Berniczky Éva

Körzeti szerelmek műsora

Az autóbusz rozsdás kasznija régóta állt már a mezőn. Kerekeiről a földbe porlott a gumi, észrevétlen eresztett gyökeret a mozdulatlanságnak. De erről nem illett beszélni, ahogyan egyebekről sem. Inkább örültek, hogy világuk valami módon mégis el-eldöcögött. Ehhez pedig köztudottan elengedhetetlen a kihagyó motor, a bekormozódott gyertyák, elfáradt olaj, hígabb üzemanyag. A legideálisabb helyzetben aztán a rossz minőség is hiánnyá alakul. Ezen a helyen mindez összejött, pontosabban állt. Stabilan, kimozdíthatatlanul. Azok, akik nem szeretik a sebességet, megnyugodhattak, nincs többé kockázat, mélyen elrejtette férgeit a kívülről egészséges világ, amely máma már meg nem moccan, valamennyien biztonsággal felszállhattak rá, lehetőleg sötétedéskor. Szerencséjükre egy fia lámpa nem világolt még a faluban sem, nemhogy a mezőn. Nem kellett attól tartaniuk, hogy a nagy fényárban megleshetik a vének, amint a kopott, feslett szalonban helyet foglalók eljátsszák az utazást. A jelmezek addig tökéletesnek tűnnek, amíg nem firtatja senki, kik viselték a kiselejtezett darabokat ezelőtt. A szájak nem mozognak, a kurjantás előtt tüdejükben összepréselik a levegőt, asztmásan nyitják az ajtókat a hasbeszélők. Fö-ö-ö-ssssssz. És megtörik a látszólagos eseménytelenséget egy-egy utassal, aki visszahozza a hitüket, velük is történnek fontos, megkerülhetetlen dolgok, egyszer majd óriásdaruk emelik a forgalmas sztrádára a leragadt járművet. Addig pedig pejzázs, tengerészcsomóval rögzített patak, a fenébe a csörgedezéssel, rózsaszín felhőbe szúródó hegyszirt, amely tudni valón nem izeg-mozog, vulkánoktól sem kell tartani. Tenyészik a sárga autóbusz. Hosszan, kitartóan. Szignál, aláfestő zene, nonfigurális szimbólumok, indul egy közönséges hétköznap.

Felszáll Pricsinyi, akit a helyi tévé adásaiból ismertek valamennyien. Fontos ember, közülük interjút csak ő adott. Hogyan került ebbe a szerepébe? Isten tudja, mi alapján válogatódnak ki a fontos emberek. Emerencia, a helyi tévé nyársat nyelt démona talán éppen feltűnő balféksége miatt választotta ki magának a tömegből Pricsinyit, aki akkor még nem is sejtette, hogy a darabos nőkkel együtt járnak a hologramos kérdések, amelyek megváltoztathatatlanok, megismételhetetlenül egyszeriek, víznyomásosak. És mivel Pricsinyi minden alkalommal szerette volna elmondani a magáét, de meg nem tette soha, megmaradhatott örökös biztonságos alanynak. Mint egy megbízható fosókaszilvába helyezett kajszioltvány, kizárólag barackfacsemetét szökkentett – a riporternő visszahallotta a saját gondolatát. Az örökös tag nem menekülhetett, Emerencia teljes testtel állta útját, hiába próbált szegény Pricsinyi kitörni többször is. Esetlenül hátrált a stúdió kellékei között, lehuppant az első útjába eső zongoraszékre, amely a lendülettől bepörgött, letekeredett a legalsó pozícióig. Pricsinyit máris beszippantotta az örvénytér. Szokásához híven eltűnt, a repedéseken lecsordogált a mélybe. Odafenn valami halovány folt, alig kivehető pacni maradt belőle, akkora, amennyi épp elviselhető, és hol máshol, mint az Emerencia fehér zsabós blúzán. Egy pötty. Ez után a merész síkváltás után, hogy említhette meg azt, amiről szólni leginkább kedve lett volna. Pontosabban akiről, mert gondolataiban a legegyszerűbb eszköz is Melles Angélává személyesedett.

Évek óta halálosan szerelmes volt belé. Mégis a legmerészebb vallomásnak az számított, hogy reggelente bekapcsolta a tévéjét, amely hajnali ötkor a körzeti hírműsort sugározta. Csíkos pizsamájában egészen normális embernek tűnt, csak éppen ébredése pillanatában nem kinyitotta, hanem még szorosabban becsukta a szemét, így ébresztgette képzeletben szerelmét. Kíméletlenül papucsba bujtatta, kicsoszogtatta a konyhába kávét főzni. Mire választottja bejött a szobába, már a képernyőt ő maga, Pricsinyi töltötte be, amint éppen az egész falu füle hallatára a teljes tagság képviseletében nyilatkozik. Az interjút adót az sem zavarta, hogy a valóságban egyáltalán nem így indul egy falusi reggel. A kávé helyett az utolsó cseppig kicsordogál a semmibe a kényelem, s ezek után, ami megmarad, az a lélekfagyasztó hideg, mégsem fázik senki. Pedig a budi általában a disznóól szomszédságában bújik meg, s ha ki kell menni, a valamivel kényesebbje az embrionális fejlődés korai szakaszába kéredzkedik vissza, ahol a beteljesedésig civilizációtól függetlenül egy és ugyanazon hőfokon érheti meg a reggeleket.

Nem így Melles Angéla, aki merészen két lábbal ugrott ki az ágyból. Természetesen nem ivott kávét, no nem babonából. Kávét szerinte a tökéletlenek isznak, neki nincs rá szüksége, hiszen józan ítélőképességgel nem számította magát selejtesnek. A férfinép örömére, kivéve Pricsinyit. Mert Angélának nem kellett észért a tévé körzeti adásához fordulnia. Nagyon jól tudta, miért nincsenek a faluban repkényes erkélyek, baldachinok, diszkrét dajkák. Maradjon a hősszerelmes odalenn a helyén, tövig metszették a romantika indáit, nem lehet azon a magasba kúszni rég. A drámákat is távoli színházakban játsszák. Egyszer majd elmennek egy igazi előadásra, ahol a nézők nem változnak előadókká egykönnyen, mert legalább olyan nehéz lesz nézőnek lenni, mint átalakulni, mondjuk, bonvivánná.

Angéla addig is az egyértelmű dolgok híveként szilvalekváros (a jamokat ki nem állhatta) kenyeret reggelizett és tejjel itta le az utolsó falatokat. Az asztalt morzsák borították, de szándékosan nem takarította le, szeretett nyomot hagyni maga után. Egyetlen ésszerű műveletként elkerekezett a kultúrba, ahol időtlen idők óta ő volt a kultúros. Ezen a tájékon ez azt jelentette, mindenről tudomást szerzett, ami körülötte történt, csak róla nem derült ki soha semmi. A kapott információkat pedig a világért sem őrizte volna meg. Természetesen a közösség elvárásainak megfelelően továbbadta. Munkáját mindenkor komolyan vette. A legnagyobb hidegben is leverte a megdermedt lakatot a hajdani kastély korhadozó ajtajáról, mert mindig szeme előtt lebegett, ez a küldetése. És nem csupán lebegett, kitörölhetetlenül rakódott agytekervényeibe. Egy kis finom amnézia segíthetne rajta, talán. De mégsem. A vátesz-programba különösen azóta nem mászhatott bele senki, amióta az egész küldetésesdi automatára állt át. A kézi irányítást nem nagyon tűrték a gépiesen zajló mindennapok.

Nem foglalkoztatta túl sokat az sem, hogy buzgalmát senki nem honorálja. Nem igen emlékezett rá, mikor kapott utoljára fizetést. Ült a kastély petefészek-gyulladásos hidegében, a helyiséget időtlen idők óta nem fűtötték, és még csak nem is fázott. Pedig szaporán szuszogott, az apró cseppek jegesen körberajzolták, kezdett belemosódni az északi fekvésű cselédszobába, amely akár mosókonyha is lehetett valaha. Valaha ugyanitt egy bánatos múltszázadi mosónő tűnt el a teknőjéből gomolygó gőzben ugyanúgy, ahogyan most leheletének jégvirágai között Angéla. Angéla, aki bizarr képek egyszerű ellentéteiből merítette rejtett energiáit. Így esett, hogy az élet melege – miután zsigereit átjárta –, melegbarnára festette szemét, súlyos hajzuhatagát kontyba emelte, viselőjét pedig éppen oda, ahol kopogtattak.

A kopogtatást félénk nyikorgás kísérte. A sűrű vattából percekig nem látta, ki lépett be az ajtón, inkább megtippelte. A legcsekélyebb izgalom nélkül. Nem mintha meg kellett volna erőltetnie a fantáziáját, errefelé elég gyér a forgalom. A variációs lehetőség szerint sorra vette a számba jöhetőket. Fel sem nézett. A hallgatásból mégis megállapította, Pricsinyi az, aki rendszerint szorongat a kezében valamit, s azzal úgyis jól elvan egy darabig, meg nem szólal. Angéla zavartalanul tovább végezte a dolgát eszközök nélkül és nem hiányában. Nem hevertek előtte gemkapcsok, papírok, tollak, ívek, lajstromok, mappák, fotók, mert idővel kiderült, hogy ezek a tárgyak mind fölöslegesek. A fontossági sorrend átrendeződött, ahogy a hőelosztás is, és ment minden a régi kerékvágásban, mintha kályha duruzsolna, a könyvelő a városból meghozná soros fizetését alaposan felszerelt hivatalába. Nem vagyok vicces kedvemben, morogta ilyenkor Angéla.

Mögötte a kinagyított fotón a mező humuszos talajából kinőtt az autóbusz. Sárgállott. Egy óriás zöldség, amelyet nagyságánál fogva nem tudtak betakarítani, megmaradt a répa-mese hamisítatlan hősének. A tallózók örömére uralta, besugározta a környéket. Ettől narancssárgák lettek, apók vagy anyók, esetleg szalmahajú hidrogénezett gyerekek, akik húzták, húzták, s mire sikerült kiszabadítaniuk, nemigen különbözött egymástól valódi és hamis. A rideg szobát addigra mindezek ellenére átjárta Angéla melege, a falak kezdtek kiengedni, felolvadtak a legjegesebb részek is. És ebben az állapotban az íróasztal mögött ülő azt érezte, csak itt lehet igazán boldog.

Erről a vegytiszta boldogságról kérdezték meg leggyakrabban Pricsinyit. Rá cseppet sem voltak kíváncsiak, kizárólag azt kívánták hallani, hogy akinek ilyen rossz, az mégis miért marad meg kikezdhetetlenül jónak. Pedig Pricsinyi, ha azt mondhatná, amit gondol, eldicsekedne Őzlábú Emerenciának beteges álmairól, arról, hogyan erőszakolja meg éjjelente Melles Angélát. Azért álmában, mert nappal gyáva. Ráadásul első adandó alkalommal elszegődne Emerencia tisztes mikrofon-hordozójának, ha arra kérné föl a városban székelő körzeti stúdió. Elhagyná ezt az egész utazást, pedig olyan jól fujtatnak a többiek, hogy egy életre megjegyezte az elmúlt állomások nevét. Ha elunják magukat, mindig időben leszállnak a barátjával, Makuk Ignáccal. Akiről Pricsinyi naivan azt hitte, jámborabb, mint ő, még álmában sem meri rávetni magát Angélára. Pedig kétszer körbeérné, és óriáskígyóként összeroppanthatná, olyan izmos és nyakigláb. Igaz, könnyű neki, minden megerőltetés nélkül veszi az egész körzetet. Behúzható nyaka három fokozatos, bekapcsolva úgy változtatja helyzetét, mint egy remekül szuperáló antenna. A változást szemmel nehéz megállapítani, mert Makuk merő védekezésből folyton számol, különben elkezdene dadogni, ez pedig igencsak megtévesztő. Tudja mindenki, hogy számtantanár, ezért nem igen csodálkoznak azon, ha megszámolja, hány szemet terem a kertjében egy-egy gyalogbab bokra. Nagy kupacokba csoportosítja a tarkát és a fehéret, aránypárokat állít föl és órákon át képes dadogás nélkül beszélni, a különbségekről, összegekről. Angéla költő úrként szokta emlegetni, azt mondja, egyszer látott egy filmet, abban egy hasonszőrű figurát, mint Makuk Ignác. Pricsinyi nem érti, mi ebben a költői, féltékenységében inkább hülyeségnek nevezné ezt az egész számolós hóbortot. Nagy marha ez a Makuk. Nem tudja felfogni, mit eszik rajta Angéla, aki kultúros, mégsem babnak nevezi a babot, hanem paszulynak. Szóval Makuk Ignácot kellene meginterjúvolni, ha ártatlanságot keresnek. Csakhogy a tévéseknek olyan ember kell, aki sejti, mi az ártatlanság, de azt is, mi a bűn. Makuk nézne rájuk csodálkozva, hogy kérdezhetnek ilyet dologidőben. Hogy elkerülje a dadogást, megszámolná a stábot, mint a babszemeket, megállapítaná, milyen rossz az arány beszélők és hallgatók között. Többet aligha kezdhetnének vele, mert kereken kijelentené, ezzel az egyoldalú faggatózással istentelenül zavarják. Ő-ő-ő-őemerenciát különösen nehezen viselné el – akinek ilyen kimondhatatlan a neve, az megszámolhatatlan.

Angéla, kedves, az a jó világ, kezdi Pricsinyi, de nem folytathatja, mert nem ismer más világokat. Ez az övé, meg olyan elkent, mint a büszkéből passzírozott jam. Jegeces, nem nagyon találja benne magát. Dörzsöli a szemét, vaklálva botorkál. Ha jobban látna, menekülne, ahogyan az apja, aki egyszer csak elkezdett visszafelé élni, állóképekben helyezte el régmúlt események kivonatait, kimerevítette a biztonságos megtörténtet, amelytől lemaradni képtelenség. Egy roskadozó régi udvarházba költöztette a jóravaló klasszikus társadalmat, ahol latinul beszélnek majd az arra érdemesek, a többiért meg úgysem kár, sóhajtotta, és mint aki dolgát elvégezte, feltűnés nélkül meghalt. Elvégeztetett. Gondos egy édesapád volt, ilyen a szép halál, vigasztalta az anyja, látod, kisfiam, simogatta meg Pricsinyi már ezüstös fejét. Mert ebben a családban mindenki korán megőszült, annak rendje-módja szerint alázattal feltette fekete kalapját, és elkezdte várni a szép halált.

Amikor kellőképpen megpuhult a kezében a karima, kimondta, jöjjön velem, vidékre kellene mennünk. Ott még normálisak az emberek, csak ott normálisak. Ahol az Ircsi-nénik hosszú csemege tökjeit gömbölyű marhatökre cseréli az egyszeri tolvaj, vagy a mélyhűtött csirkecombokat csirkeszárnyra. Mert a gonoszságot minden szinten felváltja a játékosság. Bődületes, ez azért már Angéla szerint is mellészúrás. A szenilitást elég lesz majd kényszerből elviselni, eszében sincs önszántából beleköltözni innen a jó hűvös kultúrházból. Faluról vidékre, te barom, gondolja hozzá. De egészen mást mond, mégis fontos ember ez a Pricsinyi. Nem mindegy, hogy nyilatkozik holnap reggel a tévében. Egyetlen megoldásként ránéz az órájára, sietve lesepri az asztaláról Pricsinyit, az utolsó morzsákat is a markába gyűjti, nyoma se maradjon. Holnap, holnap megbeszélik ezt az egész tök- és csirkeszimbolikát, rákattintja a rozsdás lakatot a kultúrára és felpattan a biciklijére. Pricsinyi szorongatja kezében a kalapját, áhítattal néz utána, pedig hányszor látta már távolodni, istenem. A távolsággal együtt nő benne a megfogalmazhatatlan. Izmos cikkelyekre bomlik, ritmusosan süllyed, emelkedik, pulzál, lélegzik, és belevész a mezőbe. Amikor eltűnik a nőalak, az is eszébe jut, hogy hol él valójában, kiabálna utána, nem úgy gondolta, nem hülye ő-ő-ő-ő-ő-ő...

Emerencia lesben állhatott valahol, váratlanul megjelenik, Pricsinyi orra alá dugja a mikrofont. Lehet, hogy a halak visszafelé úsznak, az árral szemben, vagy a földrajz bolondozik már megint? Teljesen mindegy. A közönség szereti a makacsul önfeláldozó halakat, nem zavarja, ha mozgásuknak semmi logikája, ha látja a kopoltyúkat, a csapkodó farkakat, a lassuló mozdulatot. Sajnálatból mintha helyettük kezdene élni, gyorsabban, hogy pótolja az elveszett sejteket, betöltse, ami kimaradt, egyre szaporábban, kapkodva.

Melles Angéla jó ideig nem képes levegőt venni, nehezen sikerül újraélesztenie magát, mesterséges légzéssel, még mindig fáradtan liheg. Elérte a mezőt, az autóbuszt, Makuk Ignácot, aki csak álmában nem meri rávetni magát. De ébren kétszer körbeéri és óriáskígyóként roppantja össze. Angélának először szimplán göröngyös lesz a háta. Aztán a combján hullámokban rendeződik át a bőr, míg a sok kicsi pórus egyetlen mohó tapintószervvé hatalmasodik és felfalja személyiségét szőröstül-bőröstül. Józan esze ponttá zsugorodik, s mielőtt kihullana a sárga autóbuszon a semmibe, még felsejlik, hogy ilyen nincs is. Úgysem hiszi el az emlékezetének később, ha dereng belőle valami. Egy tisztességes kultúros ilyenre még gondolni is restell. Soha, mit képzelnek róla. Lehajtja szoknyáját, alányúl, megigazgatja a blúzát, feltűzi szétzilált kontyát. Kis tükrében ellenőrzi az eredményt, kétszer még finoman odakap bal kezével a makrancos tincsekhez, ahogyan egy igazi nőtől elleste a minap. Leheletnyi púdert az egészre és a következő remegésig nyugodt lelkiismerettel keresztelheti történteket költészetnek. Makuk Ignácot költő úrnak.

Hagyjon békén, teszi fel a kalapját kiábrándultan Pricsinyi. De a motyogás most sem jutott el Őzlábú Emerenciához. Ezen a napon is szokásosan indulnak a reggeli hírek. Pedig Pricsinyi nem száll fel. Fö-ö-ö-sssssssz. Becsukódik az ajtó.

Jó ideje döcögnek már, amikor észreveszik, hogy hiányzik a társaságból valaki. Pontosan nem tudni, kicsoda, csak érzik, hogy az ablaknál kellene ülnie, kinézni, időnként bátorítóan visszainteni a kívül rekedőknek. Üresen tátongó helyét körbefolyja az emlékezet, a beletörődés. Sebaj, majd utánuk vergődik valahogyan. Esetleg gyalog, itt amúgy mindenki gyalog jár. Hát majd ő is. Kinéznek az ablakon, az útszélen emberek mennek, mintha köztük lenne, mindannyian sietnek valahová. Sokan. Mozognak, Makuk Ignác folyton elvéti a számolást, aztán lemond róluk. Legalább megpróbálta, pislog ártatlanul. Különben mindegy, elég nekik ez a jól működő kis társaság, nem? Ezek legalább nem izegnek-mozognak, mindig megbízhatóan ugyanannyian vannak, és garantáltan ugyanazok. Ki tehet róla, hogy az az egy lemaradt, senki, magára vessen. Hisz ők teljes erejükkel húzták, húzták, de az a répa meg sem moccant. A levelek lassacskán mind leszakadtak a nagy erőlködésbe. A föld színén nyoma se maradt annak, hogy odalenn gyökeredzik még valami. Néhányan ugyan még beszéltek róla. Közben pedig rájuk ereszkedett narancssárgán az örökkévalóság. Őzlábú Emerencia elérzékenyült, meg volt róla győződve, hogy megismételhetetlen történelmi pillanatnak a részese. S ezt el is mondta bele a kamerába, bele a nézők szemébe. Fehér blúzát ünnepélyes zsabó díszítette. Úgy középtájon bújt meg rajta egy apró foltocska. Egy pötty. Ő-ő-ő-ő-emerencián túl, ahol...

Melles Angéla megbontott egy új üveg lekvárt. Rutinosan szedte le a penészt a tetejéről. Leöblítette a kiskanalat és megkóstolta a szurkosan fénylő masszát. Nyelt, nyeldekelt, torkára tüszők ragadtak, mégsem hagyta magát, elszántan nyalta tisztára a kanalat. Szerencsére a szilva elnyomja a kellemetlen mellékízt, vigasztalódott. Nem olyan rossz ez, húzta rá a biztos kézzel a celofánra a fekete gumikarikát. Talán ha nem látta volna a zöld lepedéket, meg sem érezné. Mindegy, úgy sem lesz szíve kidobni. Nagy kár, hogy neki kell végigennie, s nem valaki másnak, aki minderről mit sem tud. Az esetleg azt gondolhatná, milyen furcsa íze van ennek a lekvárnak. Különleges íze.


Megjelent: ÉS, 2000. júl. 28.
Kötetben: A tojásárus hosszúnapja, Bp., 2004.

Berniczky Éva: Körzeti szerelmek műsora

Novella a Kettenklub archívumában

Az ungváron lő szerző, Berniczky Éva novellája: Körzeti szerelmek műsora. Kortárs magyar irodalom Kárpátalján. Első mondat: Az autóbusz rozsdás kasznija régóta állt már a mezőn. A Google-optimalizálás kulcsszavai: télikert építés és gyártás, tömeges sms küldés, honlapoptimalizálás, Berniczky, BDK, kárpátaljai magyar irodalom, ungvár város, kárpátalja, körzeti műsor, novella, sms marketing, Pricsinyi, Melles Angéla, terasz, honlap és weboldal optimalizálás, műanyag ablak, télikertekhez ajtó, ablak gyártás, üveg ház, téli kert

Keresőmarketing: Üveg ház és téli kert - első magyar szolgáltatás | online üzenet kampány - Gateway sms marketing ingyen #tömeges | organikus találatok közt első helyre kerülés a Google keresőben honlapoptimalizálással | Csaba is optimalizál: marketing szolgáltatás: mobil télikert, tömeges sms || télikertépítés: üveg ház - kert - ajtó - ablak