Nem kárpátaljai, hanem irodalmi
avagy diszlokációval elkerülhető-e a helybéliség 22-es csapdája c. írásom az Új Holnapban

A számítógép
ördöge c. írásom a DigitalAge-ben

Glosszám az ÉSben

hozzászól

cseveg

blogring

Onagy-szemle

í r á s a i m

Hírek Kárpátaljáról:

Druida templom. Kultikus szimbólum. Áldozati oltár. Bronzkori csillagvizsgáló. Kivégzőhely. Ezek a legismertebb „megfejtései” Stonhenge-nek. Tegnap ezeknél sokkal izgalmasabbat hallottam: a körkörösen elhelyezett gigantikus kövek egy női nemi szervet formáznak. Végre egy hihető magyarázat, miért kellett ezeket a ménkűnagy köveket ide összehordani mintegy 4000 évvel ezelőtt. Úgy képzelem, a női mivoltnak hódoló, szerelmes és megszállott férfiak ezrei izzadtak azért, hogy örök és kozmikus emléket állítsanak az örök és kozmikus vaginának! Ez szép! Bár, meg kell hagyni, azért ez a neten talált másik magyarázat sem kutya (forrását kíméletből inkább nem adom meg):

„A Stonehenge túlélt megelőző kataklizmákat a szilárd kőzeten való fekvésének és a kövek gondos elhelyezésének köszönhetően. A szilárd szikla csak egy egyszeri rántást kap egy súlyos földrengéskor, és a függőlegesen álló kövek meg vannak akadályozva a feldőléstől, ha a tetejükön megfogják őket, a tetőn fekvő fedőkövek pedig meg vannak akadályozva a leeséstől, mivel szorosan egymás végéhez vannak illesztve, és a végek merevítik egymást. [...] A Stonehenge egy hüllő király leírásai alapján épült, aki olyan régen tartózkodott a Földön, hogy az emberek még alig jelentek meg. Mégis az építmény arra lett szánva, hogy egy jelentést hordozzon a felbukkanó emberek számára, amit meg is tett, a mai napig. Szubliminális üzenetek hatalomról és szadista bánásmódokról a feláldozottak felé. Az emberek felnéznek a Stonehenge-re és elképzelik, amint az ártatlan küszködik az asztalon a kés alatt. Mi másért lenne ott az asztal? Elképzelik, ahogy egy ördögi gyülekezet veszi körbe őket. Mi másért lenne ott a kör? Elképzelik, hogy nincs olyan erő, ami meg tudná menteni az áldozatot. Mi másért lenne mindez kint a szabad ég alatt? A Stonehenge azért épült, hogy betöltse rendeltetését, hogy bekússzon az emberiség tudatalattijába, nyugtalanná téve azt. Ezt az önmagát-szolgáló népség követte el, akik áttérteket reméltek nyerni az ember megjelenő lelkei közül. Vannak olyanok az Univerzumban, akik terrorizálnák az emberiséget, és így nyernének hódítást a lelkei felett.”

Akkor már inkább a Nagy Kőpina, hát nem?

Még nem is írtam róla, a minap milyen jó zenét csíptem el a TVben. Nagy kár, hogy az apropója Tomsits Rudolf halála volt. A 90-es ébekben készült felvételen ő fújta a rezet, Pege bőgözött, Babos Gyula gitárolt és Köszegi Imre pöfölte a bőrt. (Talán csak Szakcsi-Lakatos hiányzott...) Igazi jó zene, amilyent nagyon szeretek. Bár én vevő vagyok a nagyon elvont, intellektuális coolra is meg az egészen könnyű szalonjazzre is, azért a középutat szeretem a legjobban. Ahogy Tomsits fújta az In Five-ot! Azt tanítani lehet. No meg... ha már meg kell halni, akkor jazz-zenészként a legjobb, hogy ilyen muzsikával emlékezzenek az emberre.

Napok óta Hobót hallgatom. Kolos megkapta az opera omniát, húsznál több lemez, közte olyanok, amiket sosem hallottam.
A bluest nagyon, de Hobót kevésbé kedvelem. Olyan zenésznek tartom, akiben több a személyiség és a stílus, mint a muzikalitás. Szerintem nagyon rosszul énekel. Nincs kifonomult zenei hallásom, sőt!, ezért lehet, hogy tévedek, de nála állandó ritmustévesztéseket hallok és bizony, fals hangokat is. Most 2x végighallgattam 89-es Viszockij-lemezét. Sajnos nagyon rossz... Ő teszi tönkre a számokat: a zene remek, a muzsikusok profik, de Hobó elefánt a finom dallamok és hangulatok porcelánboltjában. Ennél már csak a József Attila-verseket tartalmazó lemeze rosszabb...

Recomment Onagy alanti commentjéhez:

Ma majdnem egész nap az interjú III. részén dolgoztam (az előzőket lásd LÁSD). Most már valóban kezd „mély”interjú jelleget ölteni. Én szeretnék egy-egy összefoglaló bekezdéssel túl lenni pl. életem egyes szakaszain, de a riporter közbekérdez, megkér, részletezzem... Én meg annyira belemerülök, a végére alig tudom magam visszatornászni az eredeti kérdéshez. Ezzel együtt nagyon tanulságos munka: olyan felvetések mellett, amelyekre „kész” válaszom volt, sok olyasmivel szembesültem, amiken eddig soha nem gondolkodtam. Mint annyiszor, most is tapasztalom: nem tudott dolgok attól válnak tudottá, hogy meg kell fogalmaznom őket. Hiába volt bennem előzőleg és hiába tűnik útólag úgy: hát persze! – de amíg nem formáltam mondatokká a szunnyadókat, addig csak lappangó érzületekként, gondolat alatti és fölötti, előtti és mögötti tudattartamként léteztek. Gondolattá csak verbális formát öltve válnak. Nagy a szó ereje és hatalma, bizony.

Válaszlevél NZM-től. Háromoldalas, beolvasós. A végén azzal a záradékkal, hogy hagyjam békén. Hát nem én írtam neki felkérő levelet, hanem ő nekem... Sajnos a dolog reménytelen. Újabb kísérletem, hogy felvegyem vele a diplomáciai kapcsolatot és véget vessek ennek a haragszomrádnak, kudarcot vallott. Megint az ostoba és hamis vádak, még csak az is, hogy VFL-t kigúnyoltam JA-díja kapcsán. (Dehogy gúnyoltam, szépen és illedelmesen gratuláltam neki, el lehet olvasni a márciusi Manzártban - lásd -; morzsányi élc vagy gúny sincs benne; miért is lenne, valóban örültem a díjának!) Az is jó, hogy ő vádol pálfordulással engem... Meg persze újra le lettem kozmopolitázva és irodalmi diktátorozva. Se kiadóm, se lapom, se cégem/szervezetem, se kuratóriumi tagságom - amit sem ő, sem harcostársai nem mondhatnak el magukról. Mégis én diktálok nekik... Hát, sajnálom. Továbbra sem értem, miért ne lehetne valami minimális beszélőviszonyt fenntartanunk annak ellenére, hogy mást gondolunk az irodalomról. Helyesebben: nagyon jól tudom. Azért, mert az az attitűd, amit képviselnek, úgy kapkodja az ellenségképet, mint éhtyúk a nyálat. Szükségük van rám, hogy tudjanak nyüszíteni és tipródni: lám, nem elég a temérdek sorsverés, még ez a bédéká is terjeszti közöttük a kozmopolitizmus atípusos vírusait és szájukra telepszik hatalmas nagy diktátori ülepével.

Éva elolvasta, amit fentebb írtam. Azt mondta, megint fáradt olajat öntök a pislákoló tűzre, csak füst és korom lesz minden. Ő utál kormos lenni - indult is (el)tusolni.

Az ember mindig talál valamit, ha a saját nevét beüti egy keresőbe és nem csak az első találatokat nézi át... EZEN AZ OLDALON pl. erre bukkantam: Lengyel költők Balla D. Károly oldaláról (a középső hasáb aljához közel). Egyáltalán nem illik ide, mert nem lengyel nemjzetiségi, hanem lengyen nemzeti költőkről van szó! Az Artitura honlapján pedig EZT AZ OLDALT találtam. Nem én vagyok feltüntetve szerzőnek, de a szöveg szinte betűre megegyezik „sajtóközleményem” szövegével. Meggyőződtem arról is, hogy nem hiába olvassák az Ungvári Magyar Főkonzulátuson naponta az oldalamat: saját honlapjuk induló oldalán az első külső link az UngPartyt hirdeti: LÁSD. Ennél is különösebb találat EZEN AZ OLDALON - én erről semmit nem tudok; hogy a nevezett napon nem ültem a kapolcsi fák alatt, az biztos, és hogy meghívást sem kaptam semmi ilyesmire, az szintén... Hacsak virtuális lényem nem ejtőzött ott a díszes társaságban... Aminek viszont nagyon örültem, kiderült, hogy mind a Váradnak, mind az Új Holnapnak remek honlapja van (utóbbit Vasstibi eredményesen eltitkolta), így regényem elejét a két honlapról szinte össze is lehet rakni: Szembesülés 1-7, Szembesülés 7-9.

Beszámoló a KISzóban: tanácskozást tartottak a megyei könyvtárban a kárpátaljai magyar sajtóról. Kicsit egyoldalúra sikerült a dolog, sem a Kárpátalja c. lapot, sem a BeregInfót nem képviselte senki, holott kisebb példányszámú orgánumok főszerkesztői jelen voltak. A beszámoló szerint egyikük azt nyilatkozta, újságuk „polgári közéleti lapként igyekszik szolgálni a Bereg-vidék magyarságának ügyét”. Nos, ha a BH polgári lap, akkor a Le Monde vidéki üzemi újság.

Egyébként sajtónkban folytatódik az adok-kapok, szervezeteink előszeretettel betartanak egymásnak, folyik a személyes lejáratás is. Ilyenkor szoktam arra a gondolatra jutni, hogy csak azt a rosszat hiszem el, amit önmagukról írnak, és csak azt a jót, amit az ellenfélről. No, nem terhelődik túl a hitvilágom.

Csak most fedeztem fel a Teraszon a Bárka legutóbbi számát szemléző recenziót. A szerző, Tövis-fregoli szárítóköteléről ide akasztom a minket érintő passzust: „Berniczky Éva (fotó) miatt késik ennyit ez a szemle 6 pontban. A tövis-rec. képtelen megbirkózni ekkora bekezdésekkel. Elfárad. Utoljára egy Lugossy Gyula nevű elveszett magyar írótól, a magyar-francia új regény úttörőjétől volt képes kétezer karakternél hosszabb bekezdésekkel megküzdeni a hetvenes évek elején (azóta se érti, mi a csudának). Végül, mert Berniczky-kötet várható a közeljövőben, elszánta magát. Finom kis abszurd. Halál, liftút, varjak, vajákosok, nőszöveg, de nem rossz. Ami baja, az ő baja. A rec. rosszul érzi magát a túl komor - túl irodalmi - szövegek alatt. Hiányzik, ha nem pislant ki fancsali képpel a szerző, ha nem láthatni más, csak az irgalmatlan irodalmat, nem érezhetni mást, csak irodalom iszonytató súlyát.” Éva ennyit fűzött hozzá: Szegény! Én meg ezt: érdekes meglátás az irodalmat kifogásolni az irodalomban. Igaz, a húsételekkel nekem is csak az a bajom, hogy húsízük van.

Kolos fellebezését elutasították... Hát, ez olyan dolog... Itt csak szépnek lehet lenni, okosnak nem. Ellenben az ukrán nyelvtudásáért (!) kap plusz 5 pontot. Meglátjuk...

S ha már a (meg)látásról... Legutóbb Nyíregyházán eltörtem a szemüvegemet, pontosabban az egyik lencse háromba repedt, amikor az okulárém a zsebemből a betonra esett. Sajnáltam, mert vagy másfél évtizede nem szorultam látszerészeti innovációra, akkor is csak azért, mert a –0,5 dioptriáról áttértem –1 egészre. A keret pedig éppen 26 éves! Kicsit már viseltes, de megjárja. No, ma rászántam magam, feltúrtam a régi (kidobott) íróasztalom írattári polcokra kihelyezett fiókjait, amelyek tetején már régészeti rétegeket alkottak a lomok, továbbá félszáznyi dobozkám közül felkutattam az OPTIK feliratút, és a két helyen feltárt leletek egyesítítéséből származó halmaz révén e percben megoldhatónak látszik a pápaszem-problem! Találtam a Tescoban évekkel ezelőtt akciós dömpingáron (300 Ft!) vásárolt kítűnő keretet és felleltem a 15 évvel ezelőtti váltás során idehaza beszerzett, akkor még ugyancsak fillérekbe (kopekokba) kerülő –1,5 dioptriás színárnyékolt 2 db lencsét. Lám, mily előrelátó voltam, tudtam, hogy szemem romlása nem áll meg egyegésznél, szükség lesz még a másfelesre is. (Ma csak méregdrágán vehetném meg.) Ellenben –2 egészest már nem vettem, mert bíztam abban, hogy mire szükség lenne rá, addigra elkezdődik nálam az öregkori távollátás kialakulása, és ez majd kompenzálja a rövidlátásomat. Ezért megőrzöm az alacsonyabb dioptriás üvegeket is, jól jönnek majd, ha 10-15 év múlva elkezd javulni a fejoptikám. Kár, hogy az öregkori agylágyulásnak nincs ugyanilyen hatása...

Kolos újra Debrecenben. Hajnalban elindult „megóvni” a pontszámait. Itthon a neten tanulmányozta a programozási feladatok megoldási kulcsát, és úgy találta, hogy ő ugyan néhány részfeladatot más módon oldott meg, de a végeredménye jó; valószínű, hogy a „hivatalos” menettől való eltérés miatt vontak le tőle pontokat. Lehetőség van arra, hogy a diákok megnézzék a dolgozatuk értékelését (erre 15 perc áll a rendelkezésükre!!), és ha valamiben nem értenek egyet, írásban fellebezhetnek, megóvhatják az eredményt. Kolos úgy gondolta, érdemes megpróbálnia. Nagyon kellene az az akár csak 1-2 pont, amit talán sikerül kiharcolnia. Nyugodtabban várnánk a 27-ét, amikor is közzéteszik a bejutási ponthatárt. Amennyi most van neki, az vagy elég, vagy nem. Az elmúlt 3 évben hol magasabb volt, hol alacsonyabb, hol épp ennyi...

Lassan beindulni látszik a DigitalAge internetes lap, ahová meghívtak szerkesztőnek. Már előrébb tartana a dolog, de a tárhelyet biztosító cég a múlt hetekben többször is leállt a szolgáltatással: szervert cserélnek, de valahogy nem sikerül beüzemelni. A sorozatos leállások megszűnésének időpontja felől érdeklődő főszerkesztő pedig egészen furcsa leveleket kap. Kisilletékes azt írja: ha majd tudjuk, megírjuk... Nagyilletékes egyszerűen zaklatásnak veszi, pikírten visszaszól: Ön sem tudja, mikor üti el egy autó, mi honnan tudnánk, mikorra sikerül a hibát elhárítani. Ez azért szép! A főszerkesztő a fogyasztóvédelmi felügyelethez fordult.

Még mindig sokat bütykölődöm a honlapommal, javítgatom a dizájnt, most például ehhez az új drapp alapszínhez igazítottam hozzá az oldal legalján látható menüsort (ez korábban fekete volt), és egyre több időt töltök azzal is, hogy végignézem a statisztikai mutatóimat. Mivel tíz különböző rendszer (!!) méri az oldalaim látogatottságát, és ezek egyenként többféle kimutatást is nyújtanak, van mit átnézni... Ezekből tudom például, hogy örvendetesen megszaporodtak kárpátaljai és ukrajnai (jellemzően kijevi) olvasóim. Eddig a napi 50-70 látogatóm között 2-3 ha akadt, most a 7-8 sem ritka, közte naponta visszatérő törzslátogatók is. Éva szerint egyesek csak azért nézik, hogy ellenőrizzék, már megint mi rosszat írtam róluk. Azt is mondja, ezzel a sok cikizésemmel alighanem sikerült elintéznem, hogy ha Kolost felveszik az egyetemre, akkor a kárpátaljai ösztöndíjbizottság ne szavazza meg neki a támogatást. Ugyan fogalmam sincs, most éppen mely jeles személyiségek a testület tagjai, de szinte bizonyos, néhányukra „ráhibáztam”. Ha nem is személy szerint rájuk, akkor az érdekcsoportuk egy másik kiválóságára. Rendes szülő a kegyüket keresi, én meg...

Tegnap Péter, ma Kálmán látogatása. Előbbi iskolaigazgatói minőségében: Csönge mint kitűnő előmenetelű és tantárgyi vetélkedőkön jeleskedő, remek nyári táborba nyert el beutalást. 3 hét, nívós programok, várhatóan rendes ellátás, nyugatról is érkezőkhöz igazított. Csak az a gond, hogy időben egybeesik más táborozásokkal, ahová a leányzó már bejelentkezett. Mivel épp most is táborban van, felőle kellett döntenem, de nélküle. Előfordulhat, hogy az elit-tábor helyett mégis a kiéheztetőt fogja választani.
Péter egyébként rettenetesen szidta az új ukrán oktatási rendszert, nem ok nélkül. Legfőbb aggálya, hogy nem lehet buktatni, sem egyéb szankciókat (pl. kirúgás) alkalmazni, így a tanerők kezében (mivel fenyíteni se lehet) nincs semmilyen eszköz a diákokk fegyelmezésére és teljesítményük ösztönzésére. Azt mondtam neki, hogy én voltaképp híve lennék a liberális oktatási elveknek, de hogy ebben a társadalomban még nem jött el az idejük, az igaz. Ahol az iskolában megszerezhető tudásnak és az általa elérhető eredményeknek, a becsületetes munkának, a tehetséggel és szorgalommal kivívott karriernek nincs semmilyen társadalmi értéke, akik pedig mégis ezt az utat választják, azokat inkább hülyének nézik, semmint példaképnek, és amíg mindezt nemcsak a tanulók, hanem legtöbbször szüleik is így gondolját - ott és addig az oktatás liberalizásálása szükségszerűen degradációhoz vezet. - Ilyen okosakat mondtam.
Kálmán látogatásának külön örültem. Tavalyi többhavi levelezésünkben, azt hiszem, túl messzire mentünk, a végén az egésznek rossz felhangja lett. Ez bántott, éreztem, hogy én is elvethettem a sulykot, párszor ingerültebb lehettem az indokoltnál; pedig ha valaki, Kálmán igazán az általam legtöbbre becsült írástudók közé tartozik, ezen felül mindig az „igaz barátom” kategóriájába soroltam; bizvást remélhettem, ez fordítva is így van. És mégis elmérgesedett a levelezésünk, abba is hagytuk. Most hazalátogatott, tegnap felhívott, hogy ma, ha ráérek, benézne. Rég örültem ennyire telefonhívásnak és találkozásnak. Vagy 2 órányit diskuráltunk igen jó hangulatban, a régi igaz barátságban. Lám, már nem is tettem idézőjelbe.

Tegnap Debrecenben. Odafelé a kis sor ellenére is 40 percig tartott a határátkelés, de én jól rászámítottam, így bő órával Kolos vizsgakezdése előtt érkeztünk a cívis városba. Szénási Miklós barátom kalauzolt minket a Nagyerdőbe, a Leveles vendéglőben kávézgattunk-beszélgettünk, megállapítva, hogy gyakrabban kellene találkoznunk; én egy remek csapolt búzasört is ittam, a többiek üditőt. Kolos délután kettőre ment vizsgázni, mi a kocsiban vártuk Évával (szerencsére hűs, árnyas helyen). Hamar elszaladt a 3 óra. Fél hatkor már útban voltunk hazafelé, és a nyíregyházi órás Tescozás után este 8 előtt értünk Záhonyba. Ott akkora sor fogadott, azt hittük, csak hajnalra jutunk át. De magyar oldalon szerencsére elég fegyelmezetten és gyorsan haladt a sor; még a hídon is. A teljes őrület az ukrán oldalon kezdődött, ahol a 3 szabályos sor mellett a soron kívül haladók még legalább további hármat képeztek, és persze ők haladtak gyorsabban, mert a rendre felügyelő kiskatona zsebének meg kellett telnie. Szinte már nem is titokban folyik a dolog: a közelben állók mind láthatják, hogy a soron kívül felhajtók valamit kinyújtanak, a kiskatona elveszi, zsebre teszi, és a delikvens máris felhajthat, míg a mi sorunk áll... Ez teljesen elfogadott népszokássá vált, mindenki türelemmel viseli. Mi is. A szóbeszéd szerint a különböző posztokon különböző nagyságú baksisokat elfogadó határőrök és vámosok műszak végén összeadják a teljes bevételt és rangra-érdemre való tekintettel elosztják. Időnként aztán jön valami ellenőrzés, a kishalak lebuknak, újak kerülnek helyükre - és minden megy tovább.
Megy, mesterségesen keltett rendezetlenséggel. Az útlevélkezelő poszthoz közeledve akkora összevisszaság alakult ki, hogy az őskáosz ehhez képest kismiska. Kocsisorok egymást keresztezve, kettéválva és egybefolyva, jobbról kocsisoron kamion, kamionsoron szembe személykocsik, balról autóbusz, diplomatasávon lepukkant csotrogányok, keresztbe álló mikrobusz, elfolyt hűtővíz, kimerült akku, idegesség, mindenki nyomul, minden motor pöfög az esti fülledt hőségben; azt hittem, megfulladok. A dzsumbájban töltött két óra elteltével azt találtuk a legkétségbeejtőbbnek, hogy mire hazaérünk, már nem lesz víz, le se tudunk tusolni.
Kolos itthon gyorsan megnézte a neten a már feltett megoldásokat. Amikor kijött a vizsgáról, azt mondta, mind a hat programozási feladatot megoldotta az összes alpontjával együtt, de ellenőrizni már nem maradt ideje. A megoldásokat a neten böngészve úgy találta, hogy a maximális pontszámot ugyan bizonyosan nem érte el, de jó eredményre számíthat. Kérdés, hogy ez majd mire elég.