Hétfő, 2001. július 23. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. évfolyam 169. szám

Hosszú távon Moszkva egyetlen esélye területeinek megtartására a nyugati világgal való együttmûködés lesz

A legutóbbi orosz–kínai csúcstalálkozón kötött barátsági és együttmûködési szerzõdés húsz évre szól. Ha figyelembe vesszük a két ország geopolitikai érdekeit és várható gazdasági, demográfiai, valamint katonai fejlõdését, körülbelül ez a két évtized az az idõ, amíg Oroszország és Kína együttmûködése nagyobb problémáktól mentes lesz.

Elõször azonban vizsgáljuk meg az orosz–kínai viszony igen jelentõs javulásának okait, amely a kilencvenes évek elején kezdõdött. A legfõbb ok egyértelmû: az Egyesült Államok kizárólagos szuperhatalmi státusa. Mivel Moszkva és Peking a jelenleginél egyaránt nagyobb befolyással szeretne bírni a világ dolgaira, és ennek legfõbb akadályát az USA megerõsödött pozícióiban látják, mindketten ellenpontot keresnek Washington erejének kiegyensúlyozására.
Egyedül erre még saját tágabb régiójukban is képtelenek – Oroszország már nem, Kína pedig még nem –, így az erõegyensúly szabályainak megfelelõen kézenfekvõ az együttmûködésük. A mostani szerzõdés és jelentõségének hangsúlyozása mind kínai, mind orosz részrõl válasz az amerikai rakétavédelmipajzs-tervekre. Peking és Moszkva demonstrálni akarja, hogy képes létrehozni egy olyan eurázsiai szövetséget, amelynek létrejötte nagyon komolyan veszélyeztetné az alapvetõ amerikai stratégiai érdeket, amelynek lényege Eurázsia megosztottsága. Ha az orosz–kínai szövetség valóban hatékony lenne és esély mutatkozna rá, hogy tartós is lesz, valóban fennálna az USA számára a veszély, hogy Eurázsiában létrejön egy olyan erõkoncentráció, amely komolyan veszélyeztetné a globális amerikai vezetõszerepet. Mivel azonban jelenleg még egy orosz–kínai koalíció sem lenne elég erõs az amerikai primátus megkérdõjelezésére, az igazi stratégiai veszély Washington szempontjából csak akkor lépne fel, ha ez a szövetség évtizedekre állandósulna, míg Kína még jobban megerõsödik és Oroszország is úgy-ahogy talpra áll. Ebben az esetben viszont még mindig figyelembe kell venni, hogy a két ország további gazdasági fejlõdésének kulcsa nagyrészt Washington kezében van, és nem szabad elfelejteni az ebbõl a helyzetbõl adódó lehetõségeket az amerikaiak számára. A jelenleg igen erõsen demonstrált kínai– orosz egyetértés tehát valószínûleg válasz próbál lenni a két hatalom részérõl az USA rakétaelhárító rendszerére, tágabb értelemben pedig az amerikaiak hegemóniájára. Mivel konkrét lépéseket nem igazán képesek tenni, a diplomácia eszközeivel próbálnak meg olyan pozícióba kerülni, hogy legalább részben tudják befolyásolni a washingtoni döntéseket, vagy hogy legalább figyelembe vetessék elemi érdekeiket. Az orosz–kínai szerzõdés lényege tehát leginkább a diplomáciai nyomásgyakorlás – ezt mutatják a nagyon visszafogott washingtoni reakciók is. A két ország érdekei rövid távon egybeesnek – az amerikai túlsúly ellensúlyozása –, sõt néhány esetben még kifejezetten hosszabbtávú érdekközösségrõl is beszélhetünk, például az közép-ázsiai iszlám fenyegetés problémája, amely egyaránt fenyegeti a déli orosz területeket és érdekeket (a Kaukázus és a jelentõs olajkinccsel rendelkezõ volt szovjet köztársaságok Közép-Ázsiában), valamint a kínai fennhatóságot az ujgur területek felett. Hosszabb távon viszont már szerteágaznak Peking és Moszkva érdekei. Elõször is, jelenleg Oroszország számára az elsõszámú és legfontosabb prioritás a gazdasági talpraállás. Enélkül minden nagyhatalmi, sõt még hatékony regionális hatalmi törekvés is megmarad az ambició szintjén, valós lehetõségek nélkül. Illusztrációként érdemes elmondani, hogy az orosz éves össztermék jelenleg körülbelül Hollandia szintjén van, ami nagyon kevés az óhajtott nagyhatalmi szerep eljátszásához. Megfelelõ szintû és nagyságú gazdaság nélkül nincs hatékony hadsereg, anélkül viszont nincs nagyhatalom. Ennek tudatában Oroszország legfontosabb partnerévé a Nyugatnak kell válnia. A Nyugattal viszont nem lehet jó kapcsolatokat kiépíteni az USA-val fennálló jó kapcsolatok nélkül. Mivel az oroszok számára a legfontosabb a gazdasági talpraállás, és ebben csak a Nyugat segíthet nagyarányú befektetéseivel – másnak ugyanis nem állnak rendelkezésére a kellõ források –, Moszkva számára nincs más lehetõség. Hiába kacérkodnak az oroszok Kínával, esetleg Indiával és hangoztatják az amerikai erõ kiegyensúlyozásának szükségességét, ezek az országok nem modernizációs partnerei Moszkvának. Természetesen Iránt, Irakot, Líbiát vagy a többi országot, amelyekkel "ijesztgetik" Washingtont, ebbõl a szempontból nem is érdemes vizsgálni. Kína és a többi potenciális Amerika-ellenes szövetséges maga is külföldi befektetésekre szorul, amelyeket jelentõs részben éppen az USA-tól vár. A következõ probléma, hogy Oroszországnak a jövõben mindenképp szüksége lesz szövetségesekre a déli határai mentén kialakult helyzet kezelésére. Az ország népessége drasztikusan csökken, miközben déli határai mentén vagy azokhoz közel tõle demográfiailag sokkal gyorsabban fejlõdõ muzulmán országok gyûrûje jön létre – Irán, Pakisztán – amelyek a jövõben várhatóan észak felé irányuló expanzióba kezdenek. Ez a probléma Kínát is érinti, bár nem fenyegeti olyan mértékben, mint Oroszországot, sõt elképzelhetõ, hogy Peking megpróbálja saját területe irányából az orosz területek vagy érdekszféra felé terelni az esetleges iszlám terjeszkedést. Ezenkívül Kína nem képes a határain túli katonai közbelépésre – és még jó ideig nem is lesz –, így nem nyújthat hatékony katonai segítséget Oroszországnak az iszlám fenyegetés elhárítására. Ezzel szemben az Amerikai Egyesült Államok jelenleg a Föld egyetlen olyan hatalma, amely bolygónk bármely pontján képes katonai közbelépésre (a korlátozott brit és francia lehetõségeket kivéve, de ezektõl az amerikai képességek nagyságrendekkel nagyobbak) hagyományos, tehát nem csak nukleáris fegyverekkel. Tekintettel arra, hogy Washingtonban szintén az iszlám fenyegetést tekintik az egyik legfõbb veszélynek az amerikai érdekek szempontjából, az együttmûködés feltételei adottak.
A következõ probléma, ami viszont a legkomolyabb gondokat okozhatja Kína és Oroszország viszonyában, Peking renkívül gyors fejlõdése és az ennek nyomán esetlegesen fellépõ területi követelések. A 19. század folyamán a Szibériába és Távol-Keletre terjeszkedõ oroszok jelentõs területeket szakítottak el Kínától. A két ország viszonyában a Szovjetunió széthullása után drámai változás következett be: elõször a történelem folyamán – természetesen csak azt a korszakot vizsgálva, amióta a két hatalomnak közös határa van – Kína az erõsebb, és ahogy a jelenlegi mutatókból következtetni lehet, a kettejük közötti különbség csak nõni fog Peking javára. Körülbelül két évtized múlva Kína képes lesz határain túlra jelentõsebb fegyveres erõt küldeni. Figyelembe véve, hogy egész Orosz Távol-Kelet lakossága nagyságrendekkel kevesebb mint a vele határos kínai tartományé, Mandzsúriáé, nagyon csábító lesz az óriási lakatlan területek birtokbavételének lehetõsége – ráadásul történelmi kínai igény is létezik erre. Ha számításba vesszük azt is, hogy addigra Kína is rendelkezni fog akkora atomerõvel, hogy képes legyen pusztulással fenyegetni egész Oroszországot, rendkívül komollyá válik a probléma. Moszkva egyetlen esélye területeinek megtartására a nyugati világgal való együttmûködés lesz – katonai téren is. Ha nem ezt teszi, és kitart Peking mellet, pár évtizeden belül számolnia kell az alárendelt fél szerepével. Az orosz mentalitás ismeretében viszont ez nem igazán valószínû. Ezek voltak a legfontosabb okai a bevezetõben leírtaknak, melyek szerint a jelenleg megkötött 20 évre szóló orosz–kínai szerzõdés lejárta után várhatók az igazi gondok a két ország kapcsolatában.

KOMMENTÁR

A Feldek kontra Slobodník per végeredménye elméletileg erõsíti az igazságszolgáltatásba vetett hitet. Nyolc év alatti részeredményei azonban azok véleményét szilárdítják, akik állítják, nálunk az igazság istennõje suttyomban ki-kitekint a szemére kötött kendõ alól. Szívet melengetõ, hogy van egy bíróság, amely kötelezõen kimondja: nem büntethetõ, aki fasisztát fasisztának nevez. De elszomorító, hogy a per 8 évig tartott, és hogy Feldeknek külföldön kellett keresnie az igazát. Elméletileg most közéleti oroszlánná kellene válnia annak, aki az StB-sek elsõ listája közzétételekor homlokára csapott: a besúgók egyike 1972 után évekig és rendszeresen vacsoravendég volt az asztalánál, és jelentett a Cégnek. Ahányszor azt tanácsoltam neki, hogy legalább társaságban rá kellene pirítani az illetõre, rendre ezt válaszolta: Úgyis én húznám a rövidebbet.
Nyolc év alatt sokszor megesett, hogy egy lyukas garast nem mertünk volna megkockáztatni 100 Napóleon-arany ellenében, állítva, hogy a független szlovák bíróság az ügyben majd Slobodníkot marasztalja el. De közönséges halandó pere, lássuk be, össze sem hasonlítható egy ismert költõ perével. Már amiatt sem, hogy a költõ képviseletét sztárügyvéd vállalta. Olyan jogász, aki számára minden tiszteletdíjnál értékesebb presztízsnövekedést jelent a megbízás és az ügy eredményes végigvitele.
Próbáljuk elképzelni, hogy Feldek gyõzelmén felbátorodva kocsmákban, pártgyûléseken, lakodalmakban és aratóünnepélyeken mindenki a másik szemébe vágja a kisnyilasságot, a segédrendõri besúgásokat, a konszolidátorságot, vagy éppen a Rudé Krávóban szereplést. Mi lenne, ha barátja minden egykori "vacsoravendégnek" szemére vetné viselt dolgait. Elsõsorban az, hogy az Emberjogi Bíróságon türelmüket veszítenék a jogászok, arról már nem is beszélve, hogy a perek hazai földön nem 8 évig tartanának, hanem legalább 18-ig. Idõbe telne, amíg minden pettyes múltú képviselõrõl, miniszterrõl, polgármesterrõl stb. bebizonyítaná az igazságszolgáltatás, hogy a besúgatókhoz fûzõdõ kapcsolata, "vacsoravendégi" mivolta csak félreértés volt. Az StB dokumentációja több mint 60 ezer dossziét tartalmaz. Már emiatt is minden érintett nyugodt lehet abban, hogy nem jut Slobodník sorsára. Akinek sorsa egyébként nem is olyan elviselhetetlen.

JEGYZET

21. század, vasútállomás környéke, azaz majdnem a város szíve. Fejkendõs néni toporog az öt egymás mellett álló telefonfülke egyikében. Érzem, hogy meg fog szólítani, hiszen megszólítható vagyok, láthatóan nincs dolgom, villamosra várok. Van-e mobiltelefonom, kérdi esedezve. Van hát, anélkül ma már egy tapodtat se léphetnék. Kölcsönadnám-e? Kártyája nincs, nem is volt soha, ezek meg itt mind kártyásak, érmésbõl csak egyet talált, az se mûködik. Nyújtom a mobilt, egy helyi hívás miatt tényleg felesleges lenne kártyára költeni a néninek, aki csak a fiát szeretné emlékeztetni, hogy megérkezett, ideje érte jönni. Hálálkodás közben aztán elmeséli fél életét, de sajnos fel kell szállnom a villamosra. Útközben számolom az érmés készülékeket, két megállót kellett volna zötykölõdnie az idõs asszonynak. Ez a szomorú tény megér egy kis kérdezõsködést, villan át az agyamon, és tárcsázom a távközlési vállalatot. Egymásnak dobálják a kagylót a nyilatkozni illetékes vezetõk, míg végre egyikük elszólja magát: nem éri meg a cégnek érmés készülékeket kirakni, mert három nap után már lehet is vinni õket javítani. Kevés aprópénzért egy széfet is szétvernének a 21. századi vandálok, nem beszélve a sikertelen kísérletezõk dühös pusztításairól. Kitört üvegek, leszakított ajtók, kibelezett kagylók jelzik útjukat, a rendbehozott fülkét pedig másnapra akkurátusan szétverik. A vállalat vandalizmusból származó éves kára titkos adatnak számít, ám csupán egy ajtóüveg cseréje 1300–4000 korona. A kártyás készülékek környékén kevesebb a pusztítás. A Fõ utca érmés fülkéit külön õrizni kell, hiszen már hozzánk is begyûrûzött a külföldön népszerû "rongyfelnyomós, érme- megakasztós trükk", melynek mibenlétét most inkább nem magyarázom el. A néni mindenesetre jól járt velem, ki tudja, mióta toporgott a fülkék elõtt. Talán azóta kapott is a fiától egy mobilt. Talán egy újabb ügyfelet veszített az állami vállalat a vandálok miatt.

OLVASÓI LEVÉL

Már rég várok egy pásztorlevélre, amely elítéli, vagy legalább sajnálatát fejezi ki a keresztény világban történõ szégyenletes események kapcsán. Gondolok itt az Észak-Írországban évente ismétlõdõ protestáns–katolikus összetûzésekre, ahol az egyik keresztény fölgyújtja a másik házát, akár a bentrekedt gyerekekkel együtt. Nem beszélve a különbözõ keresztény szekták híveinek öngyilkosságba kergetésérõl, vagy a kihantolt srebrenicai emberi maradványokról, ami az ortodox keresztények kegyetlenségeirõl tesz tanúbizonyságot. A legújabb adatok szerint már 400-ra tehetõ a keresztény felekezetek és szekták száma földünkön, s bár mind a maga igazát hangoztatja, a Teremtõ Istenben való hitet hirdeti és Jézus Krisztust követi, ezért valahol felelõsséggel tartoznak egymásnak a keresztény vallást cseppet sem dicsõítõ cselekedeteikkel. Ettõl kell megvédenie magát a kereszténységnek, ez ellen kell felemelnie hangját az egyháznak, nem pedig a jógában látni a veszélyt. Védeni keresztény igazunkat úgy, hogy más tanokat támadunk azok ismerete nélkül, nem etikus. Tíz éve beszélünk demokráciáról, de mivel ahhoz bátorság is kell, még nem gyakoroljuk eléggé, ezt kihasználva próbálják a régen hatalmat élvezõk elveiket ránk erõltetni, mintha az országnak más gondja nem volna, mint azon töprengeni, hogy jógára vagy hittanra járjanak-e gyermekeink. Mindez történik az internet korában, ahol a gyerekek azt tanulnak a világhálóról, akár szüleik tudtán kívül is, ami mellett döntenek.
Néveri Eszter,
Léva

TALLÓZÓ

Jókora meglepetés várt azokra a rendõrökre, akik két tizenhárom éves lányt értek tetten egy pilzeni bevásárlóközpontban. A mûanyag táskákból ugyanis motozáskor húszezer cseh korona értékben gumióvszerek, erotikus alsónemû, sõt sikosító gél került elõ. A cseh napilap értesülése szerint a két kiskorú feltûnõen sokáig téblábolt a polcok között, majd a pénztárakat megkerülve távozni készültek, ám a biztonsági õrök útjukat állták. A táskákban a fent említettet cikkeken kívül radírgumit, vonalzókat, ceruzákat és füzeteket is találtak, úgy tûnik, a lányok – mintegy mellékesen – a következõ tanévre is készülõdtek. – Hogy a két kiskorúnak mi állt a szándékában, tehát, hogy maguknak lopták-e a dolgokat, nem derült ki. Zsákmányukat az áruháznak visszaszolgáltattuk – közölte a helyi rendõrségi szóvivõ.