Azt hiszem, Magyarországon kezd újra beteljesedni szokásos történelmi végzete. Amikor is a nép által felemelt vezetők a nép nevében, felhatalmazásukkal visszaélve, saját hatalmi ambícióiktól hajtva újra és újra végveszélybe sodorják országukat, nemzetüket. Nem először történik, vélhetőleg nem is utoljára. A magyar szempontból siralmas, kudarcok, veszteségek, bukások sorát hozó huszadik század vége felé végre felcsillant a remény, megadatott a lehetőség a felemelkedésre. Ám 2006-ra az ország újra leküzdötte magát kutyába. Ráadásul ezúttal önerőből, minden külső nyomás nélkül.

16 évnyi szabad politizálás csúcseredménye, hogy sikerült két megszállott, magát messiásnak gondoló vezért kitermelni. Fél-fél országnyi támogatással felváltva két olyan vezető garnitúrát emelni hatalomra, amelyek aztán egymással fenekedve, de voltaképp közös erőfeszítéssel szakadékba viszik Magyarországot. Önrontó nemzet, önhibájából örök vesztes ország.

Nem tudom, lesz-e ebből gazdasági krach. Nem tudom, kialakuknak-e polgárháborús viszonyok (szellemi szinten már jóideje állóháború van). Nagyon remélem, hogy nem. Annyit azonban mindenképpen érzékelek, hogy a normális, jóérzésű, a focidrukker mentalitástól mentes magyar értelmiségiek (és nem csak) körében sikerült olyan rossz hangulatot, rossz közérzetet teremteni, amely akkor is visszaveti az országot, ha egyébként valahogy elrendeződik a dolog és befejeződik a cirkusz. A szabad gondolkodáshoz és magasabb erkölcsi normákhoz, demokratikus és civilizációs vívmányokhoz igazodó emberek most undorodnak ettől az egésztől, riadtan szemlélik, mi fog történni és azt latolgatják, akarnak-e ilyen országban élni. Számomra úgy tűnik, ha ebből a válságból lesz is valami szánalmas kikecmergés, azt Magyarország bizonyosan újra elintézte magának, hogy továbbra is más államokban éljenek a Nobel-díjasai.