Aprócska nüansz - tárcám a KISzóban

A teremburáját! c. írásom a KISzóban

A MaNcsban SISSO az UngPartyról

Szabad-e szabadelvűnek lenni a Kárpátok alatt? - cikkem a Népszabadságban (08.22)

A vendégeket megeszik, ugye? c. írásom a KISzóban (08.21)

Alla | Capi

Csönge

hozzászól

blogring

Onagy-szemle

í r á s a i m

Hírek Kárpátaljáról:

Az Eső számára megírtam kis szövegemet 'iskola' témában. Elég sokáig tűnődtem, mit is, hogy is. Csak nem állok le diákcsínyeket mesélni!?
Az az igazság, alig élnek bennem az iskolaévek. Nagyrészt kiürült belőlem, mint olyan valami, ami gondolkodó lénnyé eszmélésem előtt történt (ah, ez szép fogalmazás!). Amit fontosnak gondolok abból a tíz évből, az nem igazán kötődik alma materemhez. Igaz ugyan, hogy sok tanulással jelentős tudásmennyiséget vettem magamhoz, ám ez nem az iskola érdeme, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy nem miatta és általa, hanem ellenében történt. Utólag visszanézve lesújtóan rossz a véleményem akkori tanáraimról (1-2 kivételével) és az iskola meg az oktatási rendszer egészéről. (Ennél is lesújtóbb csak a mostaniról.) Ha mégis szerettem „az iskolát”, akkor a barátok (és barátnők) miatt, a tanítás utáni pingpongozások, a kirándulások, lyukasórák, vetélkedők, táncestek, iskolán kívüli összejárások miatt. Vagy amiatt, hogy a dupla magyarórát minden áldott szombaton végigkártyáztuk...
Az Esőnek szánt kis szövegemben azt érintettem, miért nem mentem el sem a 10., sem a 20., sem a 25. érettségi találkozónkra.

A szombati KISzóban interjú dr. Kótyuk Istvánnal, aki 31 évig tanított egyetemünk magyar tanszékén (Évát és engem is), most pedig a beregszászi főiskola nyelvészeti tanszékének a vezetője. Az utolsó kérdést és az erre adott választ teljes egészében idetűzöm.

- Ön számos irodalomkritika szerzője, szépirodalmi kiadványok szerkesztője, ismert műfordító... Hogyan vélekedik a mai kárpátaljai magyar irodalomról?
– Ha sarkítottan akarnék fogalmazni, azt kellene mondanom, hogy nem látom a mai kárpátaljai magyar irodalmat. Mintha elsorvadt volna. Kisiklott. Talán azért, mert az ifjú titánokat az ismert okoknál fogva nem lehetett megbírálni. Ott tart az irodalmunk, hogy egy-két embert, és néhány művüket leszámítva még mindig nem lehet a kárpátaljai magyar irodalmat komoly irodalomnak nevezni. Vannak írók, és vannak költők, de nincs színvonalas irodalom, s különösen nem látszik a kárpátaljai jelleg. Ahhoz, hogy valaki komoly költő legyen, nem az kell, hogy leüljön és megírjon néhány rímbe szedett sort. A költőnek egyebek között az istenadta tehetsége mellett tisztában kell lennie a verstannal is. Minden alapképzettség nélkül nem lehet verset írni, mivel ez egy olyan mesterség, melynek több ezer éves múltja van. Felhalmozódott egy óriási tudásanyag, amit egy költőnek el kell sajátítania. Egy Kosztolányi, egy Babits úgy lett nagy költő, hogy elvégzett néhány komoly stúdiumot, tisztában volt az alapfogalmakkal, tudta, mitől vers egy vers. Ott van a baj, hogy a fiatalabbak közül sokan nem akarnak tanulni, olvasni, tudást szerezni, csak költők akarnak lenni. És ez bizony nagyon elszomorító...

Arra az egyre vagyok kíváncsi, vajon Kótyukot emiatt a véleménye miatt miért nem kiáltják ki közellenségnek? Hiszen én sem mondok ennél többet, ezt szajkózom lassan tíz éve, tőlem miért veszik annyira zokon?

Más kérdés, hogy az ifjú titánokra való célzást nem igazán értem. Kikről beszél? A Forrásoskról? A Józsefattilásokról? Csékáékról? A Forrás tagjait harmincvalahány éve, ifjútitán korukban alaposan megbírálták (bár nem szakmai szempontból), a rendszerváltás óta pedig szent tehenek, nem illik őket bírálni, az igaz, de ötvenévesen nehéz lenne ifjúknak nevezni őket. A Józsefattilások? Akkor, húszegynéhány éve, valóban bizonyos ideológiai védelem alatt álltunk, de titánok nemigen akadtak köztünk. Mára mind hasonló, ötven körüli korban, nagyrészt szétszóródva, kevés kivétellel szépirodalomból kivonulva. Csékáék? Egyrészt kaptak bírálatot doszt, másrészt mondjuk éppen Cséka Gyuri szakmai tudását legalább 2 diplomával a háta mögött és a doktori fokozat küszöbén nehéz lenne azzal vádolni, hogy nem ismeri a verstant. Nem azért ír avantgard verseket, mert nem ismeri az anapesztust vagy a szonettet! Hanem azért mert poeta doctusi tudással avantgard alkat. (Na és akkor ne is említsük, hogy ezek az ifjú titánok 5-8 éve Budapesten laknak.) Vagy a még fiatalabbakra gondol? Lehet, hogy vannak ilyenek a Főiskolán? Róluk viszont nem hallottam. Talán rá kellett volna kérdeznie az interjút készítő Dunda Györgynek, kik azok az ifjú titánok, akiket nem lehetett bírálni, és kik azok, akik tudás nélkül verselnek. (Ilyeneket persze ismerek, de hozzám hasonlóan vének, sőt.) Ez tehát számomra nem világos. De hogy azt kimondta: „nem látom a mai kárpátaljai magyar irodalmat. Mintha elsorvadt volna. Kisiklott” és hogy „nem lehet a kárpátaljai magyar irodalmat komoly irodalomnak nevezni. - azt ezúton köszönöm meg a Tanár úrnak. Bár az utolsó mondatot én így fogalmaztam volna: nem lehet a kárpátaljai magyar irodalmat komolyan irodalomnak nevezni.

Néhány napi töprengés után ma koradélután ezt a levelet küldtem el számos író- és szerkesztőbarátomnak: LÁSD Diurnustól érkezett az első válasz: Kedves BDK! Az ötlet elsőrangú, én szócikket egy ideig biztosan nem írok (mert több hónapos lemaradást kell a munkámban behoznom) - de majd igyekszem írni róla. - 2003 08 28  Barátsággal, Bodor Pál - Ez nagyon jólesett! Estére már az első szöveg is megérkezett. Hú, lesz ezzel munkám, ha beindul a dolog! (A ruszin mondás jut eszembe - Allanál olvastam -: Nem volt vesződsége az öregasszonynak, hát malacokat vett (ne málá bábá hlopoti, ta kupilá proszja); ez így persze magyarul laposan hangzik, szabadon „kellett nekem rohamsisak”-nak lehetne fordítani.

Tegnap befejeztem a tokaji beszámolót az Új Holnapnak; jó hosszú cikk lett. Ma pedig megírtam az ESŐ tematikus számába rövidek jegyzetemet (a táma: Az iskola). Ja, és az Árgus új főszerkesztője esszét rendelt: olvasta cikkemet a Népszabadságban (link jobbra), szeretné, ha megírnám részletesebben.

Ma estére várjuk Bátyuékat, szerintem most állnak a határon. érkezésükig talán még fel tudom tenni ezt az oldalt.

Ma két tanácskozással, az elmúlt tokajival és a jövendő székesfehérvárival foglalkoztam. A minap írtam Vass Tibinek, előadva kételyeimet, hogy vajon nem túl hízelgő és a pénzügyeket érdemben értékelni nem tudó véleményemre is kíváncsi-e az Új Holnap. Azt válaszolta, igen, épp a személyes hangot és őszinteséget várják tőlem. Így hát tegnap nekiveselkedtem. Serfőző eredetileg 10 flekknyi anyagot rendelt, na, gondoltam, a fele is bőven elég lesz. Ma este nézem: 16 ezer karakternyit írtam, és még be se fejeztem; meglesz a tíz oldal.

Az írótábor előkészítetlenségéről, széteső jellegéről írva folyton felmerült bennem: vajon nem fenyegeti-e ez a veszély székesfehérvári tanácskozásunkat is? Téma megadva, előadók felkérve - vajon elég ez? Aratóni arra kért, lennék az általam javasolt téma vezetője, a konferencia ezzel foglalköző részének összefogója. Többször leírtam, ez nem nekem való, inkább csak segítek a szervezésben, közvetítésben, az érdemi döntések maradjanak a házigazdáknál. De jó vége lesz-e annak, ha egymásra várunk és mutogatunk? Illetve: egyáltalán szükség van-e arra, hogy az előadók valamennyire is egyeztessék elképzeléseiket? Eldönteni ezt sem tudom, de arra gondoltam, hogy akiben van erre igény: megtehesse. Vitaindítónak szánt előadásom bevezető részét máris felraktam egy oldalra, kis alrendszert szerveztem köré (nyitó oldalát lásd itt) úgy, hogy mások előadásait is feltehessem (ha elküldik), és hogy mindegyiket véleményezni is lehessen. Levelet fogalmaztam és elküldtem minden előadótársamnak. Reagálásukból talán megtudhatom, jó volt-e az ötlet, s hogy ilyen előkészítő nyilvános műhelymunkához alkalmas terep-e egy internetes honlap. Kivált, ha az enyém.

Ja, majd' elfelejtem. Tegnap voltam a Duna TV-ben, szokás szerint nem láttam magam. Ki néz hétfőn délután tévét? Helyesebben Ildikó például néz, ő mondta telefonban, hogy látott. Ma visszakerestem a műsort. Ez volt: Kárpátalja magyar szemmel, riportfilm, 51 perc. Elég nehezen tudtam felidézni, miről is lehet szó. Utánakerestem: tavaly októberben jártak nálam, és nagyon utáltam őket. Ezeket írtam róluk: lásd az okt. 7-i jegyzetet. Vélhetően ehhez méltóan rossz voltam én is a filmen.

Bejött, amit februárban alig mertem remélni és jósoltam: a hagyományos hídugró parádé az idén már nem maradt el Mosztarban. Bár az újjáépített hidat csak jövőre adják át, az utolsó helyére illesztett követ megünnepelték a 27 méteres vízbeugrással. (Rövid jegyzetem februárban | hosszabb esszém júniusban)

Tegnap bajai sógornőmmel cseteltem, eléggé akadozóan. Én egésznapos migrénem miatt kicsit eltompultam, ő viszont ellenkezőleg, szinte pezsgett, így hát ellenfázisban voltunk. Kérdeztem, mi feldobottságának az oka. Az, hogy 8 év után végre hazalátogat. Picit csodálkoztam: bátyám évente 2-3 alkalommal jön egy-egy hosszú hétvégére, feleségének csak be kellene ülnie a kocsiba. Azt is elmondta, hogy bátyám éppen náluk időző unokájának mesélt a mi régi társaságunkról. Hm, a régi társaság. Teljesen hidegen hagyott az érezhetően nosztalgikus említés.
Ma a dolog eszembe jutott, és magam is furcsának találtam: hosszú évek óta alig-alig gondoltam arra a régi „bandára”, amelynek a létezése akkor szinte meghatározta az életemet, s amelyet többé-kevésbe én szerveztem magam köré. 3 fiú, 4 lány, mi heten pár éven át mindig mindenütt együtt, kicsit akkor is külön, ha mások is hozzánk csapódtak és nagyobb, 10-12 fős társaságban voltunk. Kirándulások, bulik, beszélgetések hajnalokig. Jó volt, szép volt, fontos volt - akkor. Mára nincs bennem semmi elfogódottság, ki tudja, mióta nem éreztem szükségét, hogy felidézzem magamban. A nosztalgia személyiségünk leltárhiányát pótolja. Akkor szorulunk rá, ha valamit véglegesen elvesztettünk, és amit szereztünk helyette, annak érzelmi értékét kevesebbre becsüljük a veszteségnél.

Jaj de igaza van Végel Lászlónak, amikor ezt írja: „az anyaország a rendszerváltás utáni több mint tíz esztendőben nem tudja, hogy valójában mit kezdjen a határon túli magyarokkal. A bombasztikusan meghirdetett státustörvény után a kiindulópontra kanyarodtunk vissza, mert az agyondicsért törvény a legfontosabb kérdéseket hagyta megválaszolatlanul. Az EU-tagországokban a kisebbségi polgárok személyes döntései kiléptek a státustörvény kereteiből, az EU küszöbén álló országokban viszont periferikussá válik, míg az EU-csatlakozásra huzamosabb ideig várakozó államok magyar kisebbségeinek életében a törvény jelképes szereppel bír, arról nem is szólva, hogy főleg a kisebbségi klientúrát fogja megszilárdítani.” (lásd) Hányak vetették szememre és haragudtak meg rám halálosan akkor, amikor elkezdtem megfogalmazgatni, még érvénybe lépése előtt, hogy a státustörvény: 1) eltereli a figyelmet az igazi problémákról, 2) a csodavárás kialakításával tovább csökkenti a kisebbségek probléma-megoldó készségét, 3) úgy erősíti meg a határon túli magyarságszervezetek befolyását saját szférájukban, hogy a kisebbségiek immáron saját vezetőiknek is ki lesznek szolgáltava. (Az utóbbi napokban pedig teljes elképedéssel látom, hogy azok, akik megálmodták a státustörvényt és le is nyomták a torkunkon, most hirtelen átültek a kettős állampolgárság lovára.) Szemléletesen veti fel Végel az agyelszívás problémáját azzal, hogy az általa zártnak nevezett identitáspolitika ugyan megerősítheti a határon túli kisebbségiek magyar identitását, egyben azonban alkalmatlanná teszi őket a helyi társadalomba való teljesértékű beilleszkedésre, így végső soron az áttelepülést szorgalmazza. Olyan nyílt identitáspolitikára van szükség, amely azt eredményezi, hogy a határon túliaknak saját jól felfogott érdekük legyen szülőföldjükön maradni.

Több jóleső visszajelzést kaptam a Népszabadságban megjelent cikkemre. Az írást méltató szavaknál érdekesebbek a liberalizmushoz mint olyanhoz fűzött hozzászólások. Norman Károly filozófus, csillagász, író magánleveléből: „Mi az, hogy liberalizmus? Hiszen sokan megállnak a pánhumán eszmék obligát szegmensénél, és nem vonják le a konzekvenciákat stb. Meg ugyebár mit is konzervál a konzervatív, mi is az, hogy bal- meg jobboldal, meddig tart, mire használatos, hogyan néz ki gyakorlati esetekre fordítva, s minden azonos címkét hordó, sőt vállaló személy egyetért-e akár a fő pontokban is... Ha egyáltalán tudja, hogy amit vallani látszik, az micsoda. Nincsenek jó tapasztalataim e tekintetben. Ezért azt gondolom, hogy markánsnak látszó, pontosságukkal pattogóan tüntető szövegek olvadnak azonnal szét, mihelyt szembesülnek a fogalmi meghatározás szükségével.” Egy jelentős politikai személyiség, Haraszti Miklós magánleveléből: „A liberalizmus tkp. nem mas, mint a többségi diktatúra elleni garanciák rendszere. Hiszen a demokrácia liberalizmus nélkül ideig-óráig megvéd ugyan a kisebbség diktatúrája ellen, de aztán liberális garanciák nélkül a többseg diktatúrájává válik a kisebbség és az egyén fölött, és ez mindig elvezet még a kisebbség új diktatúrájához is...” Hm. Hát igen. A liberalizmus legvégső soron még önmagunk ellen is hatékony védelem. Végelre is visszautalva: hogy identitásunknak a nyíltság legyen az erőssége, nem a zártság.

(13 h 05 m) Alig zártam le és töltöttem fel délben a netre fenti jegyzetemet, két újabb fontos reagálás érkezett. Az elsőt teljes egészébe idézem. Küldője, Balázs István, az Animus kiadó igazgatója, hozzájárult levele és neve közléséhez:
„Helyeslő bólogatások közepette olvastam írásodat. Hogy is van a mondás: menyemnek mondom, de anyja is értsen belőle? - valami ilyesmi. Nyilván neked is volt ilyen szándékod. Amit ugyanis a kárpátaljai magyar közgondolkodásról bemutattál, az az anyaországira is igaz. Mint azt bizonyára te is jól tudod, a liberális ember, mondjuk az SZDSZ szavazó, itt sem lehet hazafi. Hogy informatikai kifejezéssel éljek, ez letiltott tartalom két irányból is. A liberális tábor ugyanis hagyta magát beszorítani a globalista, technokrata, monetarista szerepkörbe. Mindennapi közléseiben, propagandájában nem váltja aprópénzre az általad körülírt és bizonyosan általuk is vallott liberalizmus eszményt. Nem jól kommunikálnak, ahogy mondani szokás. Ha én bizonyos témákat liberális körökben megpendítek - multik szerepe, a privatizáció mikéntje, a határon túli magyarság ügye, a nemzeti szimbólumok, ünnepek tisztelete - gyanakodva néznek rám, mintha ez valami nem illő dolog lenne. Emlékezetes eset, amikor a legutóbbi választási kampány idején elindította a "nemzeti" oldal a kokárda-akciót. Javában dúlt már, amikor pont március 15-én kellett Londonba utaznom a könyvvásárra. Én - mint gyerekkoromtól fogva mindig - akkor is feltűztem a kokárdát. A repülőtéren könyves kollégáim (szoclib többségű társaság) döbbenten néztek rám, csak nem... Könnyebb lenne a dolgom liberális hazafiként, ha néhanapján, ahol helye van, SZDSZ-es vezetők szájából is hallanám a haza, nemzet kifejezéseket az ország, társadalom helyett, akkor is, ha jómagam most sem gondolom, hogy ők rosszabb hazafiak Viktoréknál. Indíthatnának például egy országimázs - vagy ha tetszik nemzetimázs - mozgalmat az egész Kárpát-medencében: legyen minden magyar ház előtt gondozott az árokpart, sehol ne legyen hulló vakolat, lyukas eresz, magyar területen legyen tiszta és gondozott minden közintézmény, vendéglátóhely, ne csapjuk be sem a vendéget, sem egymást, a magyar kutyatulajdonos szedje össze, amit össze kell stb, stb... Mindez azért, hogy jól érezzük magunkat, és ne a kisebbségi érzésünk erősödjön, ha Burgenlandban járunk. Nagyon gyermeteg ötlet? Talán azzal a száznemtudomhány millióval, amit - nagy SZDSZ támogatással - a 19-i, Hősök terei óriáskoncentre fordítottak, el lehetne kezdeni az "agymosást", hogy húsz év múlva, harminc év múlva ne a magyaros, "Egyszer élünk!" attitűd legyen ránk a jellemző.
Ölel: Balázs István (jobb híján) SZDSZ-szavazó”

A másik reagálás inkább feddést tartalmazott, küldője árnyaltabb megfogalmazást várt volna tőlem. Kértem, fejtené ki gondolatait részletesebben, akár külön cíkk, akár itt idézhető formában.
Mivel itt most már afféle visszhang-rovatról van szó, a fentebb név nélkül idézett két levelező partneremet is kértem, járuljanak hozzá nevük közléséhez. E percben várom a válaszokat. (13 h 10 m) (Norman és Haraszti hozzájárulását is megjaptam ma (másnap) délelőtt, belejavítottam a fentibe. Ugyancsak most érkezett egy budapesti főszerkesztő-kolléga megjegyzése: „Olvastam cikkedet, tetszett. Sajnos, tudnám folytatni, miért nem lehet szabadelvűnek lenni Budapesten se, de nem folytatom. Nagyon jó, hogy ez a hang megszólal a "határainkon túlról", egyrészt mert kicsit visszaadja a kinti magyarok becsületét, másrészt mert az ember úgy érzi, mégsincs teljesen egyedül.” - bdk, aug.24.)

(20 h 45 m) Végel Lászlótól még délután kaptam pár kedves sort, viszontreagálást. E percben jött meg hozzájárulása, hogy közölhetem. Ezzel le is zárom a mai naplót - és a napot is.
Kedves Károly, nagyon megörültem pár soros reflexiódnak, hiszen már jó ideje látom, hogy beástad magad ebbe a kérdéskörbe, s megpróbálsz a mai helyzetekre vonatkoztatva releváns kérdéseket és válaszokat találni. A státustörvényről folyó vitában kifejtettem, hogy a törvény csak szimulálja a kisebbségpolitikát, s arra a kérdésre, amit az akkori felelős magyar politikusok feltettek, egyedül csak a kettős állampolgárság lehet a megfelelő válasz. Be is jött. Attól függetlenül, hogy lehetséges-e ez így, ahogy a vajdaságiak feltették, mégis jó, hogy felmerült, mert leleplezi az eddigi színlelést és alakoskodást és a pántlikás jelszavakkal megelégedő meddő politizálás. Ezt a színlelést és alakoskodást beépítettem a vagy öt évvel ezelőtt megszületett a Posztkommunista Szimulációról szóló regényembe A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe című „beszélyembe”. Most csak megjelent a maga teljes valóságában. Úgy is mondhatnám, hogy a „kettős állampolgárság” csak egy szimptóma, amely mögött a magyar szellemi élet mélységesen mély konformizmusa rejlik. Ez már nem csak kisebbségi kérdés, ahogy látom, legkevésbé az. Ami a szemünk előtt játszódik le, az a magyar értelmiség tehetetlensége az EU-csatlakozás küszöbén. Ezekben az órákban kellenének az újszerű, eredeti gondolatok, irányzatok, törekvések, ennek viszont nyoma sincs. A nemzeti is, a liberális is, belenyugodott a Budapest székhelyű magyar szellemi provinciába.
Barátsággal, László

Habda László  (1925.VII.11. – 2003.VIII.22.)

Hoszú betegség után ma hajnalban elhunyt Habda László kiváló művész, a kárpátaljai festőiskola harmadik generációjának meghatározó tagja, családunk barátja. Mindnyájunk nevében ezúton fejezem ki megrendülésünket és együttérzésünket a gyászoló családnak.  >>>Néhány kép és fotó

Második napja írom az előadásomat a székesfehérvári tanácskozásra (programját lásd). Szokás szerint megint túlírom magam. A célom valamiféle vitaindító elkészítése lenne nemzeti identitás és internet tárgyában, de miután felvetettem, miért is érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni, belesüppedtem a nemzet és a nemzeti önazonosság mibenlétének a taglalásába. Ez egyrészt nem tartozik szorosan a témához, másrészt meg nyilvánvalóan nem én vagyok ennek a legnagyobb tudora, miért is akarom újra felfedezni a melegvizet? Na mindegy, most már végigmegyek rajta, legalább a magam számára tisztázom, mit is értek a fogalmon: nemzeti identitás. Ennek utána majd megpróbálom definiálni az Internetet, és csak ezek után térek rá, mi lehet a kettő között az összefüggés, különös tekintettel a határon túli magyar irodalmakra.
Ennek a tanácskozásnak a témájával törököt fogtam: azért vetettem fel és ajánlottam a szervezőknek, mert érdekelt a téma, és reméltem, hogy majd mások eligazítanak benne. Ám a fő ceremóniamester, Dr. Arató Antal címzetes igazgató, az én jó Aratóni barátom azt monda: ha ilyen jó támát ajánlottam, ajánljak előadókat is és segítsek a szervezésben. Amit persze szívesen megteszek, de hogy témavezető legyek és a konfer ezzel foglalkozó részét összefogjam, levezényeljem, ahhoz nem érzek magamban semmi ambíciót. Elszoktam már attól, hogy embereket ilyen módon mozgassak, időpontokat és sorrendeket meghatározzak, netán még személyi kérdésekben is döntsek. Akkor már sokkal inkább megírom a vitaindítót. Amint elkészülök vele, szétküldöm a meghívott előadóknak - aztán meglátjuk.