Hétfő, 2001. július 23. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. évfolyam 169. szám

A rendkívüli méretû gátak nem egy esetben több százezer ember életfeltételeiben jelentenek drasztikus változást

Dacsang több száz éves városfalán piros betûs felirat olvasható: "Vízmagasság 143 méter". Ekkora vízoszlop borítja majd a történelmi kínai városka mai helyét, ha elkészül a világ legnagyobb gátja, a Három Szoros-gát.

A majdani víztározó területén a legtöbb történelmi épületet Dacsangban találhatjuk. A várost évszázadok óta fal övezi, dél, kelet és nyugat felé egy-egy mûemléknek nyilvánított városkapuval. A történelem viharai ez idáig megkímélték a települést: messze fekszik minden sûrûn lakott területtõl, minden fejlesztési központtól. Bár a régiót alacsony népsûrûség jellemzi, a hivatalos adatok szerint is több mint egymillió embert kell a gát üzembe helyezése elõtt a környékrõl kitelepíteni. A kínai mûemlékvédelmi hatóság nagyratörõ tervet dolgozott ki Dacsang megmentésére: a város történelmi magját teljes egészében elköltöztetik. Az õsi épületek minden egyes tégláját és cserepét megjelölik; a házakat lebontják, majd egy új helyszínen újra felépítik õket. A mûvelet a tervek szerint 30 millió jüanba, azaz mintegy 3,6 millió dollárba fog kerülni. "Mérföldkõ a mûemlékvédelemben" – így jellemezte a vállalkozást annak egyik felelõs tisztségviselõje, Liu Ju-csüan. A kínai kormány tervei szerint 118 mûemlék értékû történelmi épületet költöztetnek új helyre. Számos további építményt fényképeken örökítenek meg az utókor számára. Az épületek esetleges elöregedett részeit az eredetihez hasonló anyagokból pótolják majd. A termeszek és a rozsda ellen különleges eljárásokkal védekeznek. Természetesen némi károsodással számolni kell, vélekedett Liu, hozzátéve: "Mindent el fogunk követni, hogy megõrizzük a város eredeti megjelenését." A helyreállítás után Dacsang turistaközpont lesz. A volt lakók közül néhányan visszatérhetnek majd házaikba, és hivatalosan gondoskodnak a helyi hagyományok életben tartásáról. "A mûemlékek, valamint a helyi szokások fontos elemét adják a civilizáció fejlõdési folyamatának" – nyilatkozta Liu. A Három Szoros-gát a világ legnagyobb víztározó-projektje. A víztározó befejezését 2009-re tervezik. Addigra több mint 1100 települést önt el a víz, és ezerszer ennyi kínai lakost kell majd kitelepíteni. A kitelepítés a gát kulcskérdései közé tartozik. "1,1 millió embert elköltöztetni rendkívüli feladat" – nyilatkozta Lu Ju-mej, a Három Szoros Fejlesztési Vállalat elnöke. "Nehezebb, mint maga a gátépítés." Az építkezés 24 milliárd dolláros költségét nem elhanyagolható mértékben növeli a kitelepítések költsége, melyre a kínai kormány 22 milliárd dollárnak megfelelõ összeget különített el. Kritikus szakaszba értek a gát térségében végzett régészeti munkálatok. A építmény elsõ szakaszát 2003 júniusában fejezik be. 1000 régész dolgozik az akkor víz alá kerülõ terület legfontosabb mûemlékeinek megmentésén. Az elmúlt év végére az ásatások 200 000 négyzetméterre terjedtek ki; a munka napi 24 órában folyik. A feltárás támogatása a felét teszi ki Kína egész mûemlékvédelmi költségvetésének. A kínai kormány több mint egymilliárd jüant szán a feltárásra és helyreállításra. "Nem csupán a világ legnagyobb víztározója épül itt, de tanúi lehetünk a világ legnagyobb régészeti vállalkozásának is" – nyilatkozta Kiao Ling kínai régész. A régész cáfolta azokat a híradásokat, melyek szerint jelentõs értéket képviselõ kincseket öntene el a víz. "Az egész kulturális örökséget meg fogjuk menteni." Az elmúlt évtizedekben kezdeményezett gátépítések nem egy alkalommal váltottak ki ellenkezést a lakosság, a helyi szervezetek vagy éppen a külföld részérõl. A kritika általában három forrásból táplálkozik: a természeti környezet, a helyi lakosság életfeltételei és a "kulturális örökség" iránti aggodalomból. A gátak kritikusai gyakran hangoztatják: nem általában lépnek föl a vízerõmûvekkel szemben. Mindhárom problématípus elsõsorban az úgynevezett "óriásgátakra" jellemzõ. Kétségtelen, hogy a megújuló vízenergia vonzó alternatívát jelenthet az üvegházhatásban kulcsszerepet játszó fosszilis energiaforrásokkal, illetve a megoldatlan hulladékproblémát okozó, mûködési kockázatokkal terhelt atomenergiával szemben. Mégis, Magyarország éppen környezeti okokra hivatkozva állt el a bõsi erõmû megépítésétõl. A nagy gátak nem egy esetben több százezer ember életfeltételeiben jelentenek drasztikus változást. A World Commission on Dams szerint máig legalább negyvenmillió embernek kellett gátépítés következtében elhagynia lakhelyét. A namíbiai-gát, az indiai Narmada-gát vagy a kínai Három Szoros közös jellemzõje, hogy mindegyiküket az országok gyéren lakta, viszonylag fejletlen részein építik. Ám ezeken a területeken is élnek emberek, ráadásul hagyományos, általában földmûvelõ, nemegyszer kifejezetten törzsi életmódjuk miatt éppen õk azok, akik a legkevésbé tudnak alkalmazkodni a kitelepítéshez, az új életmódhoz, ami számukra gyakran a nagyvárosok nyomornegyedeit jelenti. A második szemponthoz szorosan kötõdik a régészeti, történelmi és egyéb kulturális értékek védelme. Az elmúlt évben nemzetközi felháborodást okozott, hogy törökországi Birecek gát víztározóját egy kétezer éves város, Zeugma romjai fölé tervezték. A "második Pompejiként" ismert város rendkívül gazdag római kori mozaikokban. Kína döntése, hogy komolyan veszi a Jang-ce melletti régészeti lelõhelyek kérdését, ebbõl a nézõpontból különösen elismerésre méltó. Egyébként nem ez az elsõ lépés a gátak történetében. 1954-ben az asszuáni gáttal kapcsolatos politikai viták hatására az építkezést aktív régészeti kutatómunka elõzte meg, ami fokozatosan a gát közvetlen térségének határain túlra terjedt. A folyamat eredményeként a Nílus völgye korai történetét számos eredménnyel sikerült gazdagítani. Az UNESCO akkori igazgatója "a történelemben példa nélkülinek" nevezte a vállalkozást. A Coa-erõmû megépítésétõl Portugália a már befektetett 150 millió dollár ellenére eltekintett, mikor az alapozó munkálatok során kõkorszaki sziklarajzokra bukkantak. Az Alqueva-gát építését, szintén Portugáliában, pedig majdnem egy évtizedre felfüggesztették, mindaddig, amíg a víztározó területén található feltáró és mentõ munkálatokat elvégezték, régészeti és etnográfiai múzeumot hoztak létre, valamint egy temetõt, ahol a megbolygatott holtak új, most már végsõ nyugalomra térhettek. (BK)

A legalább 5,2 millió éves etiópiai maradványok tovább bonyolítják az ember származása körüli vitákat

Egy új emberõslelet tovább bonyolítja a származásunk körüli vitákat. A legalább 5,2 millió éves maradványokat felfedezõik a legkorábbi hominidának tartják. Az etiópiai Danakil-mélyföldön elõkerült fogak és csontok körülbelül egymillió évvel idõsebbek, mint az emberfélék (Hominidák) családjának eddig ismert legkorábbi képviselõje, egy 4,4 millió éves Ardipithecus ramidus. A Hominidák családja minden olyan fajt magában foglal, amely az ember és a csimpánzok közös fejlõdési vonalának szétválása után élt. A radiometrikus kormeghatározással 5,2-5,8 millió évesre datált maradványok értelmezését a Nature júliusi számában publikálták a felfedezõk. A több éve tartó ásatásokat az amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány támogatja. A jelenlegi bejelentéshez vezetõ felfedezések Yohannes Haile-Selassie (University of California, Berkeley) doktorandusz nevéhez fûzõdnek. Haile-Selassie még 1997-ben egy alsó állkapocsra és egy fogra bukkant, 2001 elején pedig újabb fogak, kézcsonttöredékek, továbbá lapockacsontok darabjai kerültek elõ. Ezek alapján a kutatók szerint már teljes biztonsággal megállapítható, hogy hominidáról van szó, ami szintén az Ardipithecus ramidus fajba tartozik (sõt javasolják külön alfajként való leírását). Haile-Selassie szerint egy lábujjcsont arra utal, hogy ez az emberõs már két lábon járt. A töredékes leletek egyébként legalább öt különbözõ egyedtõl származnak. Az ásatási terület már hatmillió évvel ezelõtt is tektonikusan aktív, vulkánkitörésektõl gyakran háborgatott vidék volt. A vulkáni hamu kitûnõen konzerválta az itt élõ állatok, növények és emberelõdök maradványait. Sajnos az egyedek méretének pontos megállapítása egyelõre nem lehetséges, mivel koponya- és nagyobb végtagcsontok még nem kerültek elõ. Valószínû, hogy a mai csimpánzokhoz hasonló méretû hominidákról van szó. A környezet rekonstruálására tett eddigi próbálkozások alapján úgy tûnik, hogy e korai hominidák erdõs területen éltek, s nem a szavannák lakói voltak. Már az 1994-es, szintén a Berkeley kutatói által felfedezett leletek környezetében is jellemzõen erdei állatok kísérõ-kövületeit találták meg, s ez a mostani eredmények esetében is igaz. Ez új megvilágításba helyezheti az emberi evolúció elsõ lépéseit. A kutatók szerint annyi bizonyos, hogy az új lelet már igen közel helyezkedik el ahhoz az idõponthoz, amelynél a mai elméletek szerint kettéválhatott a mai csimpánzokhoz és az emberhez vezetõ út, több mint 5,5 millió évvel ezelõtt (a molekuláris biológiai összehasonlító analízisek kb. 6 millió évvel ezelõttre teszik a szétválást). Haile-Selassie véleménye szerint a francia kutatók által tavaly Kenyában talált, 6 millió évesre datált leletek bizonytalannak tekinthetõk, annak ellenére, hogy felfedezõik ezt tekintik a legkorábbi hominidamaradványoknak. Amíg nem kerülnek elõ újabb leletek, lehetetlen megmondani, hogy valóban emberfélérõl, a legkorábbi csimpánzokról, esetleg a kettõ közös õsérõl van-e szó. (S. T.)

Abraham Lincoln elnök majdnem megmérgezte magát

Abraham Lincoln élete – és ezzel maga az amerikai polgárháború – múlott azokon a kis kék pirulákon, amelyeket az elnök depresszió ellen szedett, és amelyek halálos mennyiségû higanyt tartalmaztak. Elnökké választása után néhány hónappal Abraham Lincoln nem szedte többé a kis kék pirulákat, melyeket addig "melankólia ellen" fogyasztott; a tabletták ugyanis "feszültté tették". Amerikai tudósok szerint helyesen és fõként még idejében cselekedett. Norbert Hirschhorn orvostörténész úgy véli, az elnök pirulái annyi higanyt tartalmaztak, hogy komolyan hatással lehettek személyiségére és munkabírására, sõt életének is könnyûszerrel véget vethettek volna. "Ha Lincoln nem ismeri fel idejében a gyógyszer káros hatásait, és nem hagy föl az antidepresszánsok fogyasztásával, az amerikai polgárháborút nem irányíthatta volna azzal a közmondásos hidegvérrel, amelyet az utókor emlékezete õriz" – írja Hirschhorn a Perspectives in Biology and Medicine legutóbbi számában. Hirschhorn kutatócsoportja egy 19. századi recept alapján rekonstruálta a kortársak által blue mass néven ismert szert, melyet a krónikus depresszió, vagy ahogy akkoriban nevezték, a melankólia kezelésére használtak. Az édesgyökér, rózsavíz, továbbá rózsaszirmok és cukor mellett a szer fõ hatóanyaga a higany volt, ám ezt olyan arányban tartalmazta, amely sokszorosan túlszárnyalja a ma elfogadott egészségügyi határértéket. A jelentés szerint naponta három tabletta elfogyasztása a mérgezési küszöb közelébe juttathatja a szervezetet. Az általános és javasolt napi adag pedig akkoriban két-három pirula volt. A krónikások feljegyezték, hogy az elnökségét megelõzõ idõkben "Abe" Lincolnt gyakran fogta el dühroham. Egy alkalommal például egy Ficklin nevû férfit a gallérjánál megragadva "addig rázott, míg annak a fogai csattogni nem kezdtek", miközben az elnök "hangja elcsuklott, és egész testét remegés járta át". A kutatók szerint a dühkitörések hátterében a rendkívüli higanybevitel állhatott. Az elnök egyéb tünetekre is panaszkodott; a rohamok mellett álmatlanságban szenvedett, és rendszeresen "reszketett" – ezek a szimptómák szintén higanymérgezésre utalnak. Miután azonban nem szedte többé az orvosságot, a panaszok megszûntek. Abraham Lincoln, az Egyesült Államok 16. elnöke 1865-ben gyilkosság áldozata lett. (O)

A gorilla fröcsköléssel hívja fel magára a figyelmet

Nyugat-Afrika alacsonyan fekvõ erdõségeinek hím gorillái bombasztikus módon küzdenek a nõstények kegyeiért. Ugrálnak, handabandáznak; a lényeg az, hogy a fröcsköléssel magukra tereljék a figyelmet. Richard Parnell etológus a New York-i Wildlife Conservation Society munkatársa három éve tanulmányozza a kongói Noubale-Ndoki Nemzeti Park gorilláinak "fröcskölõdését". "Rendkívül látványos akció, amikor a felnõtt hím gorilla beleszalad vagy beleugrik a vízbe" – mondja Parnell, miközben hangsúlyozza: rendkívül ritka eset, hogy szárazföldi állatok a víz segítségével kommunikálnak egymással. A nyugati síkvidéki gorillák rendszeresen meglátogatják a kongóiak által bainak nevezett nagy, mocsaras tisztásokat. A gorillák kedvelik a bai vízi növényeit, de a zamatos táplálékon kívül más is idevonzza õket: a tisztás ugyanis a társas érintkezés színtere. Elõfordul, hogy egyszerre öt csoport is érkezik a baira. Táplálkozás közben általában megtartják a húszméteres távolságot; szemmel tartják egymást és fröcskölnek. A vízi produkciók nagyobb távolságról is láthatók – mondja Parnell, aki szerint a látványos pancsolásnak két célja van: a többi hím megfélemlítése, és a szomszédos csoportok nõstényeinek elkápráztatása. "A különbözõ fröcskölési stílusok mind nagyon látványosak, és szemlátomást elbûvölik a nõstényeket. A bemutatók mintegy hetven százaléka a nagy, "ezüsthátú" gorilláknak tudható be." Parnell szerint az egyéni csúcsot mégis a magányos hímek tartják. Ezek a hímek "majdnem ugyanannyi mutatványt adnak elõ a többi magányos hímnek, mint amennyit a vegyes összetételû csoportoknak szánnak" – meséli Parnell. "Ezért úgy tûnik, a többi hím megfélemlítése az elsõ szempont." Parnell elmondta, csupán egyetlen hasonló példáról hallott: állítólag megfigyelték, hogy csimpánzok kövek vízbehajigálásával próbálták megfélemlíteni egymást. Egyelõre azonban úgy tûnik: az emberszabásúakon kívül nincs más olyan szárazföldi állat, mely a víz segítségével próbálna meg kommunikálni. (B. K.)

A bonni klímakonferencián nagyon komoly a tét

A Science tudományos hetilapban megjelent tanulmány szerint a légkör globális hõmérsékletének növekedése a 21. században 1,7 és 4,9 Celsius-fok között várható, amenynyiben semmilyen intézkedés nem történik az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére. Tom Wigley (Nemzeti Légkörkutató Központ, USA) és Sarah Raper (Kelet-Angliai Egyetem) tanulmánya az idei év elején kiadott IPCC-jelentést erõsíti meg, illetve annak elõrejelzéseit pontosítja. Az IPCC által az 1990 és 2100 közötti idõszakra jósolt hõmérséklet-emelkedési értékeket (1,4 és 5,8 fok között várható emelkedés) 1,7 és 4,9 fok közötti tartományra módosítja, 90%-os valószínûséggel. A kutatók mindkét esetben azt feltételezték, hogy semmiféle intézkedés nem történik a klímaváltozás enyhítésére. A két hõmérsékleti tartomány gyakorlatilag megegyezik, s magasabb, mint az IPCC korábbi jóslata (0,8 és 3,5 fok között várható emelkedés). Az új tanulmány egyik legeltérõbb jóslata a légköri kén-dioxid mennyiségére vonatkozik, amelynek egyfajta hûtõ hatása van. Wigley és Raper jóval kevesebb kén-dioxiddal számol, mint az IPCC jelentését összeállító kutatók. A legvalószínûbb hõmérséklet-emelkedési tartományt 2,4 és 3,8 fok között állapították meg. A kutatók véleménye szerint várhatóan ez következik be, amennyiben a kiotói egyezmény nem lép életbe. A cikk megjelenése július 19-én, 184 ország képviselõinek jelenlétében Bonnban megkezdõdött klímakonferencia kezdetével esett egybe, ahol megpróbálják megmenteni és életbe léptetni az 1997-ben megkötött kiotói egyezményt. A Kiotóban 154 ország által elfogadott jegyzõkönyv (1997) konkrét csökkentési kvótákat ír elõ a 38 legfejlettebb ország számára, amelyeknek a 2008 és 2012 közötti idõszakig átlagosan 5,2%-kal kellene csökkenteniük az üvegházhatást elõidézõ hat gáz, mindenekelõtt a szén-dioxid kibocsátását az 1990. évi szinthez képest. Az USA azonban egyelõre nem hajlandó ratifikálni az egyezményt, s Japán is engedményeket szeretne kicsikarni a szén-dioxid-kutakkal kapcsolatban. Összehasonlításképpen: a légkör globális hõmérséklete ma körülbelül 5 fokkal magasabb, mint 10 ezer évvel ezelõtt, az utolsó jégkorszak végén. (S. T.)