A napi jegyzet első része az adott nap eseményeit rögzíti, második része a 2 héttel ezelőttieket.

a földszinten avagy WEBCSONT BEFORR

Alla | Capi

Csönge

hozzászól

blogring

Onagy-szemle

í r á s a i m

Hírek Kárpátaljáról:

Azzal kezdtem 2 hete ezt a webcsont-naplót, hogy kivételesen olyan témát érintek, amelyet normális esetben kerülni szoktam: egészségi állapotom taglalása nem tartozik kedvenc elfoglatságaim közé, kerülni szoktam, nem szeméremből vagy az olvasóim iránti kíméletességből, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy engem sem érdekel, és a feltétlenül szükségesnél többet nem foglalkozom vele (hozzátartozóimnak sem engedem, hogy ezt tegyék). Mostani aktuális balesetem azonban olyan mértékben beleszólt az életembe, hogy hamisítás lett volna elhallghatni. Rászántam hát magam a kihagyott 14 nap krónikájának a megírására, hogy milyen sikerrel, azt döntsék el olvasóim. (Rövidesen új oldallal indulok.)

Jószerével csak itthon jut eszembe, hogy hétfőn nagyon mozgalmas kórházi délelőttöt hagytam magam mögött. Nemcsak engem bocsátottak el, hanem szobatársaimmal is fontos események történtek.
Az érelmeszesedéses és fújtató gyanánt lélegző Lázár bácsit 3 nappal korábbi műtétje után visszahozták az intenzív osztályról a mi kórtermünkbe. A ki- és betekarózást ott folytatta, ahol abbahagyta. Történetéhez tartozik, hogy szociális otthonban él, ott érte baleset (egy ottani gondozó másnap meg is látogatta, az öreg láthatóan nagyon örült neki; egyébként gyakran megesett, hogy az őt jól megkínzó nővérkék arcát mosolyogva megsimogatta). Már harmadik napja volt kórházban, amikor egy nővér újságolta neki: „Lázár bácsi, telefonált a lánya Pestről. Azt üzente, hogy pár nap múlva újra fog telefonálni.”
Lajos bácsit ugyanezen a hétfőn átszállították egy másik kórházba, rehabilitációra. Mentősök jöttek érte, és rossz volt nézni, mit össze nem szerencsétlenkedtek, amíg a 110 kilós testet hordágyukra tették. Tudni kell, hogy az öregnek 3 agyvérzése is volt a combnyaktörését megelőzően, ezért lassan épült fel, 2 héttel a műtét után még teljesen bizonytalanul állt a járókeret védelmében, de a bénázó mentősök mégis elvárták, hogy kijöjjön az ágyközből, mert sem be nem fértek oda a hordágyukkal, sem az ágyat nem tudták erre való kerekein arrább gurítani - ugyanis nem találták a kallantyút, amivel felodhatták volna a féket.
Két szobatársamat ugyanez nap megműtötték. A térdét zúzó fajankót 3 órán át reparálta a főorvos. A cigányprímás kulcscsontját is rendbe kellett rakni (hogy jól tudja még vele húzni a vonót!), őt már nem vártam be, pedig el sem búcsúztunk. Különben jó pár évvel idősebbnek gondoltam magamnál, alig hittem el, hogy 4 évvel fiatalabb. Ez akkor derült ki, amikor Jóska bácsi, midőn jó kis disznótoros lakomával megkínálta (csak őt!), letegezvén megkérdezte, nem sérti-e ezzel. Ugyan, hát a fia lehetne, ő még csak 42 éves, mondta 55 esztendős külsővel. Különben ő volt a szoba legfigyelemre méltóbb személyisége, művelt és képzett muzsikus. Elmesélte, hogy az unokaöccse, aki a minap meglátogatta, jazzgitáros. Nagyon tetszett neki, amikor erre azt mondtam, hogy 19 megjelent könyvemet gondolkodás nélkül odaadnám azért, ha jazzgitáros lehetnék. (Egyszer ezzel a kijelentésemmel egy nagy tömeg előtt zajló író-olvasó találkozón kellőképpen megleptem a közönséget csakúgy, mint a műsort vezető Elek Tibort...)

Első itthoni napom a hazaérkezés örömén túl azzal a nagyon kellemes élménnyel párosul, hogy oda tudok telepedni a számítógépemhez. Előtte egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy Éva már első nap talpra tud állítani és be tud segíteni a forgószékembe, meg hogy hosszab időn keresztül képes leszek ülni benne. De lám...
A puszta tényen túl ez azért is nagyon fontos nekem, mert így kivonhatom magam szüleim (főleg anyám) beteg-szórakoztatási szándéka alól. Míg ágyban fekszem, el kell fogadnom, hogy törődnek-foglalkoznak velem és a bajommal, de gépemhez ülve kivédhetem, hogy ezentúl erről szóljon a napom. A testi nyavalyáimat eddig is lekezeltem és mindenkit leszoktattam róla, hogy ezzel foglalkozzon - ettől a gyakorlattól a némileg megváltozott körülmények közepette sem akarok eltérni. Az elkerülhetetlen procedúrákat persze végig kell csinálni, de ettől eltekintve ugyanúgy normális munkanapjaimat szeretném tölteni, mint azelőtt. Ennek haladéktalanul neki is látok.
Ellenben ma még minden végtelenül lassan megy, nem is tudom, miért. Mintha most tanulnám a klaviatúra, az egér használatát, az internetezést. Nehezek, gyengék a karjaim, merevek az ujjaim - és mintha a gondolkodásom is gyönge és merev lenne.
A kórházban egyáltalán nem tudtam írni, jószerével még jegyzetelni sem. Az olvasás is nehezemre esett (Lao-ce vékonyka könyvével sem végeztem egy teljes hét alatt...). Úgy látszik, nemcsak az izületeim, agyi tekervényeim is megsínylették a tétlenséget.
Ekkor határozom el, hogy másnap (a kimaradt napokat is bepótolva) újrakezdem a webnaplót. Teljes címe ez lesz: Manzárd a földszinten - avagy Webcsont beforr.
Legalábbis erősen remélem.

Holnap „utolérem magamat”, azaz bepótolom a kétheti kimaradást. Ezzel befejezem ezt a szimultán naplót, éppen ideje, nagyon unom, és már nem akarok többet a lábtörésemmel foglalkozni, így is „túldimenzionáltam”, azt hiszem.
Ma kicsit írtam is, a Képes Ifjúság részére rövidke bevezető szöveget a honlapom bemutatása elé (a főszerkesztő Szabó Pálócz Attila jelezte, csinálnának egy válogatást). Éva is napok óta alkot (amikor ápolásom és a háztartás mellett ideje marad), 3 helyről is felkérést kapott.
Ma új szerző debütált blogerként a honlapon; Kőrös László (lásd). Ezt igazán „jó fogásnak” tartom, megtisztelő, hogy a legjobb országos Mo-i lapok állandó szerzőjeként az UngPartyba is ír.
Körlevelem hatására szépen megugrott a látogatottságom, jó esélyt látok arra, hogy még ma este-éjszaka elérje a látogatásszámlálóm az 50 ezret.

Reggel a nagyvizit során kicsit alkudoznom kell (persze nagyon udvariasan) a főorvossal, hogy még ma elengedjen. Szerencsére a legfőbb aggálya nem egészségügyi, hanem adminisztratív: nincs még kész a zárójelentésem. Azt mondom, nyilván gyorsan elkészül, ha erre utasítást ad. Nem mond igent, de nemet se.
Vizit után az operációmat is végző adjunktus kiszedi a varratot, meg van velem és a sebemmel elégedve, ezzel már ma akár fürödhetek is. Őt is kérem: fürödni nem, de hazautazni igen. Mosolyog, bólint. A zárójelentést akár postán is utánam küldhetik. Végül megkérdem, pár könyvvvel terhelhetem-e még. Hogyne! És nem kis meglepetésemre elmondja, olvassa minap neki dedikált esszékötetemet; bizony, ő bele se gondolt soha, hogy a kárpátaljai magyarság a sok hátráltató körülmény miatt halmozottan hátrányos helyzetű. Ezt egy hosszú tanulmányom „belsejében” fejtegetem, így bizonyos, hogy valóban olvasta. Hát ezek most nem az én könyveim, színlelem a mentegetőzést. Amit ugyanis átadok, az három gyönyörű album: Egyiptom, Oroszország és a keresztény világ atlasza, Aratóni hozományából. Ennél nagyobb örömet nem is szerezhetnék neki, mondja lelkesülten és láthatóan teljesen őszintén, de hát miért is kapja ő ezt tőlem. Úgy érzem, vagyunk olyan viszonyban, hogy én is lehetek őszinte: boríték helyett, mondom. Ugyan, de csak nem adtam pénzt érte, a mai könyvárak mellett... Bevallom, hogy kifejezetten továbbajándékozás céljából kaptam... Megköszöni, és elvállalja, hogy 2 másik albumot a főorvosnak is átad nevemben, hálám jeléül.
Más kerül szóba: 7 hétig kell kapnom napi 1 injekciót, trombózist gátló készítményt, nehogy a műtét helyén... Enélkül haza ne induljak, hátha otthon probléma a beszerzés. (Persze nekem itt is; felírnák, de nincs TB-számom...) Pár perc múlva újra jön, két nagy dobozzal: itt vannak az injekciók, több mint egy havi adag. Köszönöm, és mondom, hogy kifizetném, mire ő: ez meg neki nem került pénzébe, mert a gyártótól kapta promóciós célokra...
Ja, elvben 3 hónap múlva vissza kellene jönnöm kontrollra (de bejelentem és elfogadja, hogy nem jövök: télen fagyban-csúszban, csak ez hiányozna!), és másfél év múlva ki kellene venni a combomból az inplantátumot...
Közben Éva is megérkezik, 3-4 fordulót tesz a kocsiig, amíg mindent bepakol.
A kisdobronyi Úr Viktor doktor írja meg a zárójelentésemet (ő a saját könyveimből kap néhányat; azt mondja, néhány régebbi meg is van neki); Éva külön kérte, hogy mégse postán küldjék, mert a határon bizony jól jöhet. Viktor szól a betegszállítóknak, hogy vigyázzanak rám, mert amúgy is törékeny vagyok... ( Eddigre persze koradélután lesz, még az ebédembe is belepiszkálok, de már nincs türelmem enni.) Egyikük ölbe vesz, betesz a tolószékbe, kitolnak, liftezünk, Éva beáll a kocsival a bejárathoz. Mondom, ha be tudnak úgy rakni a kocsiba, hogy ne ordítsak fel, jók nálam egy-egy sörre. Beraknak, jár két sör ára.
A hátsó ülésen helyezkedem el, az első ülés Éva mellett (ahol ülni szoktam) lehajtva, azon fekszik a lábam. Nem igazán kényelmes a póz, jó lenne valaminek nekitámasztani a műtött lábamat (mint az ágyban a vas ágyvégnek). Évát ráveszem, szorítsa be az első üléshez a Bátyutól kapott járókeretet. Éppen befér, nekifeszül a műszerfal üres részének. A keret fogódzkodó részére éppen rá tudom támasztani a talpamat, így térdem kicsit megemelkedik, kifejezetten kellemes. Hogy a kanyarokban ne nagyon lötyögjön, a tornáztató fásli-istrángot átvetem az ajtó fölötti kapaszkodón, végét ráhurkolom a térdemre. Ebben a pózban utazom 7 teljes órán át hazáig.
Tudni kell, hogy én nem túl jól viselem az autókázást, gyakran felkavarodik a gyomrom, fejem megfájdul, néha nagyon rosszul vagyok. Kicsit félek tőle: ebben a leromlott-legyengült állapotban, amikor egy puszta oldlatfordulástól is elönt a forróság...
Először Érd magasságában leszek rosszul. Lépésben haladunk, előttünk teheratók, büdös van, terjeng a kipufogógáz, Éva hol gázol, hol lassít, na, ezt nem bírom. Meg kell állni. Hamar jobban leszek, folytatjuk az utat. Budán-Pesten a sűrű forgalom ellenére simán átvágunk.
Az autópálya remek. 130-nál maradék rosszullétem is elmúlik. Aztán egy félpályás útlezárásnál, ahol megint döcögünk, újra felkavarodik a gyomrom. De csak ennyi, később hazáig jól bírom az utat, magam is csodálkozom. Néha megállunk, Éva pár centinyivel idébb-vagy odább húzza a fenekemet, ha kezdek elgémberedni.
Néha most is megszólal a mobilom, és én is felhívok pár embert. Gátiéknak Országos Betegszállítás-ként jelentkezem be.
Sűrű sötétre érünk a határra. Éva beáll a szolgálati parkolóba, felszalad a zárójelentéssel. Valami kisebb parancsnok személyesen intézkedik, leállítja a sort (amely hatalmas, legalább 2-3 óra), felhajtunk egészen az útlevélkezelő fülkéig. A Tisza-hídon a szokásos torlódások, de hamar átérünk. Ukrán oldalon fölösleges előre menni: olyan tömött sorokban vannak összezsúfolódva a kocsik, hogy amúgy sem tudnánk előrébb menni. Szerencsére a sor halad, elfogadható idő alatt átérünk.
Az itthoni kátyúkat azonnal érzi a lábam, de már csak 27 km!
És Ungvár. A hazai „betegszállítók” kicsit túlszervezve, Béci és Péter, ketten hozzám sem férnek, és bármelyikük egyedül is elbír. Péter vesz ölébe, a többiek csak asszisztálnak.
Na, ágyban vagyok, jó érzés. Meglep, hogy milyen jól kialakították a földszinti mukahelyemet: Kolos kis csinos számítógép-asztala épp befért, az ebédlőasztalon a nyomtató és a szkenner, mindez karnyújtásnyira az ágytól. A gép bekapcsolva, Csönge internetezik. Felém fordítja a monitort, megnézem a honlapomat. Betiktálok egy mondatot a fórumba.
Hát igen. Ha holnap oda tudok ülni a gépemhez, akkor mos itt lesz a földszinti manzárd.

Zitáék látogatása. Jó rég nem találkoztunk. Kettős aktualitás indokolta jövetelüket: meghívtak bennünket Csilla lányuk jövő heti ungvári egyházi esküvőjére (a polgárit Budapesten már megtartották, hozták a fényképeket), no és persze beteglátogatás. Jót beszélgettünk. Mint valaha hetente.
Egyre sajátabbnak érzem a lábamat. Éva naponta többször masszirozza különböző kencékkel (a leghatásosabb láthatóan a vodka!), megtornáztatja. Amikor talpra állít, egyre kevésbé „lóg” idegenül a műtött lábam, valamennyire már tudom mozgatni, és ez nem is okoz erős fájdalmakat, mint eleinte. Terhelni is tudom lassan, fokozatosan, napról napra kicsit többet eresztve rá testsúlyomból. Két hét múlva szeretnék nagyjából ráállni (csak ezt ne tessék az orvosaknak elárulni).

Ez a nap nagyjából azzal telik, hogy várom a holnapot. Nyugtalan vagyok, tele várakozással. A sebemből is holnap szedik ki a varratot.
A szobatársaim meglehetősen furcsának találják, hogy író vagyok, meghogy nem is élek Mo-n, de Trianonig szerencsére nem kell visszamennem (hogy azért-e, mert tudják-értik a dolgot, vagy csak azért, mert nem mernek rákérdezni, az nem derül ki...)
A térdét törő pasas továbbra is bunkómód viselkedik, Jóska bácsit egyszerűen „Fater”-nak szólítja, engem letegez (gondolom, 30 éves sincs). Párszor már hegyezném a nyelvemet, hogy megkérdezzem, mikor őriztünk együtt kondát, de aztán annyiban hagyom, bár én továbbra is magázom. Holnap én hazautazom, őt pedig megműtik - mindkettőhöz képest apróság ez a megszólításbeli disszonancia.
Éva és Kolos koradélután lépik át a határt, felhívnak. Ahogy közelednek Pesthez, én is rájuk csörgök párszor. Voltaképp nagyon örülnék annak, ha le tudnának jönni Dunaújvárosba, de ez teljesen ésszerűtlen lenne: Kolsonak a Déliből este 7 körül indul a vonata Veszprémbe, így is jó későn ér oda, Éva pedig holnap úgy is jön értem, elcsitítom hát magamban a vágyat, hogy ma lássam őket. Amikor megérkezik Gátiékhoz, újra beszélünk telefonon.
Nagyon erősen bízom abban, hogy utolsó kórházi éjszakámnak nézek elébe.

Végre a kezembe került, így elkezdtem olvasni Botlik Jóska Kovács Vilmos-monográfiáját. Persze kisebb kihagyásokkal: a túlrészletező korrajz és a költő szülőfalujának, Gátnak az aprólékosan előadott története kevésbé érdekel. Érdekessé ott válik, ahol már Vilmos pályájának alakulásáról, konfliktusairól kezd írni. Úgy találom, ez eddig a legkorrektebb, legkevésbé részrehajló munka ebben a témában (eddig egyetlen csúsztatását, tendenciózus kitérőjét „csíptem fülön), és a Balla László–Kovács Vilmos problematika is itt jelenik meg a legárnyaltabban. Ez talán annak is köszönhető, hogy nagyon bőven idéz B. L. emlékiratából, és állításaival ugyan általában szembehelyez egy másik idézetet vagy vélekedést (olykor a sajátját), ezzel mégis sikerül bizonyos egyensúlyt megtartania. Vilmos 26 évvel halála után, úgy látom, végre leléphet a hős mártír, az igazságbajnok, a gáncs nélküli lovag piedesztáljáról (természetesen anélkül, hogy valami ellenkező előjelű szégyentáblára kerülne). Aki olvassa a könyvet, annak szemében azzá válhat, aki volt: gyarlóságoktól sem mentes, ellentmondásos jellemű, nehéz természetű, de roppant tehetséges emberré, aki győzelmeibe belebukott, kudarcaiban pedig megigazult. (Remélem, nem elhamarkodott a véleményem: most tartok a monográfia felénél.)

Bátyu jön fel Bajáról délelőtt, délutánig marad (akkor is én „kergetem” haza). Ellát mindenfélével, inni és ennivalóval is persze. (Ezekkel nagyon óvatosan bánok, inkább semmit nem eszem, mint sokat; sajnos a koplalás sem segít, a tegnapi és a mai napom szinte azazal telik, hogy megpróbálok úrrá lenni a hascsikarásomon.) Hosszan beszélgetünk, szereti a régi otthoni sztorikat felidézni, ezeket olyan jóízűen adja elő, hogy akkor is szívesen hallgatom, ha már nem először. (Bátyám bő tíz év alatt sem szűnt meg ungvári ember lenni. Eredményesen beilleszkedett új környezetébe, megbecsült mérnök, elismert szakember, szép házat épített, most vettek új autót - jól érzi magát Baján is, a bőrében is, de Ungvárra mégis hatalmas nosztalgiával gondol, nem tudja és nem is akarja levetkezni a múltját: szüksége van rá, személyiségének a része. - Van, aki meg épp ellenkezőleg, akár családunkon belül is...)
Kolost megkértem, hogy amíg otthon van (3 nap...), ha egy mód van rá, hozza le és üzemelje be a számítógépemet a „kávézó szobában”, ahol feküdni fogok, s ha tudnak, alakítsanak ki nekem valami munkahely-félét. Az Internetre is szükségem lenne, persze, kérdés, mit és mennyit engednek meg a kábelek. (A „kávézó szoba” szüleim - főleg anyám - fő tartózkodási helye, reggelente és délutánonként itt rádióznak, olvasnak, itt ücsörögnek, beszélgetnek, kávézgatnak a minden nap egy-másfél órát nálunk töltő Pali bátyámmal vagy bárki más betérővel; a másik szobájuk hátsó fele hálószoba, oda csak aludni és tévézni mennek, elülső része pedig Apu dolgozószobája, így hát nagyon is szükségük van rá, és maximálisan kihasználják a „kávézó szobát”, eléggé féltékenyen őrzik is ezt a funkcióját. Most persze készséggel átadják betegszobának és belátják, hogy dolgozni is csak itt tudok (az emeletre talán soha többé nem leszek képes felmenni), kialakítanak Apu dolgozó részlegében egy kávézós-ücsörgős-rádiózós sarkot - de én nagyon sajnálom, hogy megfosztom őket kedvenc és megszokott tartózkodási helyüktől. Már ekkor egy lift lehetőségét kezdem mérlegelni, hogy idővel fenti rezidenciámat elfoglalhassam.)
Délután olvasgatok, zenét hallgatok, tornáztatom az ágyban a lábam - de valahogy kedvetlenül teszem. Nagyon unom a kórházat, kifejezetten idegesít, hogy itt kell lennem.
Koraeste megfogalmazódik bennem az igény, hogy csak felrakatnék valami friss szöveget a honlapomra. Leírok pár sort, felhívom Norman Károlyt, lediktálom, ő a kihangosítón hallgatja és azonnal beszedi (érdekes, elsőre eltalálom a gépelési tempóját, egyszer sem kell visszakérdezni), e-mailban elküldi Kolosnak az utasításaimmal együtt. Másnap már olvasható is a fő oldalon, hogy személyem elégtelen virtualizáltsága okán sajnos továbbra is hatnak rám a fizika törvényei, így aztán... (és a balesetemről egy mondat, meg arról egy másik, hogy webcsont beforr).
Éppen egy hete, múlt szombaton műtöttek.
Lázam a titokban bevett Panadolnak köszönhetően továbbra is 38 alatt, de 37 felett (nem emlékszem, éppen mennyi). (Ja, a reggeli - vagyis hajnali! - mérésnél soha nincs még hőemelkedésem sem.)
Késő este új beteg érkezik. Részegen legurult a lépcsőn, összetörte a térdét. („Ebből már nem lesz soha rendes térd. Mintha mozsárban zúzták volna össze” - mondja neki másnap a főorvos. ) Eléggé bunkómód viselkedik, letegezi a nem is olyan fiatal nővérkét (na, az ki is kéri magának, teljesen jogosan); legfőbb aggodalma, hogy mikor engedik ki, mert neki dolga van. Mindezt eléggé arrongánsan.
Közben egész este még téves riasztások is zavarják a szoba nyugalmát. A nyitott ajtón át halljuk, hogy a nővérek szobájában csipog a hívó, jön a nővérke, ki hívott? Senki, mind alszunk vagy aludni próbálunk. Kimegy, húsz perc múlva megismétlődik, és reggelig még jó néhányszor. Erős kísértést érzek, hogy altatót kérjek (soha nem éltem vele), végul csak valami könnyű nyugtatót veszek be. De talán ezt sem kellett volna: másnap fejfájással ébredek.

Tegnap a honlapom bal felső sarkában látható számláló meghaladta a 49.000-et. Közel 28 hónapja, 2001. június 20-án, amikor a HHRF szerverére költöztem, kezdte az induló oldalra eső elérések regisztrálását. Ez azt jelenti, hogy napokon belül megülhetem az ötvenezredik kattintás jubileumát.

Vegyes napom van, jó és rossz, kellemes és kellemetlen dolgok halmozódnak egymásra. Jó, hogy újra talpra állítottak és ezt remekül viseltem (részletesen alább), rossz, amit ma közöltek velem: még 3 hónapig nem szabad a műtött lábamra állnom (ez kicsit leforráz). Jó, hogy a lábszomszéd Lajos bácsinak javul az állapota, de nem feltétlenül örülök annak, hogy két eddigi legfőbb életfunkciója mellé (vagy alszik vagy eszik) harmadikként felzárkózik, hogy hozzám beszél. Jó, hogy érezhetően felszívódóban van a vérömlenyem és egyre mozgékonyabb a lábam, de rossz és roppant kínos, hogy napok óta tapasztalható emésztési zavarom mára kicsúcsosodik (na, ezt nem akarom részletezni, eddig sem említettem, milyen kelemes érzés frissen műtött lábbal ágytálra feküdni, de képzelhető, mennyire kellemetlen, ha erre naponta többször is rákényszerül az ember; pedig kezdettől fogva kifejezetten óvatos voltam az étkezést illetően; úgy sejtem, nem is az idegen kosztra, hanem valamelyik gyógyszerre vagyok érzékeny - bőrallergiám is kialakul, meglehetősen intim helyen; ja és a torkom is fáj, kapar.) Egyértelműen jó, és ehhez nem is hozok fel semmi negatívumot, hogy kedves látogatóim vannak, hogy új és újabb barátaim hívnak fel (pl. Capi Hannoverből, ahol novemberig egy művésztáborban időz).
Lázár bácsit elviszik műteni, és utána nem hozzánk, hanem az intenzív osztályra viszik (csak hétfőn kerül vissza). A tegnap esti horgászról kiderül, hogy cigányprímás a legjobb százhalombattai vendéglőben. Jóízűen elbeszélgetünk. Egyszer csak felszisszen, nyúl a feneke alá, és kihúzza a tegnap leszakadt horgot...
Új beteget is kapunk: Jóska bá' trágyahányás közben csúszott meg a gumicsizmájában, bokáját törte.
Amikor Gátiék délelőtt felhívnak, hogy Agárdra helyezték át lakhelyüket, és ha alkalmas, akkor most látogatnának meg, bennem már formálódik a haditerv. A 10 óra tájban érkező gyógytornász Marikának mondom is: lehet, hogy a mai felültetéshez én prezentálom a férfierőt egy látogatóm személyében. Kiültet az ágy szélére, ott olvasgatok. Kisvártatva valóban megérkeznek Gátiék, István eléggé elcsodálkozik, amikor megkérdezem, milyen állapotban leledzik a dereka. „Aztán kiderült, hogy gyógyászati célra szeretne felhasználni engem” írta este a Fórumba. Erős övet csatolok a derekamra, annál fogva húzatom fel magam az ép lábamra (Éva is ezzel a módszerrel emel mindig, igaz, két lábra). Fogom a keretet, Istvánt kérem, semmi szín alatt el ne eressze az istrángomat, és Marika utasítása szerint próbálom mozgatni a műtött lábamat. Egészen jól megy, be sem görcsöl. Marika duplán csodálkozik: egyrészt nem érti, ilyen lábakkal egyáltalán hogy tudtam eddig járni, másrészt örömmel tapasztalja, hogy a korábbi görcsöléshez és remegéshez képest egészen jól viselkedik a végtagom. „Meg van velem elégedve?” Kérdem a végén. „Nagyon is.” „Akkor jó, hiszen a maga kedvéért csináltam az egészet.”
Istvánékkal megbeszéljük, amit már telefonon Évával is tisztáztak: vasárnap Éva Ungvárról érkezvén nem megy le Bajára, náluk száll meg Pesten, onnan jön értem hétfőn (sokkal kevesebb km, rövidebb idő). Ha esetleg nem engednének haza, akkor náluk vagy agárdi nyaralójukban várja ki szabadulásomat. (Bátyú persze másképp szeretné, de ez így most valóban célszerűbb, belátja.)
Aratóni telefonál: két versem megjelent a friss Árgusban, tudom-e. Hogy várható, azt tudtam; örülök neki. Ő bizony felhívja a szerkesztőséget, hogy amíg itt vagyok, fizessék ki a honort. Ezt eléggé elképzelhetetlennek tartom - de lőn! Késődélután az Árgus dunaújvárosi munkatársa, Pásztor Bertalan látogat meg, hozza a honort.
Este csalásra vetemedek. Mivel a lázam továbbra is magas ilyenkor, és mivel a vizitelő dokik reggel a lázgörbémet nézve mindig csóválják a fejüket (így nem lesz hazamenetel!), ezért lázmérés előtt másfél órával beveszek saját készletből egy Panadolt. Egy óra múlva megizzadok, lemegy a lázam - így lesz csak 37,6. Ezt itt szerencsére nem láznak, hanem hőemelkedésnek hívják. Bízom abban, 2 nap alatt még ez is alábbhagy. Nehogy emiatt essen kútba az utazás!
Ha már 3 hónap, akkor legalább otthon.

Végre felújítottam a Penzum és a Múzsák és mázsák rovatot. Egyben elkezdtem kiiktatni ez egyik statisztikai mérő scriptjeit az oldalaimból: a szolgáltató tegnaptól befuccsolt, és amelyik oldalban ott a kódjuk, az „nem akar” letöltődni. Különben pedig elhatároztam, hogy újévre kicsit ismét átszabom a honlapom küllemét és bellemét.

Lassan megtanulom a nővérkék nevét. Aranyosak és aránylag odaadással végzik a munkájukat, ha nem is törik el a szekér rúdját igyekezetükben. A betegek számához képest láthatóan kevesen vannak, ha mindig minden külön kívánságot teljesítenének, nem lenne egész nap megállásuk. Ehelyett egészen jól lemérhetően épp annyit teljesítenek, amennyit a fizetésükhöz képest méltányosnak tartanak.
Telefonon érdeklődő barátaim csodálkoznak, hogy teljesen meg vagyok elégedve az ellátással. „Te vagy az egyetlen, aki ilyen pozitívan értékeled a magyar egészségügy helyzetét” - mondja egyikőjük. Ne felejtse el, hogy honnan jöttem, emlékeztetem. A mi kórházainkban uralkodó állapotokhoz képest ezek itt paradicsomi körülmények.
A sebem nagyon szépen gyógyul; ezt kötözésnél mindig megállapítja a doki vagy a nővér; a vágás helye egyébként sem az elején, sem azóta nem fáj. Pedig egy hosszú és két rövid metszés van rajtam. Lassan a vérömleny is felszívódik. Ellenben még minden este belázasodom.
A gyógytornász Marikának tegnap szabad napja volt, ma pedig nincs férfi segítsége, így talpra állítás sincs, csak kiültetés. Ülve ebédelek, egészen jó érzés. Lábamat ebben a helyzetben is, és fekve is szinte szünet nélkül mozgatom, tornáztatom.
Tóni érkezik. Nemcsak a hozományának örülök, neki magának is. Láthatóan komolyan foglalkoztatja az állapotom, de - számomra nagyon szimpatikus módon - ez nem sajnálkozásban, hanem férfias szolidaritásban nyilvánul meg nála.
Többszöri telefonok a családdal: Kolos Bajára buszozik Veszprémből, onnan együtt, Évával és a nagyszüleivel indulnak Ungvárra. Hol egyikük, hol másikuk hív, hol én őket, szinte végigkövetem az útjukat. De jó lenne most abban az autóban ülni.
Istvánnak, aki a honlapom Fórumában rendszeresen tudósít állapotomról és a napi szlogent is mindig beírja, ma a következő gondolatot diktálom: Vajon Ady, amikor azt írta, „Minden egész eltörött”, már az én combcsontomra is gondolt?
Tevékeny napnak érzem a mait. Olvastam, tornáztam, felültem, zenét hallgattam, kommunikáltam. Talán gyógyultam is egy keveset.
Estére, amikor egyenesen az árokpartról kulcscsonttöréssel behozzák a pórul járt biciklis horgászt, már nagyon fáradt vagyok, de csak akkor alszom el, amikor megtudom, hogy a család szerencsésen átért a határon.

Ma végre írni is tudtam valammennyit. Elkészítettem egy nyúlfarknyi publicseket a KISzónak (a Kőszeghy által kifogásolt Ballantine szignóról visszatértem a jó régi Károly Andorra), és megírtam miniesszémet „a jövőről” a Kortársnak is. Már csak címet is kell még neki adni. A mai teljesítményemmel elégedett lehetek. Bárcsak témámmal, a jövővel is...

Lázár bácsinak bámulatos a lábtechnikája. Hanyatt fekve ép és törött lábával a levegőben biziklizve hol lerúgdalja magáról, hol meg visszaigazgatja a paplanját. Galacsinná focizza, kezével még gömbölyít rajta egyet, aztán kiveti, mint halász a hálóját, és szinte röptében szétlábmunkázza. Közben nagyjából alszik, szeme hunyva, beesett lárvaarca szenvtelen. Súlyos érelmeszesedése lehet, beszélni alig tud, és látszólag fájdalmat se nagyon érez. Egy tapasztalatlan nővérke szétdöfködi a vénáját, nem tud betalálni, Lázár bácsi szinte nem is sziszeg. A törött lábát is zavartalanul használja. Amikor vagy kétszer egymás után az infúziót meg a katétert is kimozogja magából, lekötik a kezét. Aztán a törött bal lábát is rögzítik, súllyal húzatják. Ennek ellenére csaknem változatlan intenzitással, szabad lábával és két csuklóból végzi a kényszertakarózásokat. Amikor kicsit elpihen és mélyebben elalszik, úgy veszi a levegőt, mint egy gőzmozdony. 6 sistergő-fújtató légzést végez addig, amíg én egyet. Közvetlenül mellettem van az ágya.
Első olyan éjszaka után ébredek, hogy a környezeti zajoktól nem aludtam ki magam. Pedig a 110 kilós Lajos bácsi nyilván azelőtt is cifrázta a mélyhorkolást, este 11-ig azelőtt is üvöltött a „társalgóból” a tévé, és a nővérkék előző éjszaka is szívesen diskuráltak fennhangon a folyosón a nyitott ajtajú kórtermek előtt. De én aludtam, bizonyára a kimerültségtől és még a stressz hatása alatt. Mostantól azonban, egészen a hazautazásomig, egy nyugodt éjszakám sincs. Jó hasznát veszem Gátiék CD-inek: Musszorgszkijjal, Vivaldival nyomom el a „kinti” zajokat. De nem elég jó megoldás ez sem: ha csendes a zene, minden beszűrődik, ha pedig hangos, akkor az nem hagy elaludni.
Éva délelőtt megérkezik, addig marad, mint tegnap: hogy sötétre Bajára visszérjen. Finom ebédet hoz (bár a kincstárit is ehetőnek találom), felszerel teákkal, ropogtatni valókkal - másnap már nem jön, hazaviszi az Öregeket Ungvárra, és vasárnap tér vissza értem abban a közös reményünkben, hogy hétfőn hazaengednek. Nagyon aggódik az állapotom miatt: a törött lábamat láthatólag egyáltalán nem lehet mozgatni, a legártatlanabb oldalt-fordulási kísérlet is kínokkal jár, az izmaim begörcsölnek, remegnek. Hogy fogok így hazautazni?! Négy nap alatt még sokat javulhat a helyzet, nyugtatom. Egyelőre a lázam is magas, ezzel el sem engednének.
Amikor elköszünk egymástól, kicsit elhagyottnak, árvának érzem magam. Négy nap nélküle...
Valamikor a nap folyamán továbbvariálom a tegnapi szlogent. Az új variáció így hangzik: „Jobb ma egy webcsont befor(r), mint holnap száz későbánat after.” (Amikor Komlós Attilának és Dobos Lacinak elmondom, hangosan és hosszan nevetnek...)
Telefonok továbbra is eléggé intenzíven: Gáti István, Dobos Laci, Andrassew Iván, Aratóni szinte naponta érdeklődik hogylétem felől, és persze Bátyu meg Kolos is. Csöngét magam hívom néhányszor. (Pár napig egyedül volt Ungváron, most már újra vele van beregszászi nagyanyja.) Aratóni különakciót is indít, Szelier András alpolgármester felajánlásából és a művház közreműködésével nem várt segítséget kapok, ezt Tóni másnapi látogatásával realizálódik.
Estefelé aztán váratlanul történik valami. Miután jól eljegeltem a lábamat, miután Bátyu tanácsára elpezsegtettem és ittam egy magnéziumost Pluszt, és miután a lázamra kaptam algopirin-demalgon keveréket - (ezek hatására vagy ezektől függetlenül) egyszer csak azt veszem észre, hogy a lábamban feloldódik az addigi szinte állandó görcs. Ha eddig csak centikre tudtam felhúzni a géz„csörlővel”, most térdben egészen jól hajlíthatom, és ami ennél is fontosabb: nem fájnak olyan iszonyúan az oldalmozgások. Valami felengedett bennem, egészen megszabadult állapotként élem meg, hogy lóbálni, lengetni, szinte forgatni tudom a lábamat (na persze igen szűk határok között), és az oldalra fordulás se okoz kínokat. Sokáig tornázom az ágyban, még lámpaoltás után is. Lázár bácsi fújtat, mint egy lábpumpa, amikor matracot hízlalnak vele a strandon; Lajos bácsi úgy variálja a hosszú recsegtetéseket és a hirtelen horkanásokat a mély sóhajokkal, a nazális és gutturális hangokat az explozívákkal, hogy bármely jazz-szaxofonosnak dícséretére válna; a társalgóban üvöltenek valami eszement katasztrófafilm áldozatai és túlélői, ezt túlkiabálva tracsikálnak egymással a különböző osztályok most végre találkozó éjszakás nővérei - én meg gyötröm a paplan alatt a lábamat.
Nagyon haza akarok menni hétfőn.

Tegnap a magyar kultuszminiszter irodalmi pályázatokat hirdetett - mesés összegű díjakkal. (LÁSD) Az első díj valamennyi kategóriában 10 millió forint. Ellenben az egész kiírás roppant hevenyészett, eléggé átgondolatlannak tűnik, méltatlan mind az összeghez, mind a kiíróhoz. (Vagy éppenhogy nem?) Ezen el is szórakozunk néhányan az Index irodalmi topikjában (lásd a 9673-tól kezdődő bejegyzéseket).

Végre jól tudtam aludni, sem a derekam, sem a térdem nem gyötört (ezek jobban fájnak, mint a műtött combom). Éva vett egy hatalmas szivacsot, talán ezen még kényelmesebb lesz a fekvés. A munka ellenben nem megy valami fényesen. A honlappal szívesen játszódom akár egész nap, de „komolyabban” írni nem akaródzik. Egyelőre a miniszteri pályázatok sem ihlettek meg.

Az előző napon nem sokra ment velem a gyógytornász leányzó (fiatalasszony?). Szabály szerint már függőleges helyzetbe kellett volna küzdenem magam a segítségével, és pár percet állnom kellett volna a jó lábamon a járókeretre támaszkodva. De nekem egyetlen darab jó lábam sincs, és persze kapaszkodó-támaszkodó kezemmel sem megyek sokra. Belátta, hogy rám nem alkalmazható az általános gyakorlat és megelégedett azzal, hogy kiültetett az ágy szélére. Ez is eléggé megviselt, különösen a visszafektetés, amit a nővérek még lepedőcserével is egybekötöttek. Begörcsölt a lábam, vagy 2 óra hosszat mozdítani sem tudtam; nagyon fájt. Kértem gyógyszert és jeget, a kettő lassan feloldotta a görcsöt. Ja, a combom „alatt” (fekvő helyzet értendő) egy jókora bevérzés, daganat, ömleny éktelenkedik, akkora, hogy amikor ráültettek, azt hittem, vastag pólya van alattam; na, ezt kell rendszeresen jegelni, hogy hamarább felszívódjon.
A gyógytornász Marika megfenyegetett, ma hoz egy erős férfit, és bizony talpra kell állnom.
Ez 10 óra tájt be is következik.
A nagytestű ápoló azzal jön hozzám, hogy van egy jó és egy rossz híre, melyiket mondja. A rossz, hogy fel kell ülnöm, a jó, hogy talpra is állítanak. Persze elmondom neki a viccet (nem ismerte). Doki a betegnek: van egy jó és egy rossz hírem, melyiket? A rosszat. Le kell vágni mindkét lábát. És a jó? Már van vevő a papucsára!
No, a felülés hagyján, a talpra állítás elég keserves. Amikor már állok, az elviselhető (kicsit tudom mozgatni is a lógó műtött lábamat), de előtte és utána a fájdalomtól folyton begörcsöl a lábam, és akkor már nincs mit vele (velem) kezdeni.
A visszafektetésnél már Éva is asszisztál, közben megjött Bajáról. Ahogy nyugalmi helyzetbe kerülök, lassan megnyugszanak az izmaim, hamar „magamhoz térek”.
Éva még vasárnap behozott néhányat a könyveimből, hogy esetleg ajándékozzak-dedikáljak annak, akinek gondolok. A reggeli vizit után „leszólítom” az adjunktus urat, kérem, ha végzett, jöjjön vissza egy percre. Érkezik is hamarost, arcán kis aggodalom, azt hiszi, valami egészségügyi panaszom van. Nekiszegezem a kérdést: „Doktor úr, vers, próza vagy publicisztika?” Picit elgondolkodik (alig van meglepve), és már mondja is, hogy „Próza és publicisztika. A vers nem igazán...” Erre előhalászom a megfelelő műfajú két könyvet, dedikálom. Úgy látom, őszintén örül neki.
Továbbra is telefonhívások tucatjai. Szunyogh Szabolcs elmondja, hogy olvasta írásomat a Népszavában, a szombati Szép Szó-mellékletben. (Ide Andrassew Iván közvetítésével kerültem.) (Érdekes, hogy a honlapjukon azóta sem tudom megtalálni...). Szirtes Gábor ugyan az állapotom felől is érdeklődik, de főleg a könyvemről akar beszélni. Elolvasta ő is, és a két ajánló, Alföldy Jenő és Tüskés Tibor is. Előbbivel együtt Gábornak az a véleménye (na ez most szerénytelenül fog hangzani, de ő mondta), hogy megírtam életem főművét. (13 esztendeje íródó Szembesülés c. hiányregényemről van szó.) Jenő pozitív véleményét már ismertem: levlapon kaptam tőle kedves sorokat. Tibor bátyánknak nem ennyire egyértelmű az ítélete, de kiadásra ő is egyértelműen javasolta. Az idén, mondja Gábor, az NKA nem hitrdetett könyvpályázatot, így csak a Magyar Könyv Alapítványhoz tudta a támogatási pályázatot benyújtani. Hát reménykedjünk... („Életem főműve” - ez elgondolkodtat. Akár abba is hagyhatom az írást, mert jobbat már úgysem tudok eztán?)
Valamikor a nap folyamán kitalálom a „Webcsont beforr” szlogent, Gáti István, aki állapotomról folyamatosan tudósít a honlapom fórumában, be is jegyzi a mai naphoz (keresd ITT).
Délután és este, miután Éva visszament Bajára, először érzek kedvet, hogy olvassak és zenét hallgassak. Lao-cétől a Tao-te King + Bartók Zene húros, ütő hangszerekre és cselesztára... Mint egy igazi sznob, gondolom lámpaoltás előtt., 38,5 fokos seblázban.

A mai postával érkező Magyar Naplóban Székelyhidi Ágoston eszmefuttatása az Írótábor apropóján a magyar irodalmi lapokról. A cikkel nincs okom vitázni, amit akartam, megírtam az Új Holnapban (LÁSD). Egy állítására azonban mégis rákérdeznék. Azt írja, hogy a 89 után alapított irodalmi folyóiratok közül az elmúlt években nyolc „vérzett el”, és „Beszédes és fájdalmas arány, hogy ebből négyet Kárpátalján búcsúztattak el”. - Kedves Guszti bátyám, neveznéd már meg ezt a 4 lapot, mert én bizony csak 2-ről tudok! (100 %-os számítási hiba!). Sőt, ebből a kettőből is egy tovább él az Interneten.
No, látom, hogy ebből is legenda lesz, mostantól mindenki 4 megszűnt kárpátaljai folyóiratot fog siratni.

Rossz éjszakám volt, alig aludtam, és sajnos Évát se hagytam. Kegyetlenül fáj a derekam, nem bírok a hátamon feküdni, ha meg oldalt fordulok, a műtétem környéke hasgat. Komolyan mondom, ülnöm sokkal jobban esik, mint feködnöm. De ezt se jó túlzásba vinni: tegnap estére kicsit bedagadt a törött combom; fájogatott is. Persze a lábra állással sem tartok sehol, és nem igazán vígasztal, hogy egyelőre nem is szabad.

Csönge még előző este szétküldte a balesetemről tudósító körlevelet, így ma szinte egész nap csörög a mobilom. Meg sem próbálom felsorolni, ki mindenki hívott fel vagy küldött SMS-t (Nemcsak Mo-ról, hanem Kárpátaljáról, sőt, Erdélyből és Svájcból is). Nagyon sokan segítségüket is felajánlották. Szerencsére nincs semmire szükségem.
Jólesik ez a figyelem, ennél is jobban az, hogy szót válthatok kedves emberekkel. Nem bánom, hogy huszadszor is el kell mondanom, mint esett a dolog, s hogy a palesztin helyzethez képest egészen jól vagyok. Mivel „kötelességemnek érzem”, hogy szokásos humoros-önironikus modorban beszéljek magamról, ez visszahat rám, tartja bennem a lelket.
A nagyvizitnél, miután a műtétemet végző adjunktus referál a főorvosnak állapotomról, megemlíti az „adminisztrációs problémát” is, ti., hogy nincs betegbiztosításom, így ki kell fizetnem a műtétet. Én elmondom, hogy írószövetségi vonalon azért elindítottam valamit a segélyező alapítványok felé, de a vizitelő orvosok egyike (Úr Viktor - Kisdobronyból!) közbeszól: ugyan, ez baleset volt, sürgősségi ellátás, az Ukrajna és Mo közötti államközi szerződés ebben az esetben ingyenességet biztosít. Esetleg a kórházi ellátást igen, de a műtétet nem kell kifizetnem. Ez váratlanul kellemes fordulat.
Napközben aztán felhív a Mocsáry Alapítványtól Simén Andris: szükség esetén az alapítványuk átvállalhatja a költségeim egy részét. (No, nagy baj akkor már nem lehet!) Aratóni riasztására Székesfehérvár alpolgármestere (Szelier András - azon kevesek egyike, aki a közönség soraiban végighallgatta előadásomat) pedig nemcsak engem, a kórház igazgatóját is felhívja ügyemben (maga is orvos, kardiológus). Másnap megtudom, hogy a különféle közbenjárásoknak köszönhetően a kórház a maximális méltányossági lehetőségeket fogja rám nézve alkalmazni. Ugyancsak másnap hív fel az írószövetségből Haraszty Luca Pomogáts üzenetével: a Segítő Jobb esetemben nem illetékes, de nincs is rá szükség, mert az államközi szerződés alapján... No, ez azért megnyugtató. (Később már nem akarok rá visszatérni, itt írom le, hogy Siménnel szinte naponta beszéltem, kérte, hogy ha a kórháznak mégis van anyagi követelése velem szemben - pl. a heti ellátás - , akkor ezt szíveskedjenek tételszerűen leírni, hogy a Mocsáry Alapítvány léphessen ez ügyben. Ezt már kedden elmondtam a főorvosnak, de egy hét alatt nem született ilyen kimutatás. Andrással abban maradtunk: eszerint ettől a tételtől is eltekintenek, ha mégsem, hát majd jelentkeznek; a következő hétfőn, amikor megkaptam a zárójelentést és eljöttem, szóba se kerültek az anyagiak.)
A telefonhívások közül Norman Károlyét említem még külön. Azt ajánlotta fel, hogy - ha akarom - ő akár naponta frissíti az oldalamat. Adjam meg a hozzáférést, diktáljam be neki telefonba a szöveget, ő rögzíti, és feltölti a megfelelő helyre. Ezt nagyon megköszönöm, de úgy érzem, nem olyan az állapotom, hogy ezt vállaljam. És nem is vagyok gyorsfogalmazó típus: szeretem a szövegeimet alaposan megrágni, többször újraolvasni, javítani - erre itt és most alkalmatlannak tartom magam, inkább elhárítom hát a szívességet.
Még mindig a telefonnál maradva: Gátiék is felhívnak (este meg is látogatnak), és én elkezdek Istvánnal egy játékot: sportot űzök abból, hogy minden alkalommal másképpen jelentkezek be. „Kórbonctan”, mondom, kicsit halovány hangon. (Csak itthon olvasom a Fórumban, hogy ekkor határozták el: meglátogatnak. Talán túl feketére sikeredett a humor.) A következő napokban aztán ilyeneket mondok még: Hullaház, Temetkezési Vállalat, Temetőbogár-étkeztető Szolgálat, Egészségügyminisztérium, Elmeklinika, Állatkórház...
Estére kitalálom, önerő hiányában hogyan tudnám kicsit megemelni vagy felhúzni a műtött lábamat. Fáslit hurkoltatok a lábfejemre, a végét áthúzom a fejem alatt, így nyakizmommal emelgethettem a lábamat. A pórázon tartott láb később is nagyon hasznos találmánynak bizonyul: ha kicsivel odébb tenném, fordítanám a lábamat, netán leemelném az alá helyezett „szánkóról”, nem kell a nővért hívnom segítségül.
Gátiék könyveket, CD-ket és egy CD-lejátszót hoznak be, nagyon örülök neki, de előre látom, nem sok alkalmam lesz élvezni ezeket. Fekvő helyzetben nehezen megy az olvasás (hangulatom se igen van hozzá), a lejátszó kezeléséhez se nagyon alkalmas a vízszintes helyzetem. Tárolni sincs hol az eszközöket (főleg úgy nem, hogy fektemből elérjem), így egyetlen könyvet hagyatok magamnál és 4 CD-t.
A nap folyamán 2 új beteget hoznak, mindkettőt bokatöréssel. Egyik létráról, másik - gyakorlaton lévő ipari-tanulóként - egy állványzatról esett le. Utóbbi - Dani - már csak megegyező életkoránál fogva is Kolosra emlékeztet. Nem is igazi beteg, állandóan mászkál, kerettel vagy anélkül ugrálva, hol cigarettázni megy, hol tévézni, hol a büfébe. Amikor a folyosón felfedez egy tolószéket, megkérdezi, használhatja-e. Az ügyeletes nővér megengedi: ha másnak nincs rá szüksége. Attól kezdve Dani fel-alá nyargalászik a tolószékkel, láthatóan élvezi a rallizást. Amikor róla is meg az ágyszomszédjáról is kiderül, nem kell műteni a bokájukat, át is irányítják őket egy másik kórterembe. A miénkhez nem elég komoly esetek.
Estére újra 38 fölött a lázam. Kapok rá gyógyszert, fájdalomcsillapítót nem kérek. Nem hősiességből, hanem mert valóban elviselhetőnek tartom a nyilallásokat, sajgásokat. Nyugodt éjszaka; kellemes hajnali álmomat (én olyankor alszom a legédesebben) csak a hajnali 4 utáni hőmérős ébresztés zavarja meg.

Meghirdettem az identiFIKCIÓS játék 3. fordulóját (LÁSD), és egy kicsit rendberaktam a honlapot is, főleg az elmaradt háttérmunkákat végeztem el, de felújítottam a Penzumot is (LÁSD). Ha holnap sikerül a szkennert is beindítani, akkor elkészítem a MÚZSÁK ÉS MÁZSÁK oldalát is.

Nem mondhatom, hogy a műtét után különösebb fájdalmaim lettek volna. Elfogadható állapotban ébredek, közérzetem teljesen jó, az éjszaka kivétetett katéter helye jobban fáj, mint a műtété. A legnagyobb gondom, hogy jószerével moccanni sem tudok az ágyban, bármilyen helyváltoztatáshoz nekem az összes végtagomra szükség van, felülni pl. csak úgy tudnék, ha oldalra fordulnék, felkönyökölnék, abból a helyzetből tornásznám fel magam - de mivel a törött lábamat nem mozdíthatom (egyelőre nem is bírom), ilyen produkciókra esélyem sincs.
Éva már délelőtt bejön (Bajáról), délutánig velem is marad. Eddig nem volt nálam telefon, a mobilom Évánál maradt. Most a nagyapja vett egyet Csöngének (de nem vittük haza...), ezt hozza el Éva, elég bonyolult masina, nehezen boldogulok, gondolom, inkább én szórakozzam vele, semmint ő bosszankodjon, így az enyém marad nála, a Csöngéét én veszem magamhoz, de beleteszem a régi simkártyámat (már csak az azon tárolt telefonszámok miatt is), így mindkettőnknél van készülék, tudjuk tartani a kapcsolatot Baja és Dunaújváros között.
Levelet írok (kézzel, ajjaj!) Csöngének, este Éva begépeli és elküldi emailben. Arra kérem a leányt, értesítse a barátaimat, partnereimet, mi történt velem. A Médiahajón és Fehérváron is egy csomó dolgot megbeszéltem (kéziratok, fotók...), illik tudatni, hogy ne számítsanak jelentkezésemre, meg hát leáll az identifikciós játék, nem frissül majd a honlap. Elkezdeném összeírni, kiket keressen ki Csönge a címlistámból, aztán úgy döntök, egyszerűbb, ha MINDENKIT értesít, aki a jegyzékemben szerepel. A telefonszámomat is megadom, hogy hívni tudjanak.
(Csönge a másik nagyanyjával van Ungváron, Éva tegnap értesítette őket; Kolost magam hívtam fel. Elégedett vagyok a gyerekeimmel: egyik sem esett kétségbe, bár Kolos eléggé elkomorodott. Igaz, ő akkor se nagyon vidám, ha minden rendben van.)
Este két számot hívok fel. Pomogátsnak előadom a helyzetet, kérve, nézzen szét a Segítő Jobb és a határon túliakkal foglalkozó más segélyszervezetek háza táján: a műtétem költségeiből nem tudnának-e átvállalni valamennyit. Béla maximális jóindulattal biztosít arról, hogy megteszi, ami megtehető. Arató Antalt is értesítem. Közben ugyanis Évának eszébe jut, hogy igaz ugyan, nincsen betegbiztosításom, de hivatalos úton voltam, meghívásnak tettem eleget, előadást tartottam, így voltaképp a szolgálati útról hazatérőben ért a baleset, talán más a megítélése, mintha piacolni lettem volna. Tóni küldeni fog fehérvári résztvételemről Pomogátsnak egy faxot, talán ő is másképp tud fellépni ennek birtokában.
A hatágyas szobában társaim: 2 combnyaktöréses öreg (az egyik hozzám hasonlóan szinte magatehetetlen, a másik járókerettel már ki tud menni a vécére).
Estére 38,3 a lázam, de egyáltalán nem érzem. Éjszakára azért kérek fájdalomcsillapítót. Nagyjából végigalszom az éjszakát.

Petőcznek nagyon tetszett a versem, amit a Beszélő részére kért és tegnap elküldtem, most még megkínált a „költői kérdéssel” is, 4000 ezer karakterben válaszoltam is rá - ennél több írói munkát egyelőre nem is várok magamtól.

Ülnöm már jobban esik, mint feküdnöm. Ha vízszintesben vagyok, mindenem sajog, a térdem egész éjszaka görcsöl, nem hagy aludni. Ehhez még jön a deréksajgás. Hajnalban már alig várom, hogy reggel legyen és gépemhez ülhessek.

A fejfájásom ezúttal nem marad el. Inkább a két napi kimerültségre gyanakszom, a borból szinte semennyit sem ittam az este. (Ezúttal nem vitt rá a lélek, hogy borospincében sört kérjek.) Nincs étvágyam, nemigen tudok reggelizni, csak a teámat iszom meg. Éva összepakol, búcsút veszünk Székesfehérvártól. Ez nem is megy olyan könnyen, mert eltévesztjük a városból kivezető utat, fölös hurkokat írunk le. Veszítünk vagy negyedórát.
Az idő csak azért számít, mert családi randevúra készülünk. Bátyu Bajáról hozza a két hete nála időző szüleinket, útközben felvesszük őket, együtt megyünk Ungvárra. A térképen a távolságokat felmérve úgy találtam, Dunaújváros környékén a legjobb találkoznunk, az nem túl nagy távolság neki sem, nekünk pedig nem túl nagy kerülő, hogy aztán Bp-en keresztül az M3-ason hazamenjünk. Telefonon tartjuk a kapcsolatot, már mi is közel járunk, amikor Bátyu jelzi, hogy beállt a Főúthoz legközelebbi Aral kút parkolójába. Tíz perccel később már mi is ott vagyunk.
Nem igazán akarok kiszállni a kocsiból, hiszen úgy is vissza kell ülnöm, és anyuék úgyis ide ülnek be, majd akkor megölelhetem őket. De bátyám rábeszél, segít kiszállni. Rég nem láttuk egymást, jólesnek a gesztusok, a gyors hírek. Mindenki ép, egészséges, jól van - ez a legfontosabb.
No, kezdődik az átpakolás.
Bátyám fogja a két legnagyobb bőröndöt és egyik kocsitól elindul vele a másikhoz. Túl közel állok, ő sem méri fel a távolságot, az egyik bőrönd sarkával hátulről suhintja a lábamat. Sajnos ez nekem elég, megbicsaklik a térdem, és mint a zsák, eldőlök. Akciómmal annyira meglepek mindenkit, hogy sem Éva nem kap utánam (pedig hány esésemet megakasztotta félúton), és Bátyu sem ejti el bőröndöket, hogy inkább engem fogjon. Önmagasságomból teljes súllyal zuhanok a burkolat kövére. A combcsontom kiálló forgójára esem, pengeéles fájdalmat érzek. Bátyám egyből fel akar emelni, talpra állítani (ez egyébként buta szokása az embereknek, pedig a sérült szívesebben ül pár percig a földön, jobb akkor felállítani, ha már enyhült a fájdalma). Felordítok, kérem, ne mozdítsanak, túl éles a fájdalom. Eltelik pár perc, érzem, hogy baj van. Jobb lábam félig kifordulva: nem tudom megmozdítani, annyira fáj - és annyira idegen. Ha törzsemet vagy a másik lábamat akár csak centivel odébb helyezem: mintha kést szúrnának belém.
Ez bizony eltört, próbálom tárgyilagosan megállapítani. E percben anyuék kétségbeesése jobban zavar, mint állapotom kilátástalansága. A hazautazásból nem lesz semmi, ez világos. Itt vagyunk egy idegen városban - ki tudja, milyen súlyos a törés, mikor szabadulhatok, addig mint lesz, hogy lesz - bármit is tesznek velem, gyakorlatilag magatehetelen leszek. Baja messze, Ungvár szinte a végtelen távolban...
Bátyu hívja a mobilján a mentőket, 15 perc múlva megérkeznek. Sajnos az állapotom inkább rosszabbodott, a legkisebb moccanás is nagy kínnal jár, el sem tudom képzelni, hogy szállítanak be.
Megoldják. Nagy nehezen infúziót kötnek a vénámba (alig van nekem, csak a kézfejemen tudják eltalálni). Erős érzéstelenítőt adnak, utóbb kiderül, inkább valami kábítószer-félét. Teljesen elszállok tőle. Még érzem, hogy eldőlök és valami matrac fúvódik fel körülöttem, de aztán szinte függetlenedem a testemtől. Jó érzés, hogy nincs fájdalmam, színesnek, mozgalmasnak látom a világot, amelyben könnyeden lebegek - de roppant zavar, hogy - érzem - kiestem öntudatomból.
Már a mentőkocsi röpdös velem, ha behunyom a szememet, fényes-színes, forgó alagútban látom magam, gyönyörű és iszonyatos egyszerre, mert nem tudom irányítani sem a röptömet, sem a gondolataimat. Ne hunyja be a szemét, maradjon velünk, mondja a mentős orvosnő, kedves, mosolygós arca van, beszéltetni akar, és én nem tudok beszélni, dadogok, hebegek, szó és mondattöredékekeket mondok - én, aki annyira kényes vagyok arra, hogy kerek mondatokban és árnyaltan fejezzem ki magam. Ez nagyon zavar. Talán elnézést is kérek érte. Kérdezem, hogy hol van Éva, mondja, hogy jön utánunk a kocsival. Ez megnyugtat.
Beérünk a kórházba. Itt nem emlékszem mindenre pontosan, kicsit összekeverednek a dolgok. Gondolom, ahogy ürült ki belőlem a szérum, úgy hol meglódult, hol lemeradt bennem az idő. Előbb volt-e a röntgen, vagy előbb az adataimat vették fel? Úgy emlékszem, én diktáltam, de akkor már ott volt Éva és Bátyu is. A röntgen már nagyon fájt, főként, hogy a 3-ból két felvételt ismételni kellett, és egyikhez megemelték a lábamat.
Csúnya törés, hét centi hosszan elrepedt a comcsontom, műteni kell, mondja az adjunktus. Esetleg Baján? Nem vagyok szállítható állapotban. Nem megoldás a gipsz sem, csak a műtét. Elhisszük neki, én sem szeretném, ha mozgatnának. Az adataim felvétele közben persze kiderül, hogy nem vagyok magyar állampolgár és nincs betegbiztosításom. Ezért az adjunktus közli, mi egy ilyen beavatkozásnak és a vele járóknak az ára. Csak a króm-vanádium ötvözetből készült protézis maga szép summa, plusz a műtét, a gyógyszerek, a kórházi ellátás egy hétig - félmillió forint körüli összeg a végeredmény. Vállaljuk a műtétet, kérdezi? Kérünk pár perc tanácskozási időt - de ugyan miről tanácskozhatunk? Ha begipszelni nem lehet, ha szállítható nem vagyok, és ha jobb még ma megoperálni, mint holnap...? - hát valahogy kiköhögi a három család, eladjuk az autót, ha kell. Nem szükséges erősködniük, én is akarom a műtétet - miután más választásom nem is igen lehet. Aláíratják velem a papírt, elkezdenek felkészíteni. Erős rábeszélésemre Bátyú visszaindul az öregekkel Bajára, Éva velem marad.
„Elfoglalom” kórházi ágyamat, vért vesznek, kardiogrammát készítenek, aztán hamarost már jönnek is értem, kitolnak a műtőbe, ott elég sokat várakozom. Ja, előtte még megkatétereznek, ez nagyon kellemetlen, fájdalmas.
Az anaszteziológus gyönge fizikai állapotomra tekintettel nem az altatást választja, henem a helyi érzéstelenítést. 2 injekciót ad a gerincembe, 15-20 perc múlva deréktől lefelé semmit sem érzek. Közérzetem elfogadható, de úrrá lesz rajtam egyfajta fázós remegés, pedig nem fázom, inkább csak belülről. Vérnyomásom, pulzusom, légzésem rendben, kezdődik az operáció. Menetét ugyanazon a dupla monitoron követem, amelyen az adjunktus is ellenőrzi a csontok és a belé helyezett és fúrt fémek elhelyezkedését. Közben beszélgetünk, óhatatlanul szóba került Karinthy agyműtétje, hiszen közben ő is társalgott a professzorával. Percek múlva kiderül, hogy voltaképp földik, felvidékiek vagyunk, Jenkén született, apámék családja a közelben, Karcsaván lakott. Szobránci járás mindkettő, Ungvártól egy ugrás, de persze közbül a szlovák határ. Megkérdezi, honnan is jöttünk most, megemlítem a fehérvári konferenciát, no, milyen érdekes téma, hogyan tudnám megadni a summázatát. Megadom. Igen, ezt ő is így gondolja. Aztán még ő beszél ennek a műtétnek a jellegéről, arról, hogy ez most a legmodernebb eljárás, nem is igen csinálják másutt az országban. Baján biztos nem. És sejtésem szerint Ungváron sem, toldom meg. Azt is megtudom, hogy teljesen tisztában van az ottani viszonyokkal: ha máshonnan nem, hát 3 éve áttelepült kollégájától, aki az ungvári kórházban dolgozott. Holnap majd vele is találkozom.
Hülyén hangzik, de merném állítani: a műtét 40 perce alatt összebarátkoztam dr. Hattyár Alpár adjunktus úrral.
Visszavisznek a kórterembe, Éva mellettem, beszélgetünk, talán el is bóbiskolok néhányszor. Eltelik 2-3 óra, alsó testemet továbbra sem érzem, mozdítani sem tudom. Éva kérdezi a nővért, még legalább 3 óra, mondják.
Hazaküldöm Évát, már öreg este van.
Csak akkor tudok elaludni, amikor végre érezni kezdem és meg tudom mozdítani a lábfejemet. Aműtét sikerült és meg sem bénultam. Szép az élet.

Tegnap kicsit túlülhettem magam, éjszaka nagyon fájt a térdem (bár nem is biztos, hogy ettől). Érdekes, hogy a térdem hasgat, pedig a combom legtetejét törtem.
Minden nap, ahányszor Éva kiemel az ágyból, mielőtt beültetne a komputeres forgószékembe, pár percet álldigálok. Persze a jó lábamon (no, ez a jelző erős túlzás), de terhelgetem a műtöttet is. Egyelőre eléggé idegennek érzem, nem úgy és nem arra mozdul, amerre szeretném. Erő benne semmi, de térdben kimerevítve már nyújt némi támaszt. Keserves, hosszú felépülés lesz, annyi bizonyos.

Ma ezt a köszönőlevelet küldtem szét sok-sok tucatnyi címre:
Ezúton küldöm virtuális csókjaimat mindazoknak, akik eredményes combtörésem alkalmából levélben, sms-ben, telefonon vagy személyesen kondoleáltak. Hasonlóan azoknak is, akik csak gondoltak rám – sugárzó energiájukat abszorbeálva jöttem rá, hogy én vagyok a magyar internetes társadalom combcsont-csakrája :).
Tudatom, hogy jól és újra itthon vagyok, részben munkaképességemet is visszanyertem, és tegnap elindítottam WEBCSONT BEFORR címmel „baleseti naplómat”.
- Barátsággal: -bdk

A kései takarodóhoz képest frissen ébredek, még a fejem se fáj. Reggeli után időtartalékkal indulunk a tanácskozás helyszínére: emelet, hosszú lépcső, lift nincs. A nagyteremben alig néhány érdeklődő. (Ez nagyjából így is marad, jórészt egymásnak és a szervezőknek beszélünk mint előadók, a „közönség”, létszámát illetően, kisebbségben marad. A 3 napja tartó konferencia utolsó futama ez, előző este telt ház előtt zajlott az irodalmi est, mostanra, úgy látszik, kicsit kifújt a dolog. Erre lehetett is számítani.)
Én kezdek, tőlem telhetően folyamatosan felolvasom az előadásomat (LÁSD), elég sok részletet kihagyok (a képen Dr. Arató Antal címzetes igazgató úr mellett).
Magáról a tanácskozásról és az egyes előadásokról sokat tudnék írni, de igyekszem rövidre fogni. Előtte idelinkelem a Terasz vonatkozó anyagait:
A trükkös BéDéKá | Andrassew | Fotóriport az Erdélyi Teraszon.
Annyit még, hogy nekem Hizsnyai Zoltán és Gergely Edit előadása tetszett a legjobban, ezeket igyekszem is beszerezni és közreadni. S. Benedek szereplésében az volt a megdöbbentő, hogy láthatóan fogalma sem volt arról, amiről beszél. Én mondjuk nem szívesen tartanék előadást a 17. századi ugocsai hűbérlevelekről, azon egyszerű oknál fogva, mert nem értek hozzá. SBA esetében a fenálló hasonló körülmény nem számított akadályozó tényezőnek. Egyébként nem is előadást tartott, ha műfaji meghatározás kell, egy felkészületlen pojáca nyílt színi kötözködésének mondanám. Sokkal inkább szánalmas volt, semmint dühítő. Hogy Horváth Csaba azt mondta, amit, annak voltaképp örültem. Abból, hogy egy 24 éves fiatalember ilyen konzervatívan, ennyire elutasító módon viszonyul az információs társadalomhoz, mindenki számára elképzelhetővé vált, milyen is lehet a velem egyivású itthoni írók viszonya az Internethez. Most már legalább a szűk szakmát képviselő kollégák nem fognak csodálkozni azon, miért nincsenek az UngPartynak kárpátaljai szerzői. (Csabát egyébként nagyon, öccsével együtt szinte fiunkként szeretjük, Kolosnak is egyik legjobb barátja - ennek természetesen semmi köze nézeteink különbözőségéhez.)
Úgy volt, a konferencia után egyenest indulunk Veszprémbe, hogy Kolost (aki reggel bebuszozott kedvünkért Fehérvárra és végigülte a tanácskozást) és a számítógépét kirakjuk. A nap záróprogramjaként szereplő pincészet engem nem igazán vonzott, előzetesen le is mondtam a résztvételt. Onagy nyílt kérdésére („ugye jöttök”) utolsó pillanatban (Éva nagy „örömére”) mégis meggondolom magam, mert úgy érzem, mégiscsak kellene pár privát órát tölteni azok társaságában, akikkel eddig jószerével csak a neten érintkeztem. Így hát elautózunk L. Simon Laciék agárdi pincéjéhez. De hiába intézem úgy, hogy Onaggyal és Gegely Edittem szemben üljek, nem igazán indul el a beszélgetés, talán leginkább a borokat kínáló és hosszasan bemutató házigazda kiselőadásai miatt. Jobbnak látom menekülőre fogni. Angolosan távozunk.
Bő óra múlva Veszprémben kitesszük Kolost és a szerkentyűit (Csaba is segít cipekedni), emberi időben visszatérünk fehérvári szállásunkra. Reggel sem kell korán kelnünk, ránk is fér a pihenés. Hosszú nap áll előttünk: Bátyuval rendevúzunk Dunaújvárosban, ahová Bajáról hozza fel Öregeinket, hogy hazafuvarozzuk őket Ungvárra.
Akkor még egyikőnk sem sejti, hogy ez majd picinykét másként alakul.

Közvetlenül elutazásunk előtt érkezett a zEtna felkérése: izgalmas új projectet indítanak: igazi, vérbő internetes játék. Remélem, lesz erőm (és hangulatom), hogy valami érdemleges szöveggel vegyek részt a virtuális városalapításban. (Részletek itt)
Ma pedig Petőcz megkeresése: adjak verset és rövid interjút a Beszélőnek. Persze, örömmel, csak bírjam a munkát fenékkel. (Voltaképp a műtétemen ülök ilyenkor. Tegnap 8 órán át görnyedtem a gép előtt, de ez sok volt. Ma úgy osztottam be, hogy előbb 5-öt, aztán pihenés, és még este 3-at.)
Közben a posta meghozta az Új Holnap őszi számát, benne a Tokaji Írótáborról szóló írásommal (a linket lásd jobbra fenn).

Reggel időben érkezünk az Újpesti rakpartra. Éva egészen előre visz az adminisztrációs sátorhoz, aztán hosszan hátratolat a kocsival, leparkol. Mire visszatrappol, kiderül, hogy neki nincs beszállókártyája. Túl későn jelentettem be, hogy feleségemmel érkezem, szól az érvelés. Talán inkább a meghívás érkezett túl későn (öt nappal akció előtt), gondolom én, hiszen eleve csak úgy fogadtam el, ha két személyre szól. No, aztán persze kerül Évának is, le is botorkálok a hídon (az igen alacsony vízszint miatt az alsó fedélzet sokkal alább van a rakpart szintjénél), átbukdácsolok a következő hajóra (három hajó kötelékbe összefogva, mint a trojka lovai), irány a felső fedélzet, ott van a kijelölt helyünk. Már az irdatlanul meredek lépcső tetején járok, amikor szólnak, a másik lépcsőnél lett volna lift is... Éva minden lépésemet vigyázza: mindenütt kiálló peremek, szintkülönbségek, a „bemédiázás” sokfelé tekergő kábelei - rosszlábú embernek megannyi leselkedő veszély.
Egy órásnál is nagyobb késéssel indulunk. A hivatalos megnyitó egy másik fedélzeten zajlik, ide monitor közvetíti, de megveszekedett kukkot sem hallani belőle: zúgnak a motorok és már minden asztalnál zajlik az össznépi társalgás, nem épp suttogó hangerővel. No, sebaj, a protokoll amúgy sem érdekel. Talán majd az érdemi részeknél (amikor pl. az Internetről esik szó) hallhatóbb lesz a közvetítés. Nem lesz. Aki hallani akart valamit az előadásokból, az adott fedélzetre kell mennie, amely persze azokkal van tele, akiknek oda szólt „a jegyük”. Ez nem tud elkeseríteni; jól szórakozunk így is, akár kettesben Évával, akár ismeretlen asztaltársainkkal diskurálva, leginkább pedig akkor, amikor barátaink ülnek hozzánk. (Gálfalvi Zsolt például, akivel hosszan diskurálunk; a fenti képen pedig Dobos Lászlóval, az alábbin Turczi Istvánnal.)

Össze-összeülünk az itthoniakkal is, Kőszeghy Elemérrel, Szoboszlai Istvánnal. Csak egyetlen valakivel nem...
Amikor belép arra a fedélzetrészre, ahol mi ülünk, láttom, hogy azonnal észrevesz, de úgy tesz, mintha nem... A szomszédos asztalnál a kijelölt helye, így egy ideig elkerülheti, hogy köszönnie kelljen. Ahányszor feláll és felénk fordult, én mindig kihívóan szemébe nézek; várom, mikor viszi rá a lélek, hogy köszönjön (egyrészt ő a belépő, másrészt bő tízessel vagyok idősebb nála). Ezt mindaddig elodázza, amíg a hátsó fedélzetre valamiért ki nem kell mennie, és akkor, elhaladva az asztalunk mellett, foghegyről szervuszol. De csak nekem, egyes számban, mintha Éva nem is létezne. Bunkó, gondolom. Kőszeghyvel és Szoboszlaival négyesben diskurálunk, amikor éppen újra bejön, és egyedül lévén láthatóan szétnézt, hová üljön le, melyik társasághoz. Megszólítom. „Miklós, gyere, ülj hozzánk.” Vigyázok, ne legyen semmi érzelmi hangsúlya szavamban: hangozzon tartózkodó udvariassági gesztusnak. Válasz: „Jól elvagytok ti ott magatoknak.” Duplabunkó, gondolom. És még erre is rá tudott tromfolni.
Pár perc múlva Kőszeghyben felébred az újságíró: fotót kellene készíteni a KISzó számára, „kárpátaljaiak a Médiahajón”, mégis, megtiszteltetés, hogy itt lehetünk. Így odahívja az asztalunkhoz Mészáros Domonkost, az ungvári plébánost, aki első kérésére örömmel közénk ül (én nem ismertem korábban). Már csak egyvalaki hiányzik... Szól neki: egy közös fotó erejéig lenne-e szíves?! Miklós a fejét rázza, talán mond is valamit szokásos pökhendi modorában, arcát már el sem hagyja a cinikus vigyor. Hogy triplabunkó, az bizonyos. De itt többről van szó. A magát legbefolyásosabb, legnagyobb, legigazabb, legmagyarabb stb. szervezetnek hirdető KMKSZ elnöke nem teheti meg, hogy nem áll szóba „magyarjaival”, és a hívás ellenére sem ül egy asztalhoz 2 főszerkesztővel, 2 íróval és egy pappal. Vagyis hát megteheti, csak ezzel arcul csapja a Kárpáti Igaz Szó és a Kárpátinfó olvasóit, az író- és újságírótársadalmat és a római katolikus egyházat is.
Kovács Miklós egyedül vigyorog a szomszédos asztalnál, a miénknél pedig nélküle készül el a fotó.

Lassan kikötünk Visegrádon. Lefelé már lifttel vitetem magam az alsó szintig, átmászás a szélső hajón, jó kis emelkedő a töltésen, aztán kb. 500 m séta a királyi várat övező zárt területig, ahová ugyancsak a beszállókártyánkkal léptetnek be minket. Innen aztán lépcső, terasz, lépcső, terasz, lépcső, terasz... Csak a legalsóig kapaszkodunk, az itteni hatalmas sátor alatt telepszünk le, Éva jó messziről hozza az ebéd különböző fogásait. Nagy evészet folyik mindenütt. (Ja, ez még a hajón kezdődött, az iddogálással együtt: minden ingyen van...) Közben bejelentenek néhány programot, különböző magaslati lovagtermekben - na ne! Jó itt az első sátor alatt, remek a zene, 3-4 banda is fellép, amíg ücsörgünk. Ismerősök, barátok is oda-odajönnek asztalunkhoz, Andrassew Iván (vele most találkozom először; honlapjainkon szereplő fotóinkról egyszerre ismerjül fel egymást), Ambrus Zoltán, Biczák Péter...
Nem mernék rá mérget venni, de nekem úgy tűnt, hogy a beígért programok nagyrésze elmaradt. Ugyanígy kétségekkel bár, de állítani merném, hogy a közreadott listán szereplő hírességek közül is nagyon sokan távolmaradtak. Persze mindig feltűnt itt-ott egy ismert arc, de a legjobb indulattal sem tudtam megállapítani, hogy a magyar médiavilág színe-java ott lenne. Ez is csak egy nagy humbug, felhajtás, pofafürdő, protokoll, potyafogyasztás. Értelme az egésznek - nem sok.
Kiderül, hazafelé a hajóhármasból csak kettő marad, utasa annak is elég kevés. A „főnökség” (miniszterek, államtitkárok, pártfunkcik) nagyrészt ugyan a plebssel hajóztak Visegrádig, de aztán kocsi jött értük, hazahúztak. Rengetegen buszra szálltak, 40 percre váltva az újabb 3 órás hajókázást. Persze újra késve indulunk, a meghirdetett 10 helyett közel 11 van, mikor Pesten kikötünk. Kapunk még egy könnyű vacsorát, Unicum, sör, amennyi tetszik. Kellemes véletlen: egy asztalhoz kerülünk Kolossa Tamással, az információs tárcaközi bizottság irodavezetőjével (a hivatalos név 3x hosszabb), jóízűt beszélgetünk, érdekli az Internet kárpátaljai terjedése csakúgy, mint az, hogy számunkra mit jelent a bekapcsolódás. Saját dolgaimról is beszélni kezdek, pillanatok alatt rátalálunk a közös ismerősökre, így Norman Károlyra, akivel közeli munkatársak voltak inforfmatikai lapoknál.
Kikötünk, kiszállunk, Éva hozza a kocsit, fel Gátiékhoz, ahol bepakoljuk a cuccainkat (Kolos komputerét pl.), és éjfél tájban indulunk Székesfehérvárra. Reggel kilenckor én vagyok ott az első előadó, úgy döntöttünk, inkább későn fekszünk helyben, semmint korán kelünk Bp-en. 2 körül kerülünk ágyba. Hosszú nap volt. Épp elég hosszú ahhoz, hogy többé ne vágyjak médiahajókázni.

(Éva szerint nagyon körülményes, szájbarágós, amit fentebb írtam. Igaza van. Úgy látszik, nemcsak az ülésem, a stílusom is nehézkesebbé vált. De hát könnyű neki így nyilatkozni: nincs eltörve a lába.)

Amikor a internetes naplómat elkezdtem múlt év szeptemberében, nem kellett külön elhatároznom, hogy melyek lesznek a tabutémáim. Írói szerepem úgy alakult, hogy kezdettől fogva kerültem bizonyos személyes dolgok kibeszélését, ezekről szinte soha sehol nem tettem említést. Ilyenek például a házasélet intimitásai (beleértve az érzelmi vonulatot is), az egészségi állapotom és az anyagi helyzetem. Vannak, akik szívesen beszélnek ilyesmiről, sőt, szinte kényszeresen előadják dicsekedve vagy panaszkodva (vagy is-is), én azonban ezt mindig igyekeztem elkerülni (na, talán nem nagy számú szerelmes versemet leszámítva). Úgy véltem, van a személyiségemnek és az életemnek épp elegendő olyan vonatkozása, és van a dolgokról épp elegendő véleményem ahhoz, hogy az említettek megmaradhassanak anatémáknak.
Hogy ezt szóba hoztam, annak oka aktuális balesetem. Most úgy érzeztem, webnaplóm elvesztené a hitelességét, ha úgy tennék, mintha ez nem következett volna be, és mintha jelentős mértékben nem befolyásolná internetes munkámat. Ezért is tartottam szükségét közölni olvasóimmal: mi okból nem frissült oldalam két héten át.

Ma volt az első hasznos napom. Tegnap is a gép elé ültem (ültetett Éva), de valahogy nem fogott a munka, pár levélre válaszoltam mindössze. Főpróbának megtette: menni fog ez nekem, kérem.
Ostoba érzés, szinte röstellem bevallani: annak, hogy írni, tördelni, internetezni képes vagyok, szinte jobban örültem, mint annak, ha újra járni tudnék.

Szeretek így indulni: minden aznapi kötelezettség nélkül. El kell jutni Budapestig, sem útközben, sem megérkezvén semmi teendő, intézendő. Az idő se nagyon számít, Gátiéknak is úgy jelzem: délután 4 és 6 között érkezünk. Jó így, ezerszer jobb, mint amikor időre kell valahová megérkezni: olyankor sokkal inkább idegesít a várakozás a határon, felhúzom magam a megelőzhetetlenül döcögő teherautókon. Most szó sincs ilyesmiről, főleg, hogy Jóska barátunkat megkértük: Kolos komputerét áthozni az ukrán vámon segítsen: amilyen toták vagyunk, valamit elszúrtunk volna a deklarálás során, aztán majd gubanc lenne a magyar oldalon, vagy akkor, ha visszahozni akarjuk. Pártfogónknak köszönhetően pár perc alatt lezajlik az ügylet, kezünkben a vámárunyilatkozat, mehetünk. Hogy teljes legyen a konfort-érzetünk, Polgárnál ráhajtunk az autópályára: mivel elég sokat jártunk szeptember folyamán a 3-ason és a 7-esen, érdemesnek látszott vásárolni egy havi matricát. A kocsink eszi a kilométereket (Éva kicsit gyorsabban hajt, mint ahogy én szeretem, de most ez is belefér!), és valóban: bár délben indultunk, alig valamivel 4 után ott is vagyunk Budán, Gátiéknál.
Első alkalom, hogy egy igazán hosszú estét együtt töltünk. Máskor fáradtan, programok után zuhanunk be, hiába élvezzük a beszélgetést, húz az ágy. De most még fiatal az idő, így én még azzal is előhozakodom, hogy játsszunk valamit. Elmondom az asszociációs-információs játék szabályait, lehajtunk pár könnyű menetet. Láthatóan vendéglátóink is élvezik, pedig saját bevallásuk szerint nem játékos fajták: se kártya, se sakk. No, akkor ez az én terepem, beavathatom őket a kedvenc szellemi játékaim rejtelmeibe.
Idejében lefekszünk: aránylag korán kell ébrednünk: vár minket a Médiahajó.