Új glosszám az ÉS-ben

Alla | Capi

hozzászól

blogring

Onagy-szemle

í r á s a i m

Hírek Kárpátaljáról:

Elolvastam a Nagy Zolival készült interjút. (Magyar Napló, 2003. aug.) Tulajdonképpen teljesen normális beszélgetés, noha bennem hagyott hiányérzeteket. Ha a régebbi (10-20 és több évvel ezelőtti) dolgokról egyáltalán nem esne szó, akkor kevésbé érezném ezt, ám így hiányoltam belőle annak őszinte felvállalását, hogy milyen sokáig hitt a kommunista eszmékben, mégám sokunknál sokkal komolyabban, lévén legtöbb pályatársával ellentétben az SZKP-be is belépett. Akkoriban kőművesként dolgozott, így nyilván nem karriervágyból. Hitelesebb lenne a történet, ha ez sem marad ki belőle.
Eléggé érdekesnek találom, amiket rólam mond. „...elvesztettem egy régi barátot, akit évekkel ezelőtt nemegyszer figyelmeztettem „eltévelyedési” hajlamára, de féltően jószándékú szavaimat sértésként, fenyegetőzésként fogadta, letért arról az útról, amelyen majdhogynem húsz évvel azelőtt együtt indultunk el. Sajnos olyan irányba fordult, ahol nekem semmi keresnivalóm nincs. A „kenyértörés” áldatlan pillanata óhatatlanul nyakát szegte barátságunknak, s ezt kudarcként élem meg.” - Ez így persze nagyon szépen hangzik, csak sajnos nem igaz, és ezt nyilván ő is nagyon jól tudja. El lehetne tűnődni azon, hol állt ő 20 évvel ezelőtt, meg azon is, ki írt érett fejjel Gornacsovhoz verset - s ha ő eltávolodott akkori önmagától, én miért ne tehettem volna meg ugyanezt? A kenyértörést illetően pedig most idézni kellene akkori leveléből, amelyben irodalmi diktátornak nevez és nyiltan kiközösítéssel fenyeget, a jószándéknak minden nyoma nélkül - de semmi kedvem előtúrni. Ám ezzel nincs vége a hamisságoknak. Az interjút készítő Penckófer János rékérdez, hogyan tudja magában eltrendezni NZM egyebek között azt, hogy folyóiratát, az Együttet illetően: „egy kárpátaljai digitális folyóirat ... az „írói szolgálat” elvetését sütgeti.” Az erre adott válasz: „A digitális folyóiratot internetes hozzáférés híján nem olvasom. [én emeltem ki] Ha lenne, akkor sem csüggenék rajta, s még kevésbé csüggednék el a folyóiratunkat és szerzőinket, puszta létünket folyamatosan támadó anyagaitól. Elképzelni sem tudom, mi jogon „sürgeti” például tőlünk az írói szolgálat elvetését; efféle jogbitorlással mi is követelhetnénk annak főszerkesztő-mindenesétől (aki azonos a már említett régi barátommal), hagyjon fel a „kritika” címén, napi penzumként művelt sárdobálással.” - Azt hiszem, ezt tanítani lehetne a médiaiskolákban, csak azt nem tudom, melyik címszó alatt: csúsztatás, rosszhiszemű ferdítés, otromba hazugság? Hamis már a kérdés felvetése is: soha nem „sürgettem” olyasmit, amit a kérdező állít. Hogy a lapról rossz volt/van a véleményem, az más kérdés. Talán érthető, hogy kicsit élcelődtem a főszerkesztői célmeghatározás ilyen mondatain: „Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-suhanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása.” - ezt nehéz riposzt nélkül megállni. Ám ezt is én írtam, amikor a második szám megjelent: „Sok sikert kívánok hozzá. Higgyétek el, nem vagyok ellendrukker, én lennék a legboldogabb, ha másként történne, mint ahogyan sejtem. Jó lenne, ha az Együtt több lehetne, mint ami: kétségbeesett kísérlet arra, hogy ideig-óráig a hamis látszatot fenntartsa.” (Bővebben lásd) Ezek naplójegyzetek voltak, sehol nem találom bennük azt a bizonmyos sürgetést. Ugyanígy szó sincs ilyesmiről abban az egyetlen kritikaféleségben, amelyet az Együttről írtam. Az igaz, hogy ironikusan megjegyzem: „Ami pedig a legeslegfontosabb: a szolgálat. Ha pártot és szovjet hazát, népek barátságát és szocialista építést már nem lehet, akkor szolgáljunk nemesebb eszméket, magyarságot, megmaradást, történelmi igazságot. De szolgálat nélkül egy lépést sem, mert szent elkötelezettség híján az irodalom káros dolog.” (Bővebben lásd az Ami megmaradt c. írást) Sürgetésről, bárminek az előírásáról, megszabásról szó sincs - ezt ők szokták gyakorolni, nem én. A csúsztatás tehát itt kezdődik. Aztán azzal folytatódik, hogy bár NZM saját bevallása szerint nem olvassa a digitális folyóiratot, ám ez egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy anyagairól nyilatkozzék, és ezen anyagokat létüket támadónak, az én írásaimat pedig sárdobálásnak nevezze. Honnan tudja, ha nem olvassa? És ha szegény olvasná, akkor vajon megértené-e, hogy egyrészt vannak a naplójegyzetek, élcek, glosszák, amelyekben - igen: néha élesen - megfricskázom azt, ami nem tetszik nekem, ahogy a jegyzet- és glosszaírók általában. Ez mitől sárdobálás? Másrészt vannak a szerintem szakmailag eléggé megalapozott, néha szintén éles és ironikus megjegyzésektől sem mentes kritikák a műveikről. Ezek állításaival lehet vitatkozni, lehet bizonyítani, hogy művészileg mégis jó az, ami pedig szerintem nem; stb. - de megint csak: hol a sár és ki dobálja?
Ami pedig az egészben a legszebb: ahogy óvakodnak attól, hogy akár az én nevemet, akár a lapomét leírják. Én csak „egy régi barát” vagyok, az UngParty pedig szintén névtelen „digitális folyóirat” (voltaképp nem is az, hiszen naponta frissül, ami a folyóiratoknak nem szokása). Úgy kerülgetik ezt a két nevet, mintha tabu lenne és attól félnének, ha kimondják a farkast, én nyomban meg is jelenek acsarkodva irodalmi kiskertjük alatt.

Bezzeg háromszor is néven neveznek abban a kerekesztal-beszélgetésben, amelyet A Sátán fattya c. NZM-regényről folytattak jeles irodalmárok a Magyar Napló szerkesztőségében. Maga a vita nem rossz, bár eléggé elnyújtott, nem sokat tesznek hozzá ahhoz, ami a regényről írott kritikákban eddig is szerepelt. Hogy a regény igen figyelemre méltó alkotás, a szerző legjobb műve és alighanem a legjobb kárpátaljai magyar regény, ezt magam is a legőszintébben vallom. Érdekesnek találtam az egyik beszélgetőtárs - Márkus Béla - megjegyzését. Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényével összehasonlításban az utóbbiról azt állítja, hogy ennek „szintén megvan az úgynevezett „vörös farka”, szocialista realista farka [...] idillikus, operettes befejezésű A Sátán fattya zárlatához képest”. Ehhez hasonló gondolat mindenesetre a Kovács-regényről a rendszerváltás óta nem hangzott el, mindenki az ellenzékiség és az igazság kimondásának példájaként emlegette. Hú, mit kaptam volna a fejemre, ha ezt én mertem volna kimondani!
Ám kapok más miatt: „Mindnyájan ismerjük például Balla D. Károly cinikus megjegyzését, emly szerint nincs kárpátaljai magyar irodalom, s ha van is ilyen, az sem kárpátaljai.” - mondja a beszélgetést vezető Ekler Andrea. No, nem mintha olyan borzasztónak találnám magamra nézve a cinikus jelzőt, de megintcsak csúsztatás az ironikus élcet össztéveszteni a cinizmussal. Az én megállapításom úgy hangzik, hogy a kárpátaljai irodalom megszűnőben van, mert az a része, amelyik kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, az a része pedig, amelyik irodalom, az egyre kevésbé kárpátaljai. Kérem: tessék újra elolvasni: így fest a sárdobáló cinizmus.
Az utolsó érdekesség, amit megjegyeznék: a cinizmusomra való utalás után az egyik beszélgetőtárs, Nagy Gábor ezt mondja: „Legutóbb Szilágyi Istvánt hallgattam, aki kikérte magának az erdélyi irodalom megnevezést...”, később Márkus Béla megtoldja: „...nem csak Balla D. Károly mondta ezt, mondta régebben az egész újvidéki magyar irodalom, de felvidéki és Kossuth-díjas írókat is meg lehetne nevezni.” Egyetlen kérdésem: az egyébként szintén Kossuth-díjas Szilágyi, továbbá az új- és felvidékiek miért nem cinikusak? Miért csak én, aki pedig egy olyan irodalomról állítom ugyanazt, ami sokkal kevésbé van, mint a szóba hozott három régióé? Ők mondhatják, hogy nincs? Én meg nem? Részükről igazság, részemről cinizmus? Ja: és nyilván sárdobálás is.
Legvégül: mivel mind a két írás a Magyar Naplóban jelent meg, érhetően roppant fontos volt több helyen is hangsúlyozni, hogy A Sátán fattyát másodszor a Magyar Napló adta ki. Igaz, le van írva az is, hogy először a regény 1991-ben Kárpátalján jelent meg. Csak valahogy elfelejtették megnevezni a Hatodik Sípot mint kiadót. Feltehetően azért, mert valakinek még eszébe jutott volna az a cinikus sárdobáló, aki ezt a kiadói műhelyt megálmodta és a nevezett regényt szerkesztőként nyilvánosságra segítette.

Hogy a felkérés mennyire volt komoly volt, nem tudom, de én a teljesítést eléggé komolyan vettem: második napja dogozom azon a cikken, amelynek témáját Kőszeghy valahogy így fogalmazta meg számomra: „Van-e létjogosultsága a nemzeti kisebbség körében a liberális eszméknek?” Tegnap kicsit beleolvastam magam a szakirodalomba, ma pedig nem is csináltam szinte semmi mást, csak ezt írtam, nagyjából be is fejeztem, a csiszolás, címadás, javítgatás marad holnapra.
Az írás annyira lefoglalt, hogy még a ma érkezett friss Magyar Napló engem is érintő két publikációját sem olvastam el. NZM a lap vendége (mint regionális szerkesztő), van vele egy hosszú interjú és egy ennél is hosszabb kerekasztal beszélgetés szövege, amelynek témája A Sátán fattya c. regénye. Mindekttőben vastagon emlegetnek engem is; na majd holnap megolvasom, mi szépet írnak rólam. Csak cinikus állat vagyok-e, avagy már jár nekem a liberális gaz áruló titulus is?

Ma egészen váratlanul eszembe jutott, hogy Tomkiss még nem fejezte a viszontreagálásokat a honlap„értékelő” magánvéléményéhez fűzött észrevételekre. Vajon nincs-e ott szájtján a folytatás? Hát bizony ott van, immáron 4 teljes napja! Most már tudom, mitől bennem ez a hiányérzet a hét eleje óta! (Látszik, hogy Onagy szabadságon van, ő nem engedte volna meg, hogy ekkora késéssel értesüljünk az örömhírről.) Akit érdekel a teljes opusz: LÁSD. Amit rólam ír, azt idetűzöm:

4. EGYÉB - hosszan lehetne még taglalni az egyéb reakciókat, de felesleges. Most csupán Balla D. Károly kicsinyes bosszúira utalok, pl. bizonyos fórumokban következetesen egy s-sel írta nevemet (pl. NORMAN.TERASZ - cset ARCHÍV), vagy pedig az én honlapomat hozta fel elrettentő példaként. Utóbbira annyit kívánok csak mondani, hogy az én honlapom magánhonlap, Balla D. honlapja pedig „webfolyóirat”, kortárs irodalmi webhely: pl. mások írásait, munkáit is közli. Így webfolyóiratként beleillik a sorba. Az én honlapom bátran lehet csúnya és használhatatlan, önmagán (készítőjének véleményein és ízlésén) túl nem szolgáltat semmiféle tartalmat. Inkább tehát - így gondolom - maradni kellene a tényszerűségnél, nem pedig gyermekded „csúfolódással” vagdalkozni. Amennyiben Balla D. Károly szerint szép és jól használható saját webszájtja, (például) írja le azt, hogy szép és jól használható. Vagy pl., hogy nem ért egyet az „irodalmi webhely” kitétellel, mert nem irodalmi webhely, pusztán a véletlen műve, hogy annak látszik. És fogalmazza meg abbéli igényét is, hátha hat, hogy honlapjáról csak annak lehet véleménye, akinek tetszik. De - ellenpéldaként - semmiképpen sem működik a „bezzeg a Tomkiss honlapja” érv, hiszen a kettő nem esik egy kategóriába, bármennyire szeretné is ezt a látszatot kelteni Balla D. Károly.

Ezt valószínűleg okosabb lenne teljes egészében szó nélkül hagyni. Mindenesetre érdekesnek találom, hogy ezek szerint Tamás úgy gondolja, csak neki szabad csúfolódni és vagdalkozni, de másnak nem. Ő lehet rosszindulatú, de vele más nem lehet az. Az ő lapja lehet csúnya és ízléstelen, de a másé nem. Sajátos gondolkodás, annyi szent. Ezt a „magánhonlapságot” új tartja a feje fölé, mintha esernyővel védekezne kőzuhatag ellen. (Ha annyira magán-, akkor az ágya alatt kellene tartania és nem kitenni a netre.) Pesze akár megtiszteltetésnek is vehetném, hogy szerény munkámat a Literával meg a Terasszal egy kategóriában tárgyalja, de úgy látszik, a bal hasáb görgetőjét elmulasztotta lejjebb húzni, elolvasandó azt az impresszumszerűséget, amely szerint az UngParty Balla D. Károly virtuáléja. Attól, hogy barátaim, írótársaim, engem bizalmukkal megtisztelő szerzőim írásait közlöm, attól ez még bizony nem válik magánhonlapból közhonlappá! Amiért az ember szívesen látja barátait a házában, attól még nem szállodatulajdonos!
Ellenben neve pontatlan írásáért elnézést kérek és megkövetem, egyben kárpótolni szeretném minden elmaradt s-ért. Íme: Tomkisssss Tamásssss. Továbbá felhatalmazom, hogy ezentúl egy l-lel írja a nevemet. Vagy öttel. Ahogy tetszik. Neki a honlapom.

A minap rövid szakmai látogatást tettem házunk stégnek nevezett udvari teraszán. (Valaha, nagyon régen, vascölöpökön állt - innen a név.) Éva sültkrumplival csalogatott ki, holott tudvalevőleg nekem árt mind a frisslevegő, mind a napfény, kifejezetten áporodott levegőjű félhomályban érzem jól magam. Ám kedvenc ételemnek nem tudtam ellenállni. (Ez nem teljesen azonos a hasábburgonya néven ismert gasztronómiai közhellyel, annál sokkal finomabb, tulajdonképpen zsárennaja kartoska az autentikus elnevezése.) Nos, elmélyült falatozásba kezdtem, midőn nőm felhívta a figyelmemet a terasz korlátját övező látványosságra: virágos ládákból előhabzott dús színtobzódások, faunaorgiák. Komoran felnéztem, végigfuttattam tekintetem a pompásan tömény virágesztétikán, és ajkamat biggyesztve annyit mondtam: szép, mint Berkesz. Éva csak azért nem sértődött meg, mert nem szokása neki.
[A határ felől az ország belseje felé Berkesz az első szabolcsi falu, amelyiknek főutcáján kocsival áthaladunk . Az utat szegélyező két árokpartot ott borítja el ilyen túláradón a sok büdöske, estike, nebáncsvirág, petúnia, fuxia, tátika. Berkesz nagyon falu, nagyon poros, nagyon legyes, nagyon lepukkant kocsmájú, nagyon dülöngélőbiciklis - a mi „úri” teraszunkkal összehasonlítani Berkeszt: meglehetős otrombaság, belátom. Féltem is, hogy olyan vacsorám lesz a stégen, amelyet Éva idő előtt ber(e)keszt.]

Dolgozom az interjún (LÁSD); lassan haladok. Az az igazság, hogy csak menet közben derült ki, mire is vállalkoztam. A felkérés eredetileg egy „exkluzív mélyinterjúra” szólt, és gondoltam, hogy ennek megfelelően nem 5-6 ezer, hanem 20-25 ezer karakternyi lesz a kész szöveg. Ám új és újabb, egyre inkább apró részletekbe menő kérdéseket kaptam, az eddigi szöveg meghaladja a 40 ezer karaktert. Ez kezdett gyanússá válni és kezdtem kizárt dolognak tartani, hogy ez bármilyen hírlapban vagy magazinban ilyen terjedelemben megjelenhet. Rákérdeztem hát. Végre a riporter kellő részletességgel válaszolt. Ő ugyan valóban az El-Khabar Budapesten működő munkatársa (az elején az ő nevét és a lap nevét is összetévesztettem...!), de az interjút nem a lapja részére készíti, hanem a Páduai Egyetem bázisán zajló Atlantic Studies: Literary, Cultural and Historical Perspectives elnevezésű kutatóprogram részére. Az anyag angolra fordítják és archiválják későbbi feldolgozás és elemzés céljából. Publikálásra egyelőre nem is kerül. Ez kicsit kedvemet szegte, csak az vigasztalt, hogy előre kikötöttem: a magyar nyelvű megjelentetés jogával én rendelkezzek. Igaz, mivel csak itt közlöm, ez csupán újabb internetes jelenlétet jelent.

Megjött Székesfehérvárról A határon túli magyar irodalom hete c. rendezvénysorozat meghívója (LÁSD). Kicsit az akasztott hóhér szerepében érzem magam, ugyanis az első témakört én javasoltam a rendezőknek. Elfogadták, mi több, felkértek előadónak, úgyhogy most főhet a fejem, hogy abban a témában, amelyben mások okos véleményét meghallgatni szerettem volna, magam mi elméset mondjak. A rendezvény főhoppmestere, Dr. Arató Antal címzetes igazgató úr, vagyis Aratóni kedves barátom arra is megkért, ajánljak előadót magamon kívül is Kárpátaljáról, továbbá Erdélyből és a Vajdaságból. Illetve Magyarországról is valakit, aki teljeskörű ismeretekkel rendelkezik a határon túli magyar irodalmak internetes jelenlétéről. Idehaza Horváth Csaba foglalkozik most hasonló felméréssel, ő már vállalta, hogy számba veszi a kárpátaljai honlapokat. Erdélyből Szabó Gézát (Erdélyi Terasz), a Vajdaságból Beszédes Istvánt (zEtna webmagazin) ajánlottam, Mo-ról pedig Andrassew Ivánt mint internetes ősgurut. Bizom benne, hogy el tudják fogadni a felkérést; remélt jelenlétükben egyben biztosítékát látom annak, hogy a nemzeti identitás és irodalmaink internetes jelenléte közötti összefüggésekről valóban érdemben tárgyaljunk.

Csönge jobban van, jelentette a csetszobámban, miközben egy órácskát ma is diskuráltunk ott.

Csönge megbetegedett a sárospataki táborban. Többször is megáztak kirándulások közben, és tegnap reggel lázzal ébredt. Mi persze azonnal menni akartunk érte, hogy hazahozzuk, de lebeszélt. Az egyik szobatársa is rosszul lett, mára a harmadik is belázasodott. Elvitték őket a dokihoz, megállapította, hogy be van gyulladva a torkuk, felírt egyből antibiotikumot. Ezt a hülyeséget nem először tapasztalom: jószerével azt sem tudják, mi a baj, egyből durrbele valami -cilint vagy -micint. Aztán ha nagyobb a baj, akkor már nem hatnak. Az az igazság, hogy mi itthon a két gyerek mellett elég jól kitanultuk a gyermekorvoslás abécéjét, és azt is, hogy ne pánikoljunk. Hüléssel, torokfájással, de még kisebb influenzával vagy légcsőhuruttal se szaladunk orvoshoz: lázcsillapítás, gyulladásgátló, vitamin, sok folyadék, ágymeleg, gargalizálás, borogatás, inhalálás, méz, mustárlap, gyógyteák. Ha makacsabb a dolog, akkor persze orvost hívunk, de leginkább csak azért: a tüdőt meghallgassa. Szinte mindig egy az egyben jóváhagyja az Éva által előírt kezelést. (Nota bene: előfordult, hogy orvosnő sógornőm Évától kért tanácsot, amikor gyereke megbetegedett...) Az ukrán medicina infrastrukturája botrányos, de mondjuk a túlgyógyítás, túlgyógyszerezés legalább nem jellemző rá.
Csöngével ma hosszan csetteltem, láza alig, közérzete jó, kis fejfájás; meggyőzött, hogy ne menjünk érte. Már amúgy is csak két nap van hátra a táborból. De az imént azt sms-ezte, hogy karanténba helyezték őket...

Most olvastam el, bár Éva napok óta emlegeti, a múlt heti ÉSben György Péter Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország c. írását a magyar Néprajzi Múzeum A kitalált hagyomány. Az aratóünneptől az új kenyér ünnepéig c. kiállításáról (LÁSD). Roppant tanulságos olvasmány, mint ahogy bizonyára az lehet maga a kiállítás is. A szerző a kitalált, konstruált hagyományok valósággá, mítosszá válásának elkerülhetetlenségéről beszél, arról, hogy manapság is él az ilyen hagyományok iránti éhség, az ünnep és közösségben való időzés iránti lebírhatatlan indulat és vágy. Él akkor is, ha sokszor nyilvánvaló, hogy „amit naivan bárki nemzeti hagyományként látna maga előtt, semmi egyéb ..., mint a politika kapcarongya.”

Tegnap a TV-ben Milos Forman 1981-es Ragtime c. filmje. Gondolom: tanulmányok és kritikák, talán monográfiák is születtek a műről, de bevallom, én egyet sem olvastam, és ma az interneten sem találtam egyetlen egy magyar nyelvű értékelést sem. Így nem igazán tudtam megerősíteni azt a tegnapi felfedezésemet, hogy a zongorista Coalhouse Walkert a szerző (E.L. Doctorow) voltaképpen a Kleist novellából ismert (és Sütő András remekében, az Egy lócsiszár virágvasárnapja c. drámájában is megörökített) Kolhaas Mihály legendás alakjáról formázta. A törvénytisztelő kisember a maga pici igazságának a védelmében szembekerül a legfelsőbb hatalommal - a Ragtimeban mindez a tizes évek Amerikájában a négerkérdésbe ágyazottan, számos izgalmas mellékszállal. Nagyon tetszett a film, szerintem mestermű akkor is, ha nyilván sokat lehetne fanyalogni egyes „hollywoodiságokon”. (Ez a fanyalgás már-már kötelező értelmiségi hagyomány sikerfilmek esetén.)

Ugyancsak a tévében, késő este, beszélgetés a Tudósklubban Trianonról, a kérdéskört övező mítoszokról, hiedelmekről. Az egyik résztvevő történész (a neveket sajnos nem jegyeztem meg) azt mondta, nem az a baj, ha történelmi mítoszok, legendák születnek, hanem az, ha ezekre hamis történelmi tudat alapul.

Megjött a Tokaji Írótábor meghívója és programja (olvasható méretben lásd). A fő téma: Mai magyar irodalmi lapok – értékek, szerepek, körülmények. Az előadók rangosak, a folyóiratkultúra jó ismerői. Ami talán egy picit furcsa: kevés folyóirat „saját” képviselőjét látom köztük, és hát mondjuk azt sem tudni pontosan, miért éppen ők. Másokat nem kértek fel vagy nem vállalták? Képviselteti magát pl. az Alföld, kiadója révén a Kortárs és a Magyar Napló, de senkit nem látok a Forrástól, Tiszatájtól, Bárkától, mint ahogy a Holnaptól vagy a 2000-től sem. Egyetlen határon túli magyar folyóirat képviselője sem tart előre meghirdetett előadást! Nem tudni, szó esik-e majd az internetes irodalmi orgánumokról; valószínűleg igen: lehetséges, Keresztury Tibor a Literát, és nem az Alföldet személyesíti meg a csapatban. A szervezők szűk másfél napot szántak a témára: az első nap délutánján az előadások hangzanak el, a második napon pedig kerekasztal-tanácskozás lesz és vita. Fogalmam sincs, az utóbbiakon kik fognak megszólalni (és kik cserélik fel az előadótermet hűs borkimérésekre), de látatlanban borítékolni merem a leggyakrabban szereplő témát: Jaj-jaj, nincs elég pénz a lapunkra! Jaj-jaj, rossz a pályázati rendszer! Jaj-jaj, a kulturális kormányzat nem szeret minket! Ebben majd jól egyetért mindenki, senki sem lesz ott a kormányzat részéről, aki bármit is tehetne (vagy akár csak mondhatna) az ügyben, lehet, hogy még az NKA folyóiratkollégiumától sem hallgatja meg senki a temérdek panaszt. Aztán jól elfogadunk egy zárónyilatkozatot, benne több figyelmet, pénzt, paripát, fegyvert követelve az irodalmi lapoknak... - és minden marad a régiben. Ja: természetesen valaki szóváteszi majd, hogy Pesten nem lehet hozzájutni az erdélyi lapokhoz, Erdélyben a felvidékiekhez, Felvidéken a vajdaságiakhoz, Kárpátalján semelyikhez. Erről 14 év óta szünet nélkül beszélünk mindnen látható eredmény nélkül. Megint lesznek nagyszerűbbnél nagyszerűbb ötletek, ez a téma is belekerül a zárónyilatkozatba, és ebben az ügyben sem lesz semmilyen változás.
Első este Csokonaira emlékezünk, Kobzos Kiss Tamás fog énekelni és kobzolni - ennek nagyon örülök. Amellett, hogy nagyon szeretjük azt, amit csinál, Tamásról kellemes személyes emlékeink is vannak. Háromtagú csapatukat vagy tíz éve én kalauzoltam végig néhány kárpátaljai helyszínen. És mivel Zita barátunknak épp ittlétük idejére esett a születésnapja: elvittük ajándékba a 3 előadót. A vacsora után rögtönzött kis műsorról készült hangfelvételt azóta is gyakran meghallgatjuk Évával.
A második tokaji estén a születésnapi köszöntések után lesz a szokásos borkóstoló. Erre én jófajta sörrel szoktam készülni. Magamról még azt a legendát is terjesztem, hogy egyszer a Rákóczi-pincében, amikor aszuval kínáltak, megkérdeztem: „És tessék mondani, sör nincs?”
Az utolsó nap délőttjén a másnapos írók Csokonai-emléktáblát avatnak, majd az új témájú délelőtti tanácskozáson bóbiskolva felkészülnek a déli zárófogadásra. Az egyenesen a debreceni Bikából hozott töltött káposzta körülrajongása után mindenki azzal búcsúzik a többiektől: jövőre veletek ugyanitt. Ezt az igéretet a legtöbben be is tartják: kit az irodalom vonz, kit a bor, kit a társaság.
Az idei lesz a XXXI. írótábor.

Tegnap Gábor látogatása. Voltaképp azért hívtuk el, hogy megköszönjük neki Kolos korrepetálását, nyilván nem kis része van az általa átadott tudásnak abban, hogy az ifiúr bejutott egy magyarországi felsőfokú tanintézetbe. Egyszersmind búcsúzni is jött: szeptembertől Óbudán tanít. Éppen tízszer annyi lesz a fizetése, mint itthon...
Hosszan és sokmindenről beszéltünk, többek között az információs társadalom hatásáról: nemzeti identitásra, személyiségfejlődésre... Egy ponton azt találta mondani: roppant tetszik neki egy nemrégiben olvasott megközelítés, amely szerint az információdömping közepette a tanár nem egyéb, mint harmadfajú Maxwell-démon.
Hát bizony, nem kapcsoltam azonnal, emlékeztetnie kellett Maxwell gondolati kísérletére. Aztán persze beugrott.

Kísérlet előtt:
Kísérlet után:
meleg gáz	hideg gáz

A feltételezés szerint ha gázt tartalmazó két tartály összekötő nyílásába olyan lényt tudnánk helyezni, amely az egyik irányba csak a lassúbb molekulákat, a másik irányba pedig csak a gyorsabbakat engedné át, akkor ezáltal az egyik tartály felmelegedne, a másik lehűlne, akár gőzgépet is működtetnénk általa. Elméletibb megfogalmazásban: a termodinamika második főtételének ellentmondva munkavégzés nélkül csökkenthetnénk a rendszer entrópiáját, semmiből keletkező energiához jutnánk.
A fizikusok később jöttek rá arra, hogy a démon „működtetéséhez” információt kellene közölni vele, amely alapján a gyors és lassú („meleg és hideg”) molekulákat megkülönböztethetné, az információ megszerzése és közlése pedig éppen annyi munkavégzést kívánna, mint amennyit a hőmérsékletkülönbségből nyerni lehetne.
Az információ és az energia tehát egymás ekvivalensei - tudjuk ezóta.
Állítólag sci-fi szerzők alkották meg a másodfajú démont, amelynek az lenne a funkciója, hogy az információt felfogja és közölje az elsődleges démonnal. Nos, a tanárember pedig, mondta Gábor, az a harmadfajú démon, aki a Világmindenség információtengeréből a másodfajú részére kiszűri az éppen szükséges információt.
Tetszett a dolog, ma – egésznapos migrénem közepette – kicsit utánanéztem. Megtaláltam azt a cikket, amely a harmadlagos démon kifejezést a tanárra értve bő hat éve „bevezette” (LÁSD). El is olvastam. A tanár „démoni” funkciójáról nem sok szó esik benne, a szerző (Buda Mariann) jószerével csak az elején dobja be a fogalmat, szó se róla, eléggé hatásosan és figyelemfelketően. Magáról a cikkről vegyes véleményem alakult ki (ez itt most nem érdekes), a tanári szerep értelmezésén azonban hosszan eltűnődtem.
Nos, van itt egy kis tévedés, nézetem szerint legalábbis. A hírközlésben is előbb van a mindent felfogó antenna, és aztán a kívánt hullámhosszt kiszűrő rezgőkör. Ha a másodfajú démon az információ vevője, befogója, akkor a szűrés nem elé, hanem mögé kell. Vagyis a szelektáló tanárdémont az elsőfajú és a másodfajú közé kell beiktatni. A neve lehet mondjuk másfeledfajú.
A harmadfajú nem az, aki szelektál, hanem inkább az, aki előállítja, rögziti és elindítja az információt. Vagyis például a tudós és az író.
Ki is húztam magam büszkén azonnal.