INTERNETES JELENLÉT

Gutenberg-galaxis és Neumann-univerzum

Gyakran megkérdezik tőlem: ha oly elkötelezett híve vagyok a világhálós megjelenésnek, mint ahogy erről nyilatkozni szoktam, akkor miért publikálok mégis nyomtatott folyóiratokban, miért adok ki könyveket. Ha lépten-nyomon hangoztatom, hogy a papír-alapú szövegmegjelenítést rövidesen végleg felváltja a digitális és online formátum, ha azt jósolom, hogy a könyv akár már az unokáink életében múzeumi tárggyá válhat - akkor miért nem hagytam fel az írói megjelenés hagyományos formáival?

Kétségtelen, hogy számomra egyelőre fontos az újságokban, folyóiratokban való megjelenés és az, hogy a jelentősebbnek gondolt, legtovább érlelt munkáim végül könyv alakjában öltsenek testet. A folyóiratok ma még az írói szereplés legfontosabb színterei, olvasók és szakmai ítészek sokasága egyelőre ezt tekinti mérvadónak - így lemondani kár lenne róla, hisz ezen a réven is eljuthatnak szavaim sokakhoz, köztük olyanokhoz, akik mai napig idegenkednek attól, hogy irodalmat képernyőről olvassanak.

A könyv meg éppenséggel továbbra is az írói mivolt attribútuma: a közvélekedés szerint író az, akinek könyve van - és ezen papírlapokra nyomtatott, összefűzött és borítóba kötött szöveget értenek, nem pedig a tartalmi szempontból az előbbivel egyenértékű, valamilyen adathordozón tárolt vagy az interneten elérhetővé tett e-könyvet.

Amíg így van, én is szükségesnek tartom, hogy a legfontosabbnak gondolt munkáim ebben a hagyományos formában jussanak el olvasókhoz, kollégákhoz - és a múzeummá egyelőre még nem vált könyvtárakba.

De emellett - vagy inkább: ez előtt - kiemelt jelentőséget tulajdonítok az internetes publikációknak is. Mégpedig azért, mert a világhálón minden mű új kontextusba kerül, pótlólagos mellékjelentések ragadnak rá, egészen újfajta közegbe olvasódik bele. Az irodalmi alkotás internetes információvá lesz, elérhetősége korlátlanná, felhasználhatósága sokrétűvé válik. A mű teljesen kiszakad a szerzői, kiadói, terjesztői korlátok közül, elveszti a lokalitás megtartó, de egyben korlátozó jellegét, helyette megnyílik előtte az a nagyszerű perspektíva, hogy a virtuális univerzum részévé váljon.

Ezen túl a (nevezzük így:) Neumann-univerzumnak van egy hihetetlenül nagy előnye a Gutenberg-galaxissal szemben: hogy nem elszigetelt, egyesével fellelhető és sokak számára meglátogathatatlan bolygókból áll, hanem minden pillanatban mindenki számára a teljesség azonnali elérését kínálja.

Mámorító érzés ehhez a világhoz csatlakozni, gyarapításában részt venni, sajátosságait új művészi tartalommal társítani. Az önkifejezésnek és a világ értelmezésének soha nem tapasztalt dimenziói, lehetőségei nyílnak meg ezáltal. Ezekkel okosan élni: lehet-e szebb kihívás a XXI. században élő író számára?

Afelől is gyakran érdeklődnek: mi a jó a blogírásban? Miért tartom annyira fontosnak, hogy napi rendszerességgel művelem, sőt, tekintve hogy mára cirka félszáz ilyen netes periodikát működtetek, ez gyakran napi 2-3 vagy még több bejegyzés publikálását jelenti. Ugyan mi ebben a jó?

Nos, a blogírást én a digitális és online megjelenés fent vázolt aspektusából nézem. Élek a lehetőséggel, hogy kifejezzem magam, hogy értelmezzem a világot, hogy kommentáljam, amit tapasztalok - s hogy mindezt azonnal közzétegyem. Az a körülmény ugyanis, hogy egy jegyzet szinte megszületése pillanatában a nagy nyilvánosság elé kerül, bár a dolog tartalmi részén nem változtat, de az azonnali olvashatóság pótlólagos tulajdonságokkal ruházza fel: az egyidejűség, a gyorsaság külön felhajtó erőt biztosít számára. További dimenziót nyit a visszajelzés, az azonnali olvasó reagálása lehetősége, amely új kommunikációs csatornákat aktivizál.

Jó esetben ezek a körülmények és „online-hozadékok” egészséges mértékben hozzájárulnak annak a bizonyos kontextusnak a létrejöttéhez, amelyben maga a jegyzet, a szerzői közlés kiegészítő jelentéstartalmakat integrálhat magába. Ugyanilyen hasznos lehet az is, ha polémia, érdemi eszmecsere alakul ki, ha megfogalmazódik az ellenérveknek az eredeti közléssel összevethető súlyú rendszere.

A blog tehát amellett, hogy tartalomközlési eljárás és hosszú távra szóló megbízható szövegrögzítés (blogjaimból évtizedre visszamenően minden visszakereshető), amellett kiemelt a dinamikus jellege: én mindig is egyfajta folyamatos író-olvasó találkozónak tekintettem, olyan helyzetnek, amikor az alkotó minden egyes megnyilvánulása azonnali megbeszélésre kerülhet. (Ilyesmire mostanában legtöbbször nem magukban a blogokban kerül sor, hanem a blog linkjét tartalmazó Facebook-topikban.) Jó esetben a blogírónak kialakul a törzsközönsége, „egymásra szoknak”, a felek alig várják, hogy szóba elegyedhessen egymással. Ez rám, bevallom, ösztönzőleg hat, ugyanakkor időről időre arra is rá kell döbbennem, hogy energiám elaprózását is jelenti, gyakran elvonja a figyelmem talán fontosabb dolgoktól. Fontos, hogy szükség esetén részben el tudjak szakadni a naprakészségtől, illetve - ez még nehezebb, de nem elérhetetlen - a permanens internetes jelenlét közben legyek képes disztingválni a „webviháncolás” és az elmélyült alkotómunka között. Végül is legutóbbi regényem írása közben egyetlen nap sem volt, amikor lecsatlakoztam volna a hálóról.

Azt is megkérdezték már tőlem: végül is mit várok az internetről, miben látom legfőbb hozadékát.

Feltétlenül számítok arra, hogy a cyberpók egyre nagyobbra és sűrűbbre szövi hálóját, így oda is eljut, ahová eddig nem. Magyarországon és pláne Ukrajnában a net elterjedtsége sokáig eléggé korlátozott volt - mára azonban lényeges áttörés történt, a széles sávú kapcsolat már nem számít luxusnak és lassan a legeldugottabb faluban is elérhetővé válik. A számítógép már alig különlegesebb, mint pár évtizede a televízió: beköltözik minden háztartásba. Illetve hát, mint ezt az előrejelzések is sejtetik, könnyen meglehet, hogy a TV meg a számítógép meg a házimozi meg a videotelefon mind egy dobozban lesz és jószerével azt sem tudjuk majd, melyik funkció melyik csatornán működik. A lényeg az, hogy a világ legeldugottabb pontján élők is részesüljenek ennek a technikai vívmánynak az előnyeiből, szabadon használhassák, minden információhoz hozzájussanak, és maguk is bármit közölhessenek a világgal.

A korlátlan információáramoltatás mellett az internet legfőbb hozadéka az lehet, ha igazi világarchívummá válik. Segítségével hamarosan elérhetővé válik mindaz a tudásanyag, amit az emberiség évezredeken át felhalmozott, azaz böngészhetővé, kereshetővé, letölthetővé válik az összes múzeum, könyvtár, levéltár szövegi, képi és akusztikai anyaga, minden művészi és tudományos hagyaték. Ennek elérésére nemzetközi szinten is egyre több erőfeszítést tesznek. Fiatal kora ellenére (ha összehasonlítjuk civilizációnk életkorával) az internet már így is óriási információmennyiséget halmozott fel, csak idő kérdése, hogy felölelje a teljes emberi tudásanyagot.

Fontosnak tartom továbbá, hogy az internet strukturáltabbá váljon. A végcél az úgynevezett szemantikus háló létrejötte, amely fogalmi rendszerek aprólékosan felépített hierarchiájában helyezi el és teszi kereshetővé-elérhetővé a tartalmakat. A szemantikus web még félig-meddig utópia, ám ahogy létrejöttek a roppant hasznos tematikus linkgyűjtemények és ahogy a keresőmotorok már most is szinte minden fontosat megtalálnak, úgy fog kiépülni a „nagy világkatalógus” és úgy válnak keresőalgoritmusok oly finoman hangolttá és intelligenssé. Az interneten felhalmozott tartalmak végül szerves egységet alkotó roppant egésszé fognak összeállni. Az lesz az igazi Naumann-univerzum, amelyhez mindenki a saját igényeinek legmegfelelőbb módon és mértékben férhet hozzá. Egyetemessége és hatalmassága ellenére ez lesz a tudás demokratizálódásának legnagyszerűbb vívmánya.

Ennél utópisztikusabb reményem, hogy az internet közönsége felnő a technológia nagyszerűségéhez. Hogy a szenny terjesztése egy határon nem megy túl, hogy a rosszindulat alábbhagy, hogy a bunkóság lokalizálódik. Hogy a netpolgár magas erkölcsiségű, segítőkész, toleráns, művelt ember lesz, aki nem alantas, hanem nagyszerű dolgokra használja korszakunknak ezt az óriási vívmányát.