A KISzó júl. 19-i száma leközölte ÉS-glosszámat

Nem kárpátaljai, hanem irodalmi
avagy diszlokációval elkerülhető-e a helybéliség 22-es csapdája c. írásom az Új Holnapban

A számítógép
ördöge c. írásom a DigitalAge-ben

Glosszám az ÉSben

C a p i

hozzászól

blogring

Onagy-szemle

í r á s a i m

Hírek Kárpátaljáról:

A KISzó leközölte Kovács Miklósról az ÉSbe írt és ott bő három hete (!) megjelent glosszámat (link jobbra). Ennek akár örülhetnék is, de nem tehetem. Először is azért nem, mert „természetesen” senki sem kérte a hozzájárulásomat (felteszem, hogy az ÉS-ét sem), sőt, bejelentésként sem közölte velem a szerkesztőség a szándékát. Talán illett volna, pláne, hogy most már alighanem a lap szerzőjének fogok számítani. Ha jól tudom, jogilag is úgy áll a dolog, hogy bármilyen másodközléshez ugyanúgy kell a szerző (a jogtulajdonos) hozzájárulása, mint első közlés esetén. Ez így van a neten is, pláne így nyomtatásban. Except Transcarpathia.
Másik aggályom, hogy Kőszeghy Elemér egy belharchoz használta fel glosszámat. Kovács Miklós (újra) írt egy végtelenül ostoba cikket, az meg is jelent a Kárpátaljában, de ez kevés volt neki, a balga lélek elfaxolta a KISzóba is. Kőszeghy pedig - naná! -: lecsapta a magas labdát azzal, hogy leközölte a Kovács-opuszt és hogy saját reagáló cikkét alárakta. Na, ebben hivatkozik az én glosszámra, amely ráadásul nem a saját, hanem a Miklós cikkébe van beletördelve. Ennek így már egyáltalán nem örülök. Én azt a glosszát öncélúan írtam, tollhegyre tűztem Kovács nevetséges megfogalmazásait és szánalmas erőlködését-szívóskodását - de ezt egyáltalán nem azért tettem, hogy a másik csapat belharcban felhasználja. Ilyen közléshez valószínűleg nem járultam volna hozzá (ahhoz viszont szívesen, hogy ne egy főszerkesztői cikk illusztrációjaként, hanem önnálló anyagként megjelenjen). Itt és most szeretném mindenkivel tudatni, hogy amiért a KMKSZnek a szagát se bírom, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ellene felsorakozók táborába a legkisebb szándékom is lenne beállni. Ha pedig Kőszeghy ilyen előszeretettel közli az ÉS-anyagokat, akkor kénytelen vagyok figyelmébe ajánlani egy őróla szólót: Nincs kegyelem. Vagy ezt majd Kovács fogja felhasználni válaszcikkében őellene?

Az ember keres valamit, és egészen mást talál... Látja, hogy más, de még nem tudja, hogy mi. Ha van benne csipetnyi kíváncsiság, mielőtt visszadobná, hát csak megnézi, hogy micsoda. A cím: „Történeti és egyéb összefüggések / Egy készülőben lévő könyv, CD-ROM tartalmi összefoglalása.” No, nézzük. Első mondat: „Egy Ural környékén élő sámán megtanította Salavári Turát magyarul azzal a céllal, hogy az emberiség 70.000 évre visszamenő aranylemezeken rovásírással rögzített tudását Magyarországra hozza, és azt az elkövetkezendő vízöntő kor 2000 évének tudásorző népére átruházza.” Elsőre ifjúsági sci-finek látszik; ehhez képest lehetne kicsit tisztább a mondatszerkezet, hogy el tudjam dönteni, mi megy vissza 70.000 évre: az aranylemezek, a rovásírás, vagy a tudás. Második mondat: „Ez az anyag a II. Világháború során került át Magyarországra és sok viszontagság után a magyar, palóc Paál Zoltánt képezték ki a tudás fogadására és ápolására.” Kik képezték ki? Következő mondatok: „Az ő munkásságából ismerjük azt az Arvisurának nevezett anyagot, amelynek történetisége a Szíriusz csillagképből jövő magasan fejlett lények és a földi emberiség kapcsolatára vezethető vissza. Az Arvisurát legelőször az u.n. Kaltes asszony bolygójáról, feltehetően a Szíriusz csillagkép 6. Amma nevű bolygójáról származó lény kezdte írni a Földön.” Na, ez már kezdett nem stimmelni nekem. Még a legostobább sci-fi író is tudja, hogy bolygója a csillagnak van/lehet, nem pedig a csillagképnek. Még pár mondat és a fejemhez kaptam: ATTTTTYAÚRISTEN! Ez nem regény, ezek ezt komolyan gondolják! Tudományként művelik! És természetesen jött Atlantisz és jött a sumerológia és jöttek az ősmagyar UFÓk, valami elképesztő zaggyá összerázva. Kicsit előrébb ugrottam és ezeknél a mondatoknál majd' lefordultam a székről: „Az Arvisura leírásai egybecsengenek az Erdélyben 1974-ben leszállt UFO legénysége által erdélyi magyar embereknek átadott aranylemezeken rögzített tudásanyaggal. Érdekes módon ezek az aranylemezek szintén a Szíriuszról származnak.” Ki gondolta volna! No meg: „Az aranylemezek egyik értelmezése szerint naprendszerünkben a Jupiternek 2 nappá való átalakításának folyamata is kirajzolódik. Erre utal az egyik lemezen rovásírással magyarul (!) írt üzenet is, mely azt üzeni, hogy ha a naprendszerünkben 2 nap lenne...” Aztán visszaléptem és ezt olvastam: „Ata-Isis a tórem rendszeren keresztül Ata-Isis, Sistórem, Numitórem, és így tovább egészen a legalsó szintig, a Teremburáig...” Itt már hangosan, gurgulázva röhögtem... A teremburáját, hát ilyet még a kárpátaljai írók se tudnak!
Barátaim, elkezdtem lépdelni a honlapon előre s hátra, és csupa hasonló elképesztő sületlenséget találtam, halálosan komoly tudományosságba és mély meggyőződésbe bugyolálva. A hétköznapi ezotéria kutyapatya ehhez képest! Ha kéritek, elküldöm levélben a linket, de ide nem tőzöm be, ezt mégsem akarom reklámozni.
Lezárásul még egy idézet, az induló oldalról: „Amikor Medjugorje-ban megkérdezték Jézus anyját mi a magyarság feladata a világon azt válaszolta, hogy a Magyarság a világ engesztelő országa, a magyarok éljenek és cselekedjenek ennek tudatában.”
Na ezt csak azért, miheztartás végett!

Hétfő, kedd, szerda: 3 nap, 3 jó hír. Kedden kilátásba helyeződött egy internetes/digitalizációs munka; kivételesen fizetnének is érte, ami nagyon-nagyon rámférne. (Az anyagi helyzetem elemzése e naplófolyam tabutémáinak egyike; itt is csak annyit, hogy egzisztenciálisan most érzem „beérni” annak a döntésemnek a negatív hatását, hogy felszámoltam kiadót, szerkesztőséget, alapítványt, hogy felhagytam a pályázásokkal, s hogy csupán magánemberként, íróként próbálok élni és megélni.) Szerdán megírtam a Népszabadságba szánt ehavi cikkemet - és rovatvezetőm el is fogadta (Éva a kézirat olvastán nagyokat vidult; borítékolta, hogy a Népszabi vevő lesz rá). Csütörtökön, vagyis ma: Horváth Sanyi telefonhívásából megtudtam, hogy a KISzó ehavi mellékletében, a Hóvégében jönni fog az oldalam; délutánra a korrektúrát is megkaptam, most fogom olvasni, s hogy halmozzam az élvezeteket: bevonulok vele a fürdőkádba (menekülve a Manzárd 29-30 fokos hőségéből; szerencsére van víz). Évának bevallottam: a tény, hogy mégis lesz/lehet egy (remélhetőleg állandó) oldalam a Kárpáti Igaz Szóban, számomra indokolatlanul nagy örömet okoz. Persze, ha nem lenne, abból is szőnék a fejemre valami tépettlevelű koszorút, és meglennék az itthoni publikálás nélkül továbbra is. Egy ideje ez a lehetőség mégis foglalkoztat, munkál bennem az igény, hogy a közvetlen környezetemet képező közönség előtt is megnyilvánulhassak, eljuttathassam hozzájuk gondolataimat, véleményemet. Ezért kifejezetten jólesett 12 évi szünet után közéleti írást publikálni a májusi KISzó-Hóvégében (LÁSD), és örülök, hogy a kisebb félreértések után, úgy látszik, lesz a dolognak folytatása. Végignézve az összes kínálkozó lehetőséget, e percben ez a lap az egyetlen orgánum Kárpátalján, ameliykben szívesen fogom látni a nevemet kinyomtatva. Megint azt mondom: lássuk, mire megyünk egymással. Máris elkezdtem a fejem törni a következő havi anyagokon.

C a p i

hozzászól

Hosszabb kapacitálásomra a régi iskolatárs, Zapf István, akit akkor (is?) mindenki csak Capinak hívott, ráállt arra, hogy írni fog ide, az én Manzárdomba. Miután vagy 15 évi szünet után nemrégiben a neten újra felvettük a kapcsolatot, levelezni kezdtünk, meg beírt párszor a Fórumba, és cseteltünk is néhány jóízűt. Mindig tetszett nekem a humora, egészséges és nagyon életszerű szemlélete. Úgy találtam, ebből semmit sem koptatott el az iskolaévek óta eltelt negyedszázad, inkább csak feldúsult kevéske cinizmussal és sok „vidám bölcsességgel”. Sokszor éreztem úgy egy-egy levele, megjegyzése olvastán: szívesen közreadnám ezeket a gondolatokat, észrevételeket, poénokat - de őt egyáltalán nem lelkesítette ez az ötlet. Kínáltam neki (mint gyakran más barátaimnak is) saját rovatot vagy legalább egy külön topikot a Fórumban - nem kellett neki. Nincs ideje ilyesmivel foglalkozni, meg különben sem tör írói babérokra, amit ír, azt csak nekem, személyes használatra, „kettőnk vidulására”. Ehhez tartottam magam, vidultam privátim; mivel kifejezetten ellenezte, még idézni sem tudtam tőle (holott más barátaimnak ez ellen nem volt sem előzetes, sem utólagos kifogása - lásd alábbi jegyzetemet).
Aztán, amikor pár napja már sokadszor hoztam szóba a dolgot, azt találta válaszolni, hogy esetleg... De csak akkor, ha beleegyezek, hogy iskolai becenevemen szerepeljek nála. (Hát ez a legkevesebb!) És persze csak ha nem cenzurázom a szövegeit és nem nézem rossz szemmel, hogy más lesz a véleménye a dolgokról. No meg ha engem is cikizhet. Beleegyeztem, de jöttek a további feltételek: nem kell külön rovat, fő oldalon nehogy kinn legyen a neve vagy a beharangozó idézet, sőt, még a Manzárd jobb hasábján se szerepeljen külön linkkel, csak az találhassa meg, aki nagyon keresi: „szeretnék megbújni, mint fing a paplan alatt” (most már ugye idézhetlek, Capi?). Hát legyen, megírtam neki, berakom a fotóm alá a hozzászól fölé, hogy C_a_p_i - innen és csak innen lehet az oldalát elérni! Ebbe beleegyezett.
De ezzel még nem volt vége. Kértem, küldjön fotót. Na, azt már nem! Érveltem: hogy néz ki, hogy mindenkitől van, csak tőle nem. Még azt hiszik, valaki más ír álnéven. Ha adja a szövegét, legyen képe is hozzá. Végül küldött, de... Hát ez van, nincs neki más, se jobb, se szebb, az eltakart szájról pedig legalább nem látni, mosolyog-e vagy nyelvet nyújt.
Legutóbbi levelében: akkor hát induljon! De csak addig vállalja, amíg nem veszi észre rajtam, hogy úgy viszonyulok a dologhoz, mintha beengedtem volna a rikoltozó süket nagybácsit a házamba, hogy szétüvöltözze a családi békét. (Most kivételesen még itt is feltüntetem: >>>tovább Capihoz)

hogy érdeklődéssel olvassa a velem készülő interjút (LÁSD) és a kérdezőben örömmel fedezte fel a kárpátaljai magyarság körében jól ismert riportert. Írta, hogy a pszichológusok, szocálpszichológusok szerint sokszor azért nincs kialakult véleményünk valamiről, azért nem tudunk valamit, azért nem találunk rá egy-egy összefüggésre, mert nem gondoltuk végig a dolgot. Gyakran veszünk át készen (ahogyan a kultúrával, a szocializációval pl. azt, hogy a föld gömbölyű, vagy korábban azt, hogy lapos), előre gyártott véleményeket, sztereotípiákat eseményekről, személyekről, anélkül, hogy belegondolnánk: valóban igaz-e, amit átvettünk a környezetünktől. Azt írja a barátom, ez természetes, szükséges ahhoz, hogy a közösség tagjai lehessünk, hiszen azt sem kérdőjelezzük meg normális esetben, hogy a nap reggel felkel, este meg lenyugszik. Ám ha szokatlan, eddig ismeretlen dologgal találkozunk, akkor érdemes megállni és gondolkodni, mielőtt ráaggatnánk előítéleteinket. Azt írja, sokan (a kényelmesség kedvéért, vagy mert nagyon félnek annak a csoportnak a szankcióitól, amelyhez tartoznak) nem fogadnak el semmilyen más nézőpontot, csak ami a csoportban normálisnak számít. Mivel azonban ő nem ilyen, ezért találja érdekesnek az interjúmat: szokatlan, számára ismeretlen szempontokat, véleményeket talál benne, egy-két dolgot, eseményt, tényt másképp látok, másként ítélek meg, mint ő, általa figyelmen kívül hagyott mozzanatokra talál nálam, és ezáltal talán ő is tisztábban, jobban lát.
Ez a véleménye nagyon jólesett. Megköszöntem, felvetettem egy dolgot az interjúval kapcsolatban, ő azonnal válaszolt, s ami zárósoraiban állt, az meglehetősen lehangolt. Azt írta a barátom, hogy motiválatlan, levert lett, még az olyan munkákhoz sincs kedve, amelyek korábban nagyon érdekelték és szívesen végezte őket. Azt írta, jelen pillanatban nincs semmi, ami igazán érdekelné, lelkesítené - és már pusztán ettől is frusztrált.
Mit lehet ilyen helyzetben tanácsolni? Valószínűleg semmit, hisz nem lehetünk okosak a más életében. Én persze nagy élettapasztolatomat fitogtatva küldtem neki vagy másfél oldalnyi tökéletesen használhatatlan bölcsességet.

Azt olvasom egyik lapunk jegyzetírójának a tollából, hogy bár a rendszerváltás hőskorában nem vonzották a kárpátaljai magyarság nagy tömegrendezvényei, ámde mára megszerette őket, mert belátta, mi rettentő szükségesek.
Én fordított utat jártam be... Amikor 88/89-ben rendszeressé váltak a kisebb-nagyobb magyar rendezvények, mániákusan eljártam mindegyikre. Ott voltam az összes olyan alkalmon, amelyet a szónokok valamelyike bizonyosan történelmi jelentőségűnek nevezett, Petőfi-emléktábla Beregszászban, majd ugyanott Illyés-szobor; Petőfi-szobor Ungváron Göncz Árpáddal és Leonyid Kravcsuk, az első szabad március 15-e, a második, a harmadik; Tőkés László prédikációi az ungvári Avantgard Stadionban, no és persze a Tisza-parti Turul-ünnepségek. Előfordult egyszer-kétszer, hogy mikrofon elé is álltam. Az események mindegyikén elhangzott a Himnusz, a Szózat, legtöbbször a Székely himnusz néven ismert giccsdal is, nem ritkán ez a három egybefüggően, Erkelt és Egressy Bénit sírban forgató gajdolás formájában. Utóbbihoz a magam repedtfatzék-hangján szintén hozzájárultam, magyar kebelem pedig ott dagadt a többiekével a nagy kárpáti együttakarásban. Aztán... Aztán valahogy gyöngülni kezdett a tömegvonzás. Csak az alkalmak változtak, a szövegek, a hangnem, a résztvevők állandósulni látszottak. A nagy szavak szólamokká koptak, az egység megbomlott, és idő után rá kellett jönnöm arra is, hogy a mikrofonba beszélő kevesek és a szózataikat hallgató sokaság között valami furcsa szereposztás alakult ki. Olyan, hogy én lassan már egyikük sorait szaporítani se éreztem indíttatást.
Ennek már sok-sok éve; azóta nemcsak a nagy szabadtéri banzájokról, hanem a zárthelyi közgyűlésekről, és egyáltalán, szinte mindenfajta összejövetelről elmaradtam.
Szépen elolvasom az újságban, miként zajlott az UMDSZ országos közgyűlése szombaton és a KMKSZ Turul-ünnepsége vasárnap, felsóhajtok, de jó, hogy egyiken sem kellett ott lennem.

Szerintem most már túlreagáljuk a magyar irodalmi webhelyekről írt többrészes Tomkiss-blogfutamot. Naná, hogy Gergely Tamás se hagyta szó nélkül a Cafét és őt ért bántó bírálatot. Egyebek mellett viszontkritikájában nem állít kevesebbet, mint hogy aTom nem tud rendesen magyarul. A rólam írtakra is reagál: „Az Ungpartyról meg akkor írd azt, hogy "tomboló belterj", amikor azokat a szövegeket elolvastad - a belga vagy a lengyel költők lennének a Balla D. haverei egytől-egyig?” A többit LÁSD ITT. Onagy a Teraszon eddig 3 napon át 3 részben reagál: EGY KETTŐ HÁROM - és még folytatja. Nem állt le maga Tomkiss sem, ezzel szinte egyidejűleg ő is eljutott a harmadik részhez, és talán viszontválaszként épp a Terasz írói oldalairól szedi le a keresztvizet... Öt részt tervez! És hány részt tesz majd ki az érintettek és ellenvéleményűek reagálása? Ennyi figyelmet azért tán mégsem ért.

Tomkiss mindenkiről megmondja a tuttit. Internetes blogját azzal kezdi, hogy sorra leszólja az irodalmi webhelyeket. Rólam ezeket zengé az aranyszájú ítész: „UNGPARTY - Balla D. Károly szörnyen giccses, csicsás, ízléstelen, áttekinthetetlen kárpátaljai-globális portálkísérlete - tomboló belterjjel, haverokkal. Érdekes portál lehetne, ám az önszeretet és az ön(webdizájn)bizalom mértéke miatt elidegenítő, taszító.” Aki szebbre-jobbra vágyik, gyönyörködjön és élvezkedjék Tomkissban: ITT!

Onagy a Teraszon a fentiekről így vélekedett: „UNGPARTY - Túl szigorú vagy. Túl régen jártál arra, emlékezetből aprítottad le a site-ot. Nem ártana meg, ha mielőtt írsz valamiről, bekukkantanál, ha másért nem, az igazság kedvéért. A vadzöldek, vadsárgák és vadfeketék eltűntek, elmaradtak a heveny szédülést okozó mozgó, hullámzó és indázó izék. Amit ön(webdizájn)bizalomnak nevezel, az olyasféle gyerekbetegség, amin minden amatőr-kezdő dizájner átesik, aki egyszer csak azt gondolja, mindent megcsinálhat az oldallal, amit akar (emlékezz az IV tengerhullámzást szimbolizáló nyitóoldalára). Azután vagy megszokja, és úgy marad, vagy neki magának is terhessé válik egy idő után, lecseréli. Most színeiben: pasztell, formájában: sarkos, könnyen követhető, külön ablakban a frissülések, az archívum jól mozgatható. Kész. Kiváló alap volna ahhoz (ha a gazdája szerkesztő volna, nem író, aki a lenyomott mobilitását, mozgásigényét veszekedésekben, mások web-lepofozásában éli ki), hogy összefogja és koordinálja a teljes kárpát-ukrajnai magyar (és nem magyar) irodalmat. ”

Rég nem látott barát, Csörgits Jóska látogatása. Tíz éve is megvan annak, hogy a Világszövetség szervezésében egy Galántán kezdődő és Ungváron végződő hosszú felvidéki utazás során nagyon összemelegedtünk. Azóta nem sok alkalmunk volt beszélgetni, én sorra el- és kimaradtam azokból a nagy összmagyar szervezetkből és rendezvényekről, amelyekben és ahol találkozhatnánk, mégis úgy üdvözöltük egymást, mintha tegnap váltunk volna el. Az együtt töltött röpke órácskának már a legelején kiderült, hogy a kis és nagy ügyekről, szervezetekről és személyekről hasonlóan vélekedünk, és hogy bizony ő is el-eljut a kijelentésig: ha ti vagytok a magyarok, akkor én nem vagyok az!
...Amikor megérkezett, akkor kellett volna megmotoznom... Ehhez képest csak akkor, amikor már elmenőben volt, kértem meg, hogy húzza ki az inget a nadrágjából... Nincs-e az övében pisztoly, ezt akartam látni. Jót nevettünk... Akkor, tízenéve, úgy autóztunk át 2 határon (ő hármon), hogy végig az övébe volt dugva az önvédelmi fegyver... Javában folyt a balkáni háború, Jóskát több halálos fenyegetés érte, a szerbek vérdíjat is kitűztek a fejére. Nem is volt hajlandó szállodában megszállni; akkoriban volt egy szerkesztőségi bérleményünk, oda viittem éjszakára. Amikor vetkőzni kezdett és kitette az aztalra a gyilkot, majd hanyatt estem. „Te magaddal hordod a pisztolyodat?” - fehéredtem el. Mire ő: „Dehogy!! Ez a feleségemé. Nekem kétszer ekkora van...”