Szerda, 2000. november 1. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. évfolyam 252. szám

Az albánok véleménye abban tér el, hogy a független tartomány csatlakozzon-e Albániához, vagy önálló maradjon

A hétvégi koszovói választások ismét a többségében albán lakta tartományra irányították a figyelmet, miután az elmúlt hetekben – érthetõ okokból – a szerbiai belpolitikai fejlemények voltak a balkáni térséggel foglalkozó hírek középpontjában.

Koszovó jogilag még mindig Szerbia része. Másfél éve azonban a légi akciókat követõen az észak-atlanti szövetség, valamint jóval kisebb részben néhány más ország hadereje ellenõrzi a tartományt, amely ENSZ-közigazgatás alatt áll. A szerb illetve a szövetségi jugoszláv szerbek – beleértve természetesen a katonaságot és a rendõrséget is – semmilyen hatalmat nem gyakorolnak Koszovóban. A helyi szerbek többsége (az ottani kisebbség) elköltözött, az albánok pedig hallani sem akarnak többé a Szerbiával való együttélésrõl, és a független Koszovó feltétlen hívei. Az albán vélemények mindössze abban oszlanak meg, hogy a jövõben független Koszovó csatlakozzon-e Albániához, vagy õrizze meg önállóságát.Ezt a tendenciát erõsíti, hogy a mostani választásokon vezetõ két fõ erõ – a mérsékeltebbnek tartott, de szintén függetlenségre törekvõ Ibrahim Rugova pártja és a Hasim Taqi vezette radikálisok – egyaránt a Szerbiától való elszakadás feltétlen támogatója. A szerbek döntõ többsége nem helyesli a koszovói albánok elszakadási törekvéseit. Ebben jelentõs szerepet játszik, hogy a mai Koszovó területén zajlott le 1389-ben a híres rigómezei csata, amelyben a szerbek vereséget szenvedtek a törököktõl. Az ütközet a középkori szerb állam végét jelentette. A csatamezõ helye a szerb nemzet számára különleges jelentõséggel bír, a történelmi párhuzamok ebben az idõben is fájdalmasak.A történelmi okokon kívül Koszovó elszakadását szerb szempontból a 20. század kilencvenes éveiben végbement – hogy újabb történelmi párhuzammal éljünk – "szerb Trianon" függvényében is kell vizsgálni. Az elmúlt tíz év alatt a szerbek megélték, hogy az általuk létrehozott és jelentõsen befolyásolt Jugoszlávia, amely Dél-Kelet-Európa legfejlettebb, legmagasabb életszínvonalú és legerõsebb állama volt, széthullott, úgy hogy a szerbek jelentõs része a szomszédos államokban – Horvátország, Bosznia-Hercegovina – rekedt. Ezek után igen nehezen viselnék, ha még a "maradék Szerbiából" – igaz, többségében albánok lakta, Koszovó is kiválna. Ennek ellenére bármilyen is a szerbek ellenállása, Koszovó teljes reintegrálása Szerbiába a jövõben szinte elképzelhetetlen. Az albánok álláspontja nem változik – jelenleg szinte semmi sem utal rá –, a szerbek képtelenek lesznek visszaszerezni hatalmukat Koszovó felett. Ebben közrejátszik Szerbia katasztrofális gazdasági helyzete, ami a többi belföldi társadalmi és politikai problémával párosulva egyelõre lehetetlenné teszi, hogy Belgrád újra "akcióképes" legyen. Tehát amíg a belsõ problémái meg nem oldódnak, azok kötik le Szerbia energiájának nagy részét, így megnehezítve a hatalmi politikát Koszóvóval szemben. Ez a probléma azonban közép- vagy hosszútávon orvosolható, hiszen a politikai rendszer viszonylag rövid idõ alatt stabilizálódhat, majd ezt követõen a gazdaság állapotában is jelentõs javulás következhet be. A szerbek szempontjából hosszú távon sokkal komolyabb gondot jelent a demográfiai mutatók aránya, amelyek szerint a koszovói albánok népszaporulata jelentõsen meghaladja a szerbekét. Az albánok részaránya Koszovón belül már több évtizede rohamosan növekszik, jelenleg kb. 90 százalékot teszik ki (ez az arány a helyi szerbek elköltözésével csak tovább növekedett). A jelenlegi helyzet az, hogy az albánok már az egész tízmilliós Szerbia lakosságának csaknem húsz százalékát alkotják. Mivel a demográfiai mutatók aránya nem nagyon változik – vagy ha igen, akkor ismét csak a szerbek számára negatívan – az albánok arányszáma Szerbián belül is tovább fog növekedni. A felvázolt helyzet hasonlít az európai gyarmatosító hatalmak és a gyarmatok viszonyára a huszadik században, amikor a britek, franciák, a hollandok és a többiek képtelenek voltak fenntartani a hatalmukat a sokkal gyorsabban növekedõ és politikailag, ideológiailag is egyre erõsõdõ gyarmati népek fölött. Ha a jelenlegi körülmények és a szerb–koszovói albán viszony nem változik, akkor Belgrád hatalmának sorsa a tartomány fölött megpecsételõdik. Koszovó teljes függetlenségét csak abban az esetben lehetne elkerülni, ha azt a nagyhatalmak továbbra sem támogatnák és errõl meggyõznék a koszovói albán vezetõ személyiségeket, s – bár egyelõre nem úgy tûnik – számukra legrosszabb esetben abba egyeznének bele, hogy a jelenlegi Jugoszláviát úgy szerveznék át, hogy a koszovói albánok államalkotó nemzetté válhatnának. Ez azt jelentené, hogy Jugoszláviát a jelenlegi Szerbián és Montenegrón kívül egy harmadik tagköztársaság, az albán többségû Koszovó alkotná. Egy ilyen kompromisszumos javaslat nemrég elhangzott az amerikaiak részérõl, azonban egyik fél sem fogadta kedvezõen, mivel a koszovói albánoknak ez túl kevés, õk minden áron meg akarnak szabadulni Szerbiától, Belgrádnak pedig egyelõre túl soknak tûnik ez az engedmény.A nyugati nagyhatalmak mindenképp szeretnék elkerülni, hogy Koszovó függetlenné váljon, mert félnek egy balkáni láncreakciótól. Ha Koszovó függetlenedne, nagy lenne a kísértés a két albán állam megteremtésére, tehát Nagy-Albánia létrehozására. Ez maga után vonná a Macedóniával szembeni albán területi követeléseket, ahol az ország nyugati és északnyugati részén a lakosság 25–35 százalékát kitevõ albán kisebbség él. Ezenkívül Nagy-Albánia területi követelésekkel léphetne fel Montenegróval és Görögországgal szemben is. A Macedóniával szemben szintén területi igényeket támasztó Bulgária és az albánok között szövetség jöhetne létre a maradék területek felosztása érdekében, amely szövetséggel Törökország is szimpatizálna. Ez egy táborba vinné a történelmileg és vallásilag egymáshoz közel álló Szerbiát és Görögországot, így a balkánon két ellenséges tengely jönne létre. A köztük fennálló konfliktusba belesodródhatnának az európai nagyhatalmak is, hiszen a történelmi feszültségek nagyon gyorsan felélednének. Látható, hogy a koszovói függetlenség Dél-Kelet-Európa, sõt egész Európa destabilizáláshoz vezethet, ezért a problémát nagyon óvatosan kell kezelni. A két félnek önmérsékletet és bölcsességet kell tanúsítania csakúgy, mint a nagyhatalmaknak, ha nem akarják hogy a Balkán újra puskaporos hordó legyen.

KOMMENTÁR

Valamikor, ha feltûnt a híradóban az illetékes elvtárs, Ligetfaluban azonnal tízezrek startoltak a legközelebbi benzinkúthoz. Ma már nagyobb nyugalommal fogadjuk a benzinár emelésérõl szóló híreket, már nem érezzük úgy, hogy néhány kanna olcsóbb üzemanyag miatt érdemes egy fél éjszakát a sorban tölteni. A legújabb statisztika azt sejteti, hogy ma inkább a pénzünk miatt aggódunk. A jegybank szerint az elmúlt hetekben mozgásba lendültek a határidõs betétek, és milliárdok vándoroltak át a valutaszámlákra. Az ok nyilvánvaló: a népszavazás okozta bizonytalan légkörben jobb valutában tudni a pénzt. A kockázat sem nagy, amióta a határidõs betétek kamatai hat százalék körül mozognak, a valutában tartott pénzen alig veszíthetünk. Ebben szerepet kapnak a spekulációs mozgások is, a korábban valutába fektetett pénzt a várhatóan november elején kulmináló árfolyamon visszaváltva ügyes kis profitra lehet szert tenni. Csak épp a csúcsot kell eltalálni, a pénzpiaci elemzõk szerint az 53 koronát ostromló dollárfolyam már ilyesmi lehet. Különös jelentõséget kapnak a közvélemény-kutatások, a legújabb, 37 százalékosra becsült részvételi arány a népszavazáson elég alacsony ahhoz, hogy a bizonytalanság már ne hajtsa feljebb az árfolyamot.A néhány tíz vagy százezer koronáját féltõ polgár helyzete azonban manapság nem ennyire egyszerû. A kormánykoalíciónak ugyanis jelenleg nem az ellenzék, hanem önmaga a legnagyobb ellensége. A népszavazás címû epizód elmúlásával figyelmünket újra az igazi drámának, a valaha szépreményû szövetség vergõdésének szentelhetjük. A megtakarított pénzünkre ugyanis az elkövetkezõ hónapok jelentik a legnagyobb veszélyt. Novemberben kiteljesedik a költségvetési vita, sok-sok új csapással. December elejére pedig kiderül, képesek lesznek-e véghezvinni a közigazgatási reformot, vagy pedig mindenki azt magyarázza majd a saját politikai gyûlésein, hogy a többiek tolták el a dolgot. Abban ugyanis mindenki egyetért, hogy a gazdaság jelenleg nincs túl rossz kondícióban (bár túl jóban sem). A nagyfokú politikai bizonytalanság nélkül nem kellene árfolyamromlástól tartanunk. Ez persze sovány vigasz, hiszen két évvel ezelõtt arra számítottunk, hogy ilyentájt már az árfolyam javulása lesz a napi téma.

JEGYZET

Elõször a mécsesek fényérõl, a sercenõ gyertyalángokról akartam írni, a békés fenyõillatról, az emlékezés, a gyász és a szeretet virágairól, a szem sarkából szégyenlõsen felitatott könnycsepprõl. Aztán tegnap a temetõben, már csak homályos emlékképként felsejlõ dédanyák és rokon bácsik sírjai között a sárban tocsogva rájöttem, miért vagyok valójában szomorú. Nem Irén mama miatt, akinek neve még annyi év után is olyan megszokhatatlan, de persze végérvényes ott a gránitban: hiszen az õ sírját nagyfejû krizantémok, illatos fenyõgallyak, reszketõ mécseslángok díszítik. Néhány méterrel távolabb egy síron azonban, az önmagát fejfának csúfoló, két összehegesztett alumíniumcsõ tövében fröccsöntött mûanyagkoszorú pihent. Vérvörös plasztikvirágjai haragoszöld levelek között éktelenkedtek. Újnak tûnt a virágbokréta is a fejvas alatt, egész csokor mûgerbera, változatos színskálát végigzongorázva. Pár lépéssel távolabb a szemetes konténerben a csorba befõttesüveg-vázák, tavalyi mécsesmaradványok és kóróvá száradt virágok között két mûanyagkoszorút fedeztem fel. Nem tûntek színehagyottnak, réginek, pedig valószínûleg tavaly óta díszítették valamelyik közeli sírt, míg jó ízlésû gazdájuk újra nem cserélte õket. Nemhogy kicserélni, még csak le sem kellett volna mosni a plasztikcsodákat, az õszi esõ megtette a magáét, gondoltam, és megborzongtam.Gyûlölöm a mûvirágot. Éttermi asztalon sem tûrhetem, temetõben még kevésbé. Az élõk csak vegyenek maguknak és egymásnak plasztikszekfût, mûanyagibolyát. Azonban ha valaki, halottaink mindenképpen megérdemelnének a hatalmas giccskoszorúk helyett két szál krizantémot, vagy egy fenyõgallyat. Azt, hogy ne hazudjunk nekik filléres mûvirággal szeretetet és emlékezést.

OLVASÓI LEVÉL

Repesett a szívem, amikor elolvastam az újsághírt, hogy szeptember végén a földmûvelésügyi minisztérium 82 millió korona dotációt juttatott a Trencséni, Vágúhelyi, Myjavai, Bánóci járások mezõgazdászainak az idei aszálykárok enyhítésére, az új termés megalapozására. De rögtön szomorú lettem, mert ez a jó hír számomra egyúttal rossz hír. Ismét csak igazolta a korábban már többször bizonyított feltevésemet, hogy Pavel Koncos miniszter nem tud, nem képes kivetkõzni korábbi kabátjából. Folytatja a gyászos kommunista diktatúra gyakorlatát, amikor milliók, milliárdok dõltek számolatlanul az északi hegyvidéki és hegyaljai járásokba a mezõgazdasági termelés támogatására. Oda, ahol jószerivel semmi sem terem meg. Ugyanakkor az ország éléskamrájának nevezett Csallóközben verekedni kellett némi könyöradományért. Már ha az ügyeletes pártgóré hajlandó volt a bõrét kockáztatva verekedni. Az idei évszázados aszály is leginkább az ország legtermékenyebb részét, Dél–Szlovákiát sújtotta. Ellentétben az imént említett járásokkal, ahol legalább idõnként, ha nem is csurrant, de cseppent. Merthogy a hegyekben-völgyekben azért néha megeredt az ég csatornája. Úgy látszik azonban, hogy a nagy jótevõ adományaiból éppen oda nem jut, ahová kellene. Ismételten meggyõzõdtem arról, amit már régen tudok, és tételesen, számadatokkal, tényekkel is bizonyíthatok, hogy a "standard feletti" kisebbségi jogokról szajkózó mindenkori szlovák kormányzat inkább a gyarmatosítás klasszikus elvét alkalmazza velünk szemben, ami hétköznapi nyelven úgy hangzik, hogy sülj meg a saját zsírodban. De hogy egy kis káröröm is vegyüljön a szomorújátékba – sajnos nem tud vígasztalni –, ez a megkülönböztetés éppúgy sújtja az itt élõ szlovákokat is, akiknek a szánalmas helyzetérõl siralmakat költenek bizonyos sötét alkimista mûhelyekben. Kedves Matica slovenská, Szlovák Nemzeti Párt, a bûzbombák robbantgatása helyett tessék talán idõnként ezen is elgondolkodni. Különben jól vagyunk. Kutyául érezzük magunkat!Palágyi LajosDunaszerdahely

TALLÓZÓ

Martin Bútora szerint az amerikai elnökválasztások eredménye nagyon fontos Szlovákia számára is, hiszen a szavazás eredénye dönt majd az USA új európai politikájáról és nagyon komoly befolyással lesz a NATO jövõbeni bõvítésére. Szlovákia washingtoni nagykövete nem ért egyet azzal, hogy az amerikai politika és az amerikai polgárok túlságosan cinikusak lennének, szerinte a fiatal demokráciákból érkezõknek még mindig van mit tanulniuk az amerikai demokráciától. Bútorának nagyon tetszik az amerikai választások nyíltsága, ahol az elnökjelöltek minden lépésérõl, gondolatáról és múltjáról is mindent megtudnak az állampolgárok. A választási fórumok, televíziós és rádióviták, a szórólapok és szakdokumentumok színessé teszik magát a kampányt. A lap Szlovákiával kapcsolatban jelzi, az ország csak 1998-ban tért a valódi demokrácia útjára, de azóta az ország aktivistái nagyon sikeresen segítenek például Ukrajnában és Szerbiában az ottani demokráciák kiépítésében.