Aprócska nüansz - tárcám a KISzóban

Alla | Capi

Csönge

hozzászól

blogring

Onagy-szemle

í r á s a i m

Hírek Kárpátaljáról:

Alig hihető: bár egy hónapja írom, még most is további három teljes napon át dolgoztam székesfehérvári előadásom szövegén. A végével különösen sokat kínlódtam, úgy éreztem, kisiklott a gondolatmenetem, illetve túlrészletező leírásokba kezdtem. Így aztán kerekítettem, rövidítettem. Így is hosszabb a számítottnál, kijelöltem hát pár helyet, ami kihagyható. Aztán még egy teljes napig stilizáltam, csiszolgattam, kiiktattam a következetlenségeket. Éva elolvasta, tetszett neki. Meglátjuk, mit szól a konferencia közönsége. Ja, és aztán a honlapos közlés kedvéért belinkeltem a hivatkozásokat is, és tördelés közben még egyszer végigjavítottam. Az eredmény itt látható:

Tanácskozás Székesfehérváron 

Az internetes nemzeti identitás felé?

Felolvasom szept. 26-án

De előtte még csütörtökön: Médiahajó.

Orbán Viktor a békéscsabai református gyülekezet hálaadó istentiszteletén első helyen azt jegyezte meg Bölcskei Gusztáv püspök igehirdetéséből (aki gondolatait a színek köré csoportosította), hogy a szivárványban a vörös után a narancssárga következik. „Mindannyian biztatást remélhetünk ebből a hírből és bízhatunk abban, hogy előbb-utóbb megtaláljuk azt utat, mely képességeink és tehetségünk szerint való”. (LÁSD) Csodálkozom, hogy miközben az elnök úr az égi tünemény csíkjainak sorrendjéből politikai következtetést vont le, aközben igen rövid távlatban gondolkodott. Alig hihető, hogy ő maga nem vette észre és egyik tanácsadója sem irányította rá figyelmét egy súlyos és veszélyes körülményre. Arra, hogy az optikai törvények, a nemzetközi nagytőke és a hazai idegenszívűek bűnös ármánykodása következtében a szivárványban a narancs után következő szín pedig – a sárga.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolok arra: egyszer majd engem is elkap az írógörcs. Be fog következni, amikor majd nem leszek képes egyetlen épkézláb mondatot leírni, mert kiírom magam, mert nem lesz ötletem, mert nem tudok majd megfelelni a magam-támasztotta elvárásoknak.
Kicsiben most is előfordul hasonló, de egyelőre szerencsére csak műfajilag behatárolt írógörcseim vannak: mondjuk hónapokig nem érzek versíró kényszert, vagy fél évig nem írok novellát (pl. most). De közben sorra követek el cikkeket, esetleg tanulmányokat, esszé-szerűségeket is, no meg persze a naplójegyzeteket. Azt hiszem, ez egyfajta menekülés a görcs, az írásképtelenség elől. Régen rossz, ha valaki egyműfajú. Úgy sejtem, költők ilyenkor menekülnek a műfordításba.
Nagyobb a baj, ha a görcsöm arra is kiterjed, amit éppen csinálnom kellene. Mára be szerettem volna fejezni a Fehérvárra szánt előadásomat, de sehol sem tartok vele: napok óta hiába próbálom felvenni a hetekkel ezelőtt letett szálat. Akkor írtam egy ma is jónak látszó bevezetőt, és elkészültem az érdemi rész „alapozó” szövegével is, de a folytatással reménytelenül küzdök napok óta. Megírok fél oldalt, aztán törlöm. Harmadjára inkább abbahagyom, nehogy erőltetett legyen a szöveg, kezdek mást csinálni.
Például jegyzetet írok az írógörcsről.

Puff, meghívtak a Médiahajóra! Borul a jövő heti program egy része.

Másfél nap távollét. (Egyre szűkül az az idő, amit szívesen töltök otthonomtól távol. Valaha szinte vártam, hogy egy bő hétre elutazhassak, és nem riasztott az ennél hosszabb másutt-időzés sem. Aztán a tűréshatárom fokozatos 4-5 napra, majd 3-ra csökkent, de úgy, hogy ebben már az utazás is benne legyen. Most meg inkább elindultunk este 8-kor Bp-ről: még mindig jobb egy fél éjszakát végigutazni, mint 36 óránál tovább ott lenni.) Írószövetségi választmányi ülés. A szokottnál is szétesőbb. Hogy a káosz betetéződjön, még a mikrofon sem működött... Javaslatokat tettünk Kossuth-, Széchenyi, Babérkoszorús és József Attila-díjakra. A megkapott szakosztályi javaslatokra jelöltszámban kétszeresen-háromszorosan rálicitált a választmányi tagság (ezzel a szakosztályi megfontolt szakmai javaslatokat némileg eljelentéktelenítve), 20-30-40 fős jelöltlisták áltak össze, aztán órákig tartott a titkos szavazás eredményeinek az összeszámlálása. Korábban volt olyan korlátozás, hogy a levélben érkezett javaslatokat nem fogadták el (most igen), és hogy 1 fő csak egy személyt javasolhat (kategóriánként). Most ez is felborult... Én mindenesetre tanusítottam bizonyos önmérsékletet, Babérkoszorúra Zalánt, JA-díjra Penckófert ajánlottam.
Még kezdés előtt szót váltottam Serfőző Simonnal. Én akartam beszélni vele, tisztázni a tokaji cikkem körülményeit. Azt mondta, nem tudott arról, hogy én le akartam mondani a megbízást és előre jeleztem a problémáimat. Lehet, hogy így volt. Legfőbb kifogasa az volt, hogy megkérdejelezem az Írótábor létjogosultságát, és hogy ezzel veszélyeztetem jövő évi pénzszerző pályázataik sikerét. No, gondolom, ha az én cikkeimen múlna, kinek adjanak és kinek ne adjanak pénzt a nagy alapítványok, akkor... Ezzel együtt úgy láttam, nem neheztel különösebben.

Este Kolossal vacsoráztunk, feljött Veszprémből. Tűrhetően alakulnak a dolgai az egyetemen. Nem fogyott, nem hízott, az allergiája pedig látványosan alábbhagyott. Úgy látszik, az itthoni levegő és klíma van rossz hatással erre a hajlamára.

Búcsúzás után azonnal hazaindultunk, éjjel 1-re itthoni ágyunkban voltunk, a nem túl rövid határ-idő (a lassú útlevélkezeléssel és az idegesítő vesztegléssel töltött órácska) ellenére.

Csak reggel néztem meg a postámat. Egy újabb identifikció, plusz baráti és „hivatalos” levelek. Onagy elküldte az ÉSben megjelent glosszám fénymásolatát (lásd). Röhej: ott voltunk Pesten, és egy lapot sem vettünk. (Viszont Kolos vett Népszabadságot, elhozdta a szombati szám mellékletét TGM cikkével. - Ja, és útközben hallottuk a Népszab állítólagos Teller-levelével kapcsolatos nyilatkozatokat; az éjféli hírekben már benne volt a bejelentés, hogy a lap megköveti olvasóit. Hát ez nagy pofára esés!) Nem e-mailen, hagyományos postával jött meg Alföldy Jenő levlapja. „Nagy tetszéssel, örömmel olvastam hiányregényedet, melynek nem szabad regényhiánnyá lennie.” Szó se róla, nagyon jólestek elismerő szavai. (Előzmény, hogy pécsi kiadóm megkért, ajánljak ajánlót regényem megpályáztatásához.) Ugyancsak hagyományos módon érkezett a Kortárs ötletes felhívása („Milyen verset, prózát, esszét írnál 2010-ben?”), ennek kifejezetten örülök - ezek szerint nem vagyok persona non grata náluk, mint hittem. Igyekszem jó anyagot írni és küldeni - ellenben nem adtak határidőt. Igaz, az Üzenet tematikus számánál több hónapnyi volt, mégis majdnem kicsúsztam belőle.)

Tegnap tévézhető este. Előbb belekukucs Fridi szabad szájába. Hát, én még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez egy jó műsör. Aztán a +1 álnéven futó Éjjeli menedék néhány „emlékezetes” kockája: Bubik István sámándobolva szavalja valami nyilász lószökkenős versét. Ajjaj. Még jó, hogy utána a Mindentudás egyetemében: Esterházy. Első percétől az utolsóig: sziporkázóan szellemes előadás. Ezen felül bölcs is. Tele felvéshető megállapításokkal, aforizmákkal. Ezek némelyike jól le is verte mindazt, amit Bubik pár perccel korábban kikeménykedett magából a színpadi produkció közti beszélgetésben. Olyasmiket mondott Esterházy, hogy az író nem a hazájának, nemzetének, pártjának, családjának tartozik hűséggel, hanem a nyelvnek. Meg azt, hogy az irodalom nem alkalmazott tudomány, nem szolgálati műfaj. Na, ettől másznak a falra a... Átkapcsolva még elcsíptem Elek István kicsit még mindig identitászavaros műsorának (Késsel, villával) a javát. Benne Bod Péter Ákos és Tamás Gáspár Miklós beszélgetése. Azt kell mondjam, kellemes, okos társalgás volt, a műsorvezetői tiszteletköröket leszámítva kifejezetten élvezetes.

Nem fogott ma a munka. Vagy inkább én nem fogtam őt. Belekezdtem ebbe-abba, nem sok eredménnyel. Pedig az Üzenetnél hétfőn lezárul a VILÁGFALU, Dzsédzsének esszét ígértem, most már csak szösszenet lesz belőle. Ha lesz. És a fehérvári előadást is írni kellene, nem szeretném az utolsó hétre hagyni. (Ma Aratóni elküldte a teljes programot.) Közben kellemes levélváltások Makkai Ádámmal, úgy fest, én fogom egy kicsit helyrerázni a honlapját: ez kifejezzen kedvem szerint való munka, októbertől nekiugrok, ha komolyan gondolja.

Kolossal mindennap hosszan csettelgetünk, azért jó, hogy legalább így napi kapcsolatban lehetünk anélkül, hogy nagy telefonszámlákat csinálnánk. Éppen ma nem tudott géphez jutni, pedig technikai segítségre lett volna szükségem: a tűzfalban letiltottam egy IP-t, és aztán nem tudtam újra engedélyezni. Végül pár SMS-váltással megoldottuk (Csönge talált egy remek német szolgáltatót a neten, hatalmas ingyensmseket lehet küldeni révén egyenesen a webfelületről. Amióta a www.777sms.hu ingyenszolgáltatását megszüntette a Westel, ez a költségkímélő lehetőség hiányzott a kommunikációs csatornáink közül.)

Két napja folyamatosan Sztravinszkijt és Brucknert hallgatok. Még utazásunkkor kaptam kölcsön Gátiéktól - az ember ilyenkor ráveti magát az idegen CD-kre a saját meguntjai után. Brucknertől a 4. szimfónia, ez is remek, én a 9.-et szeretem igazán. Sztravinszkij (jó, legyen: Stravinsky) meg egyszerűen zseniális. Szvitek, koncsertók, a Ragtime... István legutóbbi beszélgetésünk után találta valahol, 300 Ft-ért. (Akkor azt meséltem neki, hogy a sógornőm nem szereti a jazzt, és én meg ezt a sommás véleményét azzal próbáltam kikezdeni, hogy vajon szereti-e Sztravinszkijt és Gershwint, hát hogyne, imádja, no, mondom, akkor mégis szereti a jazzt. Azzal védekezett, hogy épp a dzsesszes műveiket szereti kevésbé - miközben a Porgy és Bess a kedvence... -, és hogy voltaképp csak azt a jazzt nem szereti, amit a bátyám igen - vagyis a sztenderdeket. No, ez se stimmel, mondtam, mert a Lullaby-t és az I got rhytm-et is Gershwin írta, meg persze a Summer time-ot...) Szóval István meglátta az öreg Igor micisapkás képét a borítón (nem ezt itt balra fent), és rám gondolva megvette. De jól tette! Ezek a korai Sztravinszkij-művek (1917-46 közöttiek vannak a CD-n) lenyűgözőek, ilyen vérbő, számomra „természetes” muzsikát nem sokat ismerek: a legnagyobb klasszikusoknál érzem a gondos megkomponáltságot, olykor szinte kimódoltságot (a romantikusoknál pl.) - ez meg magától értetődően közvetlen, szinte közvetítetlen, csak ömlik, fortyog, táncol - él és mozog. Mintha nem mesterséges képződmény lenne, hanem valami elevenen született dolog, és minket az a kivételes szerencse érne, hogy megleshetjük.

Tegnap befejeztem, ma javítgattam a KISzós Hóvégébe szánt oldalam anyagát. A nagyobb írás címe az lett, hogy Az aranykönyvtől a virtuális könyvig, a kisebbiké: Kamaszkorom lakatlan szigetére (utóbbihoz nyomtatott sajtóban még meg nem jelent korábbi jegyzeteimet is felhasználtam). Mindkettő a könyv körül forog, úgy érzem, jó kis oldal lesz.
Ma más tekintetben is „igazszós” napom volt, délelőtt Kőszeghy hívott fel. Sok mindenről beszélgettünk, egyebek mellett arra kért, hogy csütörtöki kis jegyzeteim inkább közéleti aktualitásúk és ne „irodamiak” legyenek, és ne Ballantine szignót használjak, hanem valami rendes nevet. Legalább egy keresztnevet írjunk még utána, javasolta. Mondtam: rendben, írjuk azt, hogy Whisky, vagyis Ballantine Whisky. Ez nem igazán tetszett neki. Hát nem is tudom, én már megkedveltem ezt a nevet, nem szívesen válnék meg tőle. Még gondolkodom a dolgon.

Már legutóbbi utunk során megfigyeltem, de akkor nem hittem a szememnek. Most bizonyságul megálltunk és Éva le is fotózta.
Szegény szülővárosom nevét már sokféle módon láttam eltorzítva, átírva, latinbetűsből cirillbe és vissza transzliterálva, transzkribálva, sőt, transz-cibálva. 6-7 írásmódját ismerem, de ami most magyar oldalon (!!!) kétszer is ki van táblázva Záhony előtt, az egyszerűen elképesztő. A dolog az alábbi glossza megírására késztetett:

X-re vették!

     Magyarul Ungvár. Természetesen, teszem hozzá, pedig két évtizedig „csehszlovák helyesírással” Užhorod, majd a szovjet érában hol az oroszból, hol az ukránból latin betűkre visszaírva Uzsgorod és Uzshorod volt a hivatalos „magyar” városnév. Mindeközben létezett a cirill írásképből valami angol alapú nemzetközi transzkripcióval létrehozott Uzhgorod betűsor is: általában ez szerepel térképeken, városnévtáblákon, és amióta világútlevelünk van, születési helyként abban is. Igen ám, csakhogy ez az átírás az orosz kiejtést veszi alapul, amióta ukrán a hivatalos nyelv, az Uzhhorod lenne a helyes, de ezt (talán az egymás mellé került két h betű miatt) nemigen használják. Ez eddig 6 (hat!) verzió, de láttam már hivatalos okmányban franciás megoldást is: Ujgorod. Mindegyik változat a cirill Ужгород „zs” hangját kívánja visszaadni.
     Ám vajon milyen átírási szabályzat, milyen hangtani elmélet, netán nyelvtörténeti hipotézis vagy még ismeretlen EU-szabvány szerint jártak el azok, akik a magyar-ukrán határ magyar (!) oldalán, Záhonyban ezt íratták ki öles betűkkel, még ám kétszer egymás után: Ungvár – Uxgorod. Ejtsd: Ukszgorod. Gondolom, főokosék tippelgetni kezdték, vajon milyen hanggal jelöljék a zsé-t. Ott a határon sem 1-esre, sem 2-esre nem merték venni, így hát inkább egyszerűen beixelték.

Szeptember hatodika, szombat, Balatonfüred, Nemzetközi Költőtalálkozó és a Quasimodo Költőverseny díjkiosztó ünnepsége. Ezúttal a kétnapos rendezvénysorozatnak csak a záró eseményére, a gálára tudtunk elmenni. Hogy erre sikerült, annak viszont nagyon örülök. Mindig jól érezzük itt magunkat, a kísérőrendezvények is nívósak, jól szervezettek - a társaság pedig minden alkalommal kitűnő. A díjátadó ünnepségen elhangzanak a nyertes költemények; nem is tudom, az elmúlt 10 évben, mióta majd' minden alkalommal ott voltunk, találkoztunk-e ilyen remek pályadíjas alkotásokkal. Sumonyi Papp Zoltán (első képen vele) fődíjas és Petőcz András (a második képen sajnos félig elfordulva) különdíjas költeménye egyaránt remeklés, még Lukács Sándor sem tudta picit pátoszos előadásával tönkretenni őket. Előbbit a Holmi, utóbbit az És fogja közölni, így meg sem próbáltam publikálásra elkérni őket. Ellenben a díjazottakkal jót beszélgettünk, Andrissal még külön is a vacsoránál, Zoltánnal pedig szállásunk felé tartva, Lászlóffyék társaságában.
A gálát szokás szerint kis hangverseny zárta, a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar egy négytételes Astor Piazzolla-művet adott elő, bravúrosan. Láttam, hogy a hagyományos komolyzenéhez szokott hallgatóság egy része nem értékelte különösebben az egészes különleges, sokszor pop- és tánczenei, latinos és jazzes elemeket is vegyítő, humorban és iróniában bővelkedő művet. Mint ahogy - egyébként - a két díjnyertes vers sem egészen olyan volt, mint amilyent néhány jelen lévő kolléga talán elvárt volna (ezért is az említett lapokban fognak megjelenni, és nem másutt...). Magam mindig meglepődöm, hogy cirka száz évvel a nagy művészeti forradalmak után, amelyek teljesen megújították a zenét, festészetet, költészetet, sokan még mindig összeráncolják a homlokukat, ha valami döntően elüt a tizenkilencedikszázadisághoz szokott ízlésüktől.
Ennél is meglepőbb az volt, hogy vájtfülűnek egyáltalán nem tekinthető Kolos fiunk kifejezetten élvezte mind a verseket, mind a koncertet.

Vasárnap Veszprém. Kolos elfoglalta albérletét; szobatársa egy szimpatikus elsőéves bölcsész. Először hagytuk hosszú időre idegenben. Hazafelé Gátiéknál kávéztunk Agárdon; az egy óra kevésnek bizonyult, de igyekeztünk haza, hisz Csönge egyedül volt itthon.

Kis kavarodás és bosszúság, még mindig Tokaj okán. Miután előre jeleztem, hogy szubjektív leszek és erősen kritikus, és miután ez elfogadást nyert, megírtam beszámolómat az Írótáborról, elküldtem a folyóiratnak, amelyiknek főmunkatársa rendelte. Kérték, még egy enyhítő, „pozitív” bekezdést is írjak elé. Megtettem. Erre tegnap hideg zuhanyként: a megbizást adó főmunkatárs elutasítása, négsem közlik, mert nem elég objektív és túlontúl kritikus a szervezőkre, az írótábori kurátorokra nézve. Hm. Úgy látszik, nemcsak Kárpátalján, B.A.Z.-megyében is nehezen viselik a kritikát. Tudomásul vettem, ezt visszaírtam, egyben furcsállkodásomnak is hangot adva. Viszem a kéziratot máshová, semmi gond. El is küldtem egy másik folyóiratba, ennek főszerkesztőjéről tudtam, hogy az enyémnél is sokkal rosszabb véleménnyel volt a két tokaji napról. Alighogy elmegy, levél az első folyórat egyik szerkesztőjétől: a főszerkesztő nevében és vele egyeztetve elnézést kért a teljes szerkesztőség nevében, megköszönte az írást, őszi számukban közlik, és a továbbiakban is igényt tartanak a munkámra. Ennek persze örültem, mégis úgy éreztem, valaki a bolondját járatta velem.

Vasárnap. Capi rendkívüli módon meglepődött, amikor családostul megjelentünk a kiállításán. Látszott, ha valamire, erre nem számított. Szinte meghatódott. Több mint tíz éve nem találkoztunk. Ha nem fecsegi el a topikjában, hogy tőlünk nem is olyan borzasztó messze vernisszázsa lesz épp utazásunk napján, talán még évekig csak így, a neten, levelek, naplók, fórumok révén tartottuk volna a kapcsolatot. Nem sokat változott, én szerinte többet (meghíztam kicsit, ő leginkább a cingár iskolatársra és a későbbi krisztusképű „fizikus költőre” emlékszik).

A családfuvarozás után estére érkeztünk Bp-re; kellemes beszélgetés házigazdáinkkal (ismeretségünk a netről ered), Mária a gondoskodás példaképe, Istvánnak sziporkázó a humora, tele van színész- és zenésztörténetekkel (operaénekes házaspárról van szó!), kicsit politizáltunk, kicsit filozofáltunk a művészet lényegéről. Rákérdeztem, és elmondta számomra is meglepően lesújtó véleményét a Kodály-módszerről. (Azelőtt zongoratanár-sógornőmmel beszélgettünk erről, ennek okán, mintegy közös véleményünket ellenőrizendő, hoztam szóba.) Igazán otthonosan érezzük magunkat náluk, kutyájuk is teljesen befogadott. Ez pedig nagy szó.
Ja, Csönge nemrég volt születésnapjára kapott tőlük egy nagyon csinos, háromnegyedes, nájlonhúros, kifejezetten kezdőknek való gitárt. 3 akkordot még én is fogni tudtam rajta.

Hétfő. Kora reggel: indulás Veszprémbe. Kolos beiratkozása, albérletek bejárása, a kiválasztott lekötése, bérleti szerződés, előleg, kaució. (Sok bolyongás, eltévedés: a város zegzugos, a térkép elnagyolt, az utcanévtáblákat pedig errefelé nem szeretik. Egy kedvező árú magánkollégiumot sokáig kerestünk, amikor végre rábukkantunk, kiderült, hogy lánykollégium - a hirdetményben nem volt benne, telefonon sem mondták...)
Estére hulla fáradtan vissza Bp-re.

Kedd. Kellemes nap. Két ügyet kellett csak délelőtt elintéznünk, szépen, lazán, ráérősen elvégeztük. Délután szokásos helyünkön, a Márkusban találkoztunk barátainkkkal, előbb Pompéry Judittal, akivel tavaly május óta nem láttuk egymást. (Családi ügyben előző nap érkezett Mo-ra.) Kellemes másfél-két órát beszélgettünk, Judit újra tanúbizonyságát tette internetes munkámat illető megbecsülésének és nagyvonalú segítőkészségének. Amikor Balla Feri is megérkezett, Juditot mint az UngParty legaktívabb és leghűségesebb szerzőjét mutattam be. Valóban az, ha akadnak is, akik időnként gyakrabban jelentkeznek, de hosszú távon ez a jelző mindenképpen kijár neki. Ferivel egy újabb bő óra beszélgetés után jutottunk el a jövetele célját képező rövideke rádióinterjúig. Előtte érdekes dolgokat tudtam meg róla: feltört muzsikusi és költői vénája, most például az általa műfordított Gulag-versekből állított össze műsort, amelyet maga ad elő gitárkísérettel és egy tamburazenekar közreműködésével; a szövegeket a 2000 fogja közölni, lesz belőle kazetta, CD. Azzal váltunk el, hogy ír majd jegyzeteket az UngPartyba (álnéven).

Szerda. Ahogy terveztük: útban hazafelé Tiszaug felé kerültünk. Az előzetes egyeztetéseknek megfelelően ott várta Évát a szerkesztője, akivel bő 5 órán át dolgoztak. Évát meglepte ez a rendkívül komoly és precíz szakmai hozzáállás. A mindnyájunkra nagyon jó benyomást tett Sch. Judit saját bevallása szerint négyszer olvasta el a kéziratot és láthatóan minden szót, minden mondatot megrágott, minden szöveghelyet megjelölt, ahol akár a legkisebb kételye támadt. Külön rákérdezett Éva minden szókreációjára, a használt orosz, ukrán, ruszin kifejezésekre, a jégzsinór szó értelmezése körül kialakult vitájuk kapcsán pedig ott helyben felhívott telefonon egy baromfitenyésztőt. A tücsök-szöcske-kabóca problémát biológus barátjával kívánja megtárgyalni. Így mentek végig a novellákon. Közben felhívta őket a nagyfőnök, Morcsányi Géza, szerződés-ügyben. Éva maga sem érti, mitől lett ilyen nagy becse ennél a szerzőhiányban éppenséggel nem szenvedő kiadónál.
Hulla fáradtan értünk haza, végül is eredményes négy nappal a hátunk mögött. Ja, Kolos közben többször vezetett, Mo-n most először. Szerintem elég jól megy neki, bár Éva elégedetlen vele.

Csütörtök. Ma kizárólag a restanciám apasztását végeztem. 8 identifikciót helyeztem el a virtuális lexikon oldalára (lásd), felraktam egy Szitányi-novellát, egy Krislion-naplót, saját KISZós tárcámat a Penzumba, és Serfőző kérésére hozzáírtam két bevezető bekezdést tokaji beszámolómhoz. Távollétem alatt 51 levelet kaptam, ezekre is válaszoltam. Aratónival több üzenetet is váltottunk, szervezési kérdésekről. Meglehetősen érdekes fejleményekről számolt be, olyan emberek jelentkeztek és olyanokat ajánlott valaki az internetes tanácskozásra, akik saját bevallásuk szerint soha nem interneteznek és mélyen lenézik ezt az egész virtuális világot.