Kedd, 2001. június 26. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. évfolyam 146. szám

Ahol emberek tömegei ciángáztól pusztultak, a koncentrációs tábor parancsnoka apai örömök elé nézett

A "bennfentesek" beszámolói, az egykor a rendszer belsõ köreihez tartozók visszaemlékezései mindig hálás könyvtémák, különösen, ha egy olyan zárt és titkolózó politikai apparátus viszonyairól lebbentik fel a fátylat, amilyen a náci volt.

Ebben a mûfajban a magyar szakirodalom viszonylag bõséges. Hozzáférhetõ Göbbels naplója, Albert Speer Hitler bizalmasa voltam címû börtönben írt visszaemlékezése, Ormos Mária részletes politikai életrajza Adolf Hitlerrõl. A kép azzal egészül ki, hogy Anna Maria Sigmund bécsi történésznõ olyan témát választott, amelyre eddig viszonylag kevés fény esett. A prominens náci vezetõk viszonya egy-egy nõhöz, asszonyhoz, illetve nõügyeik a szélesebb olvasóközönség számára is izgalmasan hangzik, habár a könyv egyik fõ erénye éppen az, hogy a náci rendszer és a nõk viszonyát érintõ általánosabb, átfogóbb kérdésekre is választ ad.
A könyv nyolc nõ életrajzát tartalmazza. Közülük öten magasrangú német politikusok hitestársai voltak: Göring felesége, Göbbelsné, Eva Braun és Baldur von Schirachné, hárman pedig náci férfiak udvartartásához csapódva, azoktól többé-kevésbé függve élvezték befolyásos ismerõseik kegyeit, mint Leni Riefenstahl, Gertrud Scholtz-Klink és Geli Raubal. A legszebb nõ címére hárman pályázhatnának. Ellentétben a két Göringnével és Göbbelsnével, akik mindhárman robusztus, masszív alkatok voltak, a fennmaradt fényképek tanúsága szerint Leni Riefenstahlon kívül még Angela Raubal és a szõke Eva Braun, Hitler utolsó pillanatban feleségül vett hitvese is sarmos arcú és arányos termetû volt. Raubal kisasszony bár Hitler unokahúga volt, "Adolf bácsi" idõnként aktokat rajzolgatott róla. Geli egyébként gyanús körülmények között, Hitler pisztolyával a kezében halt meg (lett öngyilkos?) 1931-ben. A legkarakterisztikusabb nõnek Emmy Göring, Hermann Göring második felesége tûnik, aki képes volt kiharcolni, hogy újszülött kislányukat – náci családhoz méltatlan módon – megkereszteljék. Nem nehéz eldönteni, ki volt a legelvakultabb pártkatona, mert bizonyos, hogy Gertrud Scholtz-Klink abszolút kritikátlan rajongását a Führerért kevesen tudták túlszárnyalni. A német nõszövetség vezetõjeként nemcsak külsõre volt a gyermeknemzésre "tervezett" német nõ példaképe, hanem intelligenciahiányos megnyilvánulásaiban is. Még 1974-ben is szentül hitte, a nemzetiszocialista mozgalom tudta a legjobb megoldásokat kínálni a társadalmi problémákra. Az õ sorsa azt is hûen tükrözi, mennyire ellentmondásos volt a nácik viszonya a nõkérdéshez. Hiába állt ugyanis Frau Scholtz-Klink egy közel négymillió tagot tömörítõ óriásszervezet élén, semmilyen befolyása nem volt a politikai eseményekre. A szerzõ szépen árnyalja az alakok sorsát, például az állandóan ideggyengeséggel és öngyilkossági hajlamokkal küszködõ Eva Braun portréját, s csak nagyritkán csúszik sztereotípiákba a kép. Szépen érzékelhetõ, hogy az utókor számára a legszimpatikusabb nõ Leni Riefenstahl, aki egyrészt a nürnbergi náci pártrendezvényekrõl készített filmtudósításaival, másrészt az 1936-os berlini olimpián forgatott roppant impresszív filmjeivel vívta ki a náci apparátus figyelmét.
Nyilvánvaló, hogy a nácik asszonyairól olvasva igazából a náci vezérek magánéletére vagyunk kíváncsiak. S minél több mindent hallunk, annál kevesebbet tudunk biztosan. Hitlerrõl például egyszerre él a közvéleményben a kép a joviális, de impotenciával küszködõ úr-polgárról és az anyakomplexustól gyötrõdõ homoszexuálisról. Sigmund könyve mintegy kiegészít, több ponton utólag megmagyaráz másutt már olvasott, de pontosan meg nem értett adatot. Aki például ismeri Joseph Göbbels 1994-ben megjelent naplóját, most megértheti, hogy a naplóban idõrõl idõre felbukkanó számok egy-egy hölgy neve elõtt Göbbelsnek azt a primitív szokását leplezik, hogy a birodalmi propagandaminiszter precízen följegyzett és sorszámmal látott el a szeretõivel végrehajtott minden egyes nemi aktust.
A nyolc nagyportrén kívül a könyvben felbukkan néhány kevésbé ismert név is, amelyek viselõi talán megérdemeltek volna egy-egy fejezetet. Nagyon érdekeseket olvashatnánk például Lída Baarováról, Göbbels cseh ágyasáról, aki még öreg korában is kétségbeesetten bizonygatta, közöttünk bizony nem történt semmi; vagy Hanna Reitschrõl, a híres nõi berepülõ pilótáról és a fanatikus Lina Heydrichrõl. Hallatlanul tanulságos lett volna végigvinni Hedwig Höss, az auschwitzi táborparancsnok felesége és családja történetét, akik öt gyerekükkel állandóan koncentrációs táborok környékén laktak. Lehetne-e ennél jobb kontrasztja a történelemnek, hely, idõ és emberek összefüggéseinek? Lehetne-e érthetõbben bemutatni a történelem komplexitását, mint úgy, hogy rávilágítunk, amíg egy bizonyos helyen és idõben szerencsétlen emberek tömegei ciángáztól pusztultak, addig ugyanakkor és ugyanott a koncentrációs tábor parancsnoka apai örömök elé nézett. (Hösséknek egyik gyerekük Dachauban, a másik Auschwitzban született.)
Miért van az, hogy a náci vezérek magánéletérõl történésznõk írják a legjobb monográfiákat? Mit tudnak, értenek õk jobban, mint a férfiak? Lehet, nagyobb jelentõséget tulajdonítanak az élet apró, emocionális jelenségeinek, mint két ember egymáshoz való ragaszkodásának, vagy éppen érzelmi függõségének. Meglehet, jobban átérzik, hogy még a nagypolitika bonyolult, történelemformáló eseményei között is döntõ szerepe lehet a férfi–nõ kapcsolatoknak. Kár, hogy a könyvbeli képek minõsége hagy némi kívánnivalót maga után, és helyenként a magyar fordítás is nehézkes. Vajon miért került következetesen idézõjelbe a Führer szó? Német nyelvû szövegben esetleg még lenne létjogosultsága, hiszen a "vezetõ, vezér" jelentésû Führer köznév. De még a németben sem teszik idézõjelbe, a magyar történelmi szakirodalomban pedig szokatlan és zavaró, a szó ugyanis idézõjel nélkül is egyértelmûen Hitlerre utal. Ettõl eltekintve azonban lebilincselõ és élvezetes olvasmányt vesz az ember a kezébe, ha Anna Maria Sigmund könyvét megveszi. (Anna Maria Sigmund: A nácik asszonyai. Európa Könyvkiadó, 2001.)

Új õrület terjed televíziószerte: a kukkolás

Különös hóbort terjedt el Európa-szerte. Ez is a kontinens nyugati felérõl érkezett. Mára szinte valamennyi nagyobb tévétársaság mûsorába beszivárgott, rabul ejtve a nézõk elég széles rétegét, és divathullámmá terebélyesedve kápráztatja el a kukkoló természetû, újdonságra éhes fogyasztókat.
Az új õrület annyiból áll, hogy öszszezárnak egy csomó fiatalt, akiknek együtt kell lakniuk. S az együttélés minden pillanatát kamerák rögzítik, beleértve a legintimebb történéseket is. Az adást bárki megtekintheti élõben a tévében vagy a neten, nyomon követheti a nap huszonnégy órájában. A nézõk szavazása alapján sorra kiesnek a játékosok, s aki végig bennmarad, ajándékot kap, hírnevet szerez magának, amellyel vagy képes élni, vagy nem. Hirtelen közismertté válik. Németországban Big Brother, Ausztriában Taxi Orange címen fut, nemrég Franciaországban is elindult a mûsorfolyam, legalább annyi lelkes hívet, mint ádáz ellenséget szerezve magának. A közvélemény meglehetõsen megosztott az új jelenséggel kapcsolatban. Szociológiai vetülete is van a dolognak. Az ember õsi, megbélyegzett tulajdonságára épít, arra, hogy az ember mindig is szeretett kukkolni. Meglesni, mi történik a másikkal, amikor az azt hiszi, senki sem látja, kifürkészni mások intim szféráját. Egyeseket felbõszít, mások igazolásukat találják meg benne, de tény, s a tényeknek megvan az a zsarnoksága, hogy elfogadtatják magukat. Ezért is válhatott ilyen népszerûvé az élet írta show, amely a spontaneitás látszatát kelti. De valóban spontánul viselkednek a szereplõk, nem szerepet játszanak sikerért, pénzért, csillogásért? A média egy igényt elégít ki, ezért a fanyalgóknak el kell viselniük a tényt, egyébként is, még ha látszólagos is, van választási lehetõségük. Nem klikkelnek arra a weboldalra, nem kapcsolnak arra a csatornára. A média a szó szoros értelmében csupán a médium, a közvetítõ szerepére korlátozza önmaga feladatát. A hétköznapi életet közvetíti a hétköznapi élet számára. A kép vonzereje abban áll, hogy a retusálatlan valóságot sugározza, a szemenszedett igazságot. Úgyszólván tükröt tart, és ez a kulcsszó, a tükör, mert a következõ lépés az lehet, ha önmagunkat fogjuk kukkolni, akár tükörben. Ezért ez jelentheti a televíziózás egyik lehetséges végét is, ugyanis ez esetben kiiktatja magát a kép és a szemlélõ közül. A média kígyója önmaga farkába harapott. De Örkénnyel szólva: egy kígyó azért mégsem falhatja fel magát teljesen, mert ugyan mi maradna utána, egy kígyónyi ûr csupán? Ez mégiscsak abszurd.

Budapest után a Mátyusföldön is felépül a Smaragdváros

Április végén a budapesti Petõfi Csarnokban egy pécsi építész és Ghymes-rajongó jóvoltából díszletet kapott a zenekar egyik legfontosabb koncertje. Legújabb albumuk címadója, a Smaragdváros épült fel képben és zenében. Csütörtök este Galántán folytatódik az építkezés, a négy zenész szûkebb pátriájában is megtartja lemezbemutatóját.
A legtöbbet koncertezõ és nemzetközi porondon az egyik legismertebb magyar zenekarnak titulálta õket az anyaországi sajtó. A legtöbbet koncertezõ és külföldön a legismertebb szlovákiai zenekarként emlegeti a hazai média. A Ghymes azonban inkább Magyarországon érezheti magát otthon. Erre utal a minden nagyobb várost érintõ koncertturné látogatottsága is. Szarka Gyula, az együttes vezetõje elmondta, fokozatosan sikerült betörniük a magyar zenei piacra, a Smaragdvárost bemutató körút telt házas koncerteket hozott. Népszerûségük itthon sem elhanyagolható. A fõváros szlovák ajkú közönsége is felfedezte, s mára elfogadta a zenekart.
Galántára közönségcsalogatót is meghívott a zenekar: St.Martin gyémántlemezes szaxofonos és Kiss Bernadett népdalénekes mellett a showman Fábry Sándor vállalta, ahogy mondani szokta, "hogy emelje az est fényét".

TOLLVONÁS

Karlovy Vary nem hajolt meg sem a moszkvai filmfesztivál, sem a prágai Arany Gólem elõtt, írja kollégám a Karlovy Vary-i filmmustrát beharangozó cikkében. A nemes és büszke cseh fürdõváros az Arany Gólem csapásait visszaverte, és gyõzött felette, a moszkvai mustrát pedig azzal hagyta le, hogy elegánsan tudott kaput nyitni Nyugat felé. Szlovákia kilencedik évét taposó mozgóképszemléjének, a héten zajló trencsénteplici Art Filmnek is van már kisöccse, a pozsonyi nemzetközi filmfesztivál. Eddig egyik se akart a másik életére törni, talán mert azzal a hittel próbálnak testvéri szeretetben élni, hogy két nemzetközi seregszemléje is lehet egy országnak. Miért ne, ha bírja anyagilag! Csakhogy a trencsénteplici fesztivált tartó szarka farka évrõl évre erõtlenebb, ezt valamelyest az is mutatja, hogy amiként az egy rangos fesztivál imázsához hozzátartozik, elõbb Art Film-feliratos ernyõk, késõbb Art Film-címkés baseballsapkák hirdették Szlovákia széltében-hoszszában, hogy ennek az országnak is van már saját filmfesztiválja. Idén szerényebbek lettünk, a fesztivál filléres reklámtáskára nyomtatott logóval szolgálja, kelti az imázsvarázst. Ott tartunk, hogy az Art Film idei fõcímzenéjét – mint az a rendezvényt megelõzõ sajtótájékoztatón elhangzott – a kényszer szerezte, azaz maradt a tavalyi. Talán majd jövõre, ha a tizedik szál gyertyát is feltehetjük a születésnapi tortára, kap új, frissen, kimondottan az ünnepelt számára szerzett fõcímzenét. A Karlovy Vary-i mustra nimbuszán nem tudtak csorbát ejteni az anyagiak sem: a filmfesztivál díszes kapuját Nyugat felé maga a város is faragta. Az Art Filmnek otthont adó fürdõváros nem tud annyit költeni legrangosabb kulturális rendezvényére, mint Karlsbad, de a tiszta vizet a legszebb poharából kínálja. Vagyis, ahogy egy korábbi Art Film-es sajtótájékoztatón elhangzott, a helység vezetõi a legjobb szándékkal vannak a fesztivál iránt, nagy igyekezetükben felkínálták, amijük van, még a gyepszõnyegüket is a fesztiválközönség elé terítették, mondván, a szemle vendégeinek nem kell kötelezõen a járdán közlekedniük, keresztül-kasul taposhatják gyönyörû parkjuk zöldjét.
A rendezvény fesztivál- és programigazgatója minden évben minõséget ígért, s ezt a bemutatott filmekkel ez ideig sikerült is megtartani. Ugyanakkor az, hogy egyre nehezebb sztárvendégeket idecsalogatni, arról árulkodik, hogy a határokon túl nem igazán ismerik Szlovákia filmes ünnepét. Monica Vitti ígérte, hogy eljön, aztán betegségre hivatkozva visszalépett. Idén azért vázolják fel retrospektív vetítéssel Giuseppe Tornatore pályájának ívét, mert számítottak a rendezõ részvételére. Jön viszont Jean-Paul Belmondo, aki kezdetben nem igazán fogta fel, hogy mit keres majd ezeken a végeken. De mivel jó helyrõl való, nem kellett hozzá disputa, hogy megértse, elfogadja és még örüljön is neki, hogy azért kínálunk számára emléktáblát, mert úgy látjuk, a hatvanas években forgatott filmjeivel egy egész nemzedékre volt képes hatni, s mi ilyenfajta mûvészi teljesítmény elismeréséül márványtáblát szoktunk elhelyezni a trencsénteplici Hírességek hídján.
Ám ahhoz, hogy errõl külföldi szakemberek tudomást szerezzenek, az ország népének többet kellene izzadnia. A fesztivál igazgatója anekdotázásából számomra ugyanis az derült ki, hogy nem ártana valamiféle tanulságot leszûrni a trencsénteplici egészségügyi nõvérek tapasztalatából, mely szerint a gyógytornára szoruló német fürdõvendégek azért kedveskednek nekik egy-egy doboz csokoládécukorkával, mert törölgetniük kell utánuk az izzadságot, a szlovák betegek meg azért, hogy ne izzasszák meg õket.

SZÍNHÁZ

NEMZETI SZÍNHÁZ: Hegedûs a háztetõn 19 HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Össztánc 19 KIS SZÍNPAD: A játék vége 19

ANDREJ BAGAR SZÍNHÁZ: Hegedûs a háztetõn 14.30, 19

MOZI

CHARLIE CENTRUM: Kevin and Perry Go Large (angol) 21 Bátyám, hol vagy? (amerikai) 18.30 Hannibal (amerikai) 20.30 460 gyanúsított (amerikai) 18.15 A bájkeverõ (amerikai) 20.45 Az akasztott ember háza (jugoszláv) 20 Viszlát a pokolban, barátaim (szlovák) 19 Ülök az ágon, és jól érzem magam (szlovák) 19 Szeret, nem szeret (szlovák) 17 HVIEZDA: Disney-fesztivál – Pocahontas (amerikai) 16 Lázadók és szeretõk (cseh) 18, 20.30 HVIEZDA – KERTMOZI: Gazemberkék (amerikai) 21 OBZOR: Leselkedõk (amerikai) 18, 20.30 TATRA: Sárkányüregek (amerikai) 15.30, 18, 20.30 MLADOST: A vámpír árnyékában (amerikai) 15.30, 17.30, 20 TATRA: Az Art Film fesztivál filmjeibõl 15.30, 18, 20.30

CAPITOL: Szívörvény (amerikai) 15.45, 18, 20

LÉVA – JUNIOR: A gyanúsított (amerikai) 16.30, 19, GALÁNTA – VMK: Bíbor folyók (amerikai–francia) 21.30

PLAZA: Sebhelyek (amerikai) 13.15, 15.30, 17.45, 20 Shrek (amerikai) 13.15, 15.30, 17.45, 20 A mexikói (amerikai) 13.30, 15.45, 18, 20.15 Bíbor folyók (francia) 13.30, 15.45, 18, 20.15 Eszeveszett birodalom (amerikai) 13, 14.45, 16.30 A múmia visszatér (amerikai) 14, 17.30, 20 Addig jár a korsó a kútra... (francia) 14, 16, 18 Nincs több suli (amerikai) 14, 16 Hannibal (amerikai) 15, 17.30, 20 Mi kell a n#nek? (amerikai) 15.30, 17.45, 20 A szívem érted rapes (amerikai) 17.45, 20 15 perc hírnév (amerikai) 18, 20.15 Beépített szépség (amerikai) 20

A lapok és a pártok azt firtatják, mekkora Dagmar asszony befolyása Václav Havel döntéseire

– Hol vannak már azok az idõk, amikor Michael Kocáb, a neves muzsikus és Michael Žantovský, az államfõ egykori szóvivõje – akárcsak Václav Havel több közvetlen munkatársa – farmerban járt a munkahelyére, és görkorcsolyával száguldoztak az elnöki iroda folyosóin. Esténként pedig a Vikárkában söröztek az államfõvel, aki a prágai vár patinás vendéglõjében gyakran elcsevegett az alkalmi látogatókkal is – érdeklõdésünkre így merengett a múlton Huncík Péter, aki a csehszlovákiai bársonyos forradalmat követõen a köztársasági elnök egyik tanácsadója volt.
– Régen vége annak a romantikus korszaknak, s ahogy személyesen is tapasztalom, odalett az államfõ legendás derûje és határtalan optimizmusa – tette hozzá mély sóhaj kíséretében. Szavait a cseh köztársasági elnök egyik barátja, Karel Schwartzenberg is megerõsítette. Õt a Mladá fronta DNES címû lap arról faggatta, vajon igazak-e a híresztelések, amelyek szerint Václav Havel ráunt a nagypolitikára, s döntéseit egyre nagyobb mértékben a mostani felesége és néhány politikus befolyásolja. – Az elnök úr egyre komolyabb, sõt komorabb. Mindez leginkább személyi tragédiáiból ered, hiszen elveszítette elsõ feleségét, Olgát, aki a legnehezebb években, a kommunista titkosrendõrség zaklatásai közepette lelki támasza is volt. Néhány éve az államfõ szintén életveszélyes állapotba került, tüdejének egy részérõl rákos daganatot távolítottak el, s azóta törékeny az egészségi állapota – közölte a híres cseh fõnemesi család egyik sarja. Schwartzenberg a nyolcvanas években Nyugat-Európában iparkodott minél erõsebb támogatást szerezni az akkori csehszlovákiai belsõ ellenzék és egyik vezetõjük, Václav Havel számára. A prágai bársonyos forradalmat követõen pedig három éven át az elnöki irodát vezette.
– Egykor Masaryk péntekenként a capek fivérek prágai villájában találkozott a csehszlovákiai közélet neves személyiségeivel, meghallgatta véleményüket az ország és a világ idõszerû kérdéseirõl. Havel ennek a mintájára a kilencvenes évek elejétõl nyári rezidenciájának vadászkastélyában, az Amáliában szervezett – általában kéthetenként – hasonló összejöveteleket. A találkozóknak állandó vendége volt Pavel Tigrid, a neves író, Jan Svejnar közgazdász, a vállalkozóvá avanzsált Michael Kocáb és más neves személyek. Az elnök úr kérdezett, és figyelmesen hallgatott. Késõbb aztán önállóan döntött – emlékezett vissza Schwartzenberg, aki szintén rendszeresen részt vett ezeken a jókedélyû, gulyáslakomával és nagy sörözésekkel tarkított, mégis magvas eszmecseréken. – Az elnök úr betegeskedése óta egyre ritkábbak az ilyesfajta találkozók. Jómagam is, ha Prágában tartózkodom, négyszemközt beszélgetek vele, akárcsak Pavel Tigrid, aki ma Franciaországban él, vagy az Egyesült Államok egyetemein elõadó Jaroslav Svejnar. A tanácsadói posztok két éve nincsenek betöltve, a háttér-információkat elsõsorban az elnöki iroda munkatársai és az általuk felkért szakemberek szolgáltatják az államfõnek. Ám az elnök a cseh sajtó egy részének és politikai ellenfeleinek rosszindulatú feltételezéseivel ellentétben a döntéseket ma is szuverén módon, egyedül hozza meg, övé az alkotmányos felelõsség – hangsúlyozta Schwartzenberg.
A cseh média viszont továbbra is úgy tartja, egyre nagyobb szerephez jut a prágai színésznõbõl First Ladyvé lett Dagmar Havlová. Az elnök felesége állítólag több hónapos szívós munkával elérte a férjénél, hogy menessze az elnöki testõrség és a várõrség parancsnokát, Antonín Manenát. Az ötvennégy éves férfi a nyolcvanas évek legvégéig Trutnovban lakott, közel ahhoz a hétvégi házhoz, ahol Havel és a cseh belsõ ellenzék a letûnt rezsimben titkos találkozóit tartotta. Manena többször bújtatta õket barátainál, amikor a titkosrendõrség vizslatott utánuk. Éveken át a másként gondolkodók egyik fontos összekötõje volt. Amikor Havelt államfõvé választották, trutnovi barátját – aki eredetileg állattenyésztõnek tanult, de magas gyárkémények tisztításával és javításával kereste a kenyerét – kinevezte a kétszáz fõs testõrség parancsnokává. Manena különbözõ kiképzéseken és tanfolyamokon vett részt, megtanulta a nem könnyû szakma fortélyait. Az államfõ egyik legodaadóbb hívének tartja mindenki. Minden hazai és külföldi útjára elkísérte barátját és fõnökét, éjszakákat virrasztott az életéért küzdõ elnök kórházi ágyánál. Mindezek az érdemek a cseh lapok szerint nem sokat számítanak az új feleség, Dagmar asszony szemében, aki állandóan azt feltételezi: a testõrség kotyogja ki azokat az értesüléseket a Havel házaspár összezördüléseirõl, a feleség rigolyáiról és korábbi viselt dolgairól, amelyeken a bulvárlapok és más kiadványok csámcsognak.
Az elnök neje elsõ lépésként kieszközölte, hogy az õrség költözzék ki az elnöki rezidencia szolgálati lakásaiból, és a túloldali épületbe kvártélyozza be magát. Most pedig, általános megdöbbenésre, Manenának kellett végérvényesen távoznia. Állítólag azért, mert Havel asszonyának utasítása ellenére sem bocsátott el néhány testõrt. Mindez több prágai szakértõ szerint baljós jel.
Schwartzenberg viszont újra határozottan cáfolta ezeket a feltevéseket: – Az elnök úr megfáradt, minden párttal és politikussal szemben kritikusabb, mint évekkel ezelõtt. Mindössze ennyi a változás – felelte az õt faggató újságírónak. Véleményét maga az államfõ igazolja szinte naponta, aki törékeny egészségi állapota ellenére is képes felülemelkedni a szûnni nem akaró áskálódásokon. Legfõbb erkölcsi támasza pedig továbbra is a közvélemény, amely évek óta és mindmáig õt tartja a legszavahihetõbb cseh közéleti személyiségnek.
Prága, 2001. június

Újságot és/vagy munkát a pihenõnapon?

A vasárnap az egyházé és a szakszervezeteké – legalábbis Németországban. A hetedik nap templomba kell menni vagy a szakszervezeti pihenõnapon lazítani, de semmiképpen sem szabad dolgozni. Mekkora felzúdulást keltett a minap, amikor a Volkswagen megpendítette a 48 órás munkahét bevezetésének a lehetõségét. A vérig sértett IG Metall szakszervezeti óriás megfenyegette az új munkaszervezési elvvel kísérletezõ VW-t, amiért munkahelyeket teremtene – igaz, a kereslethez igazodva rugalmasan kéne dolgozni. Adott esetben fel kellene borítani a "szakszervezeti státusszimbólumot": a VW-nál a heti 28,8 munkaórát. Az nem olyan nagy baj, ha munkanélküli vagy, az igen, ha többet dolgozol a szakszervezeti normánál. Aki Berlin valamelyik kertvárosában vasárnap fûnyírót merne használni, bizony kitenné magát nemcsak a szomszédok megvetésének, hanem akár pénzbírságra is ítélhetnék. Ne füvet nyírjon, hanem olvasson! Noha jelenleg csak minden ötödik napilapolvasó vásárol vasárnapi lapot, közülük minden második szívesen összekötné a reggeli fürdõköpenyes kávézást a friss vasárnapi újság zizegõs átböngészésével. A lapkiadókat a piac szorítja a vasárnapi megjelenésre. Egyre jobban meg kell dolgozni a hirdetések megszerzéséért, és olvad a napilapok nyereségessége is. Csak a Springer-sajtó eszmélt idõben, a konkurencia szomorúan és irigykedve figyelte, ahogy a két Springer-lap, a BamS (Bild am Sonntag) és a WamS (Welt am Sonntag) a vasárnapi lapflotta vezérhajóivá váltak.
Aztán felbátorodtak a többiek is. Ma a tucatnyi helyi, regionális vasárnapi újság mellett öt német országos vasárnapi lap jelenik meg. A két Springer-lap mellett a három fõvárosi: a Berliner Morgenpost, a Der Tagesspiegel, a B. Z. am Sonntag. És jönnek a többiek. A legtekintélyesebb német napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung szeptemberben elindítja vasárnapi számának országos terjesztését. Eddig a vasárnapi kiadást, a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungot csak a Rajna–Majna régióban terjesztették.
Megmozdult a tekintélyes déli szomszéd, Svájc is, ahol a patinás-nívós polgári-liberális lap, a Neue Zürcher Zeitung lép ki másfél százezer példányos vasárnapi kiadásával a piacra. Mondják, azért is, hogy megtörje a svájci vasárnapi napilapkínálatban domináló bulvárjelleget.
Ez felveti a másutt is vitatott kérdést: milyen legyen egy vasárnapi napilap? Maradjon alapvetõen olyan, mint hétköznapi társai, vagy legyen teljesen más? Kínáljon komolyabb háttérsztorikat, amelyek elolvasására a hétköznapok hajtásában nem jut idõ, vagy legyen habkönnyû, koncentráljon a hétvégi sporteseményekre, pletykákra, divatra, laza vasárnapi lötyögésekre?
Hogyan, kik, mennyiért terjesszék a vasárnapi lapokat? Mert az egyházi-szakszervezeti Németország bizony vasárnap kihalt bevásárlóutcákat, lelakatolt üzleteket jelent. A pékek és a benzinkutak kivételével alig-alig lehet engedélyt szerezni vasárnapi nyitva tartásra. Berlinben a Tagesspiegelt vasárnap messzirõl jól látható, sárga újság-széldzsekis alkalmi árusok, nyugdíjasok kínálják a forgalmasabb utak mentén. A pletykák szerint a konkurensek – napilapok, hetilapok – összefogást terveznek. Tán még a nagy hetilap, a hétfõn megjelenõ Der Spiegel is beszállna egy költségkímélõ közös vasárnapi terjesztõakcióba. Végtére is több értelme van, hogy már vasárnap kézbe kaphassa, forgathassa a könyvnyi terjedelmû, a szombat éjjel amúgy is kinyomott Spiegelt az olvasó, minthogy hétfõn, a hajszás elsõ munkanap nyissa ki a legnívósabb német hetilapot.
Berlin, 2001. június