fotók

részletes program

sör nincs?

idő előtt

kufárságot a templomból

ami jobb volt a szamorodninál

Alla | Capi

hozzászól

Megjött a Tokaji Írótábor meghívója és programja (olvasható méretben lásd). A fő téma: Mai magyar irodalmi lapok – értékek, szerepek, körülmények. Az előadók rangosak, a folyóiratkultúra jó ismerői. Ami talán egy picit furcsa: kevés folyóirat „saját” képviselőjét látom köztük, és hát mondjuk azt sem tudni pontosan, miért éppen ők. Másokat nem kértek fel vagy nem vállalták? Képviselteti magát pl. az Alföld, kiadója révén a Kortárs és a Magyar Napló, de senkit nem látok a Forrástól, Tiszatájtól, Bárkától, mint ahogy a Holmitól vagy a 2000-től sem. Egyetlen határon túli magyar folyóirat képviselője sem tart előre meghirdetett előadást! Nem tudni, szó esik-e majd az internetes irodalmi orgánumokról; valószínűleg igen: lehetséges, Keresztury Tibor a Literát, és nem az Alföldet személyesíti meg a csapatban. A szervezők szűk másfél napot szántak a témára: az első nap délutánján az előadások hangzanak el, a második napon pedig kerekasztal-tanácskozás lesz és vita. Fogalmam sincs, az utóbbiakon kik fognak megszólalni (és kik cserélik fel az előadótermet hűs borkimérésekre), de látatlanban borítékolni merem a leggyakrabban szereplő témát: Jaj-jaj, nincs elég pénz a lapunkra! Jaj-jaj, rossz a pályázati rendszer! Jaj-jaj, a kulturális kormányzat nem szeret minket! Ebben majd jól egyetért mindenki, senki sem lesz ott a kormányzat részéről, aki bármit is tehetne (vagy akár csak mondhatna) az ügyben, lehet, hogy még az NKA folyóiratkollégiumától sem hallgatja meg senki a temérdek panaszt. Aztán jól elfogadunk egy zárónyilatkozatot, benne több figyelmet, pénzt, paripát, fegyvert követelve az irodalmi lapoknak... - és minden marad a régiben. Ja: természetesen valaki szóváteszi majd, hogy Pesten nem lehet hozzájutni az erdélyi lapokhoz, Erdélyben a felvidékiekhez, Felvidéken a vajdaságiakhoz, Kárpátalján semelyikhez. Erről 14 év óta szünet nélkül beszélünk mindnen látható eredmény nélkül. Megint lesznek nagyszerűbbnél nagyszerűbb ötletek, ez a téma is belekerül a zárónyilatkozatba, és ebben az ügyben sem lesz semmilyen változás.
Első este Csokonaira emlékezünk, Kobzos Kiss Tamás fog énekelni és kobzolni - ennek nagyon örülök. Amellett, hogy nagyon szeretjük azt, amit csinál, Tamásról kellemes személyes emlékeink is vannak. Háromtagú csapatukat vagy tíz éve én kalauzoltam végig néhány kárpátaljai helyszínen. És mivel Zita barátunknak épp ittlétük idejére esett a születésnapja: elvittük ajándékba a 3 előadót. A vacsora után rögtönzött kis műsorról készült hangfelvételt azóta is gyakran meghallgatjuk Évával.
A második tokaji estén a születésnapi köszöntések után lesz a szokásos borkóstoló. Erre én jófajta sörrel szoktam készülni. Magamról még azt a legendát is terjesztem, hogy egyszer a Rákóczi-pincében, amikor aszuval kínáltak, megkérdeztem: „És tessék mondani, sör nincs?”
Az utolsó nap délőttjén a másnapos írók Csokonai-emléktáblát avatnak, majd az új témájú délelőtti tanácskozáson bóbiskolva felkészülnek a déli zárófogadásra. Az egyenesen a debreceni Bikából hozott töltött káposzta körülrajongása után mindenki azzal búcsúzik a többiektől: jövőre veletek ugyanitt. Ezt az igéretet a legtöbben be is tartják: kit az irodalom vonz, kit a bor, kit a társaság.
Az idei lesz a XXXI. írótábor.

Kicsivel idő előtt hazajöttünk Tokajból. Ma délelőttre annyi államtitkárt és -helyettest jelentettek be, és eddig is olyan kevés szó esett az irodalomról, hogy jobban láttuk menekülőre fogni a dolgot.
Hosszabb beszámoló holnap.

Nőből jobb a harmincegy éves, mint írótáborból. Ennek a tábornak már nem kezdenék el udvarolni. Leginkább a tízegynéhány éves közös múlt és a nosztalgia az, ami évről évre odacsal. Az idén a Tábor kifejezetten öregecskének, fáradtnak, szétesőnek tűnt, és az a 2 teljes nap, amelynek összes programját végigültem, számomra nem tudott az érdektelenség langyvízéből felmerülni. Azzal együtt sem, hogy már az első napon megbízást kaptam (és fogadtam el) Serfőző Simontól, hogy a súlyponti témában - Mai magyar irodalmi lapok. Értékek, szerepek, körülmények - sorra kerülő előadások és hozzászólások alapján mindetegy 10 flekkes összefoglalót készítsek az Új Holnap részére. Így hát érdeklődő odafigyelésemet fegyelmezett jegyzeteléssel helyettesítettem.
Azt hiszem, a szervezők eleve eltévesztették a koncepciót. Úgy gondolták, elegendő hatvankét magyar folyóiratot felszólítani: küldjenek bemutatkozó szöveget magukról egy erre az alkalomra kiadandó könyv részére, tegyenek javaslatokat „a tanácskozás módjára”, továbbá „a meghívandó személyekre és az esetleges közös nyilatkozatra” - és ebből majd nemcsak a könyv áll össze, hanem maga a tanácskozás is. Nos, az utóbbi, jelentem, nem állt össze.
A könyv még csak-csak. Bár ennek a vállalkozásnak az eredményességét is megkérdőjelezi, hogy a felkértek egyharmada egyáltalán nem reagált, így nevük (világosabb betűvel) ugyan szerepel a tartalomjegyzékben, de bemutatkozó szövegüket hiába keressük a könyvben. Néhány cím a huszonegy távolmaradó közül: 2000, Árgus, Beszélő, C.E.T., Élet és Irodalom, Híd, Holmi, Kalligram, Mozgó Világ, Múlt és Jövő... Számomra kétséges, hogy mondjuk az ÉS, a 2000, és a Holmi nélkül egyáltalán lehet-e a magyar irodalmi lapokról hitelesen beszélni. Képzeljük el, hogy valaki kortárs irodalmi lexikont készít, és aki nem küldi be az életrajzát, azt egyszerűen kihagyja. Ez persze nem lexikon, csak egy „előzetes kiadvány” a Tábor vezértémája elé, ám ha a Kuratórium komolyan gondolja az oly sokszor hangoztatott szlogent, hogy az egyetemes magyar irodalomban gondolkodik, akkor vagy el kellett érnie, hogy ne legyenek önkéntes kirekedők, vagy ha ez nem sikerült, akkor bizony - szűkszavúan és tárgyilagosan - valakinek meg kellett volna írnia a hiányzó 21 orgánum szócikkét. Továbbmenően: természetesen lehetetlen a teljes palettát lefedni a kifejezetten irodalmi vagy irodalommal is foglalkozó periodikák esetében, valahol meg kellett húzni a határt, ám számomra úgy tűnik, ez a határvonal kicsit cikcakkosra sikeredett. Azt szóvá téve, amit talán jobban ismerek: ha felkérést kapott a Híd, mért nem kapott az Üzenet, ha szerepel a Kalligram és a Szőrös Kő, miért maradt ki a szórásból a nagy múltú Irodalmi Szemle (amelynek legfrissebb, augusztusi számában a tokaji kurátorok egyike is szerepel - LÁSD), kimaradt a vidéki folyóiratok sorából pl. a Pannon Tükör és Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, némi rosszindulattal pedig rá lehetne kérdezni a Balkonra, Szombatra, Palimszesztre, amelynek irodalmi jelentősége a jegyzékbe bekerült néhány címmel összehasonlítva nem vonható kétségbe. (Hogy kimaradtak az akadémiai irodalomtörténeti- és elméleti lapok is, azt maga egy kurátor tette szóvá a tanácskozáson...) Érdemes azon is tűnődni, hogy magyar irodalmi folyóiratkultúránkból egyértelmű szándékkal kihagyandó-e a Nagyvilág, a Lettre, a BUKSZ... Ennél is furcsább, hogy egy, csak egyetlenegy internetes orgánum kapott felkérést, és hogy annak bemutatkozó „szövege” csupán egy nyomtatásban tökéletesen olvashatatlan webes fejléc. Készséggel elhiszem, hogy a Litera a legfontosabb, legnagyobb, legolvasottabb stb. magyar irodalmi webhely, ám egyetlenként szerepeltetni mégis meglehetősen visszatetsző. Legalábbis hasonló figyelmet érdemelt volna a Terasz Irodalmi Szekciója, és ha a határon túli nyomtatott folyóiratok közül „befértek” azok, amelyek, akkor bizony legalább a zEtnát és az Erdélyi Teraszt nem illett kihagyni.
És ezzel még nincsenek kimerítve a könyv hiányosságai (jójó, mindjárt jön a tanácskozás is). Annak, hogy a szerkesztőségek maguk írták meg és küldték be bemutatkozó szövegeiket, legszembetűnőbb következménye az aránytalanság és a következetlenség. Szembetűnik pl., hogy olyan nagy múltú és rangos lapok, mint a Forrás és a Tiszatáj, egyetlen szövegoldallal szerepelnek, míg a fiatal és (számomra sajnos teljesen) ismeretlen Huszonegy öt oldalt foglal el a karcsú könyből. Egyes lapok adnak történelmi visszatekintést, mások nem; egyeseknél szó esik a tartalmi törekvésekről, mások inkább a megjelenés körülményeiről szólnak. Néhányuk alá van írva, néhányuk nincs. Egyes bemutatkozásokból megtudhatunk fontos adatokat, más esetekben még a főszerkesztő kiléte sem derül ki. A legnagyobb hiányosság szerintem: a legtöbb lap nem adta meg sem postai címét, sem e-mailjét, sem telefonszámát...
Ha már a felkérők-szerkesztők úgy akarták a saját munkájukat megspórolni, hogy a szerkesztőségekkel íratták meg a bemutatkozásokat, legalább bizonyos szempontrendszert megadhattak volna, hogy a „szócikkek” valamivel egységesebb alakot mutassanak és a könyvecske valamire is használható legyen.
A felkértekre áthárított munka és kezdeményezés téves elgondolása aztán magán a tanácskozáson ütközött ki nyilvánvalóbban. Magam nem tudhatom, hány szerkesztőség és milyen javaslatot tett „a tanácskozás módjára” és „a meghívandó személyekre” vonatkozóan, ám a Kuratórium mindenesetre úgy döntött (ezt az elnök Székehyhidi Ágoston egyik hozzászóló kérdésére válaszolva meg is erősítette), hogy nem kérnek fel külön előadókat, hanem az egész tanácskozásnak kerekasztal-beszélgetés jelleget adnak: az egyes folyóiratok képviselői mondhassák el a problémáikat. Ennek egyrészt ellentmondani látszik, hogy a kinyomtatott programban mégis szerepeltek felkért előadók, még ám többségükben olyanok, akik nem kötődnek kifejezetten egyik folyóirathoz sem (és nem is arról beszéltek), másrészt megerősíti az a tapasztalatom, hogy - az előadókat is beleértve - nagyjából valóban mindenki arról beszélt, „amiről éppen akart”, és nyomelemeiben sem lehetett felfedezni olyan folyamatot, amelynek során a problémakör egyes szegmenseit megvilágító referátumok egymásutánja bontotta volna ki a téma egészét. Kis túlzással: mindenki mindenről beszélt (és semmiről).
Legtöbben nagy bánatomra a pénzről, finanszírozásról. Támogatás, pályázat, költségvetés, elszámolás, anyagi megbecsülés, honorárium, fizetés, működési költség, nyomdaszámla, ÁFA, jövedelemadó, milliárd, millió, bevétel, kiadás, százalék, visszaigénylés, adóigazolás, cégbejegyzés, benyújtás, határidő, átutalás, kifizetés, tétel, fejezet, pénzügyi alap, kulturális illeték, Nemzeti Kulturális Alap, kulturális tárca, pénztárca, koldulás, koldulás, koldulás, éhenhalás. Erről szólt az első 2 napi tanácskozás kétharmada.
Ezt a magam részéről nagyon zokon vettem. Hiszen 10 év tapasztalata után azért zártam be kiadót, szerkesztőséget, alapítványt és azért hagytam fel mindenfajta nyomtatott kiadvány megjelentetésével, mert halálosan megcsömörlöttem mindazoktól a fenti fogalmaktól, amelyek körül, mint a farkát hajkurászó kiskutya, forgolódik az irodalom. S ha egyszer a magam részéről soha többé nem kívánok folyóirattámogatási pályázatot benyújtani és az ezzel járó összes macerát vállalni ---- akkor miért kell nekem 2 napon keresztül ezeket a sirámokat hallgatnom? Gondoltam is: Simonnak nem engem, hanem egy közgazdászt kellett felkérnie a beszámoló megírására: az talán rendet tudna vágni ebben a számomra már teljesen idegen közegben. Figyelni nem tudtam, de szorgosan jegyzeteltem, mint valaha az egyetemen a politikai gazdaságtan elviselhetetlen óráin. Mindez erősen megviselt és emiatt jószerével nem tudtak megérinteni azok a nem túl nagy számú megszólalások sem, amelyek érdemi, tartalmi kérdésekről szóltak (volna). Ezek egyrészt belevesztek a pénz körüli táncba, másrészt nem létezett az a tematikus fonál, amelyre fel lettek volna fűzve. Igen helyesen jegyezte meg Elek Tibor (a második nap délutánján, gyakorlatilag a téma lezárása előtt), hogy talán külön-külön fel kellett volna készülni az előadóknak az egyes részkérdésekből, valaki összefoglalhatta volna a finanszírozás problémáit (akkor nem lenne egyik felszólalónál ugyanaz a tétel százalék, ami a másiknál ezrelék), valaki áttekinthette volna a vidéki lapok, másvalaki a határon túliak problémáit, lehetett volna előadója, aki a folyóiratstruktúra törésvonalait elemzi, stb. (Erre válaszolta azt Székelyhidi, hogy ez nem állt szándékukban. és a tanácskozás nem véletlenül, hanem szándékosan olyan, amilyen...) Ami egyébként azokat a fránya törésvonalakat illeti, ezek körül már-már kialakulhatott valami érdemi vita. Keresztury Tibor a folyóiratcsinálás ellentmondásait sorolva úgy fogalmazott, hogy az egyetemes magyar irodalomba vetett hit a gyakorlatban már nem azzal kerül ellentmondásba, hogy az alkotói koncepciók és szakmai kérdések mentén alakulnak ki a táborok, hanem hogy ideológiák és párthovatartozások mentén, még ám olyan éles szembenállással, amely lehetetlenné teszi az átjárást. Manapság a szakmai bírálatot már politikai támadásként értelmezik. Ács Mara megállapította, nem a táborok megléte a baj, hanem hogy vagy lebecsüljük vagy démonizáljuk egymást. Szerinte a bal-liberálisok lebecsülik a nemzeti-konzervatív oldalt, a nemzeti-konzervatívok pedig démonizálják a bal-liberálist. L. Simon Laci a Parnasszusról szólva azt mondta, lám, egy olyan lap, amely nem válogat a szerzők között hovatartozás szerint, mire Oláh János felpattant és ezt kikérte magának, a Magyar Napló sem rekeszt ki senkit. L. Simon válaszolt: ő nem említett kirekesztést, de azt Oláhnak is el kell ismernie, hogy egyes szerzők egyes lapokba nem adnak anyagokat, és élesen elüt egymástól a Napló és a Jelenkor szerzőgárdája. Vasy Géza megállapította, hogy az örökségbe kapott itatóvályút nem hosszában, hanem kereszbe kellene elvágni, mert így egyik örökös sem tudja használni, ezen kívül ahogy a történelmi múltban a végvárak vagy a törökkel, vagy az osztrákkal egyeztek ki, úgy nekünk is kiegyezni és egyeztetni kellene, de nem árt előtte megnézni, kivel egyezett ki a szomszéd vár. Papp Tibor a szerkesztői elkötelezettségről beszélt, amelynek pénztől és körülményektől függetlenül munkálnia kell, Gál Elemér meg éppenséggel a legjobb emberi tulajdonságokkal ruházta fel a folyóiratokat, mint életünket meghatározó és megnemesító személyiségekről, úgy beszélt róluk... Talán ez volt az a pillanat, amikor a kufárságot ki lehetett volna kergetni az irodalom templomából.
Ám ez nem történt meg, jöttek a milliók és milliárdok, pályázatok és támogatások, százalékok és elszámolások stb., stb., sok szomorú stb.

Másnap eljöttünk, odahagyva félnapi programot (A magyar irodalom ismertsége külföldön) + a fogadás. Ennek legfőbb okát alább már megírtam.

Persze voltak az Írótáborban töltött 2 napnak kellemes órái is: a Csokonai-est Kobzos Kiss Tamással, a vacsora egy asztalnál Tornai Jóskával és Vajda Gáborral, Hubay Miklós és Lengyel Balázs köszöntése (szövegeik felolvasásával), a borkóstolós este Papp Tiborék társaságában, reggeli Alföldy Jenővel és Dobozy Eszterrel, beszélgetés Elek Tibivel. Ezekről talán legközelebb.

Onagy fenti kérdéseire válaszolva ma már csak annyit: 1) A zárónyilatkozat eljövetelünkig nem született meg; az első nap végére mindössze két személytől futottak be javasolt pontok a nyilatkozat szerkesztőihez. Ezek szerint az előzetes márciusi levélbeni felkérés második kitételére (tegyenek javaslatokat „a meghívandó személyekre és az esetleges közös nyilatkozatra”) senki sem reagált. Ekkor az látszott valószínűnek, nem közös, hanem csupán kuratóriumi nyilatkozatról lehet szó. 2) Valóban nemigen volt senki webes kívülem. 3) Az államtitkári borokat és a hazaépítést némi gyomortáji fizikai égés és lelki forgás okán meghagytam jelen volt két jeles földimnek, akik mind az előbbi, mind az utóbbi ténykedésben jó példával elöljárni soha nem késlekednek.

Ígértem pár szót a legkellemesebb percekről...

Kobzos ezúttal Gitáros Kiss Tamás volt, Csokonai-verseket énekelt a 230. évfordulóra rendezett esten. Színészpartnere nem remekelt, de a műsor így is kellemes volt. Tamás szereplése után örömmel ült asztalunkhoz, s unszolni se nagyon kellett, hogy néhány énekszámmal még szórakoztasson bennünket. Petőfi-versekhez volt hangulata, ezek sorjáztak egymás után, ritka élvezetes egyéni előadásában. Egészen addig, amíg a kicsit illuminált, de nagyon liba intézményi vezérhüvely nem akarta mindenáron a valamiért a „Dunavarsányi himnusz”-nak titulált Kis lak áll a nagy Duna mentében cukormázát társaságunkra ráerőltetni. Igricünk arcát eltorzulni látván sipító „Nem baj?” kérdésre fakadt, Tamást pedig angyali nyugalommal azt válaszolta, bajnak nem baj, ám ő ezt a dalművet nem ismeri. De ez még semmi, mert ezután a sipító affekta a Száz pár csókot egyvégből-t akarta volna közénekelni, állítván, hogy ez is Petőfi-vers. Az újabb „Nem baj”-ra Tamás azt mondta, ez már bizony baj. Legjobb az egészben, hogy az intézmény, amelyet a nótás kedvű hölgyemény igazgat, nemzeti költőnk nevét viseli...

Másnap Tornai Jóskával és Vajda Gáborral keveredtünk egy asztalhoz. Tornai óriási formájában volt, még felénél sem tartott a töltött csirkének, amikor már derégig gázolt a vallásfilozófiában, élet- és halálelméletben. Úgy hatott, néhány évvel korábbi felfogásához képest megerősödött istentagadása és vallásellenessége, ugyanakkor persze materialistává sem vált. Mindig bámulattal tölt el hatalmas tudása, amelynek köszönhetően érveit hol a kozmológia, hol a kvantumelmélet, hol a buddhizmus tanaival támaszthatja alá. Gáborra a másodhegedűs szerepe jutott, ami abban merült ki, hogy tétova ellenvéleményével Jóskát még őszintébb, logikusabb, erőteljesebb megnyilatkozásokra késztette. Én az alig megszólaló mélyhegedű voltam, Éva pedig az elnémult gordonka.

Jól sikerült az Írótábor 3 nagy öregjének, Hegyi Imrének, Lengyel Balázsnak és Hubay Miklósrnak a köszöntése (85 évesek), különösen a két utóbbitól felolvasott szövegek voltak egészen kitűnőek. Közvetlenül ezt követte a borkóstoló, amelyben számomra Papp Tiborék asztaltársasága volt a legkellemesebb.