Szombat, 2001. március 10. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54. évfolyam 58. szám

Michael Legge: "Nálunk nincsenek tragédiák, átveszekedett éjszakák, súlyos anyagi gondok, a mi szüleinknek sikerült nyugodt, kiegyensúlyozott körülményeket teremteniük"

Sasszeme van Alan Parkernek. Színészválasztásban, a tehetség megítélésében tévedhetetlen. Éjféli expressz címû filmjében Brad Davisnek váltott jegyet Hollywood gyorsvonatára. A Madárkákkal Nicholas Cage repült fel. A Lángoló Mississippel Willem Dafoe híveit hozta tûzbe. Legújabb drámája, az Angyal a lépcsõn Michael Legge filmes gumiágya.

Ártatlan arc, griberlis mosoly, huszonegy év. Az életben. Kamera elõtt, apró kis simításokkal: huszonegy mínusz öt. Lásd Parker filmje, amelyben tizenhat évesen kezd. Mosolynak azonban nyoma sincs az arcán. Kínnak, keserûségnek, belsõ magánynak annál inkább. Frankie egy nyomorúságos körülmények között élõ ír család legidõsebb gyereke. Apja alkoholista, s mert iszik, legfeljebb két napig dolgozik. A második napon rendszerint kirúgják. A harmincas években járunk, közel a második világháború. Írország történetében ez az egyik legsötétebb korszak. Frankie, anyjával és testvéreivel együtt az éhségtõl elgyengülve, ázva-fázva várja, hátha fordul a sorsuk. Nagy változásra azonban nem számíthatnak. De amikor Frankie-t felveszik távirat-kézbesítõnek, a borravalókból összejön egy kisebb összeg, amely mennyei áldás a család számára. Ráadásul a városka uzsorása is alkalmazza a fiút: némi aprópénz ellenében leveleket írat vele adósainak. Frankie azonban ügyesen bánik a szívtelen irományokkal. Nagy részüket a folyóba dobja, akárcsak az adósok könyvét, miután meghal az uzsorás.
Frankie szeretni való, nehéz sorsú fiú, akit sorozatos megpróbáltatások elé állít az élet. Michael Legge egyetlen percig sem titkolja: mély nyomokat hagyott lelkén a szerep. Halvány szeplõi csak akkor kezdenek el táncolni az arcán, amikor nevetve azt mondja:
"Én egy öntudatos ír vagyok, aki büszke hazája történelmére."

És ezenkívül? Mire büszke még?
Az édesanyámra. Remek nõ, nagyon szeretem.

Azt hittem, a sikereit sorolja majd. Hogy itt és ott, ilyen meg olyan szerepben...
...nem, nem! Ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak az életben.

Az sem fontos, hogy a Parker-film világpremierje óta szerte a világon Leonardo DiCaprióhoz hasonlítják?
Ezen meg röhögnöm kell. Én és Leo! Nem is hasonlítunk egymásra. Na jó, a dollármillióit nem utasítanám vissza. De ha választhatnék, én inkább Marlon Brando nyomában járnék. Nekem õ a nagy kedvencem.

Netán az õ filmjei láttán döntött a színészet mellett?
Frászt! Tizenegy éves koromban, mint minden rakoncátlan kölyökkel, velem is alig lehetett bírni. Édesanyám ezért azt tanácsolta, íratkozzak be a helyi színjátszó csoportba. Hogy ott majd lecsillapítanak.

Mit takar a "helyi"? Kisvárost vagy nagyot?
Se ezt, se azt. Olyan közepeset. Newry nem egy sárfészek, de nem is egy neonerdõ. Csendes, nyugodt megálló Belfast és Dublin között. A drámai kör is ilyen volt. Olyan megnyugtató. Bejelentkeztem hát egy másikba is, ahol izgalmasabbnak tûntek a játékok. Aztán itt találtak rám a BBC filmesei, és felajánlottak egy nagyszerû lehetõséget. Tizenhat évesen szerepet kaptam egy hosszabb tévésorozatban. Azt kérdezték tõlem, tudok-e focizni. Ki nem tud? – feleltem. De hogy egész idõ alatt a labda után kell futnom, arra én sem gondoltam. Viszont két évvel késõbb már Londonban játszottam.

Mint focista?
Nem. Mint színész.

Egy ír fiú számára, gondolom, London a paradicsom.
Ha pedig színész az illetõ, akkor a West End. Nagy örömömre most is ott játszom. Öt hónapja ugyanabban a darabban. Méghozzá egy színházi történetben. Egy öntelt nemest kell megformálnom, aki a shakespeare-i idõkben nõi szerepekben lép közönség elé a Globe színpadán.

Alan Parkerrel hol találkozott?
Dublinban. Oda hívott próbafelvételre.

Azonnal észrevette, hogy egy érzékeny, kivételes tehetségû sráccal van dolga?
Hihetetlen! Õ is ugyanezt mondta. De szó szerint.

Akkor nem sokáig kellett a döntésére várnia.
Mi már úgy váltunk el, hogy tudtam, enyém a szerep.

A forgatókönyv Frank McCourt nagy sikerû önéletrajzi regénye alapján készült. Az íróval sikerült találkoznia?
Épp az egyik legnehezebb jelenetet próbáltuk, amikor bemutattak neki. Ott toporogtam Emily Watson elõtt, az anyámat játssza a filmben, és egy állat pasi miatt arcon kellett ütnöm. Üvöltöttem, hogy "ha még egyszer lefekszel vele..." – és akkor hirtelen észrevettem, hogy odalépett egy idegen férfi a kamera mögé. Azonnal leálltam. Amikor bemutattak neki, azt kérdezte, "Mi baj van?". És elmesélte, hogyan is zajlott le annak idején ez a szörnyû jelenet közte és az édesanyja között. Ott és akkor ennél nagyobb segítséget nem is kaphattam volna. Késõbb, a film bemutatója alkalmából rendezett sajtóvetítés után meghívott egy étterembe. De a két kisgyerekkel együtt, akik a film elsõ felében játszották õt. Különös ebéd volt, mondhatom. Egy gyerek, három "kiadásban", és velünk szemben az, akit meg kellett formálnunk.

Élõ személyt játszani mindig nehezebb a színész számára, mint egy fiktív figurát.
Erre nem is gondolhattam a forgatás során. Ha ez járt volna a fejemben, kezem-lábam összeakad az idegességtõl. Az is idõbe telt, míg megszoktam, hogy kikkel játszom. Emily Watsont a Lars von Trier rendezte Hullámtörésbõl szeretem. Az apámat alakító Robert Carlyle ugyancsak kitûnõ színész. Igyekeztem mindent megtenni, hogy elégedettek legyenek velem.

Ennél "esõsebb" filmet talán nem is láttam még soha. Ebben a történetben éjjel-nappal zuhog, itt mindenki csuromvíz, a végén már én is úgy éreztem, ott ázom-fázom valahol Limerick utcáin, ahol ez a szerencsétlen család vergõdik.
Ebben a filmben nemcsak a nyomor, az esõ is fõszerepet játszik. Ha nem az égbõl kaptuk, akkor bekapcsolták az esõgépet. Egy biztos: dideregtünk éppen eleget. Egyébként a borús idõt is meg lehet szokni. Írországban ritkán süt hétágra a nap. Ha igen, akkor már rohanok is a tengerhez. Imádom a vízi sportokat. Az úszás, a vitorlázás, a windsurfing a mindenem.

Frankie gyerekkorából "ismerõs" volt valami?
Ha arra kíváncsi, értek-e hasonló megpróbáltatások, mint õt, vagy hogy a mi családunkban milyenek a viszonyok, akkor nagy boldogan azt kell, hogy mondjam: Frankie élete és az enyém két merõben különbözõ élet. Nálunk nincsenek tragédiák, átveszekedett éjszakák, súlyos anyagi gondok, a mi szüleinknek sikerült nyugodt, kiegyensúlyozott körülményeket teremteniük. Két nõvérem van és egy bátyám, én vagyok a legfiatalabb a családban.

A "világgá ment" legkisebbik fiú?
Egyelõre csak Londonig jutottam. Illetve vendégként egy-két fesztiválra.

Parkernek köszönhetõen már az amerikai mozikban is jelen van. Napok kérdése, mikor lépi át Hollywood küszöbét.
A napokból hónapok lesznek, hiszen most kezdek el dolgozni egy újabb filmben, amelyet Walesben forgatunk.

Frankie után, gondolom, nem kímélik a rendezõk.
Az ártatlan, naiv kamaszok világából, úgy tûnik, végérvényesen kiléptem. Színészként nem is érdekel már ez a korosztály. A huszonévesek bandájában izgalmasabb dolgok történnek. Ennek ellenére most mégis egy tizenhét éves srácot játszom majd, akinek egy szerencsés kimenetelû baleset után kicsúszik a talpa alól a talaj, és a történések sodrásában pszichopatává válik.

Parker rendezése, az Angyal a lépcsõn utolsó kockáin családját és nyomorúságos éveit odahagyva Frankie hajóra száll, és elindul Amerikába. Ott írja meg aztán viharos élete történetét, amelybõl csak egy soványka szelet ez a két és fél óra.
Valóban folytathatnánk a filmet, hiszen Frankie sorsa a bemutató óta rengeteg embert érdekel. Aki olvasta a könyvet, amelybõl rövid idõ alatt bestseller lett, az tudja, honnan indult Amerikába. A földalatti mosdókból. Ott takarított. Aztán bekerült egy szállodába, és a megtakarított pénzén beíratkozott az egyetemre, tanári diplomát szerzett, és kint maradt New Yorkban. A város legvadabb kölykeit tanította. Azokból próbált embert faragni, akikrõl mások már lemondtak. Tehát a folytatás, az újabb film Alan Parker kezében van. Tõle függ, hogy évek múlva visszatérünk-e Frankie McCourt történetéhez. Ha igen, én leszek a legboldogabb ír... hol is? Londonban? Los Angelesben? Mindegy. Csak el ne veszítsem a fejemet. Erre vigyázok a legjobban. Hogy megmaradjak olyannak, amilyen most vagyok. Mert... elmondhatom, kiket utálok a legjobban?

Hallgatom.
Az öntelt, arrogáns sztárokat.

Vagyis Michael Legge-bõl sosem lesz...
... nem! Ezt egy életre megfogadtam. Én jó színész akarok lenni, nem pedig egy eszement világsztár.