Berniczky Éva

7 nap a Teraszon

Az alábbi naplójegyzetek 2002. október második hetében (7-13.) íródtak és jelentek meg a Terasz irodalmi szekciójában.


- hétfő - Csak kancsal hivatalnokkal ne hozzon össze a sors, egyik szeme zöld, a másik északra, egyenesen rám meredt, bámult, mint egy kéményt, pedig utálok ukránul kémény lenni, az valahogy macerás, magyarul például én lehetnék a kormos kis Bence.

A kéményseprő-akt(a)

Könnyű a dolga egy másik naplóírónak, ő egy iszonyú korszerűtlen panelben fázik, én meg egy iszonyú korszerűtlen országban. Nem mintha ma reggel ez lett volna az utolsó álmom, amelyre még emlékeztem ébredéskor, egyszerűen rideg reggeleken hemzsegnek bennem az efféle rossz párhuzamok. Kapásra kiválasztottam a saját egyenesemet és nagy elszántsággal elindultam a mentén, hogy a gázművekkel bekapcsoltassam a fűtésünket. Első lépésként be kellett cserkésznem egy kéményseprőt, aki kiállít egy igazolást kéményünk tisztaságáról. Megy ez nekem, bíztattam be magam a házkezelőség épületébe, ahogy egy fáskamrába illik, merthogy olyanszerű. A benn ülők hivatalból rázták a fejüket, szerintem ők is fáztak, s az országos didergésnek egyedül a kéményseprők az okai, mert hozzájuk tartoznak ugyan, de itt egyet sem találok. Ellenben, ha megígérem, becs szóra, hogy odahaza nálunk jó lesz a huzat, akkor akár látatlanban is kapok egy úgynevezett aktot 8,5 hrivnyáért (kb. 500 Ft). A kóceráj legelegánsabb helyiségébe kísértek, ahol kinyúlt egy kéz, zsebre vágta a pénzt, én meg azt gondoltam, ezzel vége. Csak kancsal hivatalnokkal ne hozzon össze a sors, egyik szeme zöld, a másik északra, egyenesen rám meredt, bámult, mint egy kéményt, pedig utálok ukránul kémény lenni, az valahogy macerás, magyarul például én lehetnék a kormos kis Bence. Mire ez számomra teljesen egyértelművé vált, addigra legalább négy aláírást hamisított a lap aljára, a fő- és alkéményseprő, a helyettese és a gazdasági trubocsiszt szignóját. Végül be akarta skrájbolni a rubrikákba vizsgálódásának eredményét, a lényeget, már ami a kémény milyenségét, kanyarulatait, korát, anyai, apai nevét illeti, s akkor kiderült, erről nekem fogalmam sincs. No, ezzel betelt pohár híján a fáskamra, a kis cingár házkezelő kifakadt, miféle kémény az ilyen, az ilyen tudatlan tégla- vagy azbesztcső nem érdemli meg, hogy egy percig foglalkozzanak vele, s máris összetépte a félig töltött papírost, felpattant, fölém szeretett volna magasodni, de ez az én 155 cm-em ellenére sem sikerült neki, hát dühében kirohant az udvarra. Én meg törtettem utána, magamra erőltettem valami fáskamra hangot, mert azt már megtanultam, ajánlatos az előüvöltőnél egy fokozattal hangosabb erőket mozgósítani. Persze veszekedésben rosszabb vagyok ukránul, mint kémény. A túlságosan udvarias felszólító mondatok helyett inkább káromkodni kellene, az hatna, de nekem ilyenkor Viszockij ugrik be, ezzel meg időt veszítek. Mondtam neki, a főnökével szeretnék beszélni, erre kihúzta magát, a főnök én vagyok, azzal mérgesen előhúzta a zsebéből a pénzemet, keressen magának kéményseprőt, ahol akar, az 1. sz. házkezelőségen talán akad egy. Érdekes, már a bizonytalanság fenntarthatóságától elteltem békével, attól, hogy egyáltalán léteznek valahol kéményseprők. Folytattam kereső körutamat a város másik végébe a Vámház és a Szobránc utca kereszteződéséhez, mert a nevezett helyről ennyit volt hajlandó elárulni. Némi keresés után az Orosz Ruletthez címzett bár mögött a dombon megtaláltam a meglehetősen eldugott hivatalt, egy valamivel komfortosabb fáskamrában, valamivel modorosabb házkezelőkkel. Bár ezek is csodálkoztak tájékozatlanságomon, hát nem tudom, hogy az egész városra mindössze két kéményseprő jut, ráadásul egyikük valami mérgező szeszt ivott, és most haldoklik. Be is azonosítottam a tavalyi kéményseprőnket, aki hulla részegen esett be a konyhánkba. Ebben az állapotában kizárólag tótul volt hajlandó beszélni, aztán majd egy órán át szlovák dalokat énekelt. Szóval maradt egyetlen ép kéményseprőjük, akire ne is számítsak, ha kotorni kell. Ja, hogy nem, csak igazolás, a gázműveknek, akkor természetesen állnak rendelkezésemre, és kapták elő az űrlapot. Úristen, kezdődik minden elölről, és hátrálni kezdtem, hogy nem leszek kémény, fogalmam sincs a be- és kimenetről, a kazán gyártási számáról, csövek átmérőjéről. A házkezelő felnézett a papirosból, a szeme megnyugtatóan barna volt, erősen remélte, hogy nincs különleges kazánunk, mert így beírhatja a szokványos adatokat. Én már attól boldog leszek, ha nem néznek kéménynek, s vihetek egy igazolást a gázművekhez, ezzel a beteges elégedettséggel caplattam haza. Talán a haldokló kéményseprő emlékére kremzlit, más néven tósnit, lapcsánkát, lapcsinkát, lapótyát, krumplilepényt sütöttem a családnak. Ez BDK, a férjem, a Big Deltás Költő kedvence, aki szintén boldog attól, hogy megmentettem a hivatalnak kancsal packázóitól, részeg kéményseprőktől, mert enyém a korszerűtlen ország, férjemé a kremzli, s a házkezelőké a hatalom mindörökké. Erre persze ráment egy napom. Holnap pedig várhatom a gázost, aki jön, megszagolja a nehezen szerzett okmányt, és bekapcsolja a fűtést. Ha svájci lennék, valószínűleg egy, legfeljebb két telefonomba kerülne ez az egész, meglehet, annyiba sem. De amilyen hülye vagyok, svájciként, amint hűvösebbre fordulna az idő, elindulnék elintézni, nehogy bekapcsolják a fűtést, vágnám inkább a fát hűvös halomba, behordanám a hasábokat, tüzet gyújtanék a kandallómban, elé kuporodnék és esténként olyan könyvet olvasnék, amely egy korszerűtlen helyről tudósítana, mondjuk a Sinistra körzetet.


- kedd - Teofánia nővér észrevette rajtam a világi pajzánságot, amely nem restellte gyúrni, dagonyázni, formázni a sarat a Szent Atya előtt. Elmormolt egy imát, értem vagy a lembergi szertartáson mögötte ülő fiatalemberért, aki akkor elkérte az útlevelét, hogy összevesse a magáéval, aztán már nem adta vissza.

Apácákat korongoltam Őrben

Nem sokkal fél hét után lehetett, alig hogy becsukódott Csönge mögött az ajtó. Az uzsonnáját és reggelijét legtöbbször alvajáróként készítem, amíg nem szólnak hozzám, s főleg nem várnak választ, addig nincs is semmi baj. Éppen a kávémmal ébresztgettem magam, amikor belém hasított a csengő. Miközben kinyitottam az ajtót, már gyanítottam, hogy vége a nyugodt reggeli kávézgatásnak. A nyílásban ott mosolygott alázatosan Em. néni, a nyolcvanas éveihez közelítő apáca a szomszédos utcából. Egészséges magyar-ruszin keverék, mindemellett a kedvenc figurám, időnként írok róla, áteresztem a szűrőmön vagy ő ereszt át magán engem, így lesz belőle Teofánia nővér. Az ember becsülje meg a figuráit, még akkor is, ha reggeli fél hétkor törnek rá, mondtam az ébredező BDK-nak, amikor felszaladtam a padlásszobánkba bejelenteni, el kell mennem Teofánia nővérrel. A Big Deltás Költő mai napig nem érti ezeket a kétes kapcsolataimat, de általában nagyvonalúan eltekint az értelmezésüktől, ezt ezúttal az álmosságának tudtam be, kárpótlásul kikészítettem az asztalra a reggelijét. Néhány perc alatt összekaptam magam, Teofánia türelmesen várt, amíg kihoztam a garázsból a kocsit, legalább kétszer megáldott, amivel mindig zavarba hoz, erre biztosan létezik helyes lépés, amit, ha sakkoznánk, meg is lépnék. Ehelyett most is megpróbáltam olyan képet vágni, mintha több lennék annál, aki egy perccel ezelőtt voltam. Betámogattam az autóba, elég rozoga szegény, amikor megkérdeztem, hová megyünk, kétségbeesetten nézett rám, ilyenkor ország-várost játszunk, felsorolom az Ungvár környéki települések nevét magyarul-ukránul, ő pedig kiválasztja a megfelelőt, ma Őrbe kellett vinnem. Jó ez a kellett. Magam sem értem, honnan a kényszer, hogy teljesítsem egy szenilis öregasszony rögeszmés kéréseit. Ráadásul Őrben aztán kiderült, azt sem tudja megnevezni, akihez jöttünk, hosszan mesélt nekem egy asszonyról, miközben meg-megálltam, próbáltam kinyomozni, hol lakhat az ismeretlen. Végül mindent sikerült kiderítenem a keresett személyről, megtaláltam a munkahelyét, a házukat, már az is valami, ha ez a nő egyáltalán létezik, merthogy különben éppen elutazott. Biztosan így van rendjén, mondta Teofánia nővér, most legalább saját szememmel láthattam, mennyire szereti ismerőse a szépet, és végigfutatta szemét a hidegcsípte kókadozó virágokon, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszakászálódott az autóba. Útban hazafelé azt hajtogatta, milyen fontos volt eljönnie ide, mennyire hálás nekem, hogy segítettem ebben. Eszembe sem jutott kételkedni a szavaiban, sokkal hiábavalóbb utakat megtettem már vele. Szerintem az erős kontraszt tart össze minket, az ízig-vérig világi szállítja lelkigyakorlatra a beöltözött apácát, vajon ezúttal a vert viszi a veretlent vagy a veretlen viszi a vertet? Legszívesebben ki sem szállna az autómból, mindenhová velem jönne, azért nem teheti, mert eltűnt az útlevele, nem is akárhol, hanem Lembergben a legutóbbi pápalátogatáson. Ami nem csoda, a sok esőzéstől akkorára verődött ott a sár, térdig jártak benne, mire elérték kijelölt helyüket, deréktól lefelé eltűntek a suhogó szoknyák, onnantól agyagból korongolódott az a tengersok apáca. Ez tetszett nekem, mint a gyereknek a mese a felnőttek rosszalkodásairól.
Teofánia nővér észrevette rajtam a világi pajzánságot, amely nem restellte gyúrni, dagonyázni, formázni a sarat a Szent Atya előtt. Elmormolt egy imát, értem vagy a lembergi szertartáson mögötte ülő fiatalemberért, aki akkor elkérte az útlevelét, hogy összevesse a magáéval, aztán már nem adta vissza. Fölösleges rákérdeznem, egyáltalán miért adta oda, s ha már odaadta, miért nem kérte vissza. Nem biztos, hogy meg akarom érteni, meg aztán Teofánia nővér még soha semmire nem adott érdemi választ. Nyolc évig ült börtönben valahol Oroszországban, velem fordítatta le ukránból magyarra a visszaemlékezését, és abban sem találtam semmire magyarázatot, legfeljebb egyetlen megszáradt morzsát, s az azóta izgat. Évek óta arra várok, hogy kiderüljön végre, találkozott-e Teofánia nővér Ivan Gyenyiszoviccsal.


- szerda - Az a szegény importált ember néhány napon át mást sem művelt, mint hordozta a tujákat egyik sarokból a másik sarokba. Letette a növényt, amennyire a kert mérete engedte, eltávolodott tőle, csípőre tette a kezét, hosszan nézte, mint egy festményt, mi meg őt bámultuk az ablakból, s szurkoltunk a diófának, hátha megússza a nagy tervezési lázat.

Csonthéjas kutyából nem lesz diós palacsinta

Az idén korán költöztettem a virágokat a teraszról (nem erről!) a pincébe. Eléggé lehangoló foglalatosság, csak Csoki örült neki, tekergett a lábam körül, minden kornyadozó növényt megugatott. Még a jázminbokrot is, amely mögött Ukrajna prágai nagykövete lakik, legalábbis az évnek azon ritka napjain, amikor rövid látogatást tesz otthonában. Kutyánk csaholása nyomán nőtt ki a kerítésből Szergej Ivanovics házvezetőnője, akit még soha nem láttam kornyadozni, sőt, kicsattanó tenyeres-talpas, Kolos szavával kezeslábas, szóval minden belefér, s ő maga mindenben benne van, elmehetne akár a gazdája helyére nagykövetnek, észre sem vennék a cserét. Mindig az időjárással indít, mintha egy unalmas angol diplomata házvezetőnője lenne, de én a harmadik mondatánál fogva visszaráncigáltam Prágába, ahonnan még ködösíteni is izgalmasabb. Éppen elhelyeztem az utolsó ládát, amikor újra átkiabált, és átnyújtotta az ilyentájt esedékes kosár diót. Juliska néni diófájáról, odabenn a BDK-szülők csak így hajlandók birtokba venni, hiába a többszörös tulajdonoscsere, hiába kegyelmezett meg Szergej Ivanovics ennek az egy fának. Igaz, új szomszédunkat a rosszmájúak (?) legtöbbször árvíz idején emlegetik, azt beszélik, előző pozíciójában megyei elöljáróként ő vágatta ki a hegyekben a fákat, s azóta annak a levét isszuk. Fanyüvő természetét mi akkor tapasztalhattuk meg, amikor kopaszra nyíratta újdonsült kertjét, kivágatott cserjét és bokrot, szerintem a földet is elhordatta, ahogyan olajszennyezés után szokták, aztán piros-fehér-zöld csíkozású zsákokban földet, tujákat, fenyőket és kertészt – utóbbit eredeti csomagolás nélkül – hozatott a zsebkendőnyi területre. Az a szegény importált ember néhány napon át mást sem művelt, mint hordozta a tujákat egyik sarokból a másik sarokba. Letette a növényt, amennyire a kert mérete engedte, eltávolodott tőle, csípőre tette a kezét, hosszan nézte, mint egy festményt, mi meg őt bámultuk az ablakból, s szurkoltunk a diófának, hátha megússza a nagy tervezési lázat. Lábunk alatt éreztük gyökereit, bősz természetvédőként igyekeztünk kellőképpen ránehezedni, ha valakinek eszébe jutna eltávolítani, ki ne bírja húzni alólunk. Az elmúlt néhány évben tovább terebélyesedett. Most éppen akkora, mint maga a kert, lombja alatt sárgulnak a tuják, az ezüstfenyők, a bukszusok, a virágok, a nagykövet. Ha hazajön Prágából, kizárólag a diófa árnyékában hajlandó inni, a vendégeit fogadni és velük is inni. Az asztal körbejár a kertben, megérjük még, hogy felmászik a fa tetejébe, mármint az asztal, s merő ragaszkodásból utána kúszik a prágai nagykövet, előfordulhat, hogy le se jön többé, beáll diónak. Mi meg ilyenkor kiülünk a kopár teraszra (nem erre!) Csokival és törjük. De micsoda vacak kemény és vastag héjú, ráment a délután nagy része, meg a kutyánk álkapcsa. Jó párszor kiakadt, különben a rövid szünetektől eltekintve Csoki pofájának két oldalán folyamatosan csörgedezett a dióhéj, azzal a kevéske béllel nem sokat kellett szöszmötölnie. A végére csonthéjas kutya lett belőle, egészen bekeményedett. Ha Kolosból mégis kertészmérnök lenne, merthogy erre a szakra is sikerült a felvételije, begyűjthetné. Csodájára járnának. Csakhogy a fiam nem akar kertészmérnök lenni, nem kívánja kiszárítani és felmutatni ezt az egyetlen egyedi darabot. Majdnem mondott egy csúnyát: pinus nigra! (Feketefenyő, Mediterráneum, Balkán félsziget, egyivarú, egylaki). Meg kellene tanulnia 130 növénynevet latinul, s eddig még csak ezt tudja, no meg azt, thuja (biota) orientalis (keleti tuja, életfa, Kína, Belső-Ázsia). Ezt tulajdonképpen megértem, azt viszont senki se thuja, hogyan eshetett meg a dolog, de estére az egész kert diós palacsintává gömbölyödött. Ne higgye senki ezentúl, hogy csonthéjas kutyából sosem lesz dióspalacsinta.


- csütörtök - BDK pedig, ahogy a filmekben látta, letekerte az ablakot és elegánsan intett nekik. Azok meg, nem akartunk hinni a szemünknek, ahelyett, hogy odébbálltak volna, odajöttek hozzánk. A Big Deltás Költő az orruk alá nyomta újságíró-igazolványát

Zöldfilkó

Kolos továbbra sem akar kis kertész lenni és rózsafákat locsolgatni. Abban igazat adtam neki, hogy a cotinus coggygrián (cserszömörcén) keresztül nehezen közelíthető meg a programozó matematika, de ezzel egyben a saját kivégzésemet is aláírtam, reggel ismét indulhattam a szlovák követségre, merthogy pechemre a gyerek a Budapesti Közgáz Királyhelmecre kihelyezett nappali tagozatára is sikeresen felvételizett. Nem jutottam messzire, mert a piac előtt már javában tartott az akció. Egy lerongyolódott Zsiguli motorháztetején ott éktelenkedett egy az autónál is kimustráltabb műszer, amelyből két további kormos vezeték lógott. A díszlethez tartozott még egy rendőr és két segítője terepszínű ruhában. Időnként meg-megállították az autósokat, közöttük természetesen engem is. Az egyik terepszínű fiatalember megkérdezte, van-e zöldkártyám. Mondtam, hogy nincs, de hát mostanáig ezt a forgalmi igazolvány foglalta magába. Igen-igen, hümmögte, csakhogy mától másképp lesz. Egy ideig csak figyelmeztetnek a szükségességére, de rövidesen büntethető az az autós, akinek nincs ilyenje, és mutatta, milyennek kell lennie. Nem volt időm megkérdezni, hol végzik a méréseket, hol állítják ki a zöldkártyát, máris felajánlotta, hogy 12 hrivnya (kb. 600 Ft) fejében itt azonnal ír nekem egyet. Hálásan pislogtam rá, belegondoltam, mennyi időt takarítok meg magamnak ezzel, nem kell mindenféle sorokban állnom, néhány perc alatt mérések nélkül boldog zöldkártya-tulajdonossá léphetek elő. Buzgón kifizettem, s meg sem néztem a szerzeményt, úgy dobtam be a táskámba, pedig a terepszínű még figyelmeztetett, hogy ragasszam ki a műszaki vizsga érvényességét igazoló lapocska alá, s akkor emiatt már nem állítanak meg. Amikor hazaviszek valami újabb papirost, mindig megmutatom BDK-nak, hogy bosszantsam, nekem van, neked nincs, be! Csak azt a tulajdonságát rühellem, amikor figyelmesen meg is vizsgálja, s mosolyogva visszaadja azzal, hogy ez bizony hamisítvány, már megint átvertek, kedvesem. Rettenetesen utálok becsapottnak lenni, a saját gyengeségemet, hiszékenységemet felismerve pillanatok alatt dühbe gurulok, és elkezdem támadni azt, aki a közelemben van éppen, legtöbbször természetesen BDK-t. Most is beledöngöltem a földbe, eltüntettem, s amikor már semmi sem marad belőle, megnéztem a zöldkártyát, és megállapítottam, ez valóban hamisítvány. A nevem, a dátum, az autó rendszáma kikapart sorokra íródott, ellenben a kocsi típusa és a mérési adatok sértetlenek voltak. Ekkor világosodott meg előttem, hogy terepszínűék csak azokat az autókat állították meg, amelyeknek a típusa megegyezett a használt szelvényeken szereplőkkel. Következett a lehiggadás és az engesztelés, amikor be kellett vetnem minden humoromat, főleg vitriolos öniróniámat, hogy kiengeszteljem BDK-t előbbi pattogásomért. A végén azért nem gurultunk a nevetéstől, mint nyáron, amikor Nevickén néztek baleknak hasonló kaliberű szélhámosok, akik két kisebb sorompóval zárták le a folyóhoz vezető utat, s mint környezetvédők az arra tartókat 2 hrivnya ellenében engedték csak át. Két óra múlva, amikor hazafelé tartottunk, az útról eltűnt az akadály, néhány kilométerrel távolabb utolértük a dülöngélő környezetvédőket, egyik is, másik is vitte a hóna alatt a maga sorompóját. Akkor legyintettünk a szeszélyes évszakok harmatgyenge villámtréfájára, de most nem hagytuk annyiban. A Big Deltás Költővel megerősödve nevetés helyett legurultam a piachoz, ahonnan természetesen eltűnt tragacs, műszer, rendőr, terepszín. A továbbiakban azonban már nem a saját formánkat hoztuk, mert mintha nekünk írták volna a forgatókönyvet, egyszerre zseniálisak lettünk. Amikor már lemondtunk a dolog tisztázásáról, egyszer csak az autóból felismertem a két terepszínűt, ballagtak ráérősen a járdán. Lefékeztem mellettük, BDK pedig, ahogy a filmekben látta, letekerte az ablakot és elegánsan intett nekik. Azok meg, nem akartunk hinni a szemünknek, ahelyett, hogy odébbálltak volna, odajöttek hozzánk. A Big Deltás Költő az orruk alá nyomta újságíró-igazolványát, megkérdezte, ők osztogattak-e a piac előtt a mai nap folyamán zöldkártyákat. Bólogattak, de nem voltak hajlandóak igazolni magukat. Még fel sem ocsúdtunk a helyzet komikumából, BDK-nak sem kellett kitennie mérhetetlen deltáját, hogy megverekedjen velük értem, amikor a főterepszínű előszedte a tárcáját, s bocsánatkérések közepette visszaadta a kemény 12 hrivnyát, majd hátralépett, nagyjából olyan távolságra, ahonnan már nem olvashattuk el a nevét, és megmutatta az igazolványát, nehogy azt képzeljük róla, nem is tartozik semmilyen hivatalos közeghez. Illedelmesen elköszönt, összeütötte a bokáját, szalutált, ezt váltogatva kitáncolt a képből, a sarkon már csak bajusza rezgéséből sejtettük, még mindig összeüti a bokáját, még mindig szalutál, mintha egy régivágású igazi katona lenne. Ez utóbbi képet a magam felvidítására találtam ki. Eléggé rossz lett a kedvem. És még zöldkártyám sincs. Igaz, a szlovák konzul ezt nem fogja rajtam számonkérni.


- péntek - A kultúrházban aztán lemerevedtünk, mint a krokodilusok, a megszokott hideg, emelvény, pulpitus, merev kényelmetlen székek, ködösítő szövegek, hogy csak azt lássuk az egészből, amit meg akarnak mutatni, valójában nem is nekünk, Valaki fontosabbnak.

Pinkóc, veskóc, szenteske

Királyhelmeccel minden a legnagyobb rendben van. Leszámítva azt, hogy a kertek alatt testesíti meg a világvégét. Velünk is stimmelnek a dolgok. Csupán míg mások a világvégéről indulnak valamilyen központi, fővárosi helyre, Kolos az egyik világvégéről a másikra. Hát empirikus hajlamot azt örökölt tőlünk eleget, velünk együtt az próbálja kikísérletezni, képes-e önmagában teremteni centrumot egy eldugott szürke városkában. Persze kizárólag abban az esetben, ha kiállja a kijutási-próbát. Mostanáig én is azt gondoltam magamról, hogy nem tudok szlovákul. A konzulátuson kiderült, az oroszon-ukránon keresztül remekül megértem, az élőbeszédet. Mármint sajnos kiválóan megértettem, miért nem kaphat Kolos semmilyen vízumot, amellyel beléphetne Szlovákiába, s tanulhatna az Ungvártól 40 km-re eső Királyhelmecen. Gyermekútlevele január 4-ig érvényes, amikor is betölti a 18-at, s akkor kaphat (nem előbb!) felnőtt okmányt. A szlovák törvény szerint viszont szlovák vízumot csak olyan útlevélbe lehet beletenni, amelynek lejárati idejéig még 3 hónap hátra van, illetve a vízum érvényességi ideje sem terjedhet az útlevél lejáratától visszafelé számított 3 hónapon túl. (Borzasztó! Hogy voltam képes ezt leírni?! Bocs, ezt már a szlovák logika diktálta.) Szóval ezt a 3-4 hónapos patthelyzetet dédelgetjük, s harcolunk Királyhelmecért, mintha legalábbis Oxford lenne. Az eset azonban, ha lehet, még abszurdabb. A királyhelmeci főiskola ugyanis, mint mára kiderült, valójában nem is létezik. Istenem, milyen élvezettel lehetne erről írni, felszedni a finomabbnál finomabb szálakat. Csak ne lennénk benne goromba, durva testünkkel egyenes adásban, mert így a bőrömön érzem, ahogy manipulálnak, és ez fáj.Három héttel ezelőtt úgy indultunk felturistavízumozva (3 x 28 dollár) a megnyitóra, hogy minderről mit sem tudtunk. Nekicsalinkáztunk Pinkócnak, Veskócnak, Jenkének, volt egy kis Szenteske, merthogy az elbeszélések szerint annak idején végig kántortanítóskodták ezt a vidéket a család felmenő férfitagjai. Megjelent előttem az egész tiszteletre méltó dalárda, éppen cifrázták öblös hangjukat, amikor balról csendet parancsolt a szép leleszi templom. Nemsokára kirajzolódott a saját kis dombján Királyhelmec, messziről sokkal tekintélyesebbnek, magát kelletőbbnek tűnt, mint közelről. Mintha egyedül mi mozogtunk volna ebben az álmatag, lassú kisvárosban. Az egész település azt játszotta aznap, hogy megnyitják az „egyetem” kapuit. Valahogy az első percektől zavart valami, olyan érzésem támadt, mintha körberaktak volna ismert festmények borzasztóan rossz másolataival. A kultúrházban aztán lemerevedtünk, mint a krokodilusok, a megszokott hideg, emelvény, pulpitus, merev kényelmetlen székek, ködösítő szövegek, hogy csak azt lássuk az egészből, amit meg akarnak mutatni, valójában nem is nekünk, Valaki fontosabbnak. Volt taláros dékán-helyettes Budapestről, docensek, polgármester, határon túli magyarok (só)hivatala, minisztériumi főmufti, fogadás, darabra felmutatták a nyolc kárpátaljai diákot, még azokat is, akik a vízum miatt már ezúttal sem tudtak eljönni, no meg a változatosság kedvéért a Szatmárból, Sárospatakról érkezőket – és persze a helyi diákokat. Pompás színjáték, amelyet teljes egészében a statisztaszerepekre építettek. Elhitették ezekkel a szerencsétlen gyerekekkel, hogy diákok. Csak azt felejtették el időben tudatni velük, hogy az intézmény, ahová beiratkoznak, jogilag nem létezik. Kolos most diákja ugyan a Budapesti Közgáznak, de helyileg Budapesten nem tanulhat, mert ő a Királyhelmecre kihelyezett főiskolai tagozatra nyert felvételt, abba a furcsa tanodába, amely előre megfontolt szándékkal kárpátaljai halakat fogott be reggelire. Nem is volt velük más szándéka, minthogy egy ültében pikkelyestől megegye valamennyit. Még a látszat kedvéért sem kívánja tartósítani a fogást, ahhoz ugyanis ennek nyolc horgoskának tartózkodási engedélyre lenne szüksége, nevezett főiskola pedig, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem létezik, érthetően, nem adhat igazolást Szlovákiában nem létező diákjainak. Különben tíz éve sikerül fenntartaniuk ezt a látszatot, tíz éve dolgoznak a főiskola akkreditálásán, nem is tudom, mit ünnepeltek ebben a kerek számban. Igaz, ha valamilyen csoda folytán, dolgaik rendeződnének, a mi gyerekeinknek akkor sem lenne mibe üttetni a megfelelő vízumot, mert ugye, itt van még ez az útlevél-mizéria. Kolos és társai két hétig turistáskodtak (turistavízummal) Királyhelmecen, ez azért nagyvonalú balfékség, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy nyaralás közben tanul egy kis matekot, számvitelt, programozást egy virtuális főiskolán. Mandinerből néhány könyvet még hazacipeltettek velük, természetesen bérleti díj fejében. Arról, hogy hogyan írják meg majd a zárthelyi dolgozatokat, s hallgatják meg azokat az előadásokat, amelyeket semmilyen tankönyv nem pótol idehaza, arról nem szól a fáma. A majdani kérelmezett dékáni vizsgákat, legalábbis mindegyiket, úgysem képesek önképzésben egyszeri nekirugaszkodásra letenni Budapesten, ahová még egyelőre el tudnak jutni. Nem sok értelme van számolni velük. Ez járhat a főigazgató fejében, mert ezidáig nem válaszolt a Kolos e-mail-ben küldött levelére. Nem csodálkoznék, ha soha többé nem hallatna magáról. Elfoglalt ember, készül a következő, 2003/2004-es tanév megnyitójára. Én meg egész napomat a konzulátuson töltöttem hiába. Ez persze így nem igaz, anyaggyűjtésre kiváló, rendkívül izgalmas hely az ungvári szlovák konzulátus.


- szombat -  kár volt izgulnom, mert nem akadt üzemképes autó, amivel átvihették volna, az autóból meg hiányzott a benzin, ami hajtaná, a munkácsi fogdában pedig egy ágyon már három afgán alszik

Egy ágyban három afgánnal

Ma bejelentés nélkül meglátogattam a szüleimet. Ha váratlanul érkezem, talán még jobban örülnek, mint akkor, ha jó előre szólok. Nem olyan régen még nagyképűen azt hittem, kizárólag én okozhatok meglepetést nekik. Pár hónappal ezelőtt azonban a minden feltűnést kerülő, szőlejében csendesen dolgozgató apám rácáfolt erre. Éppen a kollektív amnézia elharapódzása idején, amikor az apák egyébként is különböző galibákba keveredtek, az enyém gyümölcsöt hozott a gyerekeknek, s ahelyett, hogy hazavonatkázott volna Ungvárról Beregszászba, két megállóval hamarabb szállt le, és elindult eltévedni. Nagyon konok ember az apám, ha valamit elkezd, szereti befejezni, nem állíthatja meg sem országhatár, sem szögesdrót. Anélkül, hogy tudatában lett volna, átsétált a senkiföldjén, a homokban hagyva nyomait vitte a nagy táskát, benne az üres befőttes üvegeket. Még odaát az első faluban is azt gondolta, hazafelé tart, amin nem csodálkozom, hiszen a beregi asszonyok ugyanolyan formájúak Beregdarócon, mint nálunk, úgyhogy az öreg nem fogott gyanút. Csak éppen a daróci férfiak nem grasszálnak éjnek évadján az úton nagy táskában csörgő üvegekkel, fejükön kalappal. Riasztották is a határőrséget, annak rendje, módja szerint elfogták az apámat, aki éppen hazafelé tartott, s nem értette, ezért miért raknak bilincset a kezére. Addigra annyira el volt csigázva, hogy elfelejtette a nevét, címét, korát, hiába faggatták. Szerencsére megtalálták nála a nyugdíjas könyvecskéjét, amelynek alapján azonosították – és visszatoloncolták. Amikor engem értesítettek, az apámat még nem szállították át Munkácsra, ahol egyébként a határsértőket fogva tartják. Később rájöttem, kár volt izgulnom, mert nem akadt üzemképes autó, amivel átvihették volna, az autóból meg hiányzott a benzin, ami hajtaná, a munkácsi fogdában pedig egy ágyon már három afgán alszik, és még sorolhatnám. Újságíró barátommal a határőr-parancsnokság udvarán egy kiskatona társaságában találtuk az öreget, levegőztették egy fa alatti padon, lábánál őrizte nagy táskáját, benne az üres befőttes üvegeket, fején a kalap, nadrágján, kabátján, kezén nem volt egyetlen szakadás, karcolás. Szoros és átvitt értelmében a szónak, határtalanul megörült nekem, nekünk, úgy gondolta, attól, hogy végre felismer, meg képes nevezni valakit, visszamehet a régi nyugodt kis világába. Mintha mi sem történt volna, felkapta gondosan megőrzött világjárt táskáját, azonnal indulni szeretett volna. Megnyugtattam, persze, nemsokára hazaviszem, próbáltam megmagyarázni neki a helyzetünket, de láttam rajta, csak jobban összezavarom, nem érti, hogyan került ide. Azt a napot felváltva a határőrség udvarán, a parancsnok irodájában és a városi pszichiátrián töltöttem. Időnként bezsúfolódott az egész társaság az én autómba: az apám, az őt felügyelő kiskatona, a parancsnok helyettese, a helyettes helyettese, BDK, a barátunk, és szállítottam magunkat a hivatalos közeggel megfejelve intézkedni, kórházi vizsgálatra. Estére összeszokott csapat voltunk. Zsinórban gyártottam a kérvényeket, magyarázatokat, kezességet vállaltam, s az egész stáb azért szurkolt, hogy Munkács ejtse az esetet, mielőtt ügy lenne belőle, mert mindenki látta az apámon, nem kifejezetten határszökevény alkat, meg aztán négy ember nehezen fér el egy ágyon, nehezebben, mint hét egy autóban. Az egész napos munkánknak meglett az eredménye, vihettem végre haza a szökevényt, akitől hosszú kézrázások közepette búcsúzkodtak az egyenruhások. Ő meg mosolyogva viszonozta vendéglátói kedvességét, akikkel kellemesen telt az idő a fa alatt. Soha olyan szabadnak és fáradtnak nem éreztem magam, mint akkor, amikor sikerült visszaszereznem, mintha egész napos vajúdás után megszültem volna az apámat. Az elmúlt héten többször jutatta eszembe ezt a hosszú napot a sajtó. Ugyanis felújítás miatt magyar oldalon lezárták az beregsurányi határátkelőhelyet, ami érthetően nagy felháborodást keltett a környékbeli emberekben. Kerülőutakat kénytelenek tenni, ezeket a pluszköltségeket elő kell teremteni, nem beszélve a több órás tekergő sorokról, amelyek a még működő átkelők felé araszolnak. Apám mintha előre sejtette volna, hagyta a dagadt ruhát másra. David Copperfield a Kínai Falon, az öreg pedig az asztély-beregsurányi határrészen sétált át anélkül, hogy bárki megfejtette és utána csinálta volna a trükkjét, kivéve persze a dörzsölt embercsempészeket, akik minden kivertségük ellenére időnként azért csak lebuknak egy-egy szállítmány afgánnal. Ha rágondolok, borsódzik a hátam, az apám eljátszotta előlem a novellámat, mielőtt megírhattam volna, s ezt a dokumentumot nem lehet überolni, meg aztán semmiképpen sem szeretnék plagizálásba keveredni. Azóta vigyázunk az öregre, nem hagyjuk improvizálni, árgus szemmel védem a saját kis felségvizemet, nehogy rátévedjen. A kertje legbiztonságosabb hely számára, ahol minden évben ugyanúgy kell leszedni a levelekről a krumplibogarat, a tőkéről a szőlőt. Ma is elmesélte, hogyan csinálja, és furcsamód egyre jobban esik hallgatni azt, ami különben egyáltalán nem érdekel. Közben folyamatosan szakadt az eső, úgyhogy a kert helyett a kamrába vonultunk, teleraktuk paradicsom-, birsalma-, körtebefőttel, savanyú uborkával és szederdzsememmel a kosarakat és a nagy táskát, apám egyetlen úti okmányát. Alig egy óra múlva már Ungvár határában voltam.


- vasárnap -  kénytelen volt tudomásul venni, hogy már rég nincs nyúzott krisztus-képe, ahogyan az egy költőhöz illik, mert a hosszú haj alatt észrevétlenül húsosodott a feje, akárcsak a kisebbségi sorsot felügyelő egykori kedvenc államtitkáráé

Alig taliga

Ma töltött csirkét sütöttem ebédre, ez nálunk a gyerekek és az öregek kedvence. A Big Deltás Költő ki nem állhatja, úgyhogy mint múzsa és szakácsné tovább áztattam magam a szemében. A nap folyamán még tettem néhány kísérletet ennek betetőzésére. Az ajándékba kapott ügyes kis nyírógéppel nekiestem a fejének, s megnyírtam, ahogyan a juhokat szokták. Szerinte kis álnok Delilaként igyekszem az erejétől megfosztani. A művelet alatt többször kiborítottam sajátos technikámmal. Állítólag, ahelyett hogy egy komótos mozdulattal mentem volna végig a megkezdett csíkon, túlságosan siettem, az ő szavával kapkodtam, és elviselhetetlen modern stílusban, staccatoban zongoráztam végig klasszikus domborulatait. Azzal is növeltem a rosszkedvét, hogy kíméletlenül ecseteltem a tarkóján kitüremkedő zsíros redő természetrajzát, amely a fodrászkodás befejeztével teljes párnájában kitüremkedett. És BDK kénytelen volt tudomásul venni, hogy már rég nincs nyúzott krisztus-képe, ahogyan az egy költőhöz illik, mert a hosszú haj alatt észrevétlenül húsosodott a feje, akárcsak a kisebbségi sorsot felügyelő egykori kedvenc államtitkáráé. Így bebizonyosodott, mégsem a töltött csirke a legszomorúbb ebben a vasárnapban. Meg is békélt vele, bár a húsból nem kért, a szaftjába tunkolt dödölével (közismert nevén burgonyakrokett) kellőképpen megvigasztalódott, azt hívén, ez a pápista koszt apaszt valamicskét a hájjal kenegetett részein. Egy ideig biztosan nem vágyik arra, hogy megnyírjam. Pedig az utolsó akkordoknál már kezdtem belejönni, legközelebb biztosan jobban menne, vagy nem.
A gépekhez ugyanis teljesen egyéni a kötődésem. Jártam én varróegyetemre is, ahogyan az akkor kétéves fiam nevezte a tanfolyamot. Az egész a varrógépen bukott el. Pedig nagyon akartam, szorgalmasan készítettem a szabásmintákat, teletérképeztem velük abban az időben a házat. Csak sajnos elkövetkezett az a pillanat, amikor a különböző darabokat össze kellett varrnom. Honnan tudhattam volna előre, hogy amint leülök egy varrógép elé, rossz beidegződéssel azonnal ledobom a lendkerékről a szíjat, felnyitom a tetejét, elsüllyesztem a kiálló részeket, összecsukom a fedőlapokat, s elkezdek rajta írni. Kérdés, melyiket bírják tovább, ha varrok, akkor én szakítom a szálat, ha írok, akkor meg másokban szakad a cérna. Kamasz koromban dolgozódtak ki bennem ezek a csiki-csuki-mozdulatok, egy összerakható Singer-varrógép volt akkoriban az íróasztalom, s úgy látszik, túlságosan kötődtem ehhez a kivénhedt darabhoz. Innen ez a beteges félrehordás, azóta hiányolom a lábam alól a pedált, ezért nyugtat meg az autóvezetés, úgy vagyok vele, mint Csönge lányom volt az ujjszopással, amikor még gályi-gályizott. Emlékszem, amíg csak finoman gyorsult, s még nem pergetett a hüvelykujján 140-nel, minden kétséget kizáróan azt cuppogta, alig taliga. Egy nyekergő, guruló szerszám, ennyi már elég a ringatáshoz. Azért még nem mondtam le végérvényesen magamról, a szövés még hátra van, egyelőre nem próbáltam ki, pedig most már sodorhatnék szálat a sámsoni tincsekből, járhatna a kezem, mint a motolla, a szemem meg meredhetne a semmibe. Csak hát pocsék Penelopé válna belőlem. Képtelen lennék éveken keresztül passzívan ugyanarra várni, inkább utána mennék, mert nyughatatlan vagyok és kíváncsi, ha hajat nyírok, előrébb vagyok egy fejjel, szenvedélyesen gyűjtöm a szellemképes fazonokat. A baj csak az, hogy amikor az én Odüsszeuszom útra kelt, még nem voltak határok. Ha összevetem az ő vitorlás távozását az én felgyorsult, mobilizált világ adta lehetőségeimmel, még mindig neki könnyebb távolodni tőlem, mint nekem közeledni felé. Filozófiám szerint éppen az, ami a kettő között feszül, az gerjeszti az én a határ-komplexusomat. De hát Csöngének is ukránul adják fel az angol leckét a magyar iskolában. Jut eszembe, az előbb éppen telefonáltam, az apósom kijött a szobájából, háttal álltam neki, s mentében nagyapásan megsimogatta a fejem. Aztán majd halálra vált, amikor még egy példányban megtalálta az unokáját a konyhában. Arra gyanakszom, Csönge és én a rajtunk gyakorolt módszertanok miatt hasonlítunk annyira egymásra.
Most pedig megyek, mert BDK meghívott sörözni, ami a mi esetünkben inkább hosszúra nyúló beszélgetést jelent. Ezenkívül igazán férfias partnernek számítok. Az első kör után – kiváló költőbarátaival ellentétben – én nem hiszem magam a legkiválóbbnak. Verset sem én fabrikáltam, hanem BDK, amikor megkérdeztem: milyen sört? A népszerű ukrán márkanévvel így válaszolt:

Ó, te bolonyd,
nem ismered az Obolonyt?

 


Terasz, 2002.

Berniczky Éva: Napló a Teraszon

7 nap: Terasz, 2002. október 7-13.

UngBereg Kettenklub. Berniczky Éva: 7 nap a Teraszon. A naplójegyzetek 2002. október 7-13. között íródtak és jelentek meg a Terasz irodalmi szekciójában Onagy Zoltán szerkesztésében. Berniczky, napló jegyzet, terasz beépítés, magy irodalom - kárpátalja, kortárs novella, Ungvár, tömeges sms küldés, télikert építés, ajtó, ablak, üveg tető, kert, honlap optimalizálás, google első hely

Honlap optimalizálás - Google helyezés javítás

Terasz beépítés - télikertépítés

 

Piréz arvisura - tartalommarketing

Google helyezés javítás, SEO