Péntek, 2000. november 17. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. évfolyam 265. szám

Hétvégén megalakul Mikulás Dzurinda (legújabb) politikai pártja, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió

Mikulás Dzurinda, Eduard Kukan, Milan Kòazko, Jozef Macejko, Ladislav Pittner, Ivan Simko, Tibor Sagát, Viliam Vaskovic, Peter Kresánek, Milan Hrot és Juraj Kopcák január 16-án aláírták az SDKÚ alapító dokumentumát.

Tették ezt kizárólag "a polgárok és az ország érdekében". Mint azt a dokumentumban is leszögezték, elutasítják, hogy a Szlovák Demokratikus Koalíció (SDK) ötös koalícióvá alakuljon, és ezzel meginduljon a pusztulás útján. Ehelyett mindent megtesznek azért, hogy megõrizzék az SDK-frakció egységét. Ám Dzurindát és társait éppen azzal vádolták meg, hogy a pártalapítással bomlásnak indították a frakciót, és csak az SDK és az anyapártok belsõ problémáiról akarják elterelni a figyelmet. Ami igaz is, hiszen Dzurinda idõben ráébredt arra, hogy az SDK jövõje kilátástalan; egyszeri használatra, a ‘98-as választásokra és az azt követõ választási idõszakra hozták létre. Ezt a felismerést az is alátámasztani látszott, hogy az anyapártok vezetõi egymás után léptek ki az SDK-ból. A pártalapítás tehát válaszlépés volt, amit a partnerek sem hagytak viszonzatlanul. Támogatták a kettõs párttagságot tiltó jogszabályt. A február 28-án hatályba lépõ törvény értelmében módosítani kell a pártok alapszabályzatát oly módon, hogy ne tegye lehetõvé tagjainak a párhuzamos párttagságot. Ez azt jelenti, hogy az SDK-tagoknak, akik az SDKÚ tagjai is, 2001 februárjáig az egyik párt mellett kell dönteniük. Mikulás Dzurinda higgadtan fogadta a fejleményeket, és nem lát okot arra, miért ne tölthetné be egyszerre az SDK és az SDKÚ elnöki tisztségét is. Mert az ugye természetes, hogy õ az SDKÚ elnöki posztjának várományosa. A probléma megoldása Dzurinda szerint a politikai akarattól függ. Meggyõzõdése, ha itt lesz az ideje, olyan megoldást kínál, amely összhangban lesz a törvénnyel, és partnerei számára is elfogadható lesz, ha meg akarják õrizni a kormánykoalíció stabilitását. Az SDK köreibõl olyan értesülések szivárogtak ki, hogy képviselõik és minisztereik, akik az SDKÚ tagjai is, márciustól meghatározott idõre, vagyis a 2002-es választásokig felfüggesztik tagságukat az új pártban. Ez módot ad nekik arra, hogy az SDK megszûnéséig annak tagjai maradjanak. Tehát az SDKÚ hétvégi alakuló kongresszusán megválasztott elnökség tagjai márciustól a választásokig csak látszatra lesznek az unió tagjai, valójában SDK-tagságukat évényesítik. S ha már szóba került az elnökség, Dzurinda a héten terjesztette elõ elképzeléseit a csúcsvezetés összetételérõl, amit az elõkészítõ bizottság jóváhagyott, és hétvégén a kongresszus elé terjeszt. Ezek szerint Eduard Kukan tölti be a külpolitikai alelnöki posztot, a belpolitikáért Juraj Kopcák, a harmadik szektorért és a szociális ügyékért Zuzana Martináková, a gazdaságért Lubomír Harach, a kultúráért és a médiáért Milan Kòazko felel. A jelek szerint Ivan Simko sem marad funkció nélkül, õt a fõtitkári posztra javasolja Dzurinda. Az SDKÚ pozsonyi kerületi szervezete jelölte a DÚ volt alelnökét, Lubomír Plait is az egyik alelnöki posztra. A párt alapítójának és egyetlen elnökjelöltjének komoly erõfeszítést kellett kifejtenie, hogy korrupciós botrányokba keveredett személyek ne juthassanak pártja közelébe. Sikerült félreállítania Ludovít cernák volt gazdasági minisztert, Ján Odzgant, az állami tartalékalap exigazgatóját és Jozef Polackót, aki szolgálati gépkocsi vásárlásakor csak úgy szórta az állami pénzeket. Sikerült megakadályozni, hogy bejusson az SDKÚ-ba Juraj Bachratý, a DÚ egykori, a HZDS-hez közel álló alelnöke és Peter Ïuracka exképviselõ, ellenben Pavel Blazej az SDKÚ fõvárosi szervezetének alelnöke lett. Róla annyit érdemes tudni, hogy a magisztrátust uraló pártok számára províziót vett fel. A másik alelnöknek, Roman Filisteinnek botrányos körülmények között kellett távoznia a kormányhivatal szekcióvezetõi posztjáról. Dzurindának mégis meggyõzõdése, az SDKÚ-t nem kerítik hatalmukba olyan emberek, akiknél fennáll a gyanú, hogy korrupciós ügyekbe keveredtek. Elmondta, ha a gyanú beigazolódik, nem sok esélyt ad nekik, ugyanakkor õ nem káder, az SDKÚ pedig nem káderosztály. Az SDKÚ-ban máris kisebb nézeteltérés volt. Eva Rusnáková és a DÚ egykori hat tagja az elõkészítõ bizottságban felvetette egy liberális frakció létrehozásának gondolatát, amit a testület azonnal elutasított. Ivan Simko szerint az alapszabályzat nem teszi lehetõvé "párton belüli párt" létrehozását. Ennek értelmében az SDKÚ-ban egy kereszténydemokrata és egy liberális ideológiai platform mûködhet két munkacsoport formájában, saját politikai tevékenységet nem folytathatnak. A kezdeményezõknek meggyõzõdése, az aggodalmak alaptalanok, mindössze a hiányos kommunikációból eredõ félreértésrõl van szó. Dzurinda azonban visszaélési szándékról beszél.

Az StB-listán megjelentek valószínûleg jót tennének önmaguknak és a közösségnek, ha nyíltan vállalnák, amit tettek

Oly korban éltem én – e földön, mikor besúgni érdem volt – írja Radnóti Töredék címû versében. Mi úgy hittük, a késõbbi korok tisztábbak (lesznek), de olyan társadalomba csöppentünk, amikor erény volt mások beárulása, kiszolgáltatása a hatalomnak. S az erény jutalma pozíció, lehetõség, pénz, ranglétra csehszlovákiai estébéügynökként éppúgy, mint magyarországi háromperhármasként. Ki kit miért? A juttatásokért? Félelembõl? Gyávaságból? Vagy a véletlen vitte õket tévútra?
A dinamikus lélektan a lelki életben nem fogadja el a véletlent. Feltételezi, hogy minden pszichés megnyilvánulásnak elõtörténete van, létrejöttét a szükségleti vagy ösztönös indítékok vezénylik, s ezek áttételei a vágyak szintjére. Esetleg a frusztráció, a telítõdés, a személyek közti kapcsolatrendszer, az együttes élmény. Ebben az összefüggésben a lelki élet annak a törekvésnek a vetülete, amellyel a szervezet mûködési egyensúlyát igyekszik fenntartani. Minden reakció az egyensúly megbomlására felel, ennek helyreállítására törekszik. A lelki élet dinamikus mozzanata jelzi az egyensúlyzavart, és cselekvésre késztet. A besúgók jelzõrendszere túl korán jelez egyensúlyzavart. (Úgy viselkednek, mint a gyerekek, akik túl sok frusztrációt szenvednek el környezetüktõl, és kapcsolatrendszereikben ott is agressziót érzékelnek, ahol nincs.) Az egyensúlyzavar kínos számukra, szorongások, a létbizonytalansággal járó rossz érzések kísérik (fokozottabban, mint másokat). Ezek ellen úgy védekeznek, hogy azonosulnak a hatalommal, hiszen ha kiszolgálják azt, részesévé válnak. Ha úgy éli meg, hogy õ a hatalom, megszûnik a szorongás, a kín, és helyreáll a lelki élet egyensúlya. Freud fogalmazta meg elõször az azonosulást mint énelhárító mechanizmust. Szerinte az azonosulás a feszültségszabályozás komplex mechanizmusa. Elsõsorban egy személlyel való azonosulást tart fontosnak, ahol a viselkedés a modell (pl. szülõ vagy agresszor) követésében nyilvánul meg. A folyamat egy személyhez (vagy eszméhez) való érzelmi kötõdéssel kezdõdik – ami lehet pozitív, de negatív is. Kifejezõdhet szeretetben vagy gyûlöletben, sõt Freud szerint ennek a mechanizmusnak a kiindulópontjában a magas indulati hõfok ambivalens: a szeretet mellett a gyûlölet elemeit is tartalmazza. Magas hõfoka és ellentmondó összetétele révén a kínos indulatot csökkentheti a modellhez való hasonulás. Az utánzással átvett vonások (gesztusok, kifejezésmódok, ítéletek) által a kötõdés tárgya veszít rendkívüliségébõl, mivel tulajdonságai megközelíthetõek, átvehetõek. Az utánzott cselekvést az utánzó fokozatosan belsõvé teszi, egyre jobban úgy éli meg, mint sajátját, így oldja fel a modellhez fûzõdõ érzelmi ambivalencia nagy feszültségét. Utánoz, ezzel hasonul a modellhez, végül azonosul vele. Ezzel új tulajdonságot dolgozott ki magában, új ítéletmódot alakított ki. A besúgónál valószínûleg az agresszorral való azonosulással találkozunk, nála az azonosulás feszültségcsökkentõ ereje kimagaslóan nagyobb az egyéb azonosulási folyamatoknál.
A diktatúra bukása után Szlovákiában is láthatóvá váltak az ügynökök és azok a rejtett hálózatok, melyek összekötötték õket. A listákat – melyeken ismerõsök, volt barátok, szomszédok nevével találkozhatunk – sokan olvassák ma is. De mindenki hallgat, mintha mi sem történt volna. A besúgók felettes énje, ahol a lelkiismeret lakozik, csendben van, bár elképzelhetõ, hogy befelé mardos, kínoz. Thomas Mann ezt így fogalmazza meg a Törvényben: "Jól tudom, és Isten is tudja elõre, hogy az õ parancsait nem fogják megtartani, és az õ szavai ellen mindenkor és mindenütt vétkeznek majd. De mindenesetre jéghidegség fogja körül annak a szívét, aki ezt megtöri, mert az õ húsába és vérébe is be van írva, és jól tudja, hogy a szavak érvényesek."
Freud kidolgozta a pszichoanalízis módszerét, mellyel feltárhatók és újrafogalmazhatók a már elfelejtett történések, élmények a lelki egyensúly visszaállításáért. Feltárni, újrafogalmazni, megnyílni, kimondani, kikiabálni, õszintének lenni, elmondani – ezek a kulcsszavak ahhoz, hogy korábbi bûneink miatt elvesztett lelki egyensúlyunk bizonyos mértékig helyreálljon. A már említett listán megjelentek valószínûleg jót tennének önmaguknak és a közösségnek, melyben élnek, ha nyíltan vállalnák, amit tettek. Önfeltáró vallomásukkal lelki megtisztulási folyamatot indíthatnának el.
A szerzõ pszichológus

KOMMENTÁR

Megható, de nem éppen önbizalomról árulkodó, hogy Csehszlovákiában évtizedekig a politikai folklór egyik alaptétele volt: az csak a világpolitika kedvezõtlen alakulásának a következménye, hogy hazánk nem tart ott, ahol Franciaország. Mind 1968-ban, mind az 1989-et követõ elsõ idõszakban érezhetõ volt, hogy a kollektív emlékezetben él a két háború közötti orientáció emléke. Viszont kiábrándultságról tanúskodik, hogy a szlovákiai társadalomban az 1938-at követõ "francia legenda" hat évtizedes létét az 1992-t követõ nyolc év alatt a "Hol tartanánk, ha Csehszlovákia egyben marad?" kezdetû töprengés váltotta fel. Ma, 11 évvel a nagy fordulatot követõen, úgy nosztalgiázunk Szlovákiában, hogy lépten-nyomon összehasonlítjuk az itthoni helyzetet a csehországival. A földmûvelõ árgus szemmel figyeli, hányszorta több ott az egy hektárra esõ állami támogatás. A diák azt fürkészi, mennyivel színvonalasabbak ott az egyetemek, mennyivel több az ösztöndíj. A pedagógus csendes lemondással konstatálja, hogy Csehországban kétszer akkora a kollégák fizetése... Az ilyen összehasonlítások eredményeként kétségkívül azt a végkövetkeztetést vonhatjuk le, hogy a rendszerváltást követõ idõszakban a leggaládabb tettek egyike mindenképpen az volt, amit Meciar és Klaus azzal az országgal tett. Mindazonáltal be kell látnunk, hogy a "Mi lett volna, ha...?" kezdetû nosztalgiázás a politikai virágoskertnek éppen olyan terméketlen növénye, mint a "Ha akkor nem a Vörös Hadsereg..." címre hallgató darvadozás. Teljes mértékben az 1989 után kialakult politikai osztály viseli a felelõsséget azért, hogy a társadalmi élet fontos területein vagy csak negyedfordulatot hajtottak végre, vagy pedig 360 fokos fordulatot, tehát ugyanabba az irányba haladunk, mint 11 évvel ezelõtt. Némely politikusok csak azért nem tûzik zászlajukra az egy vezér – egy párt jelszót, mert Európában manapság ez szalonképtelen. Tiso páter 1939 tavaszán demokráciából 24 óra alatt létrehozta az egypártrendszert. Mintha az õ pártszervezési babérjaira pályázna az a politikus is, aki – miközben egyre cseppfolyósabbá válik az általa vezetett koalíció – pártegyesítéssel múlatja idejének döntõ részét. Ne csodálkozzunk, hogy ilyen viszonyok között nosztalgiázik a plebs, és egyre inkább elveszíti tájékozódási képességét. Szlovákiában sem a politikai elit, sem a közrendûek sokasága nem volt felkészülve a szabadságra.

A népszavazás elõtt a makrogazdaság szinte minden fontos tényezõje jelezte: fordulat esetén elvesztjük a két év alatt nehezen megszerzett elõrehaladást. Erre szerencsére nem került sor, így azzal foglalkozhatunk, vajon milyen hatással lesz a gazdaságra a húszszázalékos eredmény. Az 1998 utáni idõszak egyik leküzdhetetlen akadálya a külföldi befektetõk bizalmatlansága. Ennek oka nemcsak az, hogy a vállalkozói környezet nálunk a kormány kétségtelen igyekezete ellenére még mindig inkább balkáni, mint európai. Kevés az olyan tõkés, aki a maga vagy a részvényesei pénzét egy olyan országba fekteti, ahol ugyan reményteljes kormány van, de a politikai alternatíva még mindig egy rossz emlékû társaság. A népszavazás megfelelõen hangzatos bizonyítékát nyújtotta, hogy ez a felállás már nem ennyire egyértelmû. De belföldön is sokat jelenthet a húsz százalék. Az urnáktól való távolmaradással a választók jóváhagyták a kormány által reform címén tett húsbavágó megszorító intézkedéseket. Ez nagy bizalom, amelyre építve akár azt a régi politikai alapelvet is fel lehet rúgni, amely szerint a megbízatási idõszak másik felében már csak az atyai gondoskodást szabad gyakorolni. Teendõ ugyanis bõven akad. Egyrészt azért, mert a hazai gazdasági reform nem is egy kormányciklus, hanem talán egy emberöltõ számára tartalmaz feladatokat. Meg azért is, mert 1998 végén sokat ígérõ kormányunk sok teendõvel adós maradt. Ilyen szempontból pedig akár rossz is lehet az említett húsz százalék. Ez ugyanis könnyen kényelmessé teheti a jelenlegi hatalom birtokosait. Nem ég a ház, gondolhatják, a nép nem készül a kiseprûzésünkre, miért törjük magunkat. Ebben azonban könnyen csalatkozhatnak. Idõhúzásukkal több, az ország szempontjából stratégiai döntés halasztódott idén télre. Azt, amit eredetileg fokozatosan szerettek volna adagolni, és szombat óta nyilvánvaló, hogy a választók készen álltak ezek elviselésére, most ennél sokkal koncentráltabban kell a nyakunkba zúdítaniuk. Ha nem teszik meg, maguk alatt vágják a fát. Ha megteszik, az elkövetkezõ hónapokban nagyon fogjuk kapkodni a fejünket. Arról azonban remélhetõleg szombaton elég nyilvánvalóan meggyõztük õket, hogy ennek ellenére 2002 õszén olyan cédulákat dobálnánk az urnába, amellyel õk is elégedettek lehetnének.

TALLÓZÓ

Jozef Migas, a besztercebányai egyetemen egy elõadás során komolyan bírálta a közigazgatási reformot. A parlament elnöke szerint ha a Nizòanský-féle tervezet alapján készül el a reform, az adminisztráció csak felduzzad, s ezzel épp az ellenkezõjét érik el, mint amilyen célból a reformot elkezdték. Szerinte pillanatnyilag az egészre sem idõ, sem pénz nincs. Ezért kérte Ivan Miklos miniszterelnök-helyettes a reform kezdetének 3 hónappal történõ elhalasztását. Migas szerint ez a tett a baloldalt igazolja, hiszen õk már korábban kritizálták a közigazgatási reformért felelõs kormánymegbízottat, hogy az egész ügy nincs végiggondolva, s Nizòanský is csak annyit tett, hogy végigjárta az országot, és behúzogatta a leendõ megyék határait. A baloldal elnöke továbbra is fenntartja álláspontját, nem biztos, hogy a 12 megye jobb, mint az õ 8 megyés javaslatuk.