Kuszálik Péter kétségkívül az erdélyi magyar sajtó egyik színfoltja. Ha az írásait nézzük, akár SZDSZ-esnek is elmegy. Ironizál a Hét Vezéren, a nemzeti sorskérdéseken, előszeretettel köszörüli nyelvét a nemzet iránt őszintén elkötelezett politikusokon Tőkés Lászlótól Toró T. Tiborig. Hogy mégsem sorolnám be „a magyarság szellemi és lelki erejének tudatos gyengítésére" szövetkezett pártszerű képződmény (copyright by Orbán Viktor) erdélyi vazallusai közé, annak az az oka, hogy kemény munkával összeállított egy erdélyi magyar sajtókatasztert. No de ez a kétségkívül tiszteletre méltó teljesítmény aligha szolgálhat annak indokául, hogy elnézően hallgassunk ismételt blaszfémiáiról és/vagy melléfogásairól.
Nézzük, mit ír a Romániai Magyar Szó 2003. április 9-i számában: „Valami öt vagy hat éve történt, a temesvári állomáson. (...) egyszer csak friss szellő érkezik az ajtó felől, meg egy idősebb úr, nagykabátban, a hátán csővázas hátizsák, s „Engedjenek előre, megy a vonatom!" kiáltással a sor elejére megy. „Kérek egy jegyet a gyorsra, Brassóig!" „A plecat acu' cinci minute!" „Mondja magyarul! Nem tud magyarul?" A pénztárnál ülő asszony, továbbra is románul: „Fordítsa le neki valaki: a vonat öt perce elment." Megtörtént, erre az idősebb úr morogva megigazította a hátizsákját és kicsörtetett a peronra." Ezek után tárcaírónk más témába kezd, az olvasóra bízva a történet tanulságát. Vélelmezem, hogy nem azért mesélte el ezt a kis sztorit a politikai ellentábor egyik képviselőjéről, mert követendő példát kívánt elénk állítani, hanem sokkal inkább a nevetségessé tétel szándékával.
Holott egy életrevaló közösség esetében a fentebb leírt nyelvhasználati mentalitás természetes lenne. Az asszimiláció ott kezdődik, hogy elsajátítjuk és magunkénak érezzük az elnyomó idegen hatalom nyelvét. Ez a primér feltétel. A románság éppen azért tudott megmaradni és számbelileg gyarapodni a történelmi Magyarország területén, mert nem volt semmiféle vis maior, mely a magyar nyelv elsajátítására kényszerítette volna a nem magyar tömegeket. Számunkra ez az út ma nehezen járható, mivel a román nemzetállam rendelkezik olyan eszközökkel, melyekkel az élet számos területén ellehetetlenítheti a román nyelvet nem uralók előbbre jutását. S nem lehet kétségünk afelől, hogy ezeket az eszközöket nap mint nap használja is.
Mit lehet akkor tenni? Azt, amit a fenti történetben szereplő öregúr is tett: magyarul beszélni a mindennapokban akár azt is kockáztatva, hogy nem mindenki ért meg, magyarul szólni az élelmiszerboltban, a piacon, a vasútállomáson, még akkor is, ha kicsi az esély arra, hogy magyarul válaszolnak. Ahhoz, hogy ma Nagyváradon vagy Kolozsváron alig hallunk magyar szót, mi is hozzájárultunk azzal, hogy kényelmességből, rosszul értelmezett konfliktuskerülésből eleve románul szólunk a másikhoz ott, ahol sikerült a románságnak többségbe jutni. Ugyanez a szolgai mentalitás érhető tetten abban, hogy az önkormányzatok nagy részében Nagyváradtól Marosvásárhelyig a törvényben biztosított jogaink dacára is a magyar tanácsosok románul beszélnek. Holott otthonunk a hazában ott kezdődik, hogy nemcsak családi vagy baráti körben szólhatunk anyanyelvünkön, hanem az állami szervekkel és a gazdasági élet szereplőivel való kapcsolatban is.
Kuszálik úr puskája visszafele sült el. Legalábbis azok szemében, akik még nem jutottak el a mentalitásbeli asszimiláció azon fokára, mint ő.
Torday Levente
Valamibe belekezdett a világ. Pontosan még nem tudjuk megformálni, de az előjelek nem sok jóval kecsegtetnek. Ennek ellenére Románia készakarva beleugrott a közepébe, anélkül, hogy mérlegelte volna a kockázatokat. Mert ki látott még olyat, hogy egy állam unalomból háborúsdit kezd játszani, hacsak nem a haszonélvezet csillagát látták felvillanni, amikor Amerika támogatását ígérték, arra gondolva, hogy most dolláreső hull az országra, netán a NATO-ba való bejutáshoz szereznek piros pontot?!
Szerencsejáték mintájára tették kockára az ország biztonságát... Dupla vagy semmi!
Valaki(k) mindenképp hasznot húz(nak). Azonban a dolláreső felhői - szokás szerint - csak a milliárdos bankszámlákat öntözik, viszont a villámok nem fogják kímélni a lakosságot. Ki fogja őket megvédeni, ha az Amerika iránt tanúsított „szeretetünk" miatt terrortámadás éri az országot?... Nemhogy megvédeni, hanem gyógyítani nem fogják tudni a beteg sebesülteket, hiszen válság van a hazai egészségügyben is. Ha óriási tehernek számít egy grippés beteget ápolni, ha a kórházak megtizedelését tervezik (most mikor ránk támadt az atípusú tüdőgyulladás is), ha nincsen elég alap ezek rendbehozatalára, akkor miként fognak cselekedni az esetleges sebesültekkel? Ha élelmiszerkészletünk a békés időszakokban is minőségtelen volt, akkor milyen fog lenni a puskaporos idő alatt?
Jobban éreznénk magunkat, ha ezen belföldi problémákba fektetnék az energiát, és nem az idegen országok vitáiba avatkoznának bele - megjátszva a nagy hőst, mert a harmadik évezred küszöbén Romániának nem hősökre és ártatlan áldozatokra van szüksége, hanem... józanabb elmével gondolkozó, korrupcióellenes vezetőkre.
Könnyen megtörténhet, hogy az Amerikával kötött - túl nagy mértékű - barátság nehéz megpróbáltatások elé állít bennünket, főként civileket, mert a szoros ölelés könnyen fulladást okozhat?!... S akkor már késő lesz megértenünk azt, hogy amíg a sajátunk egy szemétdomb, addig ne menjünk más udvarára rendet csinálni.
-zsóti-
A Kossuth Rádióban hallottam egy interjút rögtön azután, ahogy az Illyés Közalapítvány új kuratóriuma összeállt és megkezdhette munkáját. (Mint ismeretes, a Medgyessy-kormány buzgósága, azaz gáncsoskodása miatt több hónapig szünetelt az alapítvány munkája, így a pályázatok elbírálása, a támogatások kiutalása is.)
Az interjúalany bennfentesként nyilatkozott és elmondta, hogy Erdélyből is eléggé sokan pályáztak a (legalább) kétgyermekes családok iskolás gyermekeinek járó évi 20-20 ezer forintos oktatási támogatásra, de az igénylőknek csupán a 14 százaléka rendelkezik (rendelkezett a nyilatkozat időpontjában) magyar igazolvánnyal. Tizennégy százalék! Lehet, hogy egy részük már kérvényezte az igazolványt, és folyamatban van a birtokba vétel. De nem hiszem, hogy mind a 86 százaléknál fennállna ez. Valószínűleg akadnak köztük olyanok, akik magyar igazolványt nem kérvényztek, de pénzt igen. Fura mentalitás, fura státus. Ám hadd ne csóváljuk a fejünket miattuk és helyettük.
A törvény az törvény, még státusügyben is. Aki nem rendelkezik magyar igazolvánnyal, nem kaphatja meg a kedvezménytörvény által előírt évi 20 (vagy 20 x n) ezer forint támogatást.
Magyar igazolványt igényelni még mindig lehet. A státusirodák könnyítették az igénylők dolgát, így például sok helyen gyorsan és ingyenesen készítenek igazolványképeket. Az igazolvány átvételéért sem kell föltétlen Magyarországra utazni.
A szövetségesek légiereje és szárazföldi csapatai megkapták a jelszót: Sebészi pontossággal lőni a célpontokat.
A jelszó bevált, a baj csak az, hogy az eddig kilőtt célpontok nem mind ellenségesek. Az amerikai és angol csapatok eddig több kárt okoztak magukban, mint az ellenség. Úgy is mondhatnánk, hogy önmagukat tizedelik, igen szorgalmasan, hiszen az áldozatoknak több mint fele baráti tűzben vagy „véletlen balesetben" esett el.
A szövetségesek hadvezetése előre meghatározta a harcokban elszenvedett veszteségek mértékét: x számú helikopert, ennyi s ennyi repülőgépet, emennyi harckocsit kell veszteni, mert ezeket úgyis ki kell cserélnünk. Fiúk! - szólt a diszkrét parancs -, ha az ellenség nem képes ezt teljesíteni, akkor tegyétek meg ti.
Hallgatnak ugyan róla, de nem hiszem, hogy a szövetséges hírszerzés koponyáiban nem ütött volna szöget a dolog. Túl sok a baráti tűzharc, túl sok a megmagyarázhatatlan (sőt megmagyarázatlan!) baleset az ő oldalukon. Nem lehet, hogy valakik szabotálják az intervenciót?
Akármilyen kapkodva is indult ez a háború, vannak dolgok, amit nem lehet a felkészületlenség számlájára írni. Milyen hősök lesznek azokból, akik barátra lőttek, vagy baráti tűzben estek el? Milyen hadsereg az ilyen?
Kacsó András
Rovatunkban a román lapokból kiollózott rövid (egyszerre siralmas és röhejes) híreket közvetítjük, legalábbis azokat, amelyekkel etetni akarnak minket. Na, de mi nem (v)eszünk be mindent, ezért mellékhatásként odatesszük azokat a laktatós dolgokat, amelyek nem hiányozhatnak a zsemle mellől... Jó étvágyat!
ROMÂNIA LIBERÃ - Dumitru Dila, a Vrancea megyei fogyasztóvédelmi hatóság igazgatója, az SZDP alelnöke saját üzletében romlott és eredetigazoló okmányok nélküli húst árul. (Ellenőrizni kellene, hogy az örökösök listáján szereplő családtagok közül nem tűntek-e el?)
ROMÂNIA LIBERÃ - Adrian Nãstase golyóálló mellényt viselt Belgrádban Zoran Djindjic temetési szertartása idején. (Ezzel a tettével árulta el magát, miszerint fejetlen alak. Különben azt is védte volna.)
COTIDIANUL - Az ARO munkásainak nemzőképessége ismertté teszi a gépkocsigyárat, amely adósságait egy spermabankkal kötött szerződés alapján szeretné törölni. (Ezt nevezem! Amíg másgyári munkások utolsó vérig dolgoznak, addigra ezek utolsó „cseppig" kiélik testi örömeiket.)
JURNALUL NATIONAL - A suceavai orvosok hazaküldtek egy sérültet, hogy keresse meg elvesztett ujját a padláson, mert azt helyére akarják varrni. (És ha nem találja meg, akkor a hullaházból kölcsönöznek?)
ULTIMA ORÃ - A botosani-i szülészet pelenkák nélkül maradt. (A készlet tovább tartana, ha legalább a bábák rászoknának a bilire.)
Ha szembejön velem a téma...- Gazda József rovata -
Március 20-án sürgősségi kormányrendelet jelent meg a fasiszta jelképek betiltásáról, mert - úgymond - az egyetlen ország vagyunk, akiknek eddig nem volt ilyen „sürgősségi rendeletünk". S úgy tűnik, jól is jött ez, mert... Megnevezetten két háborús bűnöse van az országnak, akikkel sokat foglalkozik a sajtó. Antonescu és Wass Albert. Ők ketten egy kalapban. De mégsem teljesen egyben, mert azért másfajták ők.
Antonescu... Jó, jó! Lehet hogy..., mert tudniillik..., na de azért mégsem... Mégiscsak hazafi volt... Tiszta, nemzeti állameszményt képviselt. Fő elve volt: megszabadulni az idegenektől! Valóban: nem várt német parancsra, saját elhatározásra végzett a 230 000 zsidóval, főleg Besszarábia területén. Érdeme szerint szobrokat is emeltek neki 1990 után itt-ott az országban, aztán ezeket a szobrokat külföldi nyomásra - fájdalommal ugyan, de - el is távolították, s pillanatnyilag kevesebb szó esik róla. De annál több a „másik" - Antonescunál sokkal nagyobb - „háborús bűnösről", aki ellen most folyik a kampány.
Ki is ő tulajdonképpen? A mezőségi „holt tenger"-falu, Vasszentgothárd volt urasága, grófja. A XX. századi magyarság egyik nagy írója. Neki is emeltek szobrot, igaz, hogy templomkertekben, nem kint, a köztereken... Meg is gyűlt a bajuk miatta Holtmaros és Szászrégen református ill. római katolikus lelkészeinek. A törvény az ugye törvény. És... bírósági ítélet van róla, hogy Wass Albert háborús bűnös. Mert románok meggyilkolására bujtogatott, szövegeztetett meg ama hajdani koncepciós perben, mely az ő távollétében zajlott, tehát nem volt módja sem tiltakozni, sem ellendokumentumokat szolgáltatni. Hogy bizonyíték nem volt, csak puszta feltételezése néhány ellenséges érzületű falusi parasztnak, az mit sem számított akkor. Hiszen ama pert a „másik oldal" bonyolította, a tiszták oldala. Vagy mondhatnám úgy is: a bűntelenek oldala. Azok, akik nem bujtogattak gyilkosságokra. Mint ahogy az sem számít, hogy egy életmű igazolja Wass Albert humánumát, mélységes emberszeretetét, nemzetszeretetét. Nemzetszeretetét, melybe belefér a minden ember, minden nemzet szeretetének az érzése is.
A fő most, hogy ama szobrokat el kell távolítani! Az alkotót, a művészt, aki nemzete lelkiismerete is, meg kell semmisíteni. Sajtóhadjárat folyik ellene. S hogy kinek/minek lesz igaza, a nagy hűhónak-e, mely itt bent az országban folyik, vagy Frunda György szenátor úrnak, aki most április 1-jén nyújtotta be a bírósági határozat felülvizsgálásának a kérelmét, majd eldől. Azt is rebesgetik, Amerikából is „jöhet" segítség. A nagy író fia a NASA tábornoka, s köztudott, amikor az író bevándorlási engedélyt kért, felülvizsgálták a per anyagát, s megállapították annak valótlanságát. Tehát a sült galamb jöhet, főleg ha a család élő tagjai mozgatják, kiröppentik ama galambot...
Ám térjünk vissza most a sürgősségi kormányrendelethez, melyet a parlamentben is megvitattak. Gheorghe Buzatu, a Nagyrománia Párt képviselője érdekes megállapítást tett: a szabályozó rendeletben leszögezik - állapítja meg Buzatu úr -, hogy a Holocaust nyilvános tagadásáért hat hónaptól öt évig terjedő börtönbüntetés jár. Azt is megfogalmazza a rendelet, hogy tilos a faji vagy vallási megkülönböztetésre való buzdítás. De azt is „észreveszi", hogy a rendelkezés „csak a 'barna Holocaustra' van tekintettel, melyet a nácik valósítottak meg, s mely - a nagyromániás honatya szerint - „nem pusztított Romániában", ám figyelmen kívül hagyja a 'vörös Holocaustot', mely... - s itt nyomatékosítjuk a bölcs férfiú szavait - ugyancsak végezte a munkáját az országban."
A germán nácik valóban keveset ártottak nálunk. Elvégezték a munkát a mi latin náciink. Ám a vörös Holocaust? Sem itt, sem a világ más sarkain nem büntetik a népeket, emberek millióit kiirtó kommunisták bűneit. Azokat, akik ártatlan emberek millióival népesítették be a Gulág szigeteit, akik Duna-Fekete-tenger csatornát ásattak, akik Recsket hoztak létre, akik tönkretették falvainkat, terméketlenné tették földjeinket, megaláztak, meggyötörtek, s letörölték az emberi méltóság nyomait arcunkról. Akik rúgták a vesénket, csípőfogóval szaggatták le körmeinket, internáló táborokba küldték apáinkat, „öngyilkosságra" ítélték a Visky Árpádainkat, halálba taszították a Mojszesz Frigyeseinket, ha még élnek, nyugodtan élhetnek, sőt: jobban élnek ma is, mint azok, akiket annak idején meggyötörtek, halálba hajtottak. S az utódjaik is itt vannak. Jelen vannak. Ama náci jelképek ellenes törvényt is ők, az ő kormányuk hozta. Igaz, hogy most más színekkel mázolják be az arcukat. De a színek mögött ott az arc, ott vannak a történelmi bűnök, melyeket nemzetük ellen vétettek, s hogy úgy mondjam, „van mit takargassanak."
Ennek a takargatásnak az egyik megnyilvánulása ez a törvény is. És az annak kapcsán kiadott rendelkezések. Többek között az, hogy a nagy magyar író szobrait le kell venni. És az is, hogy ama kétes törvényességű háborús bűnösséget megállapító bírósági döntés felülvizsgálása odáztassék. Mert szinte jól jön az országnak, hogy a sürgősségi rendelet értelmében van kit szellőztetni, van akit mutogatni. Hogy íme, a mi háborús bűnöseink megkapják a magukét.
Rég nem követte Erdélyben a Magyarok Világszövetségének bármiféle megnyilvánulását olyan visszhang, mint most legutóbb a Szövetség elnökségének állásfoglalását az április 12-i magyarországi EU-népszavazás ügyében. Megnyilatkozott többek között Makkay János a Népújság hasábjain, megdöbbent Kilin Sándor a Nyugati Jelenben, hüledezett Markó Béla, s végül egészen különös agresszív hangnemben bírálta a döntést Bíró Béla a Magyar Hírlapban. A bukaresti egyetemi tanár, miután beszámíthatatlannak bélyegzi az MVSZ vezetőit, szellemi ámokfutásba kezd. „Mi állhat a döntés mögött? - kérdezi, majd válaszol: - A hitetlenné korcsosult magyarságot pokolba kívánó templomosok, rózsakeresztesek, a magyar nacionalizmustól hideglelőssé váló szabadkőművesek, a kommunizmus nagy ügyének elárulóit utódaiban is gulágra szánó, román magyarokat és magyar románokat habzó szájjal átkozó Securitate? Nem tudom. De hogy e döntés minden lehet, csak ítélőképességük birtokában lévő személyek szuverén döntése nem, abban bizonyos vagyok." (Bíró Béla: Misztikus borzongás, Magyar Hírlap 2003. április 4.)
Érdekes, nekem az első gondolatom a döntés kapcsán éppenséggel az volt, hogy az MVSZ elnökségének többségében a haszonelvű, klikkérdekű politikai racionalitás felett győzött az erkölcsalapú politika szempontrendszere. Hogy felelős politikusok, attól függetlenül, hogy lépésük milyen rövid távú, parciális (értsd: az MVSZ-t érintő) politikai következményekkel jár, ki mertek állni legjobb meggyőződésük mellett, óriási politikai ellenszélben, akkor, amikor a parlamenti jobboldaltól a baloldalig mindenki csak a belépés előnyeiről szónokol, s konszenzusban költ el milliárdokat a köznép megtévesztésére. Bíró Béla sorainak olvastán az első felötlő kérdés, hogy egy folyamatosan toleranciát hirdető értelmiségiben honnan ennyi indulat?
Mi is történt tulajdonképpen? Az MVSZ elnöksége 18:3 arányban úgy döntött, azt ajánlja Magyarország választópolgárainak, hogy az április 12-én megrendezendő népszavazáson szavazzanak nemmel. Az MVSZ elnöksége ugyanakkor hitet tett amellett, hogy Magyarország helye ott van a római kisugárzású nyugati civilizáció államainak közösségében. „Az MVSZ elnöksége ezzel a szavazatával az igazság, a méltányosság és a tisztesség mellett tette le a szavazatát. Egyedüli szempontja az MVSZ elnökségének Magyarország számára a lehető legelőnyösebb csatlakozási szerződés elérése" - áll az MVSZ sajtószolgálatának közleményében.
A döntés tehát nem arról szól, hogy Magyarországnak nem kell előbb vagy utóbb az Európai Unió országaihoz csatlakozni, hanem arról, hogy a jelen csatlakozási szerződés méltánytalan, igazságtalan és perspektivikusan katasztrofális eredménnyel járhat. Ha csak a mezőgazdasági támogatások közismert ügyét nézzük - a sokkal rosszabb helyzetben levő magyar gazda negyedét fogja kapni annak a támogatásnak, amit uniós kollegája tesz zsebre -, abban is egyértelműen és világosan megnyilvánul az EU intézményrendszere mögött meghúzódó gazdasági erők gyarmatosító szándéka.
Ugyanakkor érdemes sorba venni ama sokat hangoztatott előnyöket. A munkaerő és a tőke szabad áramlása sokkal több negatívumot hordoz magában, mint pozitívumot. Ugyan miért lenne jó, ha Magyarországról tömegesen vállalnának munkát rátermett emberek családjuktól több ezer kilométerre? Vagy miért lenne jó, ha Magyarországra még több idegen érkezne, akik számára a magyar nemzeti szolidaritási kötelék érthetetlen és értéktelen? Miért jó, hogy megnehezül a délvidéki és a kárpátaljai magyar közösségek kapcsolattartása az anyaországgal? Miért jó az, ha a magyar bevándorlás-politikát Brüsszelből irányítják? Miért jó az, ha a tönkrement magyar gazdák földjét idegenek vásárolják fel?
S ez csak néhány olyan kérdés, amit valahogy szeretnek elkerülni az EU-kampány szervezői. Amikor Orbán Viktor szólni mert a szerződés hibáiról és a jelen formában való csatlakozás hátrányairól, megjegyezve, hogy ezzel együtt szerinte több érv szól a csatlakozás mellett, az egész balliberális média felhörgött. Orbán ugyanis mérlegelés tárgyává tette egyáltalában a csatlakozás kérdését, s ez az, amit a semmit nem veszélyeztető nemzetsemleges/nemzetellenes balliberálisok mindenáron el akarnak kerülni. Ők biztosra akarnak menni.
Erdélyben a többség ma is egy, a valóságtól elrugaszkodott, képzelt Európának a bűvöletében él. Egy olyan nemlétező Európa bűvöletében, ahol a határok elvesztik jelentőségüket, s egycsapásra megoldódnak a kisebbségi problémák. Ennek a tévképzetnek a fenntartása közvetlen érdeke az RMDSZ- vezetésnek, hisz ezzel tudja legitimálni külpolitikai tétlenségét, azt, hogy hozzájárul Románia nyugati kisebbségbarát (a valósággal köszönőviszonyban sem levő) imázsának fenntartásához. Érdeke a csúcsvezetésnek a csodavárás pszichózisának fenntartása, s annak elkerülése, hogy a nagy többség feltegye magának a kérdést: hova is vezet a jelenlegi politika?
Ezért a sok ingerült reakció. Attól félnek - egyébként ok nélkül -, hogy az MVSZ döntése rést üthet a félretájékoztatás falán és felébresztheti az euroálmok bódultjait.
Borbély Zsolt Attila
A moldvai magyarság sok évszázada vívja élethalál harcát fennmaradásért, azonossága megőrzéséért. A katolikus egyház a FIDE propaganda megalakítása óta (XVII. sz.) asszimilációra ítélte a magyarságot. Moldvát missziós területté nyilvánította. Az ottani katolikus lakosság elrománosítását tűzték ki célul, hogy általuk az egész tartományt megnyerhessék a missziónak. Magyarul nem tudó főleg olasz papokat küldtek ki hozzájuk, akik románul könnyen megtanultak, de magyar híveik nyelvén csak nagyon ritka esetekben.
Ez a politika nem sok sikerrel járt. A XIX. századi moldvai katolikusok még erős magyarságtudattal rendelkeztek. A módszeres erőszakolt romanizálás állami szinten a fejedelemségek 1859 évi egyesülése után következett be.
Az 1865 évi jobbágyfelszabadításig a zsellér népnek csak a bojárjával volt dolga. Így egyéniségét, magyar nyelvét inkább megőrizhette. Azután az elöljárók: primariuk, prefectusok stb. és segédeikkel kellett szükségszerűen érintkezésbe lépniük, azok önkényeskedéseivel, visszaéléseivel és korrupciójukkal szembenézniük.
Az 1868-ik évben a Szent István Társulat három szerzetes papot, Veszely Tamást, Imets Fülöpöt és Kovács Ferencet küldte Moldvába és Munténiába a magyar katolikus népesség helyzetének a felmérése céljából. Az ők beszámolóikból kiderül, hogy az általunk is megismert nemzetállami politika már az akkori román államban is prioritást élvezett.
A népoktatást kivették az egyház kezéből s minden magyar faluban magyarul nem tudó tanítót neveztek ki. Az iskolákban a hitoktatást is csak román nyelven engedélyezték. A helyneveket romanizálták, folyt a családnevek elrománosítsa. Nyomást gyakoroltak azokra a papokra - ritka kivétel - akik híveik nyelvét elsajátították. Magyarokat megfélemlítő akciókat szerveztek.
Amikor a Szent István Társulat küldöttei megszálltak a forrófalvi plébánián, nemsokára egy fényes bérkocsi legénysége lepte meg Bákóból. Egy rendőrtiszt, egy gyalogtiszt, egy nemzetőrtiszt és két rendőrhivatalnok. Azután végig követték útjuk állomásain, lehallgatva minden beszélgetésüket.
Migliarotti, a forrófalvi plébános azon ritka kivételek egyike volt, aki megtanult híveinek a nyelvén s magyarul társalgott velük. Ezért üldöztetésben volt része. Amikor I. Károly király átutazott a falun, az őt kísérő Bratianu miniszterelnök visszautasította az épülő iskola befejezése kérdésében a pap segélykérését, amit azzal indokolt, hogy „ti a magyarizmus hívei vagytok, nem jár nektek támogatás."
Néhány nap múlva katonaság szállta meg a falut, házkutatásokat tartottak az állítólag ott elrejtett fegyverek miatt. Természetesen semmit nem találtak, de a lakosság megfélemlítése elérte a célját.
A román állam feszült nemzetiségi politikát folytatott, annak ellenére, hogy demokratikus törvények is érvényben voltak, amiket nem alkalmaztak, s ha valaki csak hivatkozni mert ezekre, megtorlásoknak volt kitéve (pl. Migliarotti esete).
A csángó népesség paszszív ellenállására mi sem volt jellemzőbb, mint az iskolák bojkottálása. Nem küldték gyermekeiket a román iskolákba, lévén hogy ők magyarok. Klézsén az 1865-ben alapított tanodát 1890-ben tanulóhiány miatt be kellett zárják. Diószegen, Szőlőhegyen, Szitáson, Forrófalván egyetlen tanuló sem járt iskolába az 1880-as években. Másutt is minimális volt az iskolába járó magyar gyermekek száma. Az egyetlen magyar lelkipásztort, a Klézsén paposkodó Petrás Incze Jánost, aki a magyar Tudományos Akadémiának is küldött néprajzi anyagot Moldvából, agyonverték gyanús körülmények között, rablótámadásnak tüntetve fel az esetet. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha napjainkban a csángók magyarságtudatát a másfélszázados üldöztetések után csodával határos módon és nagyon lassan lehet csak feltámasztani.
Gazda László
A sörök világából váltsunk át egy komolyabb gasztronómiai területre, a borok és ételek harmonizációjának taglalására. Ceybert Róbert Gyula e tárgyban írott könyvének előszavában Habsburg Ottó idézi Konrad Adernauert, aki szerint Európában három zóna van: a borzóna, amely előmozdítja az európai kultúrát, a sörzóna és a pálinkazóna, majd rámutat, hogy valóságban miként jelenik meg ez a meglátás. Azokon a vidékeken, ahol bort termelnek, virágzik a kultúra minden szférája. A magyarság jó úton van afelé, hogy ne csak a minőségi bortermelésben, hanem a borfogyasztásban is felzárkózzon a borzónához. Ehhez magunk is hozzájárulhatunk azzal, ha figyelmet fordítunk a borok kiválasztására és az ételekkel való harmonizálására. (Nem ritka ínyenc társaságban az sem, hogy borok mellé komponálnak ételeket, azzal a céllal, hogy a szerepek felcserélésével, az étel, mint kísérő kiemelje egy-egy nagy bor erényeit.)
A bor mindig is több volt, mint kipréselt szőlőléből erjesztett ital. A bor szakrális nedű volt már sok ezer évvel ezelőtt, s ma is az. Pohárba zárt költészet, ízszimfónia, üzenet a jövőnek. Egy kultúra hű lenyomata. Nem véletlen, hogy jobb éttermekben jellemzően kétféle italrendelés képzelhető el egy nemes ételhez. Vagy bor, vagy - amennyiben a vendég bármi okból nem fogyaszthat alkoholos italt - ásványvíz.
A borok és ételek harmonizálásáról már könyvek tucatjait írták, az egyes szerzők nem ritkán vitába is szállnak egymással, abban azonban többnyire egyetértenek, hogy fehér húshoz fehérbort igyunk, s vörös húshoz vörös bort. S minél vörösebb a hús, annál vörösebb legyen a bor.
Más szóval csirkéhez, pulykához, halhoz (száraz) fehérbort válasszunk, egy jól elkészített, megfelelő pincészettől származó rizling vagy chardonnay nem fog csalódást okozni. Más, kevésbé ismert fajták is jól csúszhatnak, de például egy illatos fajtánál (irsai olivér, muscat ottonel, cserszegi fűszeres) már az ételhez használt fűszerkombináció is meghatározhatja, hogy illik vagy nem illik az adott borhoz. Javaslatom, hogy vegetális, zöldfűszeres ételekhez vegetális jegyeket felmutató bort válasszunk. (Például mediterrán fűszerezésű friss sajthoz, csirkéhez, netán egy egyszerű, fűszeres olívaolajjal felszolgált pizzakenyérhez jól illik egy friss sauvignon blanc.)
Fehér húsból készített paprikás ételekhez (csirkepörkölt, pontypaprikás, halászlé) kifejezetten magas extrakt-tartalmú fehérborokat ajánlanék (kéknyelű, szürkebarát, szemelt rizling) vagy akár rosét, netán egy könnyedebb vöröset.
Általános elv az is, hogy savanyú ételekhez savasabb borok illenek. A savanyú étel hatására a kemény savak tompulnak, s az étel-italharmónia könnyedén megvalósul. (A nemrégiben kóstoltam például egy Vincze Béla által jegyzett 2002-es egri olaszrizlinget, amit maga a mester konferált úgy fel, némi humorral, mint „fogkőoldó" folyadékot. Kiváló lehet egy baromfialapú sűrű korhelyleves mellé.)
Hasonlóan egyszerű elv az is, hogy az étel füstös aromáihoz füstös jellegű, újfahordós érlelésű bor jól illik. (Például egy füstölt lazachoz egy barrique-olt chardonnay.) Ez fehérborok esetében szinte kizárólag a chardonnay-t jelenti, elhanyagolható a más fajtákkal (olaszrizling, juhfark, szürkebarát) való újfahordós kísérletezés.
A továbbiakban vörösborokról valamint a desszertborokról lesz majd szó.
BZSA
Különösen kertben vagy virágos erkélyen kellemes a szélharang hangja, ahol a szabadon áramló levegő ide-oda kapja, keveri a hangokat.
Szükség van legalább 4-5 csőre, mely lehet acél, alumínium, sárgaréz vagy bambusz. A bambusz vagy más üreges fafajta hangja a „legélőbb", legdúsabb zengésű.
Minél rövidebbre vágjuk a csövet, annál magasabb hangot fog kiadni. Kezdjük ezért a leghosszabb darabbal. A következő darabok mindegyike kb. 3 centiméterrel legyen rövidebb az előzőnél.
Az anyag kiválasztását ne siessük el. Kopogtassunk végig néhány lehetséges változatot, lehetőleg a harang nyelvének szánt anyaggal.
A bedugott csővégek lágyabb, de magasabb hangot eredményeznek.
A csövek felfüggesztéséhez horgászzsineg a legmegfelelőbb, de vigyázat: a fémek elvághatják ezért 20-40-es zsinórméretek közül válasszunk.
A harang nyelve a csőfűzér közepéhez kerüljön. Érdekes hangokat nyerhetünk, ha fémekhez fa vagy fához fémnyelvet választunk. Lehet kísérletezni!
A szélharang érzékenységét egy függővel lehet befolyásolni, mely a harangnyelv folytatásába kerül. Mérete, súlya és alakja fogja meghatározni, hogy milyen erősségű szélre, milyen gyorsan és mennyi ideig reagál majd a harang.
Mind a harangnyelvet, mind a csöveket egy korongra szokás felkötni. A csöveket a szélére, a nyelvet a közepére.
-kl-
Szörnyű hideg tél volt 1892-ben. Hideg, szeles januári napon két gazdálkodó úriember egy kocsin igyekezett be Halas városába. Útjuk a városszéli cigánysátrak előtt vitt el. Az egyik sátor nyílásán, pipájából ugyancsak pöfékelve, egy öreg cigány pislog ki az útra.
Rákiált az egyik úr a vén dádéra:
- Te tudod, te vagy kinn - feleli egykedvűen a cigány.
Copyright © Új Idő