Szerda, 2000. október 25. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. évfolyam 246. szám

A mai zavarosban leginkább Robert Fico halászik, aki szinte minden társadalmi gondra talál csodafegyvert

Politológusoknak és modern abszurdok szerzõinek valóságos aranybányát jelenthet, ami itt és most Szlovákiában történik. Az elõbbiek vaskos tanulmányokat, a drámaírók könnyeztetõ-kacagtató tragikomédiákat írhatnak a hazai politikai ringben folyó iszapbirkózásról.

Meciarék két évvel ezelõtt köztudottan számos rejtett aknát ástak el azzal a céllal, hogy mielõbb felrobbantsák az utánuk hivatalba lépõ kormánykoalíciót. A legveszélyesebbnek tartott terepen nem vérzett el a Dzurinda-kabinet, sõt: minden tétovasága és belsõ vitái ellenére, elsõsorban külföldi elismerést kiváltó, eredményeket ért el. Nem csekély anyagi ráfordítások árán ugyan, de elkerülte a fenyegetõ hiperinflációt, a nagybankok csõdjét, a teljes gazdasági összeomlást. Ezt a sikeres válságmenedzselést és a fokozatosan körvonalazódó makrogazdasági eredményeket külföldön elsõsorban azzal jutalmazták, hogy Szlovákiát felvették a fejlett országokat tömörítõ szervezetbe, az OECD-be. Elõrelátható sikerként értékelhetõ viszont az, hogy a kormány rövid idõ alatt véget vetett az ország nemzetközi elszigeteltségének, és szomszédainkkal a tényleges együttmûködésen alapuló jó kapcsolatokat alakított ki, ami fõleg Magyarország és Csehország viszonylatában jelentõs eredmény. Mégis csupán a legnagyobb jóindulattal minõsíthetjük akár csak elégségesnek a kormány munkáját. Fõleg azért, mert Meciarék egyik robbanószerkezetét, a módosított választási törvény következményeit a várakozásokkal ellentétben mind a mai napig nem tudták hatástalanítani. Az SDK nevû, egymástól merõben eltérõ értékrendû pártok alapította mesterséges tákolmányt a választásokig a kényszerûség és a Meciar-ellenesség tartotta össze. Az alig néhány tizednyi támogatottsággal rendelkezõ kis pártok vezetõi pedig saját túlélésük érdekében nyomultak ebbe a tömörülésbe. Így azután a választási eredményei alapján legerõsebb parlamenti frakció egyre bénább lett. Tovább növelte a belsõ feszültséget, hogy Mikulás Dzurinda, aki anyapártjában egyszer sem tudta legyõzni Ján carnogurskýt, nem a természetes kiutat, tehát az ötpárti koalícióhoz való visszatérést választotta, hanem jobbközép gyûjtõpárt létrehozásába fogott. Ennek megalakítására – magyarán: saját politikai túlélésére – hónapok óta szemmel láthatóan nagyobb energiákat fejt ki, mint a belpolitikai vonatkozású, tehát a legfontosabb kormányfõi teendõk ellátására. Miközben szemrebbenés nélkül azt hangoztatja, hogy az SDK-val az égvilágon semmi gond, holott legutóbb éppen Pavol Hrusovský, az újdonsült szlovák kereszténydemokrata pártelnök jelentette ki, hogy ilyen politikai tömörülés nincs. S mindannyian tapasztaljuk, hogy parlamenti frakcióként is nyögvenyelõsen mûködik. Ha mindezek ismeretében végignézünk a kormánytagok listáján, akkor az a furcsa tény vág mellbe bennünket, hogy a miniszterelnök, a külügyminiszter és más tisztségviselõ valójában nem létezõ párt tagja, s az alakuló kongresszusa elõtt álló SDKÚ zászlóvivõje, ami azért még Szlovákiában sem semmi. A kormánykoalíció válságának másik kiváltó oka a megalakulás pillanatában keletkezett, amikor a három szlovák partner a balkáni politizálás szellemében nem gondolta komolyan a teljes kormányprogram valóra váltását. Ilyen szempontból Ján carnogurský cselekedetét – aki a kormányprogram ellen szavazott, majd a törvényhozásban a HZDS képviselõinek segítségével harcolta ki, hogy a dokumentumban mégiscsak rögzítsék a Vatikánnal kötendõ szerzõdés és az egyházi iskolák finanszírozásának problémakörét – és Pavel Koncos magatartását – aki viszont minden idegszálával azért küzd, hogy a nevesítetlen földek állami kezelésben maradjanak, s arra is vetemedett, hogy egy alkalommal beálljon a kormány ellen tüntetõk közé – akár tisztességesnek is minõsíthetnénk, hiszen nyíltan vállalták, amit gondoltak. Más kérdés, hogy ezzel a politikai magatartásukkal a világ egyetlen demokratikus kormányában sem maradhatnának meg a tisztségükben. Dzurindának nem volt politikai ereje ahhoz, hogy leváltsa õket, s emiatt sokan vérszemet kaptak. A kormány- és parlamenti többség ingatagságának további, nem lényegtelen oka az, hogy számos állami tisztségviselõ és parlamenti képviselõ tíz körömmel ragaszkodik jelenlegi tisztségéhez, mert ha onnan kikerülne, megélhetési gondjai lennének, vagy legalábbis mostani bevétele jelentõs mértékben csökkenne, amitõl a legtöbbjük irtózik. Sok viszálykodás mögött éppen az ilyen riadalmak húzódnak meg. Manapság részben a szükségszerû megszorító intézkedések, jórészt azonban e három ok miatt csökken a kormány népszerûsége, több parlamenti párt támogatottsága pedig a parlamenti küszöb határára süllyedt. Ezért a legtöbben újra gombolnák azt a bizonyos mentét. Nagy kérdés, hogy carnogurský feltétlen híve, az ugyancsak ideológiai pártot szorgalmazó Pavol Hrusovský vagy a primitív cselszövõ Jozef Migas saját pártjában mit tud változtatni ezen. Még szerencse, hogy az ország felnõtt lakosságának két harmada jól látja, valójában miben is sántikálnak Meciarék és az SNS. Elsõsorban az õ éleslátásuk miatt nem tudja a HZDS harminc százalék fölé bûvészkedni támogatóinak arányát, ezért alig három héttel a népszavazás elõtt sincs sok esélyük a sikerre. A mai zavarosban leginkább Robert Fico halászik, aki szinte minden társadalmi gondra pillanatok alatt talál csodafegyvert. Az állam és a politikusok mindenhatóságában még mindig rendületlenül bízó polgárok pedig bedõlnek neki. Mi sem jellemzi jobban a szlovákiai állapotokat, mint az a tény, hogy nálunk ma õ a legnépszerûbb politikus. Ilyen áldatlan viszonyok között csak az jelenthet halvány esélyt, hogy a koalíció az eddigi gyenge teljesítménye ellenére talál önmagában kellõ politikai életösztönt, kurázsit és kompromisszumkészséget ahhoz, hogy a rendelkezésére álló két esztendõt a kormányprogram valóra váltására és a lakosság súlyos gondjainak fokozatos enyhítésére fordítsa. Így igyekezzenek a soron következõ választások elõtt kedvezõ pozícióba kerülni, ne gátlástalan helyezkedések és politikai vargabetûk révén..A választópolgár, aki már torkig van a kormánypártiak viszálykodásaival és az ellenzék manipulációival, két esztendõ múlva egészen bizonyosan benyújtja majd a számlát, de ma még nem egyértelmû, hogy kiknek. Ami egyszerre figyelmeztetõ és biztató a kormánykoalíció számára.
A szerzõ a Csallóköz lapigazgatója

JEGYZET

A politikai értelemben derûlátó polgárok szemszögébõl nézve szomorú eredménnyel zárult az egyik közvélemény-kutató ügynökség azt firtató felmérése, a lakosság kit látna szívesen a kormányfõi, és kit a házelnöki poszton. A megkérdezettek szerint ugyanis a jólfésült, irányadó Robert Fico a miniszterelnöki, az elõzõ megbízatási idõben kipróbált Ivan Gasparovic pedig a parlamenti elnöki tisztségre a legrátermettebb politikus. Ködös ábrándokkal vegyített nosztalgia mellett voksolt ezúttal is a nép. Nemtörõdöm álláspontot képvisel a ténnyel szemben, hogy a populista dumagép Fico egyslágeres sztár, aki állandóan ugyanazt teszi: közérdekû témákat lovagol meg diszkóritmusban, bírálva mindenkit, aki nem õ. A baloldaltól magát megszabadított honatya értelmet próbál adni a sokaság egyre kilátástalanabb életének, és adását egyszerûsítõ, ütemes bla-blája miatt sokan veszik. Kétség nem fér hozzá, elég mûvelt és jól képzett ahhoz, hogy bármikor egy hullámhosszon legyen a hozsánnára szomjas hallgatósággal, kérdés csak az, meddig bírja szuflával. Kapásból eldönthetetlen, a felmérésnek alávetett két tisztség (kormányfõ, házelnök) melyik elsõ helyezettje okoz kisebb szívfájdalmat, de az biztos, nem Ivan Gasparovic az. Az adatközlõk valahol már sejtik, az egyre gondterheltebb Vladimír Meciart már nem sikk ajnározni, de mivel nélküle nincs élet a Földön, legalább a jobbkezét (Ivan Gasparovic) lássuk a szpíkeri pult mögött. Megelégeltük a törvényhozás elsõ embereként csetlõ-botló Jozef Migast, meg egyáltalán az egész, rontást hozó koalíciót, ezért a kiforrott vélemény: a sokat tapasztalt, és az Elektra panzió fõtulajának még annál is többet falazó HZDS alvezér kell a gátra. Pedig a közvéleményt akkor szondázták, amikor a közszolgálati kettesen még nem közvetítették folytatásban a Parlamenti paradoxonok szlovák szappanoperát. Ezért az emlékeibõl élõ, és az azokhoz igazított követeléseivel minduntalan elõhozakodó Migas a tévé jóvoltából legközelebb minden bizonnyal még kevesebb szimpátiaszavazatot zsebel be, de most a kicsire nem adunk. Ennél nagyobb bajt jelent a véleménykutatási eredmény két éllovasa által képviselt értékek honi népszerûsége, amit egy népszavazási akadály leküzdése után a sokpárti kormánykoalíciónak maradék két éve alatt kell szétzúznia.

TÁRCA

– Hol mir mal Üne Flasche Bier! – szólt egy forró nyári napon a német kancellár, majd hozzátette: nem hajlandó tovább válaszolgatni az újságírók kérdéseire, amíg nem kap egy pofa sört. Gerhard Schröder száját barátságos, alkoholban oldott légkörben, egy sörkertben hagyta el az azóta híressé vált mondat, mikor már jó ideje faggatták a zsurnaliszták. A habzó nedût meg is kapta hamar, el is felejtette volna hirtelen rátámadó szomjúságát, ha egy szemfüles tévéstáb meg nem örökíti ezt a megjegyzést. A kancellári kívánság azonban szalagra került, s egy élelmes kiadó vájt fülû hangmesterei country-western hangszerelésben, rappesítve piacra dobták a kislemezt, rajta az akaratán kívül popsztárrá avanzsált Schröder opuszával. Annak rendje és módja szerint elkészült a videóklip is, ügyesen összevágva a fapados asztalnál sörért kiáltó kancellár szavait. A lemez azóta fogy, mint nyáron a sör, több százezer példány kelt el belõle. A nagy zenei siker és hétfõi pozsonyi látogatása után Schröder akár új dallal is próbálkozhatna. Például: Az Ante Portasban, a Dzurindával / A sikereim mind értékelik / Az a kancellár, aki nem dõl ki / Vigaszt ad ez a hit./ Lökd ide a sört! A Fonográf után, szabadon. Történt ugyanis, hogy látogatása végén derék kancellárunk betért a fent nevezett pozsonyi ivóba. Elõtte a protokoll dolgozóival üzent: neki pedig kizárólag Saris sört csapoljanak, merthogy õ azt szereti. Igen ám, csakhogy az Ante Portas kínálatán nem szerepel ez a márka, nem is csoda: az említett sör keserû is meg Saris. Dehát, ízlések és pofonok, ugyebár, a tulaj tehát vételezett egy hordóval. Schröder Dzurinda és Moravcík társaságában meg is ejtette a poharazgatást, és mivel az itallapon nem szerepelt Saris, az alig megkezdett hordó tartalmát kénytelenek voltak aznap este ingyen csapolni, nem csoda hát, ha a pozsonyi sörbarátok aznap este imájukba foglalták a német kancellár nevét.
A jó példa követendõ. Csak nehogy a karácsonyi lemezpiacon a "No tak dajte mi este jednslivovicu!" legyen a sláger, a mindig mosolygó Migas elõadásában.

TALLÓZÓ

Jozef Migas az SDL közgyûlésén beismerte, õ is vétett hibákat, s ezeket a közvélemény nem hagyta figyelmen kívül. Késõbb kijelentette, fél éve arról cikkeznek az újságok, hogy egy gazdasági csoportot támogat, de eddig senki sem tudott konkrétumot felmutatni. Õ javasolta Stefan Kosovant a Szlovák Villamos Mûvek élére. Azt a Kosovant, aki akkor az Apis cég tulajdonosa és a Devín Bank felügyelõbizottságának elnöke volt. Késõbb az Apis exportált villamos áramot Szlovákiából, és a Devín Bank kezdhetett el deblokálni. E csoport fontosabb moszkvai tárgyalásain érdekes módon õ is mindig megjelenik. Migas családi házát az Apis alvállalatai építik, s szomszédai a Devín Bank felügyelõbizottságának tagjai lesznek. A pártelnök jelezte, a pártban elkészítik a klientelizmus és a törvénytelen lobbizás elleni chartát, s belsõ szemináriumokat is tartanak. Ha Migas lesz az egyik elõadó, felejthetetlen élményekre számíthatunk.

OLVASÓI LEVELEK

Községünk, templomunk védõszentje Szent Vendel. Szobra 1906 óta áll a templommal szemben levõ iskola udvarán. A nap sütötte, az esõ áztatta, szél fújta, nem kímélte az idõ, ezért felújításra szorult. A hosszú évek során ugyan javították igyekvõ, ám sajnos nem egészen hozzáértõ emberek, míg egy vihar során pár éve teljesen tönkrement, lepel alá került, és szinte szégyenfoltja, nem pedig védõszentje lett a falunak. Sokan közömbösen mentek el elõtte nap mint nap. A sok nyaraló, aki megfordult a turistaidény alatt a faluban, sokszor értetlenül bámulta a "lepelbe bújtatott valamit". Mígnem a Csemadok vezetõsége a járási hivatal jóváhagyásával gyûjtést szervezett, az önkormányzat az évi költségvetésbõl pénzt különített el erre a célra, így ez év október 22-re, a nánai búcsú és Vendel napjára újra méltóképpen foglalta el a helyét a felújított szobor, amely Baracska Árpád keze munkájának köszönhetõ. Búcsú vasárnapján megtelt kis templomunk, és a szentmise után újraszentelésre került a felújított Vendel-szobor, amely most már méltóképpen került helyére, és óvja, védi a községet, lakosait, mindazokat, akik hozzájárultak a felújításhoz, amiért köszönet illet mindenkit.
Matuska Zsuzsa, Nána

Ezzel a pár sorral szeretnénk köszönetet mondani a Bertalan családnak, hogy visszavették kis üzletükbe az aranyos és bájos Zs. Szilviát. Õ már dolgozott itt, de más vette át a boltot, és hogy ne is mondjam, katasztrófa volt. Az utcabeliek nagyon szeretik Szilviát, mivel aranyos, segítõkész és nagy rendet tart. Amióta õ megint itt van (október elsejétõl), minden reggel kapható friss tej, van túró, kifli és kenyér a nap bármely szakában (azelõtt csak 6 órakor volt kifli). A másik hölgy nagyon mogorva, csak azt hajtogatja, hogy õt nem érdekli az üzlet. És most tudtam meg, hogy Szilvia csak helyettesíti a másikat. Remélem, a levelem olvassa a fõnök, és végleg visszaveszi õt. Nagyon szépen köszönöm, hogy lehetõséget kaptam, hogy leírhattam, amit már nagyon régen szerettem volna. Gondolom, senkinek sem mindegy, milyen elárusító van az üzletben, hogy az ember jókedvvel megy-e be vagy szorongva, hogyan néznek rá, mit mondanak neki.
Nagyné, Ambrusné, és az utca lakói, Baka