Péntek, 2001. július 27. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. évfolyam 173. szám

Nem szerencsés a színvonal alapján rangsorolni, mert más és más a tanárok képesítése, a gyerekek szociális háttere

Az Új Szó "Olvasói levél" rovatában is egyre gyakrabban fogalmazódik meg az az igény, hogy oktatási intézményeink ne csak magyar, hanem minõségi iskolák is legyenek. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy mit értünk ezen. Hogyan értelmezzük a minõséget?

Egy baráti beszélgetés kapcsán megkértem pedagógus kollégáimat, hogy soroljanak fel néhány olyan kritériumot, aminek segítségével rangsorolni lehetne iskoláinkat. Azt akartam megtudni, hogy szerintük milyen a jó iskola. A válaszokat a következõképpen lehetne összegezni: az a jó iskola, ahol képesített pedagógusok oktatnak, ahol jó a laboratóriumok felszereltsége, ahol a gyerekek sikeresen szerepelnek a tanulmányi versenyeken, olimpiászokon, ha a végzõsök döntõ többsége felsõbb fokú intézményben folytatja tanulmányait, ha a végzõsök jövedelmezõ álláshoz jutnak stb. Igen ám, de mit kezdjen ezekkel a kritériumokkal egy hátrányos helyzetû iskola? Azt szokták mondani, hogy egy elit iskolában elég, ha a tanár bedobja az osztályba a kalapját, és a diákok már dolgoznak (persze nem árt, ha a tanár is bent van az órán). De egy hátrányos helyzetû iskolában ez nem mûködik. Néha már az is sikernek számít, ha a gyerek egyáltalán bejön az iskolába. Egy ilyen gyereket megnyerni a tanulásnak, illetve megtanítani valamire talán sokkal több idõt és erõfeszítést igényel, mint egy "jó" iskolában oktatni. Ennek ellenére, egy ilyen iskola sohasem érheti el az elit iskola színvonalát. De saját magához képest igenis lehet minõségi iskola!

Mit értünk a minõségen? A szabvány (STN ISO 8402) értelmében a minõség "a termék vagy a szolgáltatás azon tulajdonságainak összességét jelenti, amelyek képesek kielégíteni az elõre meghatározott vagy feltételezett szükségleteket". Leegyszerûsítve: a minõség a terméket megvásárlók, illetve a szolgáltatást igénybe vevõk elégedettségét jelenti. A vásárlók, illetve a szolgáltatást igénybe vevõk elvárásai természetesen különböznek, ezért a minõség mindenki számára mást jelent. Autóvásárláskor például van, aki a kis fogyasztású autókat részesíti elõnyben, míg mások a nagy csomagterû, kényelmes jármûveket. Van, aki a sertéshúsra esküszik, mások számára viszont a baromfi jelenti a minõséget. Van szülõ, aki azt várja el az iskolától, hogy gyerekét felkészítse az egyetemi felvételi vizsgákra. Mások megelégszenek egy jó szakmával. Egy hátrányos helyzetû iskolától a szülõ, a társadalom azt várja el, hogy megtanítsa a gyereket írni, olvasni, hogy megtanítsa az együttélés alapvetõ szabályaira. Nem szerencsés dolog tehát a színvonal alapján rangsorolni az iskolákat, mert minden iskolában mások a feltételek, más az iskolák felszereltsége, a tanárok képesítése, a gyerekek felkészültsége és szociális háttere. Ezért mások az elvárások is. Egy iskola akkor minõségi, ha azt a szolgáltatást nyújtja, amit az iskolahasználók (a diák, a szülõ, a munkaadó, a felsõbb fokú oktatási intézmény, a helyi közösség, a társadalom stb.) elvárnak tõle. Ahhoz persze, hogy az iskola eleget tehessen az elvárásoknak, ismernie kell az iskolahasználók elégedettségét és igényeit. Meg kell tõlük kérdezni, hogy mit akarnak, mit várnak el az iskolától. Az iskolának kommunikálnia kell a diákokkal, a szülõkkel, a munkáltatókkal, a felsõbb fokú oktatási intézményekkel. Nyitni kell a külvilág felé! Nem kellene görcsösen ragaszkodni az étvizedeken át "bevált" oktatási programokhoz, mert közben megváltozott a világ. A Tesla Orava például hiába gyártana világszínvonalon fekete-fehér képernyõjû televíziókat, ha ma már mindenki színes készüléket vásárol. Az iskola hiába kínálja hagyományos gimnáziumi, ipariskolai, szakmunkásképzõi programját, ha az iskolahasználó ma elsõsorban nyelvtudást, kommunikációs készséget, számítástechnikai ismereteket stb. vár el a végzõsöktõl. Tudatosítanunk kell, hogy az iskola ma szolgáltatást nyújt, és ezért alkalmazkodnia kell az elvárásokhoz. Ha nem így tesz, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a tanév végén a munkanélküliek népes tábora további 10–20 ezerrel nõ. Nem a tünettel kell foglalkoznunk, mert az hosszú távon nem oldja meg a problémát. Az okot kell megkeresni és orvosolni. Teljesen értelmetlennek tartom pl. néhány politikus azon javaslatát, hogy a munkaadókat kellene kötelezni, jobb esetben anyagiakkal arra ösztönözni, hogy 8 hónapos "gyakorlatot" szervezzenek az elhelyezkedni nem tudó végzõsök számára. Az oktatásügyet kell megreformálni, mert ott van a megoldás kulcsa! Iskoláinkat végre az önkormányzatokra kell bízni, le kell bontani a központi tanterveket, lehetõvé kell tenni, hogy iskoláink kialakíthassák saját arculatukat, és pedagógiai programjaikkal rugalmasan tudjanak alkalmazkodni a régió, a munkáltató, a szülõ (és a gyerek) igényeihez. Az ilyen iskolák végzõsei részére remélhetõleg nem kell "gyakorlatot" szervezni, mert többségük anélkül is elkel a munkaerõpiacon.

A szerzõ a Kassai Mûszaki Egyetem tanszékvezetõ oktatója

KOMMENTÁR

Ha az MKP igazán megsértõdik, a miniszterelnöknek immár nincsenek eszközei koalíciós partnerének kiengesztelésére. Minden közvélemény-kutatási eredmény ezt bizonyítja. Ezzel nemcsak Dzurinda van tisztában, hanem az összes ellenzéki vezetõ is, azokkal a kormánypártiakkal együtt, akik vagy zsigeri idegengyûlölet, vagy politikai kalkuláció által vezérelve mindig is ellenezték a magyarok kormányzati jelenlétét. A kormányfõ nem engedheti meg magának, hogy akár burkoltan is visszautasítsa az ellenzék kormánymentési ajánlkozásait. Rossz politikus mindig ilyen helyzetben alkalmazza a mellébeszélést. Ilyenkor nevezi a kudarcot jó hírnek. Mint ahogy például a 12 megyés koncepció 8 megyéssel helyettesítésének parlament általi elfogadását, magyarán szólva: a koalíció csõdjét. A hír átminõsítésével Dzurinda felértékelte Meciart, és már-már államférfivá avatta Cuper képviselõt. Elméletben ugyan az ellenzék is elõterjeszthetett volna európai színvonalú ellenjavaslatot, teoretikusan a HZDS is ráléphetett volna a hatalom koncentrációja lebontásának útjára. A gyakorlatban azonban a "Cuper-paragrafus" törvénybe iktatásával ennek az ellenkezõjét szorgalmazza. A Cuper agyában megfogant óvintézkedés az elõzõ rendszer hírhedt gumiparagrafusára emlékeztet. Ilyen helyzetben a miniszterelnök vagy beismeri, hogy ebben a ciklusban nem valósul meg a közigazgatási reform, vagy azt teszi, amit tesz: feltételezve, hogy a Nyugatnak a rossz közigazgatási reform is kedvesebb a semmilyen reformnál, jónak minõsíti a rossz hírt. Mellébeszél. Dzurinda esetében pártjának genezisébõl következik, hogy a miniszterelnök és környezete nem engedheti meg magának a dolgok néven nevezését. Távolról sem ez a helyzet az MKP-ban, pontosabban a párt szûkebb vezetésében, abban a közegben, amely legközelebb van a hatalomgyakorláshoz, így a következmények értékeléséhez is. Egy politikai erõ vezetésének minõségét fõleg az határozza meg, az elitnek van-e és mennyire van kiérlelt koncepciója. A magyar pártban tudomásul kellene venni, hogy Dzurindának van oka a pánikra, az MKP-nak nincs. Hadd ne kerülgessem a forró kását, hanem mondjam ki: az MKP vezetése gyanúsan gyakran érvel azzal, hogy "majd augusztusban az OT". Az az ember benyomása, hogy ebben a pártban az Országos Tanácsra hivatkozva folyik a mellébeszélés. Nagy a tét, és a politikai bölcsesség nem agitáció által befolyásolható szavazás kérdése.

JEGYZET

Manapság már senki sem lepõdik meg, ha azt olvassa az újságban, hogy egy pozsonyi taxis Ligetfalérintésével fuvarozta el a gyanútlan külföldit a fõpályaudvarról a Danube Szállóba. Azon sem csodálkozunk, ha a sofõr zsebre dolgozik, és az utas nem veszi zokon, hogy nem ketyeg a taxióra, hanem ehelyett megalkudnak vele, hiszen õ is jól jár, a rendes viteldíj feléért is célba érhet. Egy közép-szlovákiai járási székhely taxisszokásai azonban olyan hihetetlenek, hogy nagyvárosi ismerõseim azt állítják, kitaláltam, amit most itt elmesélek. A huszonötezres város utcáit két darab legálisan üzemelõ taxi járja. Mindkettõ ügyesen megspórolta a diszpécsert, mobilszámot kell tárcsázni, a készülék a kocsiban cseng. A sofõr a vonal végén legelõször is megtudakolja, hová szeretnénk menni. Ez tényleg nem mindegy, hiszen mi van, ha csak ide a szomszédba? Ahol ilyen kevés a kocsi, távolság szerint a legjobb válogatni a kuncsaftok közül. Aki igénybe szeretné venni a szolgáltatást, jó, ha ezt idõben jelzi, nem az utolsó pillanatban, mivel az "öt perc múlva itt legyen ám!" típusú lehetetlen kívánságok hallatán emberünk csak mosolyog egyet. Az estefelé autóbusszal már többnyire megközelíthetetlen környezõ falvakba hosszú az út, ezért gyakran elõfordul, hogy a sofõr sajnálattal közli, csak fél óra múlva állhat rendelkezésünkre. Olyan is megtörtént, hogy Ferihegyre taxiztatta magát valaki, fél délután hiába tárcsázott a város népe. Egy napon aztán az egyik volt középiskolai tanárnõm férje jelent meg értem a ház elõtt. Se TAXI felirat, se taxióra, nehezen találtunk egymásra, egy ideig nem értettem, mi okból integet nekem olyan hevesen… Azt mondta, taxis barátja szólt, hogy valaki már igencsak türelmetlen, nem képes húsz percet várni. Õ meg ahol tud, segít, jól jön az a kis fizetéskiegészítés… Mások is így vannak ezzel, az autóbusz-állomás falaira idõnként kis cetliket ragasztanak az élelmes autótulajdonosok, maszek fuvart ajánlva fel a sietõs polgártársaknak. Hiába, közel a Balkán…

Nem a külföldi cégek felelõsek az indokolatlanul alacsony szinten tartott bérszínvonalunkért, hanem mi magunk

Szakemberek szerint ahhoz, hogy manapság Szlovákiában valaki gond nélkül megéljen, mintegy 30 ezer korona havi átlagbérre volna szüksége. Ezzel szemben az átlagbér a 11 500 koronát sem éri el. Ráadásul a nyilvánvalóan alacsony átlag is csupán annak köszönhetõ, hogy Pozsonyban már 15 ezer korona körül mozognak a szokványos fizetések. Vajon mit tegyünk, hogy magas fizetésünk legyen? A feltételek adottak: legyen egyetemi végzettségünk, külföldi tulajdonú cég felsõ irányításában foglaljunk helyet, életkorunk pedig 30 és 45 év közötti legyen – ráadásul e kritériumok teljesítése mellett nem árt, ha a jó bérezést megcélzó illetõ férfi. Friss csehországi kimutatások szerint például a mindössze alapfokú végzettségûek átlagos órabére 66 korona, míg az egyetemi, fõiskolai diplomával rendelkezõk esetében e mutató 184 korona. A külföldi vállalatok szlovákiai telephelyein magasan az országos átlag felett keresnek, nem egy esetben 40-50%-kal többet vihetnek haza, mint amennyit az azonos beosztásban lévõk, ám hazai munkaadónál dolgozók keresnek. Egyes szakmák napjainkban aranybányának bizonyulnak; a banki és biztosítási szféra bérezése már a 90-es évek elején elhúzott az országos szinttõl, további sikerszakmának számít az információs technológiák területe. Ezzel ellentétben az oktatásügy, a szociális szféra, az egészségügy, a mezõgazdaság, a textilipar tartósan vert helyzetben van. Az áldatlan képen tovább ront az a tény, hogy a Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország alkotta visegrádi négyek csoportjában – ami az átlagbéreket illeti – vitathatatlanul mi vagyunk a sereghajtók. A táblázat is mutatja, hogy az 1989-ben még csupán némi lépéselõnyben levõ csehek mára alaposan elhúztak tõlünk. Ennek dacára a nálunk jobb helyzetû nyugati szomszédaink és a magyar munkavállalók is elégedetlenek bérezésükkel. Egy nemzetközi felmérésbõl kiderül, a nemzetközi vállalatok mindig a fogadó országok béreihez igazodnak. Azok fölé mennek, de csak annyival, hogy vonzóvá váljanak. Magyarországon például – a Népszabadság szerint – 47%-kal fizetnek többet, mint a hazai vállalatok. Tehát nem a multik, a külföldi cégek felelõsek az indokolatlanul alacsony szinten tartott bérszínvonalunkért, hanem mi magunk. Nem egyszer hallani, hogy a honi vállalkozók még a 4400 koronás minimálbért is sokallják. Ráadásul 1999-ben és 2000-ben estek a reálbérek. Tény, a termelékenységünk elmarad a nyugati szinttõl, ám a fizetések terén még nagyobb a lemaradás. Ha magunkat többre nem becsüljük, ha beérjük ilyen fizetésekkel, akkor a külsõ tényezõk nem fogják kikényszeríteni a bérszínvonal növelését. Ebben az esetben pedig megmaradunk a külföldi üzemek és a hazai vállalatok olcsó alkalmazottainak.

TALLÓZÓ

Nagy pénzek forognak a Szlovák Televízió (STV) malomvölgyi központjában, írja a napilap. A terjedelmes összeállítás részletesen foglalkozik a mûsorok elõállítási költségeivel. Például egy labdarúgó-mérkõzés közvetítése 750 ezer koronába kerül, egy hokimeccs viszonylag olcsóbb. Milan Markovic egy mûsora 635 ezerbe, az esti tévéhíradó mindössze 176 ezerbe, a parlamenti munka élõ közvetítésének hatvan perce 98 ezer koronába kerül. A legtöbbet a zenés mûsorokért fizet a tévé: egy percért átlag 59,77 koronát – e mûsortípus viszonylag alacsony nézettsége miatt. A Vad angyal azonban sokakat vonz a képernyõ elé, ezért a teleregényt megelõzõ és követõ reklámidõt drágábban lehet eladni, tehát a mûsorra fordított költség jobban kifizetõdik. A reklám a szükséges rossz, ám a televízió évente 220 millióhoz jut ezáltal, mûködési költségei viszont 2 milliárd koronára rúgnak.