sokszor megjelent a sajtóban, forogni kezdett a köztudatban, és szellemi öröksége beemelődött azoknak a tudatába is, akik nem tartoztak a Tanítványok közé. (Lehet, azt valóban nem tudja: hogy amikor (javaslatomra) a KMKSZ Kovács Vilmos-díjat alapított, akkor a szervező munkára, a kuratórium felkérésére, az alapítólevél megfogalmazására Fodó Sándor és Szöllőssy Tibor engem (mint ötletgazdát) kért fel; ez nagyon zokon esett Balla Gyulának, kifakadt ellenem, miután én kiléptem a szervezésből és a kuratóriumból is.) Azt sem tartja fontosnak sehol megemlíteni (de még csak nem is céloz rá), hogy a két „véglet” mellett (számtalanszor idézi egyfelől a Balla László-emlékiratot, másfelől a Tanítványok és KV-hívek, valamint a családtagok véleményét) létezik egy olyan nézet is, amely szerint magára valamit adó értelmiségi számára méltatlan döntés a hatalom kiszolgálása vagy az ellenzéki magatartás közötti választás kényszerét elfogadni. Hogy létezhet harmadik alternatíva, arra legobb példám a monográfiában is (de más összefüggésben) idézett Váradi-Sternberg János, aki elveit és származását a sötét időkben is vállalva ért el jelentős szakmai sikereket és válhatott egyetemi profeszorrá. Ezt csak azért említem, mert Botlik könyvéből egyfajta elkerülhetetlen végzet beteljesedésének látszik az a folyamat, ahogy a kommunista apjával, saját balosságával és ateizmusával szinte kérkedő Kovács Vilmos fokozatosan szembe kerül a hatalommal és ellenzéki szerepbe, ezzel a közélet és az irodalom perifériájára szorul. Ugyanígy kissé démonizálja a szerző Balla László szerepét is. Meggyőződésem, kettejük viszonya és irodalmunk akkori helyzete döntően másként is alakulhatott volna, ha ők ketten nem önként sétálnak bele a hamis hűség csapdájába. (Lásd a monográfia címét). Igen, hamis hűség volt, mert a mindenek fölé helyezett szolgálatnak volt alárendelve, annak a szolgálatnak, amely a szabadság és függetlenség, az értékelvűség és a magas esztétikum iránti törekvés lehetőségétől szinte maradéktalanul megfosztotta őket.
Ennek a gondolatnak azonban a nyomát sem találtam Botliknál. (Azt ellenben valóban nem feltétlenül kell tudnia - bár számos részletet publikáltam belőle -, hogy megjelenésre váró Szembesülés c. regényem nagyjából épp „erről szól”...)
Na és akkor még egy személyes dolog. Kevés helyen találtam szándékosnak tűnő, tendenciózus csúsztatást, de néhány azért akad, és az egyik újra engem is érint. Valahogy úgy fogalmaz a szerző, hogy egyes vélemények szerint Balla László azért hozta létre a József Attila Stúdiót, hogy fia irodalmi pályáját egyengesse. (És ehhez a vélekedéshez semmilyen ellenkezőt nem csatol, ő maga sem kommentálja, mintegy függeni hagyja a levegőben, bogarat ültetve az olvasó fülébe). Nos, a JA Stúdió megalakulásakor, 1971 májusában alig múltam 14 éves (!), és bár verselgettem, ezeket a zsengéket még apámnak sem mutattam meg, hanem egyértelműen fizikusnak készültem (és 22 éves koromig ehhez is tartottam magam). Első verseim az 1974-es (!!) Kalendáriumban jelentek meg, és csak jóval ezután kezdtem járni a Stúdió összejövetleire. Ezeknek, mint ahogy magának a stúdiónak is egyik fő célja az volt, hogy a lapban publikálható írásokat produkáljon - apám ellenben ekkor megtiltotta, hogy a Kárpáti Igaz Szóban versem megjelenjen, így sokkal előbb publikáltam a Vörös Zászlóban és a Kárpátontúli Ifjúságban, mint a KISzóban (a tilalmat először 1976 májusában oldotta fel, öt évvel a stúdió megalakulása után). A filológiai alaposságára kényes Botlik ezeknek az évszámoknak azért utána nézhetett volna.