Szerda, 2000. október 25. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53. évfolyam 246. szám

Beszélgetés Margaret Atwooddal, napjaink egyik legismertebb írónõjével, akinek könyveit 33 nyelvre fordították le

"Olyan asszony, aki kéziratát épp olyan pontosan és gondosan adja le, amilyen precízen szervez meg egy kirándulást a skóciai fauna megismerésére. Kiváló elõadást tart ezer embernek, és figyelmesen hallgatja olvasóját, aki arról beszél, milyen élményt nyújtott neki ez vagy az a könyve. Profi, aki tökéletes munkát végez. Ebbõl a mércébõl engedni megalázó volna számára" – mondta Liz Calder, az író régi kiadója.

Margaret Atwood a Frankfurti Könyvvásár alatt megállt a Berliner Verlag sátránál, ahol The Blind Assasin (A vak gyilkos) címû könyvét mutatták be. Ott beszélgettünk.

Legújabb regényének hõse ismét nõ – legalábbis ezt jelzi a borító. Ismét a nõk érzékenysége kutatásának egy újabb fejezetét mutatja be?
Meglehet, bár kutatásról nem beszélnék. Inkább legfrissebb tapasztalataimról.Személyes élményeirõl?
A könyv Laura szerelmének története, a harmincas években játszódik. A fõhõs szép, de az élet sok-sok akadályt gördít elé, és arra kényszeríti, hogy elvegye mások életét. Ilyen értelemben természetesen nem beszélhetek személyes tapasztalatokról, de a nõi emlékezet sok mindent õriz és sok mindent a felszínre hoz.

Regénye csaknem hétszáz oldalas, ami azt jelzi, nem zsebkönyveket ír. Úgy gondolja, hogy az embereknek még van idejük az olvasásra, a szépirodalomra?
Az olvasókkal és a kiadókkal való találkozásaim azt igazolják, hogy van. Egyes írók néhány oldalon mindent el tudnak mondani. Én nem tartozom közéjük, nincs hozzá tehetségem.

Mindig ilyen szigorú önmagával szemben?
Ha az ember megelégszik önmagával, akkor már távozhat. Az állandó nyugtalanság elõre hajt. De még visszatérek az elõzõ kérdéséhez: a szimpóziumokon azt állítom, hogy a szépirodalom rendíthetetlen. S nemcsak azért, mert kezdetben volt az ige. Fõként azért, mivel az ige az ember története. Amíg ez a szál nem szakad el, az irodalom nem hal meg.

Gyakran hordozták pajzsként a feminista mozgalmak képviselõi. Ön azonban kijelentette, hogy semmiféle felvonulás zászlóshajójában nem óhajt ülni. Ma is ezt vallja?
A helyzet, a véleményem nem változott. Ahol programnyilatkozatokat tesznek, ott zsugorodik a szabadság tere. S ha ehhez politikai ambíciók társulnak, kezd elviselhetetlenné válni. Tény, hogy a nõ áll verseim és könyveim középpontjában. Úgy gondolom, megértem a nõk világát, ezért írok róluk.

A kiállításon bemutatták mûvei kritikai kiadását, amelyet az amerikai Boydell&Brewer készített elõ. Elégedett a mûvel?
Richard Barber és Reinhard Nischik jó munkát végzett. Minden kritikai értékelés benne van, és tartalmazza az alkotói tevékenységemmel foglalkozó emberek vallomását is. Ezek a reakciók sokat segítenek, elõrehajtanak és általuk kiküszöbölöm a hibákat is.

Elõfordult már, hogy élesen bírálták?
A felszínes és ostoba kritika nem tud megsérteni, mert semmitmondó. Az a bírálat, amely eléri célját, fölmérgesít, és olyankor megkérdezem magamtól, miért nem jöttem rá én. Ilyenre minden alkotónak szüksége van.

Brit kiadója elárulta, hogy egy kiránduláson csaknem elvesztette a lábát. Mi történt?
Túlbecsültem hegymászóképességeimet. Ereszkedés közben rövidíteni akartam, és letértem a kijelölt útról. Rosszul léptem, a lábam úgy beszorult a sziklák közé, hogy a barátaim nem tudták kihúzni. Néhány óra múlva már nem éreztem. Pánikba estem, aztán elájultam. Szerencsére a társaimnak sikerült segítséget hívniuk, végül megmentettek. Azóta tudom, mi a félelem.

Egyszer azt írta, az ember azért van a földön, hogy keresse a kapcsolatot másokkal.
Ha tudok, segítek jótékonysági akciókat szervezni. Tudom, hogy nem tehetem jóvá a világ minden bûnét, de legalább igyekszem.

Mit csinál olyankor, amikor úgy érzi, a világnak nincs szüksége a segítségére?
A szavakban keresek menedéket.

Csehy Zoltán Hárman az ágyban címû fordításkötete rá akarja nyitni szemünket az antik érzékiség értékeire

Minden új kultúrának megvan a maga "bûne" a múlttal szemben, hisz a régit többé-kevésbé le kell rombolni ahhoz, hogy önmagát megteremtse, ám ez igazán csak bizonyos távlatból látható tisztán. A mai posztkeresztény szemlélet felõl nézve azonban így is nyilvánvalónak tetszik, hogy a kereszténység alighanem akkor ütötte az egyik legsúlyosabb sebet az antik tradíción, amelyet máig az európai kultúra szerves örökségének érzünk, amikor a szexualitást gyakorlatilag azonosította a bûnnel. Összefüggött ez a "világias" életöröm nekrofil elutasításával, hisz a jó keresztény a halálban sejtette az igazi élet kezdetét, s furcsa aszexuális felajzottsággal ábrándozott a mennyei üdvösségrõl, a sátán birodalmának tekintve mindent, ami errõl elterelte a figyelmét. Ebben az értelemben a szexualitás valóban "sátáni" dimenzió, magyarán maga az elementáris életigenlés. A helyzetet némiképp bonyolítja, hogy az utóbbi egy-két évszázadban a keresztény eszmeiség hadállásai mögött is beindult bizonyos erjedés a földi siralomvölgy átértékelését illetõen, aminek folyományaként szép számmal akadtak olyanok, akik megpróbáltak hidat verni a pogány életöröm és a keresztény nekrofília közé.
A Dunaszerdahelyen élõ költõ és klasszika-filológus, az 1973-ban született Csehy Zoltán arra jött rá, hogy a magyar fordításirodalom nagyjai, amikor az antik költészet erotikus verseit közvetítették, pontosan e kétes értékû hídverés következtében egyszerûen meghamisították azokat; noha õ sokkal tapintatosabban és szerényebben fogalmaz, amiben nyilván igaza van. Aligha hihetjük például, hogy Babits Mihály hamisítani akart volna, amikor – Csehy szavaival élve – "igencsak körülírta a tömör görög szóhasználatot", hanem alkalmazkodva bizonyos, ma már könnyen prûdnek minõsíthetõ alapelvekhez, át akarta emelni a verset az egyik kulturális közegbõl a másikba. Csehy, mondhatnók, ennek épp az ellenkezõjét teszi: rá akarja nyitni szemünket az antik érzékiség rejtett és letagadott értékeire, arra számítva, hogy a hatás katartikus lesz. Miután a szexualitást – keserves lázadások, szexuális forradalmak és ellenforradalmak, emancipációs háborúk után – sikerült a sátán karmaiból visszaszereznünk, meglepetten vesszük észre, hogy ez az "obszcén" és "pornográf" világ, amely nemcsak nyersen szókimondó, hanem mintegy oltárra emeli magát a gyönyört, mennyire költõi és mennyire a miénk.
"A szerelem kegyelmi állapot és szent õrület, mely átértelmezi még a mítoszokat is, miközben elvezet a legfõbb jóhoz, a lényegi széphez a földi szép helyes látásának segítségével" –- foglalja össze Csehy a kérdés lényegét a kötet utószavában, amely elsõsorban azzal a céllal íródott, hogy eligazítson a versek mitológiai hátterét illetõen; a legfõbb eligazítást azonban a mûfordító Csehy nyújtja, amikor – könnyedén megoldva a nyelvi, mentalitásbeli stb. nehézségeket, például hogy a görögben is, a latinban is sokkal gazdagabb és árnyaltabb a nemi cselekvés szókincse – természetes mai frivolitással merõben új hangon szólaltat meg olyan ismert szerzõket, amilyen Theokritosz, Meleagrosz, Catullus vagy Martialis, akik most az õ fordításában a testiséget és a "lélek húsát" érzõ-látó költõkként meglepõ nyíltsággal és magától értetõdõen szólnak az érzékiség transzcendens – a hétköznapok töredékes világát meghaladó – dimenziójáról.
Csehy egyébként egyrészt az eddig lefordítatlan versekre összpontosítja figyelmét (bõven van szó tehát fiúszerelemrõl), másrészt reneszánsz, sõt újkori latin verseket is felvesz a gyûjteménybe, amelynek legkésõbbi darabját Baudelaire írta, de akadnak benne olyan érdekességek is, mint a késõbb II. Pius néven pápává lett Silvio Piccolomini pajzán versikéi. Korántsem csupa remekmû ez a Görög és latin erotikus versek alcímet viselõ antológia, hiszen akad benne dilettáns rímfaragó – például a hírhedt Néró császár –, akadnak benne sekélyes erotománok, természetesen a csúcsok árnyékában; ám a kötet igazi ereje abban rejlik, hogy e közel négyszáz vers a maga eredetiségében tárja elénk azt a burjánzó görög-latin kultúrát, amely még nem tudta, mi következik utána. (Csehy Zoltán: Hárman az ágyban. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 2000)

Az SZK Kulturális Minisztériumának pályázata 2001-re
mûvészeti és kulturális folyóiratok
eredeti szlovák irodalom (költészet, próza, irodalomelmélet, irodalomkritika, irodalomtörténet stb.)
ifjúsági mûvészeti irodalom és folyóiratok
mûvészeti monográfiák, enciklopédiák, mûvészettörténeti munkák.
társulások, alapítványok, nonprofit szervezetek (színmûvészet, irodalom, zene, koncertek, képzõmûvészet – építészet –, formatervezés, filmmûvészet, audiovízió, egyéb polgári társulások, nem mûvészeti irányultságú polgári társulások, hozzájárulás: kulturális tevékenységre, kiállításokra, bemutatókra, fesztiválokra, szemináriumokra, elõadásokra stb., tagdíj nemzetközi szervezetekben, katalógusok, tájékoztató füzetek stb.)
egész estét betöltõ játék-, dokumentum- és animációs filmek
kisebbségi kultúra (kiállítások, bemutatók, fesztiválok, szemináriumok, elõadások stb.), lapkiadás
kulturális tevékenység a vegyes lakosságú területeken (rendezvények, lapok, folyóiratok)
határon túli szlovákok kultúrájának támogatása (rendezvények, tanfolyamok, nyelvtanfolyamok)
Pályázhatnak
polgári társulások, alapítványok, nonprofit szervezetek, jogi személyek érdekszövetsége
fizikai és jogi személyek (kulturális és mûvészeti folyóiratok kiadói, gyermek- és ifjúsági mûvészeti folyóiratok kiadói, mûvészettudományi folyóiratok kiadói, kisebbségi lapok kiadói, egész estét betöltõ filmek alkotói, forgalmazásuk és terjesztésük támogatói)
Támogatási kérelmet kizárólag formanyomtatványon lehet benyújtani, külön-külön minden tervezetre. A nyomtatványhoz mellékelni kell a pályázat leírását, a mellékletek száma a tervezettõl függ. Csak a hiánytalanul és olvashatóan kitöltött pályázatokat fogadjuk el. A pályázatokat postán vagy az SZK Kulturális Minisztériumának iktatójába kell benyújtani.
Határidõ: 2000. november 30.
Ministerstvo kulrúry SR
Sekcia ekonomiky
nám. SNP 33
813 31 Bratislava.
Új, 2001-re szóló formanyomtatványok kaphatók a minisztérium iktatójában, az interneten a www. culture.gov.sk címen található meg.

A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma pályázatot hirdet a kisebbségi kultúra támogatására.A kisebbségi kultúrára szánt célalap megpályázható:
kulturális és mûvelõdési rendezvényekre (kiállítások, fesztiválok)
lapkiadásra
könyvkiadásra
A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma költségvetésének (továbbiakban a minisztérium) célalapjából az SZNT 303/1999-es évi költségvetési szabályokról szóló törvény értelmében anyagi támogatást kaphatnak:
kulturális egyesületek
polgári társulások, alapítványok és jogi személyek érdekszövetségei
fizikai és jogi személyek (gyermekirodalom és folyóiratok kiadói, könyvkiadók, mûvészeti folyóiratok kiadói, kisebbségi lap- és könyvkiadók)
Az anyagi támogatást a minisztérium által kidolgozott rendelet: (Alapelvek MK 17/2000 – 1 és Feltételek MK 18/2000 – 1) alapján lehet igényelni új adatlapokon, minden rendezvényre külön.
A pályázatot a melléklettel együtt egy példányban kell leadni a gazdasági fõosztályra. A minisztérium csak a megfelelõen kitöltött, a kötelezõ mellékletekkel ellátott pályázatokat veheti át.
A pályázat beküldési határideje: 2000. november 30.
A pályázatot a következõ címre kérjük beküldeni:
Ministerstvo kultúry SR
Sekcia ekonomiky
Nám. SNP 33
813 31 Bratislava
Telefon: 07/59391445, 443
Az új adatlapokat, valamint a minisztérium által kidolgozott Alapelveket és a Feltételeket a Kisebbségi Kultúrák Fõosztályán lehet igényelni személyesen vagy levélben, valamint megtalálhatók az interneten (www.culture.gov.sk).

A Vasárnap 42. számában feltett kérdésre összesen 508 helyes megfejtés érkezett. E héten az 500-500 koronát Vincze István gortvai, Sztruhár Eszter párkányi és Timko Mária hími olvasónk nyerte. Gratulálunk! A helyes megfejtés: A Nemzetközi Valutaalapnak és a Világbanknak.

POZSONY
HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Üvegre festve 19

NYITRA
ANDREJ BAGAR SZÍNHÁZ: Csipkerózsika 10 Sirály 18.30

POZSONY
HVIEZDA: Végállomás (ang.) 15.30, 17.30, 19.30 Az utolsó vacsora (am.) 21.15 OBZOR: Segíts, majd segítek (cseh) 16, 18, 20.30 MLADOST: Magnólia (am.) 16, 19.30 CHARLIE CENTRUM: Tájkép (szlov.-cseh) 18.30, 20.30 Luna papa (osztr.-ném.-or.-fr.) 20.30 Árnyék nélkül (am.) 18.30 Isten veled, édes otthon (fr.-sv.-ol.) 18 A Föld csatamezõ (am.) 16.30 Japán filmek 17.30, 20 A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretõje (ang.-fr.) 20

KASSA
CAPITOL: Árnyék nélkül (am.) 15.45, 18, 20.15 ÚSMEV: U-571 (am.) 16, 18.15, 20.30 IMPULZ: Vad a világ (am.) 16.15, 19.15 DRUŽBA: Végállomás (am.) 16, 18, 20 TATRA: Segíts, majd segítek (cseh) 15.30, 17.45 Eleven hús (sp.) 20

DÉL-SZLOVÁKIA
ROZSNYÓ – PANORÁMA: Isten veled, édes otthon (fr.) 17, 19.15 LÉVA – JUNIOR: Én és én meg az Irén (am.) 16.30, 19 GALÁNTA – VMK: A hazafi (am.) 19 NAGYMEGYER – SLOVAN: Himalája, karaván (fr.-sv.-ang.) 19

Mikó István: "A színház akkor is szórakoztat, ha tragédiát játszik. Egyben katartikus élményt is kínál, de ez a szórakoztató darabokban is benne van, csak meg kell találni"

Péntekén mutatja be a Jókai Színház a Nagy Tibor, Pozsgai Zsolt, Bradányi Iván szerzõhármas A kölyök címû musicalét, mely Charlie Chaplin azonos címû filmjének keletkezése köré kanyarít édes-bús mesét. A darabot Komáromban Mikó István m. v. állítja színpadra. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan gondolkodik az ismert színész, komikus – rendezõként.

Ön azok közé a – nem is olyan nagy számú – vendégrendezõk közé tartozik, akik rendszeresen visszajárnak színházainkba. Miért?
Ennek egyszerû oka van: hívnak. Talán azért, mert sikerült nagyon jó hangulatban kellemes elõadások alkotásában részt vennem. Egy társulattal dolgozom, emberekkel: más szín, más lehetõség, más feladat – ez mindig izgató. Még akkor is, ha nem anyagi kérdésrõl van szó. Ha elmegyek máshová rendezni vagy föllépni, sokkal többet nyerek anyagilag. Itt viszont erkölcsileg és belsõ tartás szempontjából nyer az ember.

Lehet ezt az utóbbi két pontot konkretizálni?
Egészen nyugodtan. Más hozzáállást érzek a színészek részérõl. A színházon belül élnek. Ez nem jellemzõ egy budapesti társulatban, vagy mondhatnám akár a mi soproni társulatunkat is. Mi másként dolgozunk: a fõvárosban próbálunk, és az utolsó hétre megyünk le Sopronba, ott szüljük meg végsõ formájában az elõadást. Ilyen körülmények között nem kovácsolódik össze úgy a csapat, mint Komáromban, ahol tulajdonképpen az együttélés szintjén dolgozunk. Ül az ember a büfében, ott eszünk, ott találkozunk, sok minden ott történik. Komáromban a színház sokaknak a második, vannak, akiknek az elsõ számú otthonuk. Emellett úgy veszem észre, hogy a színészek nagyon akarnak teljesíteni, ezért mindenféle plusz próbát hajlandóak vállalni – akár szokatlan idõpontokban is. Egyébként nem vagyok a próbák megszállottja, nálam nem azzal kezdõdik a próbafolyamat, hogy "csuklóztatom" az embereket, bár ebben a darabban ilyesmi is elõfordult, hiszen a gyerekeknél többféle szereposztással próbálkoztunk: kezdetben öttel, a végén maradt kettõ, és ez sokkal fárasztóbb, mint ha az ember egy kollégával csinálja végig ugyanazt, többször.

A soproni színház igazgatójaként, színészként, rendezõként, televíziós mûsorvezetõként számos elfoglaltsága van. Mindezek mellett idõvel, energiával gyõzhetõ egy külföldi vendégrendezés is?
Nagyon örülök, hogy olyan munkatársak segítenek engem, akikre rá lehet bízni bizonyos dolgokat. Sorolhatnám a fõszereplõket, vagy itt van Benkõ Géza, aki játszik is a darabban, ezenkívül segédrendezõként tevékenykedik. Kicsit a feladat is sûrûsödött, mert nemcsak a rendezésért felelek, hanem a koreográfiáért is. Ugyanakkor megkönnyíti a helyzetemet, hogy játszottam ebben a darabban, tehát van elképzelésem róla színészként.

A kölyök kapcsán érdekes, mifelénk szokatlan helyzet állt elõ: a produkcióval kapcsolatos jogok egy cég, a Rurik Bt. tulajdonában vannak, ön pedig gyakorlatilag a produkcióval együtt érkezett Komáromba.
Elõször tulajdonképpen Kiss Péntek József igazgató úr hívott fel engem, azaz nem volt vételkényszer. A társaság vezetõje, Gaál Gábor, egyébként komáromi születésû üzletember, már annak idején, tíz évvel ezelõtt szponzorálta az eredeti elõadást Budapesten, s onnantól kezdve az õ kezébe kerültek a jogok. Ismer engem, látta a mi elõadásunkat, s látta a József Attila Színház-beli elõadást, azt is õ támogatta. Mivel tudta, hogy Komáromban és Kassán is rendeztem, ismerem az itteni színészeket, felkért, hogy vállaljam el. Elõször azt a rendezõt próbálta felkérni, aki az eredeti elõadást rendezte, de õ most Berlinben dolgozik. A darabot én rendeltem meg a zeneszerzõtõl és az íróktól, ilyen szempontból érthetõ, hogy Gaál Gábor rám gondolt, hiszen az egyik szülõatyja vagyok a produkciónak.

Ön a darab õsbemutatóján Chaplint játszotta, az eredeti produkció díszletei, jelmezei jönnek Komáromba is. Mennyiben lesz új a jelenlegi elõadás?
Ami a díszleteket és a jelmezeket illeti, úgy veszem észre, hogy az eredeti egyre kevesebb, a díszlet csaknem teljes egészében ide készül. A komáromi más lesz, mint az elõzõ két budapesti bemutató. Nem az ottani koreográfiákat ismételjük, hanem az itteni lehetõségekhez, a színészekhez, a gyerekekhez igazítva egy új koreográfia, mozgás születik. Nem kell egy nagy táncos revüre gondolni, pont ebben változtattunk a darabon. Mindkét budapesti bemutatónak volt egy revüs része, ezt mi elfelejtjük, és inkább a történettel, a történéssel próbáljuk betölteni a színpadot.

Azáltal, hogy a darabot a szerzõk önnek, önre írták, most pedig rendezõként vesz részt a produkcióban, szorosabban kötõdik a darabhoz, vagy ez a feladat annyit jelent, mint bármely más munka?
Nem érzem úgy, hogy erõteljesebben kötõdnék hozzá, mint más darabokhoz. Annak idején nagyon szerettem, megcsináltuk, óriási siker volt, de tíz év elmúlt. Már nem is emlékszem, mit csináltam benne, véletlenül sem fordulhat tehát elõ, hogy ugyanazt kívánjam a kollégától, Kukola Józseftõl, akinek egyébként egészen más alkata van, mint nekem, vagy akár Chaplinnek... Az elmúlt idõszakban sehol, a saját színházamban sem próbáltam felújítani ezt a musicalt. De most jó alkalom kínálkozik kipróbálni, hogy valóban elég erõs-e a darab, megáll-e itt is a lábán. Én úgy gondolom, igen. Nagyon jók a zenék, szép dalok vannak benne, s az, hogy van egy gyerek fõszereplõ, s itt többet is találtunk erre a figurára, további elõnye az elõadásnak.

Komáromban eddig az Apácákat és a Csókot, Kassán az elmúlt évadban A csúnya lányt láthattuk az ön rendezésében, azaz a könnyebb mûfajba tartozó elõadásokat...
Könnyebb mûfaj vagy szórakoztató mûfaj – egyik szót sem szeretem, mert a színház akkor is szórakoztat, ha drámát játszik vagy tragédiát. Egyben katartikus élményt is próbál felkínálni, de ez a szórakoztató darabokban is benne van, csak meg kell találni. Mint ahogy például az Apácákban is volt tétje a dolognak. Több volt, mint szimpla szórakozás, azért is lehetett ilyen nagy sikere. Nyilván vannak értékes és kevésbé értékes mûvek, de mondjuk egy zenés játékot megrendezni egyáltalán nem könnyû feladat.

Önt egy ország közönsége a televízión keresztül, elsõsorban komikusként ismerte meg. Ez a hírnév nyilván beskatulyázza az embert. Amikor úgy döntött, rendezõként is kipróbálja a tehetségét, nem érzett kihívást, hogy más irányba mozduljon el?
Kétségtelen, hogy ha az ember arcát megismerik, az nagymértékben a médiáknak köszönhetõ. Ugyanakkor huszonöt éve játszom színpadon, nagyon sok dolog van a hátam mögött, amelyek azt a hitet erõsítik bennem, hogy a színpadi munka az igazi terepem. Sokféle dolgot rendeztem, olyat is, amit hiányol, csak nem Komáromban. Az igazgató úr, Kiss Péntek József már említette, hogy örülne, ha jövõre más jellegû darabbal jelentkeznék, pontosan olyannal, amilyet itt nem szoktak meg tõlem. Remélem, komolyan gondolta az ajánlatot.

Sopronban az évad második felében Spiró Györgytõl Az imposztort rendezi. Ön választotta? S ha igen, miért?
Én választottam, és több oka van. Egyrészt magyar évadot terveztünk, amelyben a mai drámaírók közül is jelen kell lennie egy jelentõsebb alkotónak. Tamási Áron Ábele, Szigligeti Liliomfija, Füst Milántól A zongora és Szomory Dezsõtõl az Incidens az Ingeborg hangversenyen vagy a Marica grófnõ, megfejelve Örkénytõl a Tótékkal mûfaji sokszínûséget biztosít. Az imposztor arról szól, hogy egy nagy magyar színész, vagy egy nagy magyar-lengyel színész, vagy egy nagy lengyel színész, most ez teljesen mindegy, elmegy egy vidéki színházba, és ott az õ fõszereplésével, vendégjátékával valami történik. Találtam egy olyan színmûvészt, aki eljön hozzánk Sopronba, s akivel, úgy érzem, érdemes bemutatni a darabot, ez a színmûvész Sinkó László.

Rendezõként milyen értékeket vall a magáénak; azaz – kicsit sután – van valamiféle ars poeticája?
Igazából nincsen. Próbálok azokból a tapasztalatokból kiindulni, hogy én mint színész hogyan szeretek egy darabban részt venni, milyen színházat szeretek. Színészként szeretem, ha megbízik bennem a rendezõ, ha társnak tekint. S ezeket végiggondolva, ismerve a kollégáim munkamódszereit, lelki világát, megpróbálok egységet kovácsolni a heterogén masszából, jellemekbõl, karakterekbõl... Próbálom levezényelni a próbafolyamatot. Nincsenek olyan erõteljes koncepcióim, amelyeket rá akarnék erõszakolni a kollégákra. Szeretek belõlük kiindulni, és abból meríteni, hogy nekik mi áll jól, milyen ötleteik vannak, természetesen azon a határon belül, hogy a darabnak is szólnia kell valamirõl.

Megenged egy nem túl udvarias kérdést?
Persze.

Biztosan tudja, hogyan születnek a színházi legendák. Ön a mi kis felvidéki magyar színházi legendáriumunkba legutóbb A csúnya lány kassai, állítólag videoszalagról történt rendezésével írta be a nevét. A darabot elõzõleg már színpadra állította Sopronban is.
Ha valaki megnézi a két elõadást, láthatja, hogy teljesen mások. Ugyanakkor persze voltak átfedések. A koreográfus például ugyanaz volt. Emellett a vígjátéknak van egy jellegzetes poentírozási technikája, ezen nem lehet változtatni. A színpadi mozgásnak, a helyzeteknek vannak törvényszerûségei, amelyek, ha akarnám sem lehetnének mások. Ha jobbról bejövök, és annak jelentõsége van egy adott helyzetben, akkor csak jobbról érdemes bejönni. A darabon nagyon sokat dolgoztunk Sopronban, Vadnai nem egy az egyben így írta meg, dramaturgiailag is belenyúltunk, a végeredmény pedig azt mutatta, hogy megállt a lábán az elõadás. Hazudtam volna, ha Kassán kitalálok egy másik koncepciót. Nincs másik koncepció – a két rendezés között nem telt el egy év. Az volt a cél, hogy a soproni elõadás jelenjen meg Kassán, az ottani színészekkel. Amit õk bírtak, azt megcsinálták, ami nekik nem állt jól, azt megváltoztattuk. Érzésem szerint egyébként a kassai jobban sikerült, mint a mi elõadásunk.

Egy színházi elõadás értékét – feltételezem – az is meghatározza, hogy egyedi alkotásról van szó, amellyel nézõként nem találkozhatok bárhol. Rendezõként nem nyomasztó az önismétlés, nem válik így a mûvészi alkotómunka inkább iparosmunkává?
Ebben semmi furcsa nincs. Vegyük például a Légy jó mindhaláligot. Az országban tíz helyen is láttam. Pinczés István, akit tisztelek, nagyon jó világot talált ki a darabra, s állítom, hogy minden elõadásában ugyanazok a nagyon jó dolgok köszönnek vissza. A rendezés, sajnos, még nem tart ott, hogy copyrightolja magát. Pont a zenés játékok, rockoperák, musicalek esetében gyakori, hogy mindenütt ugyanaz az elképzelés valósul meg, más szereplõkkel. Mondhatok példákat a nagyvilágból: a Miss Saigon, a Macskák – szinte minden elõadásban ugyanaz a rendezõi koncepció, ugyanaz a rendezõ, ugyanazok az alappillérek vannak. Én kicsiben ugyanezt csinálom. Ha Kassán egy másik rendezõt kértek volna fel, nyilván mást csinált volna. Én úgy gondolom, hogy az a veszély sem fenyegetett senkit, hogy esetleg mindkét elõadást látja. Ezt nem kell szégyellni, és nincs ebben, úgymond, iparosmunka.

Ha volt is x számú egyforma Légy jó mindhalálig, Macskák vagy Miss Saigon, maximum az elsõ lehetett színháztörténeti esemény. Egy rendezõnek pedig talán mégiscsak kellemesebb, ha azt hallja: "hú, mit hozott ki belõle", mint azt, hogy "viszonylag tisztességesen megcsinálta".
Más a kritikus és más a közönség. Ezt érdemes leszögezni. Én általában nem a kritikusnak szeretnék rendezni, hanem a közönségnek. Ha a közönségnek pont az a darab tetszik, amelyet mondjuk ötszáz kilométerrel arrébb láthatott másik közönség is, akkor nincs miért ezen elgondolkozni. Egyébként az ilyen jellegû darabok abszolút színész- és közönségcentrikusak. Szokták mondani – noha nincs teljesen így –, hogy a rendezõ tulajdonképpen közlekedési rendõr. Arra ügyel, nehogy a szereplõk összeütközzenek a színpadon. Ez így persze vulgáris, nem is ezt akarom kiemelni. Egy A csúnya lányhoz hasonló darab színrevitelében én a huszonöt évnyi tapasztalatommal, a mûfaj ismeretével, a poentírozás biztonságával tudok közremûködni.

Természetesen elfogadom az érveit, de a szórakoztató darabokat is meg lehet közelíteni máshogy, például Mohácsi János is rendezett operettet...
Igen, de én nem vagyok Mohácsi János, és õ sem Mikó István. Én nem fogok úgy rendezni, mint õ, s ezt meg is ígérhetem. Van az operett. Ez egy mûfaj. Vannak szabályai. Ha megpróbálom máshogy játszani, mint ahogy a szabályok diktálják, az már nem operett lesz, hanem egy öntörvényû színielõadás. Ez is egy irány. A kérdés, hogy tõlem mit kérnek. Ha tõlem azt kérik, hogy egy jó, biztos szórakozást nyújtó operettet csináljak – erre kaptam felkérést. Ha azt kérik, hogy "figyelj, A csúnya lány legyen, de olyan, hogy legyen benne az elsõ világháborútól a másodikig az egész történelem..." – lehet olyat is. Csak nem biztos, hogy éppen annak a nézõközönségnek tetszik, amelyet ezzel meg akartak kínálni.