Szerda, 2001. április 18. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54. évfolyam 89. szám

Mács József meggyõzõdése szerint manapság az a mûvészet, ha az író úgy tudja elmondani az emberi sorsok köré font történeteit, hogy azt el is lehet olvasni

A hetvenedik életévét betöltõ Mács József az elmúlt évtizedben, 1991-ben történt nyugdíjaztatása óta a szlovákiai magyarság körében termékenyen alkotó íróként van jelen. De írói mivoltának természetes és elválaszthatatlan velejárója volt az újságírás. Mács József pályáján az íróvá érés és az újságírásban közéleti létformát keresõ kisebbségi-közéleti elkötelezettség nélkülözhetetlen kölcsönhatást teremtett.

Most, amikor ez a sokáig tartó szimbiózis a nyugdíjas vidéki-fõvárosi kétlakiság alkotó csendjében termi gyümölcseit, nem hiányzik az újságírás?
Hiányzik, hiszen kitöltötte mindennapi életemet. Nyugtalan természetemnek köszönhetõen életismeretemet gyarapító felfrissülést jelentett a magyar vidék embereivel való megismerkedés. Szenvedélyesen érdekelt, hogyan élik meg naponta nemzetiségi kisebbségi sorsukat. Hol voltam még az Adósságtörlesztés címû, a megjelenést csak 1968-ban megélt regényem megírásától, amikor én már a deportálások következtében Csehországban rekedt magyar testvéreimet kerestem. #gy jutottam el Dìcínbe is, ahol összeismerkedtem azzal a Szekeres Bálinttal, aki az említett regényem hõse lett.

Ezért a regényedért részesültél Madách-díjban.
Megrendítõ dìcíni élményemet azon nyomban riportban is megírtam és elvittem a Hétbe. Most is õrzöm a nyomdafestéket nem látott írásomat, amelynek utolsó lapján Lõrincz Gyula véleménye olvasható: "Szépen ír, jó a stílusa, DE! Érzelgõs, szubjektív nyavalygás. Mács saját elképzelése, képzelgése a magyarok szívét akarja facsargatni, veszünk-pusztulunk. Nem ajánlom közlésre!"

Vérbeli újságíró voltál, de szerkesztettél is.
Azután, hogy az Új Szóból 1957 januárjában Dénes Ferenc eltávolíttatott a magyar érdekek melletti nyílt kiállásomért és az ötvenhatos forradalom iránti rokonszenvem, de legfõképp a CSKP ötvenhatos értékelésével szembehelyezkedõ álláspontom miatt. Szerkesztettem az Új Ifjúságban, s 1960 októberétõl egy évtizedig a Hétben.

Eléggé közismert volt, hogy szerkesztõként a közéleti állóvíztõl, vagy ahogy sörközi állapotban elõszeretettel emlegetted, a pocsolyától féltetted kibontakozó kisebbségi publicisztikánkat.
Úgy érzem, mindig volt ötletem ennek felborzolására vagy felkavarására. Gyakran mozgásba hoztam a magyar érdekû értelmiségi közgondolkodást. Vallottam, hogy a szerény, de fokozatosan kiterebélyesedõ kisebbségi szellemi potenciál összefogása csak úgy válhat gondolatébresztõvé, ha a szerkesztõ nem rest, és vállalja a hazai magyar számbajöhetõ szerzõket békén nem hagyó, szüntelen, sokszor az igényességbõl is engedni képes toborzást. S eközben a szellemi kitekintés a mindennapi valóság újságírói-riporteri láttatásával párosulva a kisebbségi érdekvédelem alsó posztjain viaskodók számára szolgáltat érvkészletet, netalán gyúanyagot.

Ma már viszont van többszintû tényleges kisebbségi politikai képviselet és politikai mozgástér.
Ez igaz, s szívem szerint való a publicisztikában is a nyílt, egyértelmû, következetes politikai kiállás, ha úgy tetszik, a politikaközpontúság. De úgy érzem, hogy az újságírásból kiveszõfélben van az ember, a mindennapi gondjaival, egy új, fájdalmakkal, sõt szenvedésekkel járó értékrend formálódása közepette, egy felbolydult világban. Hiányoznak az olyan valóságfeltáró, míves, az emberi lélek mélyére is hatoló riportok, írások, amelyek a Hétben Gyurcsó, Duba, Tõzsér nevéhez kapcsolódtak. S ezekre épültek, sokszor ugyancsak az ö tollukból származó elmélyült vizsgálódások, elemzések, fejtegetések.

Ez irányú szerkesztõségi igyekezeted a hatvanas évek második felében, s legeslegjobban 68-69-ben csúcsosodott ki. Ez idõ tájt fõszerkesztõ-helyettesként a Hétben a Fórum címû irodalmi-kulturális mellékletet szerkesztetted, melyrõl a Szlovákiai magyar írók lexikona megállapítja, hogy szinte önálló folyóiratként funkcionált.
Talán nem tûnik szerénytelenségnek, ha elmondom, hogy az Irodalmi Szemle 30. évfordulójára emlékezõ összejövetelen 1988-ban Szeberényi Zoltán Dobos László érdemeit méltatva, ahhoz kapcsolva az én Fórum-beli ténykedésemrõl is elismerõen szólt. A taggyûlés ezt jegyzõkönyvbe is foglalta, aztán úgy elfeledkeztek róla, mintha semmi ilyen nem történt volna. Egyébként a Fórumot az úgynevezett konszolidáció idõszakában a pártközpont egyenes utasítására meg kellett szüntetni. Vörös posztó volt a hatalom szemében.

Említetted ’56-os kálváriádat. Ha egy mai huszonéves belepillant az említett lexikon rólad szóló címszavába, nem kerülheti el figyelmét, annak ellenére sem, hogy az elmúlt fél évszázadnak legalábbis a fele már történelem számára, íróként és újságíróként többször kijutott neked a politika megtorló ostorcsapásaiból.
Az a nézetem, hogy elkerülheti. A huszonéves fiatalt ez már nem érdekli. És nem is értékeli! Nem csodálkozom, hiszen az idõsebbek közül is számosan vannak olyanok, akik úgy néznek az én viszontagságaimra, hogy hát maga akarta, nem fért a bõrébe. A csendeseknek, a viselkedni tudóknak a hajuk szála sem görbült, õk lettek a mindent túlélõ jó fiúk. Aztán, visszatérve a huszonévesekre, õk is zavarba jöhetnek egyes, nem is jelentéktelen korabeli irodalomkritikai ítélkezéseket olvasva, hogy úgymond nem "ellenforradalmi", hanem irodalmi vonatkozásban marasztaltak el. A tisztánlátás kedvéért kell elmondanom, hogy engem a Hétben a Fórum-beli szerkesztõi és újságírói munkámért ítéltek el. Éspedig azért, mert az akkori megfogalmazás szerint "hajlamos volt a társadalmi kérdéseket a nemzetiségi kérdés területére leszûkíteni".

A Te ügyed akkoriban úgy nyúlott, mint a rétestészta.
Elsõ büntetésemnek olyan toldalékot is adtak, hogy sem a fõszerkesztõ-helyettesi poszton, sem felelõs szerkesztõi munkakörben nem dolgozhatok. Különbözö fellebbezések után megmaradhattam, funkcióimtól megfosztottan a Hétben, de akik fogvicsorgatva vártak a megfelelõ alkalomra, hogy véglegesen kiüthessenek a ringbõl, azoknak én szinte tálcán kínáltam fel az alkalmat Magasság és mélység címû regényem megírásával.

S ezek után már a fellebbezések sem segítettek.
Te magad tapasztalhattad, hiszen valamennyit te fordítottad szlovákra. S a visszaesõ bûnöst a törvény is keményebben sújtja, ami lányaim továbbtanulási lehetõségeit is érintette. A Csemadok akkori vezetõ titkára már a felmondólevelet is megírta, s csak az mentett meg a trencséni számûzetéstõl, mert oda akartak kihelyezni, ezt a pártközpont illetékese közölte velem, hogy nem tudok jól szlovákul, és hogy a szlovák pszichológus orvosom hatvannyolcas "betegségemet" gyógyítandó kétszer három hónapos szabadságra írt ki. Pathó Károly meg azzal mentett a pártközpontban, hogy magához vesz a Szabad Földmûves szerkesztõségébe, és felelõsséget vállal értem. Aztán végül is maradhattam a Hétben, majdnem tízéves publikálási tilalommal. Kezemben van a "bûneimmel" foglalkozó 1974-es Csemadok-beli jegyzõkönyv. Ebbõl kiderül, hogy a megbélyegzettek közül csak nekem kellett volna távoznom a Hétbõl. S ebbe, ami ma is fáj, a kisebbségi berkeinken belüli magatartások is belejátszottak. Hát így vagyunk "az ellenforradalmisággal" és az irodalmi vonatkozással.

Közösségi érdekérvényesítési késztetés, szókimondás, ugyanakkor a hatalom megkövetelte korszellemnek engedõ túlzás abroncsszorításaiból aligha menekülhetett írástudó az elmúlt évtizedekben. De eközben sebeket nemcsak elszenvedni, hanem másokon ejteni is lehetett...
Illyés Gyulára, de másokra is lehetne hivatkozni, hogy ki-ki a helyén alkatrész volt a szocialista rendszer gépezetében. Ez alól senki sem volt kivétel. Illyés versben leírt nagyszerû gondolatmenetét azzal toldanám meg, hogy kinek-kinek vérmérséklete szabta meg, milyen alkatrésze volt a gépezetnek. Számos helyen leírtam, hogy egészen fiatalon a magyarországi NÉKOSZ mozgalom neveltjeként szinte vakon hittem a "nagyok" tanításaiban. De ahogy a kismacska is nyitogatni kezdi a szemét a kilencedik nap után, ez nálam is bekövetkezett, s huszonévesen már tudtam, hogy az Új Szó sem a szocializmus igazhitûinek a temploma, innen is ki kellene söpörni a szemetet, a vaskalaposságot és a szlovák nacionalizmussal szembeni megalkuvást. Ez azonban nem történhetett meg. Engem söpörtek ki. Mindenesetre, akiket megbántottam ifjonti neofita buzgalmamban, azoktól most bocsánatot kérek.

A közéletiség politikai korlátai folytán kisebbségi közegünkben a feszültség leginkább az irodalmi életben csapódott le, s vezetett gyakori vagdalkozásokhoz.
Nyilván a hatvanas és hetvenes évekbeli szemléleti megütközésekre gondolsz, amikor Tõzsér igyekezett kivezetni bennünket a sematizmus mocsarából, majd az egysíkúság kötöttségeibõl, amelyben kicsit Fábry Zoltán is benn tartotta a tollforgatókat, hiszen ki ne emlékezne a Valóságirodalom címû könyvére, s ki ne tartaná számon Tõzsérnek Az irodalom valósága címû mûvét. Velünk birkózott, de tulajdonképpen Fábryval.

Te viszont Fábry önmaga által is sok tekintetben felülbírált valóságirodalma mellett ágáltál.
Mert a valóságtól való eltávolodásban a nemzeti érdekektõl való eltávolodást láttam, de ezt így az akkori viszonyok között nem írhattam le. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, s 1970-ben, amikor a Tõzsér–Fábry irodalomfelfogásról, fõként a Szalatnai-vitát követõen még hevesebben fogalmazódtak meg a vélemények, az már a hatvannyolc utáni elszámoltatás feszült légkörében történt, amikor láttuk, hogy "oda lett az emberek vetése", s azon belül még jobban a nemzeti érdekeink kiteljesíthetõségébe vetett reményünk. A mindkét oldalon jelentkezett szélsõségeket én ezzel magyarázom, és utólag sajnálom, ami történt.

S itt talán érdemes utalni arra, hogy az akkor Rád ugyancsak neheztelõ Tõzsér ma minden múltbeli konfliktustól mentesen képes ítélkezni. De vajon elmondható-e ez kisebbségi irodalmi életünk egészérõl? Nem mutatkoznak-e nemzedéki és egyéb fogantatású kizárólagosság jelei?
Örülök annak, hogy Tõzsér a maga felülemelkedettségében elfogultság nélkül ad irodalmi életünk egészérõl és alkotóelemeirõl látleletet. Õ mindig is olyan egyéniség volt irodalmunkban, hogy ha keményen vitatkoztál is vele, elfogadtad és tisztelted õt. Sajnos, irodalmunkban rossz a légkör. A fiatal kollégák úgy néznek ránk, mint afféle kõkorszaki emberekre. Nem jut eszükbe, hogy a modern kor tudósainak sosem volt olyan törekvésük, hogy a történelmet átléptessék a kõkorszaki kõbaltásokon. Õk tudják, hogy nélkülük nem értünk volna el civilizációs vívmányainkhoz.

Mostani, vissaemlékezést, szociográfiát, anekdotákat és népszokásokat ötvözõ, Öröködbe, Uram... címû regénysorozatod kapcsán talán megbocsátható egy személyes középiskolai emlék felidézése. Az ötvenes évek második felében egy nagykaposi író-olvasó találkozón egyik elbeszélésed felolvasását azzal a fordulattal fejezted be, hogy a gömöri ember társaságban nagyokat hallgat, de közben magában megéli a történteket, aztán a végén bólint egyet, saját magának: hát bizony az úgy vót... Korábbi írásaidat és életviteledet átható minden közéleti élénkségen túl nem a mégiscsak kényszerûen belül rekedt modandó jut ma kifejezésre?
A gömöri ember "hát az úgy vót"-jával úgy van, hogy amióta az emlékezéseket, meséket és történeteket el tudjuk mondani, az már jóval az írásbeliség elõtt úgy kezdõdött, hogy tudjátok, az úgy volt... Errõl jut eszembe Mikszáthnak számtalan bölcs megállapítása közül a mesére, a történetre vonatkozó: "Tisztelet az analízisnek, a bölcselkedésnek, az irányeszméknek, de a meséhez mégis a mese a legszükségesebb!" A kényszerûen belül rekedt mondanivalóhoz még annyit: 1989. november 17-ét követõen napvilágot láttak olyan vélemények, hogy hát mi van, író urak, most nem írtok ki magatokból mindent, amikor már lehet? Hidd el, volt abban is erõs késztetés, hogy cenzúrázták írásainkat. Serkentette a fantáziánkat, hogyan játszhatjuk ki a hatalmat! Most már viszont nem kell kigyúlnia annak a bizonyos piros lámpának, aminek ha néha hasznát is láthattuk, nem mûködött, s ezt az én esetem is bizonyította, megbízhatóan. Rengeteg dolog ragadt bennem. De ezeknek az élményeknek irodalmivá válása ma sem mentes a belsõ vívódásoktól és alkotói gyötrelmektõl. Eltelt némi idõ, míg eljutottam odáig, hogy szülõföldi, családi életünket írom meg 1898-tól, apám születésétõl egészen 1987-ben bekövetkezett haláláig.

Az elsö két kötetrõl Duba az Irodalmi Szemlében, Tõzsér a Szabad Újságban írt ihletetten elismerõ méltatást. S itt térjünk ki az irodalom és a befogadás ugyancsak sarkalatos kérdésére.
Engedtessék meg, hogy Czine Mihálynak a Kossuth Rádióban, a Könyvrõl könyvre címû mûsorában elhangzott elõadására hivatkozzak.

Czine a sorrendben azt hiszem ötödik, 1987-ben megjelent regényedet, a Temetõkaput a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legjobb regényének nevezte, és olyan mûként aposztrofálta, amelyet a kétkezi emberek is kedvvel olvasnak.
Térfelünkön Dusza István érintette ezt a regényemet, s olvasottságának köszönhetõen észrevette, hogy a Temetõkapunak és az erdélyi Szilágyi István Kö hull apadó kútba címû balladisztikus mûvének közös vonásai vannak. Viszont Szélfúvásban címû regényem tartalma a kiadói szerkesztés szerint állítólag "szétnyílt", mint az olló, s a visszhang is szegényes lett. Kellemes meglepetés volt, hogy Alabán Ferenc az Irodalmi Szemle hasábjain A kortárs magyar irodalom fél évszázada Szlovákiában címû tanulmányában úgy kezdi a nyolcvanas évek megtartó erejû mûveinek felsorolását, hogy "a prózairodalomban legjelentõsebbnek számító Szélfúvásban..." Most jut eszembe, Izsa község könyvtárosa és könyvszeretõ emberei tavaly októberi író-olvasó találkozónkon azt mondták, hogy anyakönyvi hivataluk vezetõnõje tizenhétszer olvasta el a Temetõkaput. Azzal szeretném befejezni beszélgetésünket, hogy tapasztalataim szerint az általam értékesnek tartott regényeim olvasottságával soha nem volt hiba. Mert megítélésem szerint manapság az az igazi mûvészet, ha az író úgy tudja elmondani az emberi sorsok köré font történeteit, hogy azt el is lehet olvasni.

Persze azért az értékközpontúság és a befogadás kapcsolatrendszerérõl sokat lehetne és kell is vitatkozni. De befejezésül engedd meg, hogy az önértéktudatot aligha nélkülözõ alkotókedvedhez és erõdhöz további jó egészséget és sok sikert kívánjak azoknak a közösségünket gazdagító értékeknek a felszínre hozásában, amelyeket Tõzsér az Öröködbe, Uram... regényfolyam kapcsán "mindnyájunk közös élményének" nevezett.

Az Állami Pedagógiai Intézet magyar szakembereit kizárták a teszt elõkészítésébõl és kidolgozásából

Az oktatás iránt érdeklõdõknek nem idegen a Monitor 2001 kifejezés. Arról a kísérletsorozatról van szó, melynek célja egy új típusú érettségi vizsga kifejlesztése. Szlovákiában már harmadik éve folyik a kb. 4-5 év múlva bevezetésre kerülõ tesztrendszer kidolgozása.

Miért van rá szükség, miért nem felel meg a hagyományos érettségi vizsga? Az új vizsgarendszer egyik, talán legfontosabb célkitûzése, hogy objektívvé tegye a vizsga értékelését, s ezáltal elfogadhatóvá tegye a felsõoktatási intézmények számára is a középiskolai eredményeket a fõiskolai felvételi vizsgákon.
Míg az elmúlt két évben fõleg a matematikára és az idegen nyelvekre (angol, német) összpontosult a figyelem, 2001-ben új tantárgyak kerültek az érdeklõdés elõterébe: a magyar nyelv és irodalom, valamint a szlovák nyelv és irodalom. A galántai Kodály Zoltán Gimnáziumban 2001. március 22-én volt az országos kísérleti vizsga. Az alábbiakban a szlovák nyelv felmérésével foglalkozom bõvebben.
Mindannyiunk számára ismert, hogy a magyar iskolákban folyó szlováktanítás nem csupán szakmai kérdés, mivel sosem mentes bizonyos politikai felhangoktól. S ez minden esetben az oktatás rovására megy. Milyen teszt készült az érettségizõk számára ebben az évben? A válasz teljesen egyértelmû: rossz, használhatatlan. Az összeállítók – megtudhatjuk-e valaha, kinek a "mûve" volt ez a néhány oldalnyi kérdés? – abból az alapkoncepcióból indultak ki, hogy kétféle tesztlapot kell létrehozni: az Sj–1-et a szlovák gimnáziumok végzõsei, az Sj–2-t a szlovák szakközépiskolák, szaktanintézetek és a magyar gimnáziumok érettségizõi számára. A teszt 80 kérdést tartalmazott a világirodalom és a szlovák irodalom történetébõl, irodalomelméletbõl és stilisztikából, nyelvészetbõl. A két teszttípus mintegy 60 százalékban azonos kérdésekbõl állt. A tesztlapok kitöltése után a diákok véleményt mondhattak a felmérésrõl: túlnyomó részük nagyon nehéznek vagy nehéznek tartotta a feladatokat, sokan úgy vélték, a kiegészítõ anyagra s a nem törzsanyagra vonatkoztak a kérdések. A pedagógusok pedig egyhangúlag elvetették a kísérleti anyagot.
Az egész probléma lényege meglátásom szerint a tesztelés koncepciótlanságában van. Hol és mikor alakult ki a két teszt létrehozásának ötlete? Miért kerültek össze a magyar gimnáziumok a szlovák szakközépiskolákkal és szaktanintézetekkel? Ki kapcsolódott be a magyar pedagógusok közül a teszt összeállításába, s milyen véleményt képviselt? Annyi biztos, hogy az Állami Pedagógiai Intézet mellett mûködõ szlovák nyelvi módszertani szakbizottság (melynek tagja a cikk írója is) egyszer sem foglalkozott a koncepció kialakításával.
A teszt használhatatlansága nem a kérdések nehézségi foka, hanem sokkal komolyabb ok miatt merül fel. A felmérés felfogása és az érvényben lévõ gimnáziumi tanterv szöges ellentétben áll egymással. Bizonyítható ez néhány idézettel: "A magyar tanítási nyelvû iskolákban a fõ hangsúlyt a nyelv kommunikatív funkciójára kell helyezni, tehát a kommunikatív kompetencia kialakítására és fejlesztésére... A szlovák nyelv tanításának alapja a kifejezõkészség fejlesztése, amely a szükséges stilisztikai, kommunikációelméleti és általános nyelvészeti ismereteken alapszik... A szlovák nyelvtanítás a magyar tanítási nyelvû gimnáziumokban három területet ölel fel: társalgást, fogalmazást és nyelvtant, amelyek a nyelv kommunikatív funkciója szempontjából kapcsolódnak egymáshoz... A szlovák irodalom tanításának célja, hogy a tanulók alapvetõ ismereteket szerezzenek a mûvekrõl, az irodalomtudományról, és fejlõdjön az olvasási, interpretációs és kifejezõkészségük..." (Ideiglenes tanterv a magyar tanítási nyelvû gimnáziumok számára szlovák nyelvbõl és irodalomból – 2000 júniusa – jóváhagyta a Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériuma, i.m. 3., 4., 27. o.)
A teszt összeállítói nem vették figyelembe a tantervet, még mutatóba sem akad szövegfeldolgozó, szókincshasználati, nyelvhelyességi s egyéb, a kommunikatív nyelvtanításra oly jellemzõ feladat. Pedig csak az angol és német teszteket kellett volna átlapozni, meg az idegen nyelvek tanításában már mindennapos módszerekkel megismerkedni. A teszt a szlovák nyelvet anyanyelvként beszélõ diákok számára készült, s ezért eleve nem sikeredhetett elfogadhatóvá. Nem méri fel a magyar tanulók nyelvhasználati szintjét, a szlovák nyelv elsajátításának fokát, továbbá nem segíti elõ a kommunikatív nyelvtanítás kívánatos elõretörését sem. Ha ilyen tesztek maradnak "forgalomban", a pedagógusok rákényszerülnek, hogy a szlovák nyelvi órákon ismét tömény nyelvtannal, irodalomtörténeti adatokkal foglalkozzanak. A diákok meg ragozni fognak, mondatot elemeznek, felsorolják egy-egy író minden jelentõs és kevésbé jelentõs mûvét, szórni fogják a rímfajtákat, a verselési rendszereket – csak beszélni nem fognak tudni!
Feltehetõ persze a kérdés: mi lesz akkor az érettségi tesztek eredményeinek elfogadásával a fõiskolák részérõl? A válasz is egy kérdés: miért, a másodrendû tesztet (Sj–2) valaki talán figyelembe veszi majdan?
Mi lehetne a megoldás? A magyar tanítási nyelvû középiskolák számára olyan felmérõlapokat kell készíteni, melyek a tantervi követelményekbõl indulnak ki, s amelyek a kommunikatív nyelvtanítás eredményeit próbálják felmérni (ne szégyelljünk példát venni az idegen nyelv szakos kollégáktól!). Ez legyen az alapszint, melyhez kapcsolódna a hagyományos szóbeli vizsga. A felsõbb szintre azok a tanulók jelentkeznének, akik szlovák nyelvet és irodalmat szeretnének tanulni az egyetemeken, vagy olyan szakot, melyhez szlovák nyelvbõl felvételizniük kell. Ezek a tanulók viszont saját érdekükben ugyanazt a tesztet töltenék ki, mint szlovák társaik.
Látszólag szûk oktatási problémát feszeget a cikk. Pedig a várható gyenge eredményeket (április végén ismerhetõk meg) akár rosszízû politikai célokra is fel lehet használni: bizonyítani lehet majd velük a magyar iskolákban folyó szlovákoktatás, úgymond, gyenge színvonalát, s radikális javaslatokat lehet majd tenni a "javítás" érdekében. Szakmai közösségeink, felsõbb szakmai szerveink feladata lenne, hogy gyorsan átalakítsuk ezt a sikerületlen "koncepciót". Minden jó ötletre, javaslatra szükség van.
A szerzõ a galántai gimnázium szlovák szakos tanára

Holnap kezdõdnek és április 27-ig tartanak a X. Dunaszerdahelyi Zenei Napok

Dunaszerdahely. Tizedik alkalommal rendezik meg a Dunaszerdahelyi Zenei Napokat.
Egy zenei rendezvénysorozat életében a tízéves történelem nagy idõ. Különösen, ha olyan rendezvénysorozatról van szó, amelyet éves rendszerességgel egy kisváros közönségének szánnak, tehát nem egy fõváros méretû nagyvárosban hívták életre, mégis képesek életben tartani éveken át, mert egyre növekszik népszerûsége, hiszen fokozatosan bõvül az a tábor, amely igényt tart a koncertekre. Még inkább felértékelõdik a tízéves múlt, ha belegondolunk, hogy ez a dunaszerdahelyi fórum a komolyabb zenei mûfajok képviselõinek nyújt bemutatkozási lehetõséget. Ez nem azt jelenti, hogy csak a klasszikus zenének, hanem a modernebb hangzásoknak, a könnyebb (nem a könnyû!) mûfajoknak, mint például a dzsessz. Idén is gazdag a kínálat. A X. Dunaszerdahelyi Zenei Napok mûsorában nagy mesterek mûvei csendülnek fel neves hazai és külföldi elõadómûvészek tolmácsolásában. Holnap 18 órakor a mûvészeti alapiskola koncerttermében Zsapka Dagmar és Zsapka József fuvola- és gitárkoncertjével kezdõdik a 27-ig taró hangversenysorozat. A Zsapka Dagmar & József duó 1979-ben alakult, és kortárs zenei koncertjeikkel azóta nagy hatással vannak a szlovák elõadómûvészetre. Felléptek egyebek között Japánban, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Európa számos országában.
Pénteken ugyancsak 18 órakor a Vermes-villában a Bécsi Zeneakadémia két növendéke, Barbara Lancaricová (zongora) és Rigó Sándor (szaxofon) egyebek között Ravel, Claude Pascal, Roger Boutry, Ida Gotkovsky, Astor Piazzola egy-egy mûvét szólaltatja meg.
Április 23-án a mûvészeti alapiskola koncerttermét dzsesszmelódiák töltik be: 18 órától Binder Károly zongoramûvész, zeneszerzõ, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola tanára, valamint Borbély Mihály szaxofonmûvész, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola jazz tanszékének vezetõje lép közönség elé.
24-én 18 órától ugyancsak a mûvészeti alapiskola koncerttermében az 1990-ben alakult prágai Academia zongoratrió Haydn, Chopin és Debussy mûveibõl szólaltat meg néhányat.
25-én az 1997-tõl együtt zenélõ pozsonyi Quinta Nova kamarazenekar klasszikus zenével tölti meg a Szent György-templomot.
A zárónapon, április 27-én 17 órától szombathelyi, csornai, nagymegyeri és dunaszerdahelyi mûvészeti alapiskolások mutatják meg tehetségüket a mûvészeti alapiskola koncerttermében. (tb)

FELHÍVÁS

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Országos Választmánya olyan alap- és középiskolák, szervezetek és intézmények jelentkezését kéri, amelyek 2001. júliusában és augusztusában szaktábort szerveznek 10–16 éves fiatalok számára, és a tervezett csoportjukat hajlandók kibõvíteni hazai iskolák tanulóiból összeválogatott, 5–10 fõbõl álló csoporttal. E csoport teljes részvételi díját az SZMPSZ fedezi.
Az írásos jelentkezésben a következõ adatokat kérjük feltüntetni:
a szaktábort szervezõ iskola, szervezet, intézmény megnevezése, levélcíme, telefonszáma;
a szervezéssel megbízott személy neve;
a szaktábor célja, tartalma (programja), idõpontja és helyszíne;
a résztvevõk célcsoportja (kor, érdeklõdési kör, elõzetes ismeretek szükségessége, stb.);
az egy fõre esõ részvételi díj öszszege, amelyért a más iskolából érkezõ tanulók táboroztatását felvállalják.
Jelentkezési cím: SZMPSZ, P. O. BOX 49, 945 01 Komárno 1
Fax: 0819 7713572
E-mail: szmpsz@nextra.sk
A jelentkezések beérkezésének határideje: 2001. április 27.

Megjelent a Tábortûz legújabb, áprilisi száma

A Tábortûz áprilisi száma sok érdekes és tanulságos anyagot tartalmaz. A 2–3. oldal a húsvétot idézi. A tudósítók két oldalán többek között a sókszelõcei, a kétyi, az ipolysági és a csilizradványi alapiskolából olvasható híradás. A Popcsokor ezúttal is a könnyûzene világának legfrissebb híreit tartalmazza. Az iskolai riport a kelet-szlovákiai Bolyban készült, a Világcsavargó útleírása pedig a távoli Kínába kalauzolja el az olvasókat. A Tini-tükör a tinédzserek gondjait taglalja, néhány illemszabályra, a helyes életmódra és az egészséges életvitelre hívja fel a figyelmet. A poszteren az újra hódító N SYNC együttes látható. Az Ajánló rovat a mai tizenévesek kedvenc sorozatát, a Harry Potter-köteteket, néhány nemrég megjelent CD-t, Erkel Ferenc Hunyadi László címû operáját és a 102 kiskutya címû filmet javasolja az olvasóknak. Az irodalmi rovat két elbeszélést, húsvéti népi köszöntõket és a könyvvel, az olvasással kapcsolatos megszívlelendõ gondolatokat tartalmaz. Az Anyanyelvi vetélkedõ immár a harmadik fordulójához érkezett, közli az elõzõ forduló gyõzteseit és az újabb versenyfeladatokat. A divatrovat Britney Spears ruhatárának néhány érdekes darabját mutatja be. A lapból ezúttal sem hiányzik a humor és a sok-sok fejtörõ. (b)

A Böngészõ nyertesei

A Vasárnap 15. számában feltett kérdésre összesen 471 helyes megfejtés érkezett. E héten az 500-500 koronát Agócs Gyula almágyi, özv. Kmetty Ilona kõkeszi és Kovács Sándor barsendrédi olvasónk nyerte. Gratulálunk! A helyes megfejtés: német, spanyol és francia.

Mátyusföldi táncegyüttesek találkozója

Deáki. Április 21-én 13 órakor kezdõdik a Deáki Mûvelõdési Házban a Mátyusföldi Néptáncegyüttesek I. Találkozója, amelyen fellép a diószegi Új Hajtás táncegyüttes, a galántai gimnázium Kacaj táncegyüttese, a felsõszeli Csemadok-alapszervezet Mátyus táncegyüttese, a jókai Csemadok-alapszervezet Malmos táncegyüttese, a peredi Csemadok-alapszervezet Csülleng táncegyüttese, a zsigárdi alapiskola tánccsoportja, valamint az Ifjú Szivek Magyar Mûvészegyüttes gyermekegyüttese. (tb)

Szilva Ilona alkotásai az ArtMában

Dunaszerdahely. Ma 17 órakor az ArtMa Galériában nyitja meg Dénes Éva mûvészettörténész Szilva Ilona szobrászmûvész kiállítását, amely április 28-ig tekinthetõ meg. (t)

Elmélkedõ emlékezés Márai Sándorra

Kassa. Éltem egyszer én, Márai Sándor címmel rendez kétnyelvû irodalmi estet ma 18 órától a Kassai Polgári Klub és a Magyar Közösségi Ház. A rendhagyó, kötetlen beszélgetésen alapuló és felolvasásokkal tarkított esten több vendég emlékezik meg a város 101 évvel ezelõtt született irodalmár-gondolkodóról. A vendégek között ott lesz többek közt Huncík Péter, a Márai Alapítvány igazgatója, Varga György, a Magyar Köztársaság kassai fõkonzulja és Darina Poldaufová, a Thália Színház mûvészeti vezetõje. Részletek hangzanak el az Alexander Balega fordításában nemrég szlovákul is megjelent Kassai õrjárat címû mûbõl. A rendezvény a Polgári Kezdeményezésekért Alapítvány (NPOA), valamint Kassa-Óváros önkormányzatának támogatásával valósul meg. Helyszíne a Magyar Közösségi Ház. (-juk-)

SZÍNHÁZ

SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: Otello 19 HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Háztûznézõ 19 KIS SZÍNPAD: Inkognitó 19

THÁLIA SZÍNHÁZ: Én és a kisöcsém 19

JÓKAI SZÍNHÁZ: Piaf és Simone (vendégjáték Somorján) 19

MOZI

HVIEZDA: Pokémon: az elsõ film (am.) 16, 18 A jövõ kezdete (am.) 20.30 MLADOST: Tadeusz úr (lengy.) 15.15 Egy görcsös szerelem története (ol.) 18 CHARLIE CENTRUM: Magányosok (cseh) 18.45, 20.30 Édes semmirekellõ (am.) 17, 21 Betty nõvér – Szappanopera (am.) 16.30, 18.30 Otesánek (cseh-ang.) 16.45 Túszharc (am.) 17.30 Sade márki játékai (am.) 20.30 Áldozatok és gyilkosok (cseh) 20.45 Katakombák (cseh) 19

CAPITOL: Pokémon: az elsõ film 16, 18 Bokszolók 20 15 ÚSMEV: Gladiátor 16, 19 DRUŽBA: Számkivetett 15.30, 18, 20.30 TATRA: Segíts, én segítek 15.30, 17.45 Kék bársony 20

ROZSNYÓ – PANORÁMA: Ellenség a kapuknál (amerikai) 17, 19.15 LÉVA – JUNIOR: Segítség, apa lettem! (am.) 16.30, 19 GALÁNTA – VMK: Ghost Dog – A szamuráj útja (am.) 17.30, 20