Új glosszám az ÉS-ben

A július 29-i Népszabadságban cikkem Orbán Viktor kárpátaljai szerepléseiről: A megkongatott nemzetstratégia

27-i jegyzetem a Magyar Hírlap Online-ban

Múzsák és mázsák címmel megjelent önálló oldalam a KISzóban

Kávé hármasban című írásom a DogitalAge c. lapban

A KISzó júl. 19-i száma leközölte ÉS-glosszámat

Nem kárpátaljai, hanem irodalmi
avagy diszlokációval elkerülhető-e a helybéliség 22-es csapdája c. írásom az Új Holnapban

A számítógép
ördöge c. írásom a DigitalAge-ben

Glosszám az ÉSben

C a p i

hozzászól

blogring

Onagy-szemle

í r á s a i m

Hírek Kárpátaljáról:

Előbb nagya bejegyzésén a Fórumban (lásd a 60. bejegyzést), aztán Capi őszinteségén és komolyságán hatódtam meg. Oskolai barátomat voltaképp azért hívtam ide, hogy egy kis lazaságot hozzon a Manzárdra. Most meg rábeszéltem, hogy írjon valamit magáról, erre olyan önvallomást rittyentett, hogy teljesen elérzékenyültem.
Hát igen, a régi iskolai faliújság, Capi műhelye az áruház emeletén...
Közvetlenül az ajtónál egy próbababa állt, amolyan kirakati gipszbábu, amelyre ruhát lehet húzni. De ezen nem volt. Ahogy beléptem oda Capit meglátogatandó, mindig visszahőköltem: azt hittem, rányitottam egy egy pucér emberre. Amikor már sokadszor jártam ott, elhatároztam, felkészülők a látványra. Amint mentem fel a lépcsőn, készítgettem magam: majd, ha lenyomom a kilincset... Aztán benyitottam - és ugyanúgy visszahőköltem, mint először. Végül panaszt tettem Capinál, csak mosolygott, de amikor legközelebb meglátogattam, állig felöltöztetett bábu fogadott, gázálarcban, fején tányérsapkával. Sokkal ijesztőbb volt, mint az ártatlan meztelenség.
Szívesen jártam oda, szerettem a festékszagot, elnéztem, ahogy barátom boszorkányos gyorsasággal fest papírra, vászonra, hajlít papondeklit, vág, illeszt, ragaszt, készít pannót, kollázst... A csillár egy kiluggatott színes napernyő volt, a falon a Beatles-lemezek borítójáról készített másolatai. Ja és Cini, a fehéregér! Egész kis zárt birodalmat épített neki dobozokból, csövekből, mindenféle ócska holmiból. A „háza” egy Dzintars-rádió fadoboza, az elülső panel helyére üveglapot illesztett, innen vezettek a több méter hosszú járatok más dobozokba, így a madárkalitkából átalakított etető- és itatóhelyre is. Itt nyitni lehetett a rácsot, Cini szívesen bújt a benyúló tenyérbe, ha kivettük, mászkált rajtunk, asztalon, padlón. Azt hittem, egyszer majd úgy végzi, hogy amikor szabadon van, beleesik valami festékbe vagy acetonba, esteleg agyontapossuk. De nem.
Egyszer reggel Capi arra érkezett, hogy a ketrec ajtaja nyitva, és Cini az ajtótól egy arasznyira kivülről bedugott fejjel, fennakadva és megfulladva a rácsban. Sokáig nem értettük, mi történhetett, aztán megfejtettük. Rosszul lehetett bezárva a kis csapóajtó, Cini kiszabadult biztonságos birodalmából, aztán megunta a nagy szabadságot, vissza akart menni a rabságba, de nem találta az ajtót, pánikba esett, és igyekezetében, hogy visszajusson, vesztére beerőltette a fejét a rácson. Nem a szabadulásba, hanem a visszamenekülésbe pusztult bele.
Miért is meséltem most ez el, nem tudod, Capi?

Kolos mától jogosan vezetheti az autónkat. Persze majd a sajátját is, ha egyszer lesz neki. Évának még régi típusú jogsija van, a Kolosé már mindenféle nemzetközi szabványoknak megfelel, kis hologramos kártya, egészen helyes darab.
Hát ezt is megértem. Érdekes: én a felnőttség komolyabb jelénék látom, mint azt, hogy leérettségizett, hogy elmúlt 18 vagy hogy egyetemi polgár lett.
Déry valamelyik regényében, talán a Kedves bópeer...-ben szerepel egy jelenet. A főhős akkor döbben rá arra, hogy ő már vénember, amikor először látja az unokája fülyijét felállni. Hát ez esetemben még odébb van, de most az én büszkeségembe is vegyül valami ilyesmi.

Bármilyen öreg is vagyok, mai kedves 81 esztendős vendégünket mégis kizárólag Karcsi bácsinak tudom szólítani. A Kárpáti Igaz Szó volt főszerkesztő-helyettese, apám barátja, az éppen egy évtizede Izraelben élő Lusztig Károly látogatott „haza”. Jövetelének praktikus oka eléggé sajátos. Felesége, aki keresztény létére annak idején fő szorgalmazója volt az áttelepülésnek, tíz esztendő után most visszatelepül Ungvárra - férje nélkül (merthogy Karcsi bácsi marad). Az ugyancsak idős asszony döntésének legfőbb oka: nem tudta megszokni, hogy Izraelben soha nem esik a hó.
Jogos.

Tegnapi kis írásomra a Magyar hírlap Online-ban (link jobbra) tucatnyinál is több hozzászólás érkezett. A legjellemzőbbnek ezt a földrajzi magasröptöt találtam: „Menj inkább haza Európába, valahova New York, vagy Tel Aviv mellé!”.

Népszabadságos cikkemre két levélbeni gratulációt kaptam, egyikben ezekkel az óvásokkal: „De vigyázz! Ezek nem felejtenek és nem bocsátanak meg semmit. És végképp nincs humorérzékük, ahhoz túl komolyan veszik magukat. Meg hogy valaki élcelődjön velük!” Igen, valahogy így gondolom én is, ám azok pedig azt veszik zokon, hogy még ezek ellenében sem állok közéjük.

Megnéztem a legutóbbi Árgust a neten, hátha van valami Péntektől/ről, hogy miért mond le a főszerkesztőségről. Nos, van egy leköszönö szép üzenete, de bizony nem tudtam meg, neki lett-e elege a dologból vagy valamilyen nyomásnak engedve távozik. De legalább elköszön, és következő számban az új főszerk meg. nyilván beköszön majd. Onagynál a folyóiratszemlében ellenben azt olvasom, ugyanezt az Irodalom Visszavág első Tomkiss-nélküli számában nem tették meg. Vajon miért?

Gál Sándor izgalmas naplója a Forrás július-augusztusi számában. Ugynitt Ryszard Kapuściński esszéjének folytatása. A felvetésre, hogy mi jellemzi leginkább „bolygónk mai állapotát”, három tényezőt jelöl meg: a békét, a demokráciát és a fejlődést. Úgy véli, hogy minden ellenpélda ellenére a föld lakosságának döntő többsége békében, demokráciában és fejlődés közepette él. Állítja ezt annak ellenére, hogy igen sokszor igen hosszú időt töltött a fekete Afrikában. A poén úgy kívánja, rákérdezzek: vajon járt-e Ukrajnában?

Éva elkezdte olvasni DGy tanulmányát a kárpátaljai autonómiatörekvésekről. Rövidesen abba is hagyta. Azt mondta, ahhoz, hogy érdekelje, vagy neki kellene ehhez a témához jobban értenie, vagy DGynek.

Mióta szerencsétlen Cserháti meghalt, egyvégtében a számai szólnak az összes csatornán. Ha életében nem tett eleget, most már nem tehet semmit az ellen, hogy ne a Kicsi, gyere velem rózsát szedni és a Boldogság, gyere haza c. émelyítő giccsekkel helyezze el magát a jobb sorsra érdemes elvetélt tehetségek Panteonjába.

László Zsolt telefonhívása az Árgusból. Rovatvezetőként verset kért a szeptemberi számba. (Megtudtam, hogy Péntek Imre távozik a főszerkesztői posztról.) Kis gondban vagyok, nincs publikálatlan versem. Augusztus 10-e a határidő. Addig persze megírom, de nem szeretnék rutinból eleget tenni a felkérésnek. Létezik az írói jártasságnak egy olyan szintje, amelyen az ember kis önerőszaktétellel már hozzáértésből, belső késztetés nélkül szinte bármit le tud gyártani: verset, novellát, tárcát, jegyzetet. Ilyen szövegek képezik a magyar folyóiratirodalom tetemes részét. Az igazán tehetségesek persze még ez esetben is élvezhető szövegeket hoznak létre, a kevésbé azok ellenben teljesen érdekteleneket, amelyekről messzire süt a honorhajhász iparosigyekezet. Ennek a kísértésnek én mindeddig ellenálltam, ha rossz volt az írásom, akkor nem ettől. Talán most is sikerül a csapdát elkerülnöm, pláne, hogy a honorhajhászás az Árgus esetében erős utópia lenne.

Olvasom a Magyar Hírlap On-line kiadásának egyik friss cikkében (lásd), hogy az EU-ba most csatlakozó 10 ország közül Mo-n (és Észtországban) a legnagyobb azoknak a száma, akik csak nemzeti identitásuk által határozták meg magukat (39 %), és Mo vezet a maga 92 %-ával (!!) az erős nemzeti identitásúak között. Érdekeltek a részletek, pl. az, pontosan hogyan tették fel a kérdéseket a felmérést készítők, így utánamentem a forrásnak. A Magyar Gallup Intézet honlapján (lásd) bővebb a tájékoztatás (és 5 elemzés is társul hozzá), de a pontos kérdéseket így is egy összevont mondatból kellett visszakövetkeztetnem. Eszerint ezek így hangozhattak:

A közeli jövőbe tekintve Ön saját magát:

1) csakis magyarnak
2) magyarnak – és európainak
3) európainak – és magyarnak
4) csakis európainak tekinti?

Így már világos, hogy az 1)-est választók teszik ki a 39 %-ot, és az 1) + 2) csoport együttesen adja a 92 %-ot, őket nevezhetni erős nemzeti identitásúaknak.

Az elemzések a 15 EU-tag, a 2004-ben csatlakozó 10, és a várakozólistán szereplő 3 ország adatait vetik össze. A legizgalmasabb közlés: A huszonnyolc ország közül egyedül Magyarországon nem mondta senki, hogy magát csakis európainak tekinti.
Tanulságosnak találom a politikai hovatartozás szerinti megoszlást. A MHírlap csak ezt közli: a csakis nemzeti identitásúak az ellenzékiek között vannak többségben, a különbség mindössze 3 %. Az ellenzékiek körében 39, a kormánypártiak körében pedig 36 % a csakis nemzeti identitásúak aránya. A Gallup-elemzés ezt megtoldja a következővel: Ha együtt vesszük szemügyre azok arányát, akik csakis nemzeti, valamint akik nemzeti és (második helyen) európai identitásúnak tekintik magukat – azaz 1)+2)=erős nemzeti identitású csoport –, akkor azt látjuk, hogy a kormánypártiak (94 %) egy százalékponttal nagyobb arányban rendelkeznek erős nemzeti identitással, mint az ellenzékiek (93 %).
Kedves jobboldal, talán ideje lenne hát abbahagyni az idegenszívűsezést.

Éva szerint egy teljesen fölösleges és érthetetlen magyarázat:

Kronológiai problémáim vannak. Az időrendi folytonosság és az ok-okozati összefüggések ellentmondásba kerültek egymással... Onagy 3 nap késéssel kommentálta 22-i jegyzetemet. Amikor megjelent az oldalán, én mégis az oldalfőre raktam itt nálam, mert ha leteszem a mélybe a 22-i naplómhoz, talán észre sem veszi senki (azok semmiképp, akik mindig csak az újat olvassák). Így került a 25-i fölé, hogy szem előtt legyen. Aztán láttam, a kortárs irodalmi fórumban ajánlja egy másik oldalát, ezt még este belinkeltem, de csak ma reggel tettem fel. (Tegnap nem írtam naplót, de felraktam az interjú 4. részét.) Az imént pedig megkaptam Capi naplóját, amelyben reagál az interjúra, Onagy commentjére és a külön belinkelt oldalára. Ez idáig rendben is lenne, de mindezen közben Onagy tegnapi, 25-i naplómra is reagált (bizonyára ma hajnalban) - de ezt csak most, dél felé láttam meg oldalán. A friss mellett fennhagyta a korábbi kommentárt is, és elé nem a reagálásának a dátumát tűzte be, hanem a reagált naplómét, mint ahogy ezt tette mai jegyzetével is. És ezzel nagy fejtörést okozott nekem, nem tudtam eldönteni, hogy most az ő jegyzeteit a keletkezésük szerinti vagy a hivatkozott naplóm szerinti időrendi helyükre illesszem el, és ha az utóbbit választom, akkor szövege „vigye-e magával” a Capi-reagálást. Nem viheti, hiszen utóbbiban a később keletkezett (és felülre belinkelt) Köz(orál)-oldalra is van utalás. Csak nem kerülhet mélyebbre egy reaglás, mint az, amire reagál!
Lám, az ok-okozati összefüggések milyen komoly háborgást okoztak az idő folytonosságán!
Végül abban a sorrendben hagytam mindent szöveget, mint ahogy énhozzám eljutottak, mindenhez a saját keletkezési dátumát írtam, és azt is feltüntettem, amire hivatkozik. Felteszem, hogy így minden olvasóm eligazodik köztük. Azt pedig szinte biztosra veszem, hogy fentebb vázolt probléma rajtam kívül senkinek nem okozott volna gondot.

Újra elmaradtam az interjú-válaszaimmal. Úgy terveztem, minden héten lezárok egy nagyobb kérdéskört, de már legutóbb is csúsztam egy napnyit, most meg majd teljes hetet. Talán holnapra mégis elkészülök a nagyjából 1974-81 közé eső időszak jellemzésével. (előzmények)

Több mint másfél hónappal ezelőtt jelent meg a KISzóban hosszabbacska publicisztikám – és ma kaptam rá az első írott formájú reagálást. Őszintén szólva azt vártam, hogy vitát indít, lesznek rá reflexiók mind a „hivatásos magyarok”, mind az olvasók részéről. De semmi. Kőszeghytől is kérdeztem: a munkatársak körében megbeszélték, de külső véleményekről nem igazán tudnak. Én eddig mindössze két telefonhívást kaptam, az egyiket egy, a másikat másfél hónappal a megjelenés után, ezek jobbára elismerőek voltak, bár az első esetben kifogásként megfogalmazott, hogy jó-jó, de miért nem mutatok kiutat. A második hívó azt üdvözölte, hogy elmélyülten és sokoldalúan foglalkoztam a témával, illetve azt, hogy egyáltalán megszólaltam a lapban. (Az elismerő szavak megfogalmazója úgy emlékezett, hogy én annak idején, jó tíz éve fogadmat tettem arra, nem publikálok. Ez nem pontosan így történt. Akkor csupán egyesztendős önkéntes szilenciumot szabtam magamra amiatt, hogy ocsmány nyilatkozatháború indult a lap hasábjain, ha jól emlékszem, a BMKSZ-nek a KMKSZ-ből való kiválása okán. Aztán egyszerűen úgy maradtam. --- A kölcsönös pocskondiázás egyébként most még nagyobb!)
Tehát az első írásos reagálás: B. B. nyugdíjas pedagógus barátunk magánlevele. Ő is furcsállja, hogy „mindenki elment” a cikkem mellett, szerinte ez része a „perifériára szorításomnak”. Egyetért véleményemmel, hogy a rövid távú gondolkodás és az önös érdekek felgyorsítják a magyarság felmorzsolódását, nyilván az sem használ semmilyen ügynek, hogy „a két civilszervezet fel akarja egymást falni”. Az agyelszívásra vonatkozó megjegyzésemet adatokkal erősítette meg. Az írja, három évvel ezelőtt látta egy orvoskonferencia anyagában annak a 250 orvosnak a nevét és címét, akik Kárpátaljáról települtek át Mo-ra. Ma szerinte háromszázan is lehetnek. („Beregszászban alig van magyar orvos.”) Saját adatai és becslései alapján a pedagógusok esetében ez a szám legalább 350. Csak az ő falujából 30-an mentek el… Igaz, olyan nagy szükség nincs is rájuk, szeptemberben a korábbi 30-40 helyett az idén 13 gyerekkel indul az első elemi…
Reagált glosszámra is. Szerinte Toldi Kovács Miklós nem vendégoldallal mutatja Buda felé az utat, hanem úgy viszi a vállán a rönköt, mint Lenin az emlékezetes munkaszombaton: ő, az alacsony, középen, két magasabb munkás pedig a végeken.

Kolos minden bizonnyal Veszprémben lesz főiskolás, programozó matematikusi szakon. 91 pontja az elsődlegesen megcélzott Debreceni Egyetemre kevésnek bizonyult (itt igen magas, 96 lett a ponthatár, jóval több más hasonló helyeknél; magas ahhoz képest is, hogy ez elmúlt három évben ugyanide 90 alatt volt). Szegedre és az ELTÉre is elég lenne a 91, de ott nem az egy programozás-vizsga alapján számolják a pontokat, hanem beszámítják a matekvizsgát is, és az Kolosnak nem sikerült valami fényesen. A Veszprémi Egyetem tanárképző karának programozó matematikusi szakán azonban, ahová szintén jelentkezett, 79 a csak informatika-vizsga alapján meghatározott ponthatár, ide tehát bőven elég a 91. (Itt még azt kell tudni, hogy Kolosnak, mint határon túlinak, nincsenek hozott pontjai.)
Egyik szemünk siratja Debrecent, másik ránevet Veszprémre. Bár ennél azért bonyolultabb a helyzet. A debreceni képzés ugyanis államilag finanszírozott, így Kolosnak ösztöndíjat kellett volna pályáznia, mégpedig idehaza. A döntést a különböző társadalmi szervezetek küldötteiből álló helybéli ösztöndíjbizottság hozza, adott kvóták alapján. Tekintve, hogy a programozói és számítástechnikai szakokra bejutottakra hány odaítélhető ösztöndíj jut, és tekintve Kolos papájának népszerűségét a társadalmi szervezetek prominensei körében, joggal lehettek erős kétségeink. Veszprémbe ellenben eleve csak költségtérítéses képzési formára fogadták el a határon túliak jelentkezését, így Kolosét is. Ami azt jelenti, hogy fizetnünk kell a tandíjat és fiunk természetesen saját költségén fog lakni, étkezni, közlekedni Veszprémben.

Ennek okán szemeim állapota úgy módosul, hogy az egyik sír, ha az előkalkulált összegre gondolok, a másik viszont nagyon felszabadultan nevet azon, hogy semmilyen kárpátaljai magyarságszervezet, bizottság, kuratórium, tanács, egylet döntésétől nem függünk, nem kell se pályázni, se – ne adj isten – bárki kegyét keresni, se az esetleges kedvező döntés kötelezettségeit viselni. Inkább Veszprémben lenni önköltséges farkasnak, mint Debrecenben ösztöndíjas házőrzőnek. (Kiváncsi vagyok, hogyan ideologizálnám meg a dolgot, ha éppen fordítva történt volna...)

[Kolossal, személyiségi jogaira utalva és hozzájárulását kérve a közléshez, elolvastattam a fentieket. Rábólintott, majd a határon túliakra vonatkozó felvételi szabályokat és a vonatkozó pályázati rendszert illetően ezt mondta: „Egyébként pedig csókoltatom a mindenkori magyar kormányt”.]

Semmiképpen nem szeretném, ha Capi visszavonná a Túrórudit (2003.07.22.), ezért nem akarok visszatérni Tomkiss folytatásos webkritikájára, no meg azért sem, mert a) felismerhető szempontok nélkülinek; b) roppant felületesnek; c) helyenként kifejezetten rosszindulatúnak és igaztalannak találtam az egészet. Onagynak egy megjegyzését szeretném cáfolni csupán. A tomkissi „folyóiratszemle” egy állításához, hogy a Hatodik Síp megszűnt, ezt fűzte hozzá: az Ungparty viszi tovább a 6.síp szellemiségét. Erről nem tudom eldönteni, dicséretnek vagy kritikának tekintsem-e, de hogy igaznak nem igaz, azt a kijelentést megkockáztatom. Bizonyítani persze nehezebb lenne, hiszen definiálni, leírni, jellemezni és elemezni kellene egyrészt a Hatodik Síp, másrészt az UngParty szellemiségét, erre itt és most nem vállalkozhatom, már csak azért sem, mert egyfelől a Hatodiknak két különböző korszaka volt (1989-93; 1993-99), másfelől meg azért, mert a kalapból nem lehet kihagyni a Pánsípot, amely pedig éppenség négy egymástól gyökeresen különböző „szellemiségen” át jutott el odáig, hogy az UngParty szépirodalmi alrendszerét képezze. (Csak emlékeztetőül: 1 - családi magazin (1993-95); 2 - irodalmi (majdnem posztmodern) folyóirat (96-99); 3 - összegző mindenes almanach (99-2001); 4 - digitális iratfolyam (2001-2003). A Pánsíp tehát még önmaga szellemiségét sem folytatta, nemhogy a Hatodik Sípét! Az UngParty és annak főszerkesztője szerény személyemben pedig éppen azért lett kiátkozott Kárpátalján, mert nem vitte tovább, hanem megtagadta a Hatodik Síp szellemiségét, 180 fokban ellene fordult. Onagy állításának tehát pontosan az ellenkezője igaz. Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy mindkét orgánumnak én voltam az életrehívója.

Tegnapelőtti naplójegyzetemnek (lásd) megvolt a hatása...
1) Felpezsdült a vita a fórumban: előbb „magáról a dologról”, aztán egyebekről is, identitásról, a függetlenség áldatlan és áldásos állapotáról, másegyébről. „helyettes greben” (akivel mostanában kifejezetten jóízű vitákat folytatunk) úgy találta, hogy mindenkivel pofozkodom (lásd a Fórumban a 730. üzenetet) és ez bizonyára nem a legjobb módszer függetlenségem megtartására. Ezt én persze másképp gondoltam, mondván, hogy amit csinálok, szerintem más műfaj. Egy: glosszát, naplójegyzetet írni: kis fricskák. Az élc, még ha vitriolos is, nem pofon, csak fricska, koki, szúnyogcsípés. Kettő: az elemző publicisztika, az írói esszé, a szakmai műbírálat az éles kritikai hangnem ellenére sem pofozkodás. Én ezt a kettőt művelem többnyire, szerintem mindkettőnek van létjogosultsága. A köztéri pankrációban való részvételnek pedig még a látszatát is szeretném elkerülni. Hiszen éppen ezért „hisztériáztam” 19-i naplómban. „helyettes greben” azonban úgy találta, ezt a látszatot mostanában nem nagyon sikerül elkerülnöm.
2) Capi tegnap elég nyersen beszólt: 2003.07.20, kifejtve, hogy ha egyszer beleütöttem orromat a politikába, akkor ne finnyáskodjak büdössége miatt. Nos, én azt hiszem, glosszát vagy jegyzetet írni egy politikusról egyáltalán nem jelent „résztvételt a politikában”; ha az írás negatív, akkor inkább a politikai szerepvállalás taszító voltára hívja fel a figyelmet - gondolom én.
3) Kőszeghy Elemér felhívott telefonon. „Kibeszéltük” a dolgot, ígéretét vettem, hogy előzetes egyeztetés nélkül nem közli másutt megjelent írásaimat. Azt is mondta, akár le is hozná kérdéses naplójegyzetemet. Ebbe örömmel beleegyeztem, hiszen eredetileg kérni is akartam egy a jegyzetemhez hasonló tartalmú, de hivatalosabb hangnemű kis „sérelmezést” - de ettől Éva tanácsára eltekintettem. Azt hiszem, mégis örülnék, ha leközölné akár azt, akát a naplót (de szerintem nem fogja...).

Úgy látom, sokakkal nehéz megértetnem, mi zavar ebbed a dologban ennyire engem. Sajnálom, de a ma is nekem szegezett általános „igazságot”: „Az ellenségem ellensége a barátom” – én semmiképpen nem tudom elfogadni, nálam ez egészen másképp működik. A sok feszültség és horzsolódás ellenére se igen tekintek senkit ellenségemnek. Az ellenséget gyűlölni illik, kitartás, elszántság, munkabefektetés kell hozzá. Ilyen energiákat én mások ellenében már csak puszta önzésből sem szoktam felszabadítani! (Ha néha ki is csap a szelepen egy-egy indulat, azonnal elzárom a csapot: kár a gőzért.) A módszeres ellenségeskedéshez egyszerűen nincsenek meg az alkati energiaforrásaim és -tartalékaim. Általános napi állapotomban tartalékra vagyok állítva, ebből nem futja gyűlölködésre. Ami többlettel ehhez képest rendelkezem, az arra elég, hogy magamat egyberántsam és kondícióba hozzam azokra az alkalmakra, amikor igazán fontos dologgal foglalkozom: írok (vagy írni próbálok). „Az ellenségem ellensége a barátom” elvvel ezen felül azért sem tudok mit kezdeni, mert a barátaimat sem eszerint válogatom. Amikor a 70-es évek közepén bekerültem az irodalomba, apám pl. elvárta volna, hogy hozzá hasonlóan én is ellenségemnek tekintsek sokakat; ehhez képest én összebarátkoztam velük (más kérdés, hogy húsz évvel később újra eltávolodtunk egymástól, de ez egészen más okból történt). Az „akolmelegből” éppen azért lett elegem évekkel ezelőtt, mert nem tudok „csapatban gondolkodni”, nem tudok felértékelni valamit csak azért, mert a mienk, és leszólni valami mást, mert az meg nem. Fenntartom jogomat a szabad és független véleménynyilvánításra, arra, hogy ne valamiféle csoportszellem vagy külső elvárás, hanem saját értékítéletem szerint válasszak világnézetet, identitást, alkotásmódot, feleséget és barátot.

Elemérrel beszéltünk a Hóvége-anyagaimról is. Emlékeztettem, hogy nekem évi 8-10 megjelenés volt a feltételem, de ő újra a negyedévi gyakoriságot ajánlotta. Úgy gondoltam, nem érdemes kötnöm az ebet a karóhoz; mindketten engedtünk és végül az évi 6 oldalban állapodtunk meg. Így tehát, ha igaz, minden második hónapban megjelenik Múzsák és mázsák c. oldalam... Persze ezen kívül is szerepelhetek anyagokkal (a szerkesztőség láthatóan inkább ezt a szétszórtságot szeretné, én viszont a kompakt saját oldalt „erőltetem”), így fel is ajánlotta, hogy egy elkövetkezendő Hóvége indító publicisztikáját újra én írjam, mégpedig azt a kérdést elemezve, vajon kisebbségi helyzetben van-e létjogosultsága a liberális gondolkodásnak.