Szerda, 2000. december 13. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. évfolyam 287. szám

1400-tól az 1700-as évek elejéig több mint 200 ezer ártatlan ember halt máglyahalált

Minden nép mesevilágában ismert a boszorkány csakúgy, mint a manó, a tündér, a varázsló, a törpe és más csodálatos lény. A képzetek azonban messze eltérhetnek attól a képtõl, amely általában a boszorkány alakjához kapcsolódik.

Eleinte azokat a nõket nevezték boszorkányoknak, akik a kereszténység elõtti anyaistennõknek és szarvas termékenységisteneknek hódoltak. A kora középkor egyháza türelmet tanúsított a boszorkányokkal szemben, mert inkább érdekében állt a boszorkányság hatékonyságába vetett hitet támadni, mint magukat a boszorkányokat üldözni. A XIV. századtól kezdett változni az egyház hozzáállása, míg a XV. század második felére hihetetlen méreteket öltött a boszorkányüldözés. Közönséges emberekrõl volt szó, akiket az egyházi bíróságok vagy a portyázó inkvizíciós csapatok szentségtörõknek kiáltottak ki, hogy kínzásuk és élve megégetésük után elkobozhassák a vagyonukat.
Noha többnyire semmit nem vétettek szomszédjaik ellen, kínpadra kerültek, ahol szadista kínzás közepette faggatták õket nemi életükrõl, mielõtt máglyán végezték volna. A bíróság és a börtön költségeit rokonaiknak kellett kifizetniük. Ebben többnyire a lakoma is benne foglaltatott, amit az ünneplõ bírák és ügyvédek a kivégzés másnapján tartottak.
A szakértõk szerint 1400-tól az 1700-as évek elejéig Európában (és az újvilágban) több mint 200 ezer ártatlan férfi, nõ, és gyerek (néha állat is) halt máglyahalált, mert boszorkánysággal vádolták meg õket. A boszorkányságba vetett hit az emberiség hajnala óta fennáll, de VIII. Innocent pápa 1484-es bullája bélyegezte csak meg a boszorkányságot halállal büntetendõ szentségtörésnek.
A bulla Európa-szerte elterjedt Gutenberg nyomdájának köszönhetõen. "Akármilyen büntetést szabjunk is ki a boszorkányokra, a lassú tûzön való élve megsütéstõl a kínzásokig, a túlvilágon súlyosabb vezeklés vár rájuk" – jelentette ki magabiztosan Jean Bodin korabeli jogász. A boszorkányperek, a Vatikán által szentesített kézikönyv, a Malleus Maleficarum által lefektetett szadista recept szerint folytak. A boszorkányüldözés legsötétebb titka nem a szadizmus, amit számos papi hóhér élvezett jajgató áldozatai láttán, hanem a puszta gazdasági mozgatórugó. A boszorkányperek azért folytak, hogy az elítélt áldozatok vagyonát elkobozhassák. A Vatikán hatalmas bevételt húzott az üzletbõl, amely még a bûnbocsánatok és a válások árusítását is meghaladta. A középkorban gyakran megesett, hogy az egész családot kilakoltatták házából amint sikerült egy tagját boszorkánysággal megvádolni. A zsákmány elosztása változott, de a hagyományos arány szerint egyharmad jutott a Vatikánnak, egyharmad a helyi inkvizítornak, egyharmad pedig a helyi városi tanácsnak.
Az átlagembernek az inkvizíció szóról többynire a spanyol inkvizíció jut eszébe. Ez csupán a legutolsó és a leghatalmasabb az összes között. A pápák III. Luciustól (1184-tól) kezdve üzletként parcellázták ki az inkvizíciók helyét és idejét. Az utazó inkvizíciós bizottság számos boszorkányüldözést tartott Franciaországban, Németországban, Olaszországban és más vidékeken, ahol osztatlan szorgalommal igyekeztek teljesíteni az élve megégetendõ személyek és elkobozandó vagyonok kiszabott kvótáját. Az eljárásban a puszta szóbeszéd is elegendõ bizonyíték volt, nem kellett valós terhelõ bizonyítékot produkálni. Elõszeretettel faggaták a fiatal gyerekeket, hogy mondjanak valami rosszat szüleikrõl.
A törvény kezére juttatott emberek helyzetével való visszaélés a boszorkányüldözés középkori hulláma után sem lankadt. Walter Freeman 1945-ben találta fel a jégcsákányos lobotómiát, mely az elítélt koponyájának jégcsákány általi belyukasztásából és agyi lebenyeinek a behatolt csákány öszsze-vissza rángatása általi elroncsolásából állt. 1951-ig több mint 18 ezer ilyen agyroncsolást végeztek az Egyesült Államokban. Más országokban (Japánban, Ausztráliában, Svédországban, Indiában, Brazíliában) ennél is többet. A mûvelet gyógyító hatását soha nem tudták bebizonyítani. Az Egyesült Államokban végül törvényt hoztak az elítélteken való lekiismeret nélküli kísérletezés ellen. A lobotómia népszerûsítõje, Dr. Antonio Egas Moniz 1949-ben vette át Nobel-díját.
A Dél-Afrikai Köztársaság több fekete törzse a mai napig gyakran megöli a villámkeltés boszorkányságával vádolt ártatlan halandókat. (ú-, m-ó)

Aki kiigazítja, megmagyarázza Könyves Kálmán idézett szavait

"Boszorkányok pedig nincsenek" – legalábbis Könyves Kálmán óta. Vitó, a komor tekintetû magyar fiatalember, kinek vállig ér a haja, azonban, ahogy mondani szokták, kézbõl kontrázza Könyves Kálmánt.
"Nem hiszem, hogy ez a kijelentés Könyves Kálmántól származna, neki aztán igazán tudnia kellett, hogy boszorkányok igenis vannak. Hiszen az õ korában több boszorkányper is volt. Én utánanéztem a dolognak. Pontosan az hangzott el a király szájából, hogy nincsenek stigák. Ezzel arra utalt, hogy démonok, lidércek nem léteznek. Boszorkányok pedig vannak!"
Vitó már csak tudja... A szóban forgó férfiú ugyanis boszorkánymester, legalábbis ezt állítja magáról. Mivel bizonyítja? Elmeséli boszorkánymesteri rangja történetét. "Nyolc évvel ezelõtt megismerkedtem egy angol hölggyel, aki avatott boszorkány volt, ezt oklevéllel is bizonyította. Õ tanított meg a boszorkánymesterség fortélyaira. Ezek után minden vágyam az volt, hogy én is boszorkánnyá váljak. A boszorkányságnak több ága létezik, én a Wicca-féle kiképzést kaptam. Ezek a boszorkányok nem foglalkoznak ártással, nem átkozódnak. Tulajdonképpen jó boszorkányok. Ebbe a rendben kaptam a tudásom, itt avattak fel."
Vitó, mint állítja, a boszorkánymester rangot túlvilági barátjától, birodalmi vezetõtõl kapta. "Pár éve azt üzente, hogy menjek el a barátnõmhöz, mert ott váratlan dolgot fogok tapasztalni. Valóban váratlan volt, amit ott láttam" – folytatja a mester. "A barátnõm egy idegen férfivel feküdt az ágyban."
In flagranti… Ez valóban boszorkányos figyelmeztetés volt!
Vitó nem született boszorkánynak, korábban Palotai Illés néven festõ-mázolóként kereste a kenyerét. Nyolc évvel ezelõtt dobta el szerszámait. Azaz most kisebb ecsettel dolgozik, ezoterikus festményeket alkot, belsõ- és felsõ sugallatra. Aki azt hiszi, hogy bárkibõl lehet boszorkány, nagyot téved. Ehhez a státuszhoz elhivatottság, mágikus erõ, túlvilági kapcsolat szükséges. Ember, azaz boszorkány legyen a talpán, aki ezeket az erényeket a kisujjából kirázza. A boszorkánymester azt állítja, birtokában van olyan túlvilági üzeneteknek, amelyeket átlagos ember sohasem tudhat meg. Egyet elárult: "Súlyos és félelmetes üzenetet kaptam. Az idén indultak be azok a folyamatok, amelyek 2025-re a világ végéhez vezetnek."
Úristen! Mindössze huszonöt évünk lenne még?! Biztató, hogy ez már a sokadik üzenet. Egy Nostradamus nevû úr is közvetített hasonlót. Tévedett. Pedig nem is volt boszorkánymester.

Új mozgalmak

A boszorkányság hagyományát soha nem számolták föl teljesen: a 20. században is új boszorkánymozgalmak tûntek föl. A modern okkult szertartások gyakran keverednek képzelgésekkel, alapjaikban azonban a kabbalista és a gnosztikus elveken nyugszanak, melyeknek kifejezésmódját is átvették. A legnagyobb hatású 20. századi mágus Aleister Crowley-t tartják, aki fölvette a gnózisban menedékre lelt Írország, Iona és egész Britannia legfõbb és szent királya címet. A boszorkányság megújítása Gerald B. Gardner (1884–1964.) nevéhez füzõdik, õ 1939-ben csatlakozott egy dél-angliai, akkor még titokban létezõ boszorkánycsoporthoz, majd késõbb saját coveneket alapított, s írásban is lefektette a modern Wicca alapjait. A vallásnak ma már több százezer követõje van a világon, fõként Nyugat-Európában és Amerikában. A Wicca a látható és láthatatlan természet tiszteletén alapuló több ezer éves mágikus termékenységkultusz folytatása – állítják a bennfentesek. (i-t)

Megmutatta a falunak, hogy ki a boszorkány

Kevés olyan jeles napunk van, amelyhez annyi hiedelem és szokás kapcsolódik, mint a december 13-ai Luca-naphoz. A néphit kétféle Lucát ismer: a jóságosat és a boszorkányosat. A néphagyományban az utóbbi terjedt el.
A Luca-napot a magyar nyelvterületen gonoszjáró napnak tartották, ezért különbözõ trükkökkel védekeztek a boszorkányok ellen. Fölismerésükre készítették a Luca-széket. Ezen a napon kellett elkezdeni, s karácsonyig kellett befejezni a szék készítését, amelynek alakját, formáját szigorú elõírás szabályozta. Azt tartották, hogy a karácsonyi misén a székre állva föl lehet fedezni a tömegben a boszorkányt.
Menaságról, egy székely községbõl való K. Róza, akirõl úgy hírlik, meg is mutatta a falunak, ki a boszorkány. Kíváncsisága vezette arra az elhatározásra, hogy férjével Luca-széket készíttetett. Karácsony napján kendõje alá dugta, s elindult vele az éjféli misére. Sokan voltak a templomban, így csak középen talált helyet. Imádkozott szent alázattal, majd óvatosan lehelyezte a széket és ráállt. A remekmû azonban abban a pillanatban reccsent egyet és levetette magáról Rózát, aki nekiesett az elõtte állóknak, s többet közülük fellökött. Támadt nagy riadalom, és valaki elkiáltotta magát, hogy "ott a boszorkány"! Az asszony hirtelen fölkapta a széket, menekült ki a templomból, és bár idõs volt, úgy futott, hogy a lába alig érte a földet. A falu népe pedig szaladt utána kiabálva. Volt, aki látta a szarvát, ahogy a kendõje alatt púposodott, mások pedig esküdtek rá, hogy a farka lógott ki a szoknyája alól. Szegény asszony lélekszakadva rontott be a házba, és reteszelte be az ajtót, de a tömeg már ott kiabált és dörömbölt az ablaka alatt. A kemence mellett szundikáló férje felébredt a nagy lármára, és látva kifulladt feleségét, csak annyit mondott csendesen: "Haj Róza lelkem, én azt mán régen tudtam, hogy te vagy a boszorkány".
A Drávaszögben úgy tartották, hogy a szintén karácsonyig elkészített Luca-ingben is föl lehetett fedezni, kiben rejlik a boszorkány.
E napon jártak a Luca-napi alakoskodók. Fehér lepelbe bújtak a fiúk, s azért jelentek meg, hogy ellenõrizzék, vajon betartják-e a nõk a munkatilalmat. Lányoknak, asszonyoknak ugyanis tilos ilyenkor dolgozniuk.

Hajmeresztõ látvány

Förtelmes emberi maradványok szennyezik Délnyugat-Amerikát. Törött, megégett koponyák, zúzott csontok durva vágási nyomokkal – mintha lemarták volna róluk a húst –, ezeket találták azokon a helyeken, ahol századokkal ezelõtt a pueblo indiánok éltek. Christy Turner antropológus szerint a hajmeresztõ látvány csak egy dologgal magyarázható: a kannibalizmussal. Andrew Darling archeológus azonban egy új – bár nem kevésbé kísérteties – megközelítéssel állt elõ: a hentesmunka tömeges boszorkánykivégzések eredménye.
Darling elméletét az Anasazi pueblo indiánok (akik kb. i. sz. 1300 körül tûntek el) és utódaik, a zunik és hopik népmeséire és csontmaradványaira alapozza. Colorado, Arizona, Utah és Új-Mexikó területén kb. 30 helyen találtak az antropológusok bezúzott tetejû koponyákat, amelyekbõl eltávolították az agyvelõt, néhány ezek közül meg is perzselõdött. Más csontok vágási nyomokat hordoznak, mellettük kõbárdokat találtak, vélhetõen ezekkel okozták a sérüléseket rajtuk. Turner feltételezése szerint mindezek a jelek étel-elõkészítésre utalnak, mondja Darling. Ám az ettõl eltérõ lehetõségeket is figyelembe kell venni, mint amilyen pl. a boszorkányégetés.
A pueblo folklór szerint a boszorkány sátáni lélek, aki elrabolja az emberi testet, és ínséget, veszedelmet hoz. A helyi papok dolga volt megtalálni és kivégezni õket. A közös igény a test elpusztítása volt, azért, hogy a boszorkány ne tudjon visszatérni bele. A hulladarabolás nagy szikladarabokkal történt, és összekapcsolódott csonkítással, valamint a test szétcsapkodásával. Az események közül néhány rituális helyeken zajlott, ami inkább illik a boszorkényégetés ceremóniájához, mint az étel-elõkészítéshez. Egyébként is erõs félelem volt érezhetõ a kannibalizmustól a pueblo társadalomban – mondja Darling. Turner szerint mégis Darling elmélete hamis. Nem hihetünk az etnográfusok gyûjtésének. Amikor a spanyolok megérkeztek, õk szabták meg a pueblóknak, hogy mit tehetnek és mit nem. Õ úgy gondolja, hogy a kannibalizmus elrejtése volt a cél, amikor a mesemondók az "elfogadhatóbb" boszorkánytörténeteket mesélték. Sõt úgy gondolja, hogy a fõzésre meggyõzõ bizonyítékot ad a következõ: kisállatok százainak széttrancsírozott maradványainál a csontok néhány esetben ugyanazokat a sérüléseket hordozták, amelyeket az emberi maradványok.

KISLEXIKON

MALLEUS MALEFICARUM: a boszorkányokról szóló híres középkori mû. Címének jelentése: "boszorkányok pörölye". A Malleus Maleficarum elõször 1487-ben jelent meg, szerzõi inkvizítorok voltak, név szerint Heinrich Kramer és Jacob Sprenger. A könyv felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett részletesen ecseteli a boszorkányokon alkalmazott kínzómódszereket. Ismerteti a befejezõdõ középkor boszorkányhitét, a maleficiumot összeköti eldöntött "nõgyûlölõ" értelemben a "delictum exceptum"-nak az eretnekperekbõl átvett fogalmával (ördöggel való szerzõdés, ördöggel való bujálkodás). A könyvet 1487-ben elõször, aztán 1520-ig
Ûtizenháromszor, végül 1574 és 1669 között tizenhatszor, összesen tehát huszonkilencszer nyomtatták ki. Dieffenbach szerint a Malleus Maleficarum "a világirodalom legelvetemültebb és egyúttal legostobább, a legbolondabb és mégis legveszedelmesebb könyve", amely "jóllehet mint magánirat sose jutott törvényerõre az egyházban, mégis kimondhatatlan szerencsétlenségek forrása lett".
SPRENGER JACOB (kb. 1436–1495): svájci születésû dominikánus inkvizítor, aki Heinrich Kramerral együtt írta meg a Malleus Maleficarum címû könyvet. Sprenger a kölni rend vezetõje lett; egy vallásos látomás hatására megalapította a Rózsafüzér Testvériséget. Hatalma egyre nõtt, és 1487-ben Köln, Trever és Mainz tartományok invizítora lett. Általában úgy tartják, a két szerzõ közül Sprenger volt a téma szakértõje, noha a Malleust nagyrészt Kramer állította össze. Életrajzi adatait nem lehet pontosan kideríteni.
KRAMER HEINRICH (1430–1505): Jacob Sprenger mellett a Malleus Maleficarum társszerzõje; ez a mû ösztönözte az inkvizíciót a boszorkányok és eretnekek elleni hadjárat megindítására. Kramer tapasztalt domonkosrendi inkvizítor volt; Tirol körzetében félelemmel ejtették ki a nevét. Sigismund fõherceg személyében befolyásos segítõtársa akadt, aki megjutalmazta erõfeszítéseit, és nagy segítséget nyújtott a Malleus megírásában. Kramer egy csehországi apostoli misszió során halt meg.
A BOSZORKÁNYÜLDÖZÉSEK során több embert öltek meg, mint az elsõ világháborúban. 1585-ben a német trieri egymázmegye két falujában mindössze egy nõ maradt életben. Genf egyik püspöke három hónap alatt 500 boszorkányt égettetett meg, a savoyai szenátus egyetlen tárgyaláson 800 embert ítélt halálra. 1692-ben 30 ember esett áldozatul Salemben a boszorkányüldözésnek. 1728. július 23-án 13 boszorkánynak kikiáltott nõ halt meg Szegeden a Boszorkányszigeten. A kényszervallatások, vízbe merítés, csigára húzás kínjaitól megtörve valamennyien beismerték, hogy eladták magukat az ördögnek.