A 2-0 nem a magyar csapat fölött aratott gyôzelmet jelentette a románok számára, hanem jóval többet: a magyarok, Magyarország sárba tiprását. Mindenkinek mást jelent a himnusz. A magyar különösképpen. Címlapfotóink a román átlagszurkoló megnyilvánulásait rögzítik a magyar és a román himnusz elhangzása közben.
Nagy volt a készültség múlt szombaton Bukarestben, pedig nem a pápa érkezett újból, hanem a magyar válogatott. Az, amelyet a románok még soha nem tudtak legyôzni. Na és persze a román szurkolók (?) nem felejtették el azt sem, hogy október 14-én a Népstadionban lecigányozták ôket, kifütyölték a román Himnuszt, és betörték autóbuszaik ablakát. És még valami: egy meccs idejére visszatér a válogatottba Hagi.
Akit hidegen hagytak a magyarok, az is felkapta a fejét Hagi nevének hallatán. Épp ezért körülötte forgott a világ: Hagi mezben feszítô árusok kínálják a Hagi-képeslapot és Hagi- kazettát. Mindenfelôlrôl csak a Hagi ballada hallatszik (amit én délutánra már annyira unok, hogy szinte fáj is).
Gyülekezik a tömeg is, nagyrészük nyakában "Mindörökké Hagi" feliratú sál. Annak végén antimagyar felirat olvasható. És, hogy mennyire voltak antimagyarok? A számunkra oly hízelgô "Kifelé a magyarokkal az országból!" szlogent már délben elkezdték, ezt az "Aki ugrál, mind román!" jelszó követte. Mintegy válaszképpen a Népstadionbeli "Lesz még magyar falu Bukarest" feliratra, elôkerült egy óriási transzparens, ami azt hirdette, hogy Magyarországból román tanya lesz, de a rendôrök gyorsan elkobozták.
Fél ötkor a rendôrkordon nem tudott ellenállni a nyomásnak, a félrehúzódó zsandárokat szinte eltaposta az eszét vesztve rohanó tömeg, a szurkolók próbálták elkerülni a lovasrendôröket is. De a stadion bejáratánál újabb tömegnyomor következett, mert a hat kapuból egyet nyitottak ki, azt is csak résnyire. Itt a nép elfelejtette azt, hogy a magyar válogatott az ellenfél, és a bányásztéma lett a sláger. Balkáni módon nyomott, káromkodott, könyökölt, taposott a tömeg, és ha túljutott, következett a harmadik, egyben az utolsó és legkegyetlenebb gyûrôdés, a lelátók alatti motozásnál. A kettes lelátóra igyekvô 7-8 ezer embert egyetlen keskeny kapun akarták beengedni.
Itt az izzadó szenvedôk szájából közben olyan aranyköpések is elhangzottak, hogy :"Nehogy kinyitsanak még egy kaput, mert huzat lesz a stadionban!"; "Csaknem ujjlenyomatot vesznek" vagy "Mire odaérek, a jegyemrôl lefolyik a tinta!"
Késôbb a tömeg akarata érvényesült, benyomtak egy másik kaput is, így megoszlott a tömeg.
Másfél órányi tömegharc után bejutottam az arénába. Oda, ahol már szólt a híres propagandista, Pâunescu verseibôl komponált nóta, és az emberek a show kedvéért szétosztott piros-sárga-kék kartonlapokból kalapokat fabrikáltak maguknak.
Egyetlen egy büfében árusítottak ezt-azt, rövid idôn belül az összes ablaka be volt törve, és az üvegszilánkokon keresztül folyt az üzlet. A lelátó mögött egyesek napoztak, mások pedig közöttük végezték kisebb-nagyobb dolgukat. A lelátó elôtt pedig a hodákiak népviseleti bemutatót tartottak. A Pâunescu-dalokat megszakító "mákárénás szünetekben" pedig elnyomták a zenét a magyarellenes szlogenek, fôleg akkor, amikor pontosan hét órakor megjelent a magyar válogatott egy kis terepszemlére, késôbb a román válogatottat óriási éljenzéssel fogadták. Ez megismétlôdött a bemelegítéskor is.
A fúvószenekar karmesterének hadonászásáról arra következtethettünk, hogy eljátszották a magyar himnuszt is, de hallani csak a "Desteaptâ-te"-nek a második felét lehetett. Fél tizenegy után az örömmámorban füstölni kezdett a tömeg, minden papír-, újság-, kartondarabot meggyújtottak, közben pedig természetesen éltették Romániát és Gicâ Hagit.
Kifelé sem jöhettünk zökkenômentesen, szinte 40 percig tartott, amíg a meredek, keskeny lépcsôn leereszkedtünk, lent pedig egy még keskenyebb kapu várta áldozatait, a rendfenntartók szórakozott bámészkodása közepette.
A magából kivetkôzött tömeg rohant a központ vagy a magyar konzulátus felé. Ahol a 100 zsandár nem bizonyult elégségesnek, rövid idôn belül meg kellett duplázni ôket. Sajnos, erre nem volt példa Kolozsváron, ahol a "karbantartó" rendôrök mellett a randalírozók nyugodtan dobálhatták és törhették be a konzulátus ablakait. Nagyváradon az RMDSZ székház és Tôkés irodája volt a célpont, a borsi határátkelôhelyhez vezetô úton pedig a nem román rendszámú autók.
LUKÁCS Zsolt
Csütörtökön reggel hat órakor — hathatós karhatalmi segédlettel — a város Budvár negyedi romatelepén a pincétôl a padlásig kiterjedô fertôtlenítést, patkány- és féregirtást szervezett a székelyudvarhelyi Önkormányzat és a Budvár Szociális Központ. Az európai PHARE Sesam alapból finanszírozott, több tízmillió lejbe kerülô akció jó ideje folyik: napokkal ezelôtt munkagépek segítségével több mint hetven teherautónyi szemetet gyûjtöttek össze, és szállíttattak el az illetékesek. A szakemberek segítségével elvégzett fertôtlenítés komolyabb incidensek nélkül zajlott le, a Budvár negyed romái mindössze a különféle médiumok képviselôinek jelenlétét kifogásolták.
Kapcsold ki a tévét, kedves Olvasó, hadd üljünk le beszélgetni egy pillanatra. Magunk vagyunk: azok az emberek, akiket a képeken látsz, valószínûleg nem forgatják ezt a lapot.
— "Már megint a cigányok" - legyints csak nyugton, megvárom, míg elül benned a harag. Megértelek, hiszen tudom, hétköznapjaid elég terhet raknak válladra, minek neked a másé. Halkan mondom: a nyomornak nincs nemzetisége. Csak csontig ható, sejtekbe ivódó szaga van, megbélyegzô, kirekesztô illata, teljes reménytelenséget sugárzó aurája. Ezek a képek talán rólunk vagy szüleinkrôl is készülhettek volna, negyven-ötven esztendôvel ezelôtt.
Igazad van, háború utáni szükség volt akkor. És a régenvolt emberek igencsak megfogták a munka végét, hogy ha lassan is, de bizton megváltozzon az életük. De nyelvükön még ott a vasárnapi édesmálé íze, talpuk emlékszik az októberi kavicsra.
Nekünk új világ van immár - nem a mindennapi kenyér a gond, hanem hogy mi kerül a vastagon szelt szeletek mellé. Vágyaink, persze, jóval magasabbra hágnak, de ezt most hagyjuk, másról kellene beszélni.
Ne essünk abba a hibába, hogy a fától nem látjuk meg az erdôt. Kényelmes otthonainktól pár perc gyaloglásra lakik a nyomor - most még irányíthatjuk lépteink másfele, belülrôl bezárhatjuk lakásunk ajtaját, és kiszorul a nemszeretem világ. Most még kevesen vannak a nagyon szegények, úgy gondoljuk, bôrszínrôl, ruháról, gesztusokról távolról is felismerjük ôket. Még csak kuriózumok ôk, könnyen címkézhetô tömeg. Pár hányavetin odavetett sor a napilapok utolsó oldalán, néhány kocka a Híradóban, háború és béke közt.
Az otthonukba otrombán befurakodó optika azonban mást is mutat, errôl kellene beszélgetni. Nézzük csak a lencsébe bámuló gyerekarcokat, és gondolkodjunk el a holnaputánról. Húsz, harminc vagy talán ötven év múlva nekünk digitális konyhánk lesz, drága autónk és talán egy szem unokánk, aki, roppant elfoglalt lévén, mobiltelefonon kíván jó éjszakát. Náluk majd talán épp akkor készülôdik lefekvéshez a hatalmas család: sógorok, nénék és unokahúgok heverednek a sorba rakott matracokra, húsz négyzetméterre befér egy külön világ. És mi lesz akkor velünk és velük? És mi lesz azokkal, akik "tôlünk" csúsznak le "hozzuk"?
A kétségbeesés, a kilátástalanság idegessé, agresszívvé teszi az embert. Az éhes ember logikája más, mint a jóllakotté: elveszi, amirôl úgy gondolja, neki jár. És addigra felnô pár generáció a farkasvilág farkastörvényein nevelkedve — ki lesz majd, ki elébük áll?
Nem mondom, hogy tudom a megoldást. Sokan próbálkoznak sokfelé, hogy a más kultúrát, életfelfogást, értékeket összeboronálják a mienkkel. Tudom, sokan belefáradtak a harcba - talán ôk is észrevették, hogy a jó szándék, segíteni akarás nem elég a gyors eredményhez.
Udvarhelyen is elindult valami. Kinyújtottak egy kenyeret tartó kezet: épült egy iskola, szociális központ, a legkisebbekkel kezdve a felzárkóztatást. Ennek a kéznek azonban intenie is tudni kell: rendre figyelmeztetni, ha a helyzet úgy kívánja. Lehetne mondani, hogy a tegnapi akció jogtalan volt: ki-ki a maga házának várura, eldöntheti, kit enged a küszöbön túl - csak éppen a betegség sem tartja be az illemet, kopogtatás nélkül jön, mihelyt alkalom adódik a fertôzésre. Ha ügyelünk a mértékre, ha megérezzük a simogatás és az útmutatás közti helyes arányt, esetleg léphetünk valamicskét elôre is ezen a járatlan úton.
Tudom, lett volna ezernyi más, mire pénzt költeni. Talán annak is van igaza, aki azt mondja: nekik is bizonyítaniuk kellene, hogy érdemesek a segítségre. Valami egyenes, kiszámítható alkut kellene kötni: én ezt adom, de ezt várom cserébe. És ha bármelyik fél is vonakodna késôbb, tudni kell behajtani az ígéretet.
Ha sikerülne fikarcnyi reményt adni, talán változna a helyzet. Nyugati példából tudom: ahol sikerült a romáknak beilleszkedniük a társadalomba, leállt a robbanásszerû szaporulat. Talán oktatás, talán foglalkoztatás kérdése, hogy észrevegyék: a sok gyerek csak tovább mélyíti a szakadékot ember és ember között. Mert minden bizonnyal védekezés a nagy család, nô az összetartozás, az együtt vagyunk élménye, és nem utolsó sorban több lesz a biztos jövedelem, a gyerekpénz is.
Persze, lehet legyinteni az egészre. Ezek úgyis ellopnak mindent — mondani, és fogadni arra, hogy esztendô ilyenkorra belefáradnak a jószándékúak is a segíteni akarásba. Fel lehet címkézni ôket, hogy lusták, trágárok, becstelenek — mindent lehet. Lehet emlegetni "radikális megoldásokat" is, persze, de emlékezzünk csak, pár napja, egy focimeccs után milyen is volt a szánk íze. És el lehet feledni is a kisebbség kisebbségét: bezárni mögöttünk az ajtót, s szappanoperákba menekülve leélni, ami hátramaradt.
Mielôtt letenné ezt az újságot a kedves Olvasó, kérdezze meg magától halkan: kinek dolgozik az idô? A Budvár negyedben ketyegô szociális- társadalmi bomba kikbe préseli majd be a repeszeit?
Ma még a megoldás kulcsa van a kezünkben. Unokáink kezébe mit hagyunk örökségül? Szögesdrótot? Fegyvert? Útlevelet talán?
LUKÁCS Csaba
Az újonnan megalakult NOVA és a régi HOMORÓD taxis vállalat nem fér meg egymással. Bár a szétválás már rég lezajlott, az ellentétek csak most kerültek felszínre, amikor kiderült: az utasokért folyó harc zsebre megy.
A NOVA taxis vállalatot jobbára fiatalok hozták létre, akik elsôsorban amiatt döntöttek így, mert szerintük némely taxis mindent elkövetett, hogy saját hasznára, valamint az utasok kárára fuvarozzon. Ilyen például az, ha a sofôr házhoz hívás esetén az állomásból való induláskor már bekapcsolja az órát, vagy ha az elôzetesen megegyezett árakat egyesek nem veszik szentírásnak.
A konfliktus alapjául az szolgál, hogy kié a központi taximegálló? Vagy, hogy kinek van joga táblát állítani, illetve a telefont használni? Megegyezés egyelôre nincs, a NOVA taxisok ellen tiltakozók külsô beavatkozást, közvetítést akarnak.
Az udvarhelyi rendôrség könynyen kapott támogatást a helyi önkormányzattól, a helyi laktanya viszont alig, még akkor is, ha viszonylag jelentéktelen támogatásról volt szó.
Az önkormányzati testülettôl a rendôrség egy számítógépet igé-nyelt, míg a helyi laktanya veze-tôi egy kiszuperált, régi és rendkívül zajos tûs nyomtatót használhatnak támogatásként.
A katonaság által kért támogatást alig szavazta meg a testület, mert az önkormányzati képviselôk nagy része nem értett egyet a katonai alakulat támogatásával, annál is inkább, mert máig tisztázatlan körülmények között alakult a katonai laktanya Székelyudvarhely határában. A katonai alakulat megalakulásáról szóló írásos dokumentum elôkerült — mondotta Szász Jenô polgármester —, annak ellenére, hogy az írásos megállapodás eltûnt a polgármesteri hivatal irattárából.
SZ. L.
Felszámolják vagy feloszlatják azokat a kereskedelmi társaságokat, amelyek már nem felelnek meg a törvényes elôírásoknak, döntötte el Románia Kereskedelmi és Iparkamarája, valamint az Országos Cégnyilvántartó Hivatal a június elsejei gyûlésen.
Erre azért volt szükség, hogy a kereskedelmi tevékenység áttekinthetôbbé váljon. Azokról a kft.-krôl, illetve részvénytársaságokról van szó, amelyek június 30-ig nem emelik alaptôkéjüket a 32-es számú kormányrendelet által meghatározott szintre. Továbbá azon társaságokat fogják felszámolni, amelyek az 1992-es évi 33-as törvény értelmében már nem mûködnek törvényesen, azaz ismeretlen a székhelyük, nincs az alapszabályzatnak megfelelô vezetôtestületük, bejegyzett adminisztrátoruk eltûnt, illetve ismeretlen helyen tartózkodik, vagy tevékenységük hosszabb ideje megszûnt. Az akció Székelyudvarhely körzetében mintegy 493 kft-t és 5 részvénytársaságot érint, ebbôl székelyudvarhelyi székhellyel 278 kft. és 3 rt. mûködik.
A Hargita Megyei Kereskedelmi és Iparkamara ezzel kapcsolatban június 9-én sajtótájékoztatót tartott, amelyen Bogos Zsolt, a kamara elnöke elmondta, a megyében több mint 1700 olyan cég van, amelynek helyzete tisztázásra vár. A május 31-én közzétett kimutatás szerint a megyében összesen 2108 kft. és rt. tett eleget kötelezô törzstôkeemelési kötelezettségének. Az elnök szerint a nem mûködô cégeket össze lehet vonni mûködô cégekkel, vagy tanácsos megszüntetni ezeket, mielôtt törvényszéki eljárásra kerülne sor, ez utóbbi ugyanis jóval költségesebb. Elhangzott, hogy a hasonló helyzetek tisztázása érdekében a legmegfelelôbb az lenne, ha az információk a kereskedelmi kamarához futnának be, az információk ismeretében ugyanis könnyebb világosságra hozni a problémákat.
Az információkat akár Interneten keresztül is le lehet közölni, a kamara www.ccihr.ro címére.
uszék
A tegnap minden városunkbeli vizsgabizottság közzétette a kisérettségi eredményeit, az óvásokat elfogadták, de ezekre választ egyelôre nem adtak.
Az iskolák a kisérettségi vizsga sikeres elvégzésérôl szóló bizonyítványokat nem bocsájtják ki, csak abban az esetben, ha a diák más megye középiskolájába szeretne beiratkozni.
A képességvizsgára jelentkezett diákok mintegy 78,5 százaléka vizsgázott sikeresen megyénkben. Összesen 3498-an iratkoztak be a viszgákra, 60-an nem jelentek meg - nyilatkozta Hodgyai László, a megyei tanfelügyelôség illetékese. A megyében 737 diáknak nem sikerült a képességvizsgája. A tanügyminisztérium országos viszonylatban elfogadhatónak tartja az eredményt, ezért a sikertelenül vizsgázók számára idén nem biztosítanak második lehetôséget. A bukott diákok beiratkozhatnak inasiskolákba, vagy újra próbálkozhatnak a jövô évben megszervezett kisérettségin.
A munkanélküliség felszámolása érdekében a Polgármesteri Hivatal 44 személyt alkalmazott a nyári hónapokra útjavítási munkálatokra, valamint a játszóterek és zöld övezetek karbantartására. A játszóterek feljavításával 12 személy foglalkozik, a napokban a Kisköved és a Téglavetôk utcában dolgoztak- tájékoztatott Komorózcy György, a Polgármesteri Hivatal sajtóreferense. Nagy Tôkés Ferenc elmondta, hogy április hónapban a Polgármesteri Hivatal egy tûzoltóautót kapott ajándékba Németországból, mely megfelel a hazai mûszaki elôírásoknak, és sikerült beíratni a közúti forgalom nyilvántartásába. A helyi civil tûzoltószervezettel folyik a tárgyalás az autó használatáról.
Sörkolbász fesztivál lesz június 26-án, a Szejke fesztivált megelôzô napon. A város elsô sörkolbász fesztiválját a Príma Rádió szervezi, a fesztivál a Kossuth Lajos utcában kap helyet, ahol sörsátrakat állítanak fel. A tervek szerint az éjszakába nyúló vigalom már reggel 10 órakor elkezdôdik. A fesztivál programjában szerepel az Udvarhelyszéki Zenelenyomat bemutatója is. A részletekrôl a késôbbiekben számolnak be a szervezôk.
A Eötvös József Mezôgazdasági Szakközépiskola végzôsei már a tegnap elbúcsúztak az Alma Matertôl, a többi iskolákban ma tartják a kicsengetéseket.
Közel ezer végzôs vág neki a nagybetûs Életnek. A szakképesítô vizsgák már két héttel ezelôtt lejártak, és a jelentkezô diákok közül mindenkinek sikerült. Kivételt képez a Palló Imre Mûvészeti Szakközépiskola, ahol csak a zenetörténet és mûvészettörténet vizsgák után dôl el, hogy ki kap szakképesítést.
Egy újabb nemzedék, amely kikerül a bizonytalan világba, és meg kell éljen a saját lábán, mert a megkérdezettek csupán negyven százaléka választja a továbbtanulást, mondván, hogy egyetemi diplomával sem lehet jobban megélni, mint nélküle.
Szász Jenô polgármester a következô szavakkal szólt a ballagókhoz: "Mindannyiatokra szükség van, cselekvô, alkotó emberekre, akik itt és most már a következô évezred útjait fürkészitek."
Minden ballagó egy üdvözlôlapot is átvehetett a polgármestertôl, ezen ez állt: "Kicsengetésed alkalmábó szívbôl gratulálok".
Ezzel a nappal azonban még nem járt le minden, mert hátra van az elôrejelzések szerint egy sokkal nehezebb érettségi, mint az eddigiek. Ezen is át kell esni, reméljük, sikeresen lejár ez a szükséges megmérettetés.
Sok sikert!
Emil Constantinescu államfôt bírálta szerdai sajtóértekezletén Markó Béla. Az RMDSZ elnöke szerint az államfô érdemtelenül nagy fontosságot tulajdonított az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozatnak, amely Erdély és a Bánság autonómiáját követeli.
Markó szerint az államfô marosvásárhelyi megnyilvánulása választási kampányfogásra emlékeztet.
— Nem tagadom az ilyen tervek létezését — mondta a szövetségi elnök -, de ennek a támogatottságot nem élvezô tervnek a fontosságát egyesek felértékelték. Nem tudom, hogy maga Emil Constantinescu államelnök miért látta szükségesnek erdélyi látogatása során ennyire felértékelni ezt a kérdést, és annak kapcsán külön üzenetet megfogalmazni.
Markó úgy vélte, Emil Constantinescu "eltúlozta" a szóban forgó dokumentum fontosságát. Megállapította, hogy az elnök állásfoglalása "választási kampányra emlékeztetô jellegû". Az RMDSZ elnöke kifejtette: ha az Erdélyben élô magyar és román értelmiségiek elégedetlenségeket fogalmaznak meg, azokat meg kell hallgatni. Markó beismerte: tudomása van arról, hogy bizonyos megyék, hátrányos helyzetben lévô térségek esetében léteznek ilyen elégedetlenségek. Ezek zöme a költségvetéssel, az infrastruktúra fejlesztésével és ehhez hasonló témákkal kapcsolatos. És ezekre az elégedetlenségekre a kormánynak és a koalíciónak "pozitív válaszokat" kell adnia.
Markó elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy a koalíciós politikusok nem a valós gondok megoldására, hanem a választási kampányra koncentrálnak. — Nem vesszük komolyan az EU-csatlakozási tárgyalásokat. Az utóbbi tíz év legnagyobb sikere az, hogy lassanként a sor végére jutottunk. S ahelyett, hogy emiatt önkritikát gyakorolnánk, kampányolunk - mondta. Markó példaként a román-magyar futballmeccs "megengedhetetlen" elpolitizálását említette. Ezt egyes tömegkommunikációs eszközök vitték végbe, s akciójuk meg is hozta "a remélt eredményeket".
(figyelô)
Ebben a balkáni közhangulatban, amikor a dolgok és a helyzetek emberközeli megközelítése egyre kínosabbá válik, hisz országunkban az európai normáknak megfelelôen az utcalány demokratikusan egyenlônek, emberi méltóságában azonosnak tekinti magát a tisztes és életét másokért elégetô családanyával, a gyilkos és szélhámos szemtelenül emberi jogaira hivatkozik, az ember néha feszeng és feléled benne a régi félelmek emléke, miközben rájön, hogy kegyetlen gúnyt ûz belôle a világ.
Ma, amikor emelkedôben van a külpolitikai dagály, az immár évtizedek óta válasz nélkül maradt kérdések özöne jön elô, hisz mindennap új reményt vagy új csalást hoz(hat). Nem az a mi dolgunk, hogy kétségbeessünk és felszisszenjünk a nacionalista arrogancia szajkóinak demagóg szónoklatain, melyekbôl hiányzik az értelem és a szellem szikrája, és ezek megválaszolására fecséreljük idônket, hisz köztudott, a vélemények különbözôek. Ezeken lehet szörnyülködni is egyeseknek, de tudomásul is lehet venni, hogy ki-ki elmondja véleményét. Az elmúlt évtizedek alatt tapasztalatot szerezhettünk, hogy nem mindig megalapozott az a hit, mely szerint a kisebbségi jogokat valóban teljesíteni is akarják. Senkinek nem kell zavarba jönnie, ha évtizedek múltán számonkérik rajta beígért, de be nem tartott ígéreteit.
Amikor a koszovói válság a végéhez közeledik, és a háborúról lassan múlt idôben beszélhetünk, meg nem történtté tenni már nem lehet. Ezek után bizonyára összeül majd a világpolitikát irányítók "csapata", és az általuk szabott feltételeknek megfelelôen egy ideig minden bizonnyal bevezetik térségünkben a békét is. Ebben a külpolitikailag érett helyezetben érdemes lobbyznia szervezetünknek minden fórumnál, hogy a létrehozandó autonómiák közé sorolják be az általunk igényelt törekvéseket is. Ez csupán jellem, gondolkodásbeli készség és erkölcsi tartás dolga, hogy a feloldhatatlannak látszó ellentmondások láttán ne félre nézzünk, hanem szembenézzünk a valósággal. A valósággal pedig nemcsak szembenézni kell, de választani is. Az adott lehetôségek közül. A felismerést cselekvésre kell váltani, mert a leendô békefeltételek kiszabásánál ilyen vagy olyan autonómiára törekvô kiigazítás mindenképpen lesz, de nem mindegy, hogy az megesik velünk, vagy megcsináljuk azt a demokrácia szabályai szerint....
GERGELY László
Székelyudvarhelyen még mindig nem drágult az üzemanyag. A Petrom olajfinomító az elmúlt héten 300 lejjel emelte az üzemanyag- elôállítási árát. Annak ellenére, hogy az ország több töltôállomásánál már változtak az üzemanyagárak, városunkban sem az állami sem a magán kutak nem drágítottak. A Peco munkatársa kérdésünkre elmondta, az üzemanyagár összetevôinek értékei ugyan megváltoztak, de az összérték változatlan maradt.
Június 14 és 18-a között a Hargita Megyei Rendôrfelügyelôség közlekedésrendészeti osztályának munkatársai a Román Autófelügyelet szakembereivel közösen naponta ellenôrizni fogják a közutakon közlekedô jármûvek mûszaki állapotát.
A napokban a közúti szállítás résztvevôit ellenôrzik a Szállításügyi Minisztérium, Pénzügyminisztérium és a rendôrség alkalmazottai. A leggyakrabban a szállítási licenc hiánya, valamint a szállítási felelôsök által pénzért, saját célokra végzett szállítás büntethetô 1 millió 600 ezertôl 2 millió lejig terjedô pénzbírsággal. A veszélyes, illetve romlandó anyagok vagy élô állatok szállítása a törvényes rendelkezések betartása nélkül 400-tól 600 ezer lejig büntethetô. A közszállítási jármûveken menetjegy nélkül utazókat 100-tól 200 ezer lejig büntethetik.
Újabb kincstárjegyeket bocsájt ki az Állami Kincstár. A székelyudvarhelyi területi kirendeltségnél mától kezdôdôen a hét vége, illetve a hétfô kivételével június 18-ig megvásárolhatók a 180 napos futamidejû kincstárjegyek, amelyekre az állam évi 75%-os kamatot biztosít, valamint a 3 hónapos lekötési idejû kötvények, amelyekre az állam valamivel magasabb, 78 %-os kamatot nyújt — tudtuk meg a kincstár helyi fiókjának munkatársától.
Májusban 135 ellenôrzést végzett a Hargita megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal. Az ellenôrzések során 92 alkalommal állítottak ki jegyzôkönyvet, és 89 esetben róttak ki büntetést, 54 esetben az élelmiszeri termékek, 26 esetben pedig a különbözô szolgáltatások ellenôrzésekor. A büntetések összértéke 48 millió lej volt.
A szenátus gazdasági bizottságának elnöke, Catarama szerint, mióta a Ciorbea-kormány megszüntette a mezôgazdaság szubvencionálását, a mezôgazdasági és élelmiszeripari termékek exportja vészesen csökkent. Eközben a hazai piacot erôteljesen támogatott külföldi mezôgazdasági és élelmiszeripari áruk özönlötték el. A szenátus gazdasági bizottságának elnöke szerint jelentôs pótvámot kellene kivetni a mezôgazdasági importra.
Több olvasónk kérdezi, hogy bizonyos bûncselekmények elkövetôinek miért nem lehet felfüggesztett büntetést kiszabni, jóllehet az okozott kár teljes mértékben megtérült, és nem is nagymértékû?
A kérdés ilyenszerû felvetése idôszerû, ui. valóban vannak olyan esetek, amikor az imént említett büntetési forma nem alkalmazható.
Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy az olvasói levélben leírt lopás bûncselekménynek számít, és a kár mindössze pár százezer lej.
A kérdéssel kapcsolatos válaszhoz tudnunk kell, hogy a román büntetôtörvénykönyvet módosították, olyan mértékben, hogy az elôírja, miszerint bizonyos bûncselekmények esetében az elkövetônek nem szabható ki felfüggesztett büntetés. A büntetôtörvénykönyv tételesen elôírja, melyek azok a bûncselények, amelyek esetében ez a büntetési mód nem alkalmazható, éspedig az olyan bûncselekmények esetében, ahol a büntetési tétel nagyobb mint 12 év, valamint a súlyos testi sértés, nemi erôszak és kínzás esetén.
Ami a 12 évnél nagyobb büntetési tételt illeti, tudnunk kell, hogy minden bûncselekmény esetében a törvény elôír egy minimum, illetve egy maximum határt, amely között az eljáró bíróság kiszabja a büntetési tételt. A 12 év a büntetési tétel felsô határa.
Ami a lopás bûncselekményét illeti, a törvény módosítása után a súlyosabb, a minôsített lopás bûncselekménye esetén a büntetési tétel felsô határa 15 évre emelkedett. Ezért van az, hogy akit ilyen bûncselekmény elkövetéséért ítéltek el, nem alkalmazható az imént említett büntetési forma, pontosan a fent említett magyarázatért, vagyis a büntetési tétel meghaladja a még elôírt határt, a 12 évet.
Városunkban is eléggé gyakori a kiskorúak által elkövetett bûncselekmények száma, és az ô esetükben is felmerülnek hasonló gondok.
Velük kapcsolatban tudnunk kell azt, hogy kiskorú elkövetô esetében a büntetési tételek a felére csökkennek, mint a nagykorúak esetében. Tételesen, ha lopás bûncselekményéért ítélnek el kiskorú elkövetôt, akkor a büntetési tétel az ô esetükben nem 3-15 évig terjed, hanem ennek fele, azaz másfél, illetve hét és fél év. Ezekbôl egyértelmûen következik az, hogy az ô esetükben a bûntett felfüggeszthetô próbaidôre.
Eddig különbözô gyakorlatok voltak, mára viszont már egységesült a bírói gyakorlat ilyen szempontból, és a kiskorúak esetében egyértelmûen alkalmazzák a felfüggesztett büntetést. Természetes, hogy az egyéb feltételeknek meg kell feleljen az elkövetô.
A felfüggesztéssel kapcsolatban tudnunk kell azt, hogy próbaidôre történik. A próbaidô a büntetési tételbôl áll, amihez hozzáadódik két év. Abban az esetben, ha a büntetési tétel pénzbüntetés, akkor a próbaidô egy év.
A próbaidôrôl azt kell tudnunk, hogy az ítélet jogerôre emelkedésétôl számítják, és abban az esetben, ha az elkövetô a próbaidô alatt elkövet egy újabb bûncslekményt, akkor a bíróság visszavonja a felfüggesztést, és az elkövetônek le kell töltenie mindkét büntetést, amely nem olvad egybe, hanem összeadódik.
Nagy Zoltán, ügyvéd
A neves mûvész egy pillanatra sem felejti el, hogy színész. Koltai Róbert olyan mûvészember, aki azt szeretné, hogy a mûalkotásokban, így a filmben is, mindenki örömét lelje, az utcaseprôtôl az egyetemi tanárig. Szerinte ez a mûvészet. Koltai Róbert még olyan ember is, aki a legjobban azt szereti, ha együtt vannak az emberek, ha csapatmunka folyik. Ettôl hiteles mûvészként is, emberként is, ezért hihetjük el – ha csak pár órára is – filmjeit nézve vagy ôt magát hallgatva, hogy sose halunk meg, és azt, hogy valahol egyszer újra játszunk még.
— A nyár a kikapcsolódás, a nyaralás idôszaka. Hogy nyaral a mûvész, hogy nyaral a producer? Jelenlegi erdélyi körútjukon nyaralnak, vagy dolgoznak?
Koltai Róbert: Én nem emlékszem, hogy nyaral egy mûvész, utoljára 1987 nyarán voltam egy családi nyaraláson, az akkori "nagy Szovjetunióban", azóta nem volt rá mód.
Kálomista Gábor, producer: Én, a Robival ellentétben, néha szoktam nyaralni is. Mostani utunk is részben munka, részben nyaralás számomra. Én nagyon szeretek Székelyföldre jönni, van egy kis birtokom itt, ezért elég sûrûn látogatok ide.
— Milyen alkalomból üdvözölhetjük itt nálunk?
Koltai Róbert: Már nagyon régi vágyam, hogy filmjeimet ne csak Magyarországon, hanem Erdélyben is bemutathassam, hogy azokat itt is rendszeresen vetítsék. Negyedik filmemmel, az Ámbár tanár úr-ral tudtam ezt megvalósítani. A film bemutatójára 1998. december 10-én került sor Budapesten, nagy örömömre szolgál, hogy azóta is vezeti a nézettségi listát. Kálomista Gábor producernek köszönhetôen június 4-én Kolozsváron is bemutatásra került az Ámbár tanár úr, Székelyudvarhelyen önálló estem lesz, amelynek a kabaré a fô vonulata, de lesz benne mindenféle.
Kálomista Gábor: Nem csak az én érdemem, hogy ide is eljuthatott a film, nagyon sokan és sokat dolgoztunk ezen, nagy szükség volt az Interfilm kft. igazgatójának, Ferenczy Károlynak a segítségére. Mind a kolozsvári fogadtatás, mind a székelyudvarhelyiek szeretete megerôsítette bennünk azt a reményt, hogy a következô filmjeinket egyszerre mutatják majd be Magyarországon és itt Erdélyben, kiküszöbölve még azt a néhány hónapos eltolódást is.
— Mire elkészül egy film, bizonyára van már története. Mi az, amit tudhatunk az Ámbár tanár úr-ról, mielôtt megnéznénk?
Koltai Róbert: Ez a negyedik mozifilmem, forgattam még egy TV sorozatot, a Patikát, és mindezt az elmúlt hat év alatt. Én színész vagyok, ráadásul vidéki színész, aki egy pillanatra sem felejti el, hogy színész. Óriási meglepetés számomra is, hogy filmet készíthettem, még nagyobb meglepetés, hogy ennyire szeretik az emberek. A négy filmemet másfél millió nézô látta a mozikban, a TV-ben ennél jóval többen nézték meg. Eddigi filmjeimben, — A miniszter félrelép kivételnek számít— mindig a saját történetemet, pontosabban egy vidéki színész történeteit mesélem el. A Szamba címû filmem egy rossz, nyomorult helyzetben levô vidéki színházról szól, ahol én kezdtem a pályámat, s amibôl aztán az ország egyik legjobb színháza lett, nem titok, a kaposvári színházról van szó. Vámos Miklós íróval úgy éreztük, hogy az iskolát nem szabad kihagyni, az iskolából hozott emlékeket, élményeket fel kell dolgozni. A sok-sok tanárparódiából elkezdtünk válogatni, hogy milyen figurára találjunk ki filmet. Végül az orosztanár figurája mellet döntöttünk, az Ámbár tanár úr-ban matektanár szerepébe bújtattuk. Tulajdonképpen egy szabad filmrôl van szó, a figurát azt magamtól, az én diákkoromból loptam, a mesét azt mi alakítgattuk Vámos Miklóssal.
— Filmjeiben egyaránt fontosnak tartja a mesét, a történetet, a színészi bravúrt?
Koltai Róbert: Azt gondolom, hogy mindezek azért fontosak, hogy a közönség valami szépet, jót, valami szerethetô dolgot kapjon, a többi nem igazán érdekes. Én azon a filmmûvészeten nôttem fel, ahol tömegeket szórakoztattak, és nem mondtuk azt, hogy ez nem mûvészet. Aki történetet mesél el filmjeiben, azt néha megvádolják, hogy nem mûvészi, meg hogy komersz, olyan eladható valami. Én ez ellen csinálom a filmjeimet.
— Mi a véleménye a mûvészfilm meg a közönségfilm kategorizálásról? Léteznek egyáltalán ezek a kategóriák?
Koltai Róbert: Számomra csak jó film, meg rossz film létezik, más besorolást nem ismerek. El tudok képzelni bizonyos kisérletezéseket, de sokszor jó lenne, ha ezek a kísérletek otthon történnének, és csak videoszalagon maradnának és nem sok millió nézô szeme láttára zajlanának. Sajnálom a rájuk fordított sok-sok pénzt.
— Bármilyen mûvészi alkotás legfontosabb ismérve és mérvadója a hitelesség. Mitôl lesz egy alakítás, egy film hiteles?
Koltai Róbert: Hogyha nem hazudik. A közönség a mindig érzékeny közönség, hamar és pontosan megérzi, hogy van fedezet a mögött aki megszólal, aki játszik.
Koltai Róbert: A közönségnek. Én azt szeretném, hogy mindenki megtalálja benne az örömét az utcaseprôtôl az egyetemi tanárig. Szerintem ez a mûvészet.
— Hol mutatják még be a filmet?
Kálomista Gábor: Erdély öszszes városában és kisebb településein is bemutatjuk a filmet. Nagyszabású díszbemutatót Csíkszeredában tartunk, de mint említettem, a film majdnem mindenhová eljut.
— Milyen a viszony a producer meg a színész- rendezô között?
Kálomista Gábor: Szerintem nagyon jó, ha ilyen jól kibírjuk egymást. Együtt jöttünk, együtt is szeretnénk hazamenni. Nagyon szeretek vele dolgozni, mindig felkészül arra, amit csinál, szereti azt amit csinál, és igazából közösen visszük a bôrünket a vásárra, mert az esetleges kudarcot is közösen kell elviseljünk, és a sikereken is együtt osztozunk.
Koltai Róbert: Gáborról el kell mondanom, hogy olyan dolgot vállalt fel amit elôtte soha senki. Ô el tudta képzelni, hogy egy magyar film hasznot is tud hozni. A producer és a rendezô közt mindig van ellentét, a rendezô mindig több pénzt szeretne kiszedni a producer zsebeibôl, a producer meg nagyon ügyel a zsebére.
— Mennyire tartja fontosnak a csapatmunkát?
Koltai Róbert: Több mint 25 évet töltöttem a kaposvári színháznál. Nagyon sok fantasztikus kollégával, rendezôvel dolgoztam együtt, akiknek nagyon sok mindent köszönhetek. Én a legjobban azt szeretem, ha együtt vagyunk. Mindig elszomorodom, ha úgy gratulálnak, hogy te jó voltál, de a többi borzasztó volt. Ilyen nincs, ez azt jelenti, hogy én is rossz voltam. A filmezés, ami a második csoda az életemben, visszaadta a kaposvári úttörô éveket, amikor mindenki egymásért volt, mert a film készítése tényleg csapatmunka, sokak munkájából áll össze egy film.
— Második csodaként említette az életében a filmet. Mi volt az elsô?
Koltai Róbert: Hát a színház, meg az, hogy játszhatok, és hogy szeretik azt, amit csinálok.
— Humoros mozzanatok iránt érzékeny karakterszínészként szokták jellemezni. Beskatulyázás ez?
Koltai Róbert: Hogy mit mondanak valakire, az a közönségre tartozik. Én játszottam nagyon komoly drámai szerepeket is, olyan csodákat játszhattam, hogy már nincs is szerepálmom, kíváncsian várom, hogy mi jöhet még.
Barabás Zoltán, Kovács Ágnes
(folytatás az elôzô lapszámból)
Ez, a szerb nacionalisták megnyugtatását hivatott mondóka eleve arra kényszeríti a vajdasági magyarokat, hogy a szerbek által megszabott feltételek alapján tárgyaljanak, és az alárendeltség elvei szerint viselkedjenek. Miért van szüksége a vajdasági magyaroknak erre a megalázó s bûntudatot idézô folytonos hûségnyilatkozatra, amikor a szerbekkel egy népcsoportba tartozó boszniaiak, szlovének, horvátok, macedónok annak az akaratuknak adtak kifejezést, hogy nem akarnak a szerbekkel egy államban élni. A vajdasági magyarok ôsi szülôföldjükön élnek, és jogaikért nem tartoznak sem hálával, sem köszönettel a szerbeknek.
Lehangoló annak a tudata, hogy amikor a szerbek Nagy Szerbiát, a montenegróiak Montenegrót, és a koszovóiak önállóságot követelnek, akkor a VMSZ Szerbiának a vajdasági magyarok feletti rendelkezési jogát támogatja.
6. De talpra kell állni mégis!
Magyarországon még ma is általánosan elfogadott az a vélemény, hogy Tito ideje alatt, az utódállamok kisebbségei közül a vajdasági magyaroknak volt a legjobb. Ebbôl annyi igaz, hogy Tito ideje alatt, azoknak a magyaroknak, akiket a rendszer a magyarok képviseletére kiszemelt, valóban jól ment. Karriert futhattak be, és nyugdíjat is kaphattak azért, hogy magyarok voltak, miközben Vajdaságban 70000 magyarral lett kevesebb. Külföldre mentek, vagy asszimilálódtak.
Erre az idôszakra esik Bori Imre hírhedt válasza Illyés Gyulának, amelyben Bori, az újvidéki Magyar Szó 1983. február 20-i számában cinikusan és fölényeskedôen kioktatja Illyés Gyulát, mert az a Frankfurter Rundschau-nak adott interjújában megkondítja a vészharangot a vajdasági magyarok érdekében. Bori megleckézteti Illyés Gyulát, mert az 1982-ben (!) "felszólítja Franciaországot és Nagy- Britanniát, hogy avatkozzanak be többek között Jugoszlávia belügyeibe is a nemzetiség védelmében, minthogy Illyés Gyula állítása szerint az övék a "politikai felelôsség" a történtek miatt; Bori Imre, többek között, a következô szavakkal illeti Illyés Gyulát: "Kétségtelenül olyan ember beszélhet csak így, akinek nincsenek alapvetô ismeretei a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának és együttélésének jugoszláviai gyakorlatáról; mert másképpen nyilván nem szüntelen konfrontációban képzelné életetét".
A Tito idejében kitermelôdött kirakat-kisebbségbeli vajdasági magyar elit túlélô ereje bámulatos. Ma ismét Bori Imre szerkeszti és cenzúrázza a HÍD c. folyóiratot Vajdaságban. Meglehet, hogy a magyar sors abszurditásaként, de a vajdasági magyar elit túléli magukat a vajdasági magyarokat is.
Ki birtokolja a vajdasági magyarok mandátumát? Az utóbbi tíz évben több mint 50000 magyart kényszerített a szerb nacionalizmus arra, hogy elhagyja Vajdaságot.
Aki elment, annak távozása után ez idáig nem volt közvetlen beleszólása a vajdasági magyar politikába. A VMSZ vezetôi nem ápolják a nyugatra menekült vajdasági magyarokkal a kapcsolatokat. Ezzel az ellenzék, az ellenvélemény és a felelôsség kérdése is megoldódik. Aki elmegy, attól többé nem kell tartani. Emlékezzünk azonban, hogy a VMSZ annak idején a pluralizmus jegyében alakult meg. A VMSZ kirekesztô magatartása a következô, kevélynek és arrogánsnak is mondható kitételben nyilvánul meg: "A vajdasági magyarok rendelkeznek olyan politikai szervezettel, amely választott képviselôket küldött a jugoszláv és a szerb parlamentbe; ugyanennek a szervezetnek képviselôi vannak a tartományi parlamentben, és ellenôrzést gyakorol a magyar többségû vajdasági önkormányzatok felett. Ez a Vajdasági Magyar Szövetség. A vajdasági magyarság egyértelmû mandátumát birtokoljuk tárgyalásra, amivel élni kívánunk."
A vajdasági magyarok egyértelmû képviseletét eredendôen nem a VMSZ, hanem maguk a vajdasági magyarok birtokolják. A VMSZ kizárólagos mandátumát a mindennemû tárgyalásokra arra alapozza, hogy a háborús bûnösökkel megtûzdelt szerb és Jugoszláv parlamentben képviselôi vannak. Ez ma sem számít erénynek, és történelmi távlatból szemlélve egész biztos, hogy kárára lesz a vajdasági magyaroknak.
A politikai pártoktól és érdekképviseletektôl függetlenül, a Vajdaságból elmenekült magyaroknak is személyes és kollektív érdekei fûzôdnek a vajdasági magyarok megmaradásához:
1. A külföldön élô vajdasági magyaroknak érdeke, és emberi jogai közé tartozik nemzeti hagyományainak és a vajdasági magyar kulturális hagyományok és történelmi emlékmûvek megôrzése.
2. A vajdasági magyarok, egyéni és nemzeti identitásuk megôrzése érdekében, részt kívánnak venni a vajdasági magyarság történelmének a tényeken és a történelmi igazságon alapuló felderítésében, és annak érvényre juttatásában.
3. Minden vajdasági magyarnak érdeke a vajdasági magyarok megmaradása. Vajdaság státusának a meghatározásában az általános képviselet elve a döntô, beleértve a Vajdaságból elmenekülni kényszerült vajdasági magyarok arányos képviseletét is. A Vajdaságból elmenekült magyarok képviselôi is részt kívánnak venni a vajdasági magyarok és Vajdaság státusát meghatározó fórumok munkájában.
4. A koszovói albánok visszatelepítésével párhuzamosan, a Vajdaságból elmenekült magyarok is igényt tartanak a Vajdaságba való, káros következmények nélküli visszatérés lehetôségére.
7. Miért nem emigrálnak tehát az eszkimók?
— Az eszkimók bezzeg nem emigrálnak — szögezi le Kozahuber úr . — Maguk viszont járnak-kelnek, mintha ez valami átjáróház volna.
— Hát hallott már valaha egy erre kószáló emigráns eszkimóról, aki uk- muk-fuk, egyszercsak beállít ide a vendéglôbe és, ittragad?
— Mit mondott, hogy mióta ül itt?
Az "eszkimó" kifejezés kiigazításra szorul. Kanada északi részének ôslakósai napjainkban Inui-nak nevezik önmagukat. Felmerül a kérdés, hogy a jelenlegi, globális méretekben való gondolkodás idôszakában mit számít 350000 vajdasági magyar? Ha ezt a számot csupán demográfiai adatként fogjuk fel, akkor azt mondhatjuk, hogy a vajdasági magyarok ma annyian vannak, mint egy kisebb méretû, gyökértelen és különleges jellegzetességek nélküli amerikai külváros.
A magyar nemzet számára 350000 magyar megmaradásának kérdése ennél bizonyára sokkal többet jelent. A vajdasági magyarság történelmileg és kulturálisan a magyar nemzet szerves része. Egy szín vagyunk a magyar nemzet géniuszának idôbeli és térbeni jelenlétében Európában. Kós Károly írja: "Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakított egyszerû lélekszám vagyunk, de külön históriai egység; egy szilánk a keresztre feszített ország keresztjébôl".
Egy közösség száma csak a közösség konkrét megmaradásának a kérdéseire vonatkozik, és annak létszáma nem befolyásolja annak magmaradásra való jogát. 1999. április 1-jén Nunavut néven Kanadában széleskörû önkormányzatot kapott az inuit nemzet, Kanada északi részének ôshonos népe.
Az ünnepségeket követô tûzijáték füstje még ki sem aludt, de az újonnan megalakult kormány máris megkezdte mûködését. Elsô teendôjeként a három fôbíró eskületétele következett. "Nagyon helyes, hogy a bírók ünnepélyes eskütétele Nunavutban az ünnepségek elsô pontjaként szerepeltek —, jelentette ki Kanada igazságügyminisztere, aki az ünnepségeket vezette: "A bíróságok a becsületesség és a törvényesség iránti közös elkötelezettség jelképei".
A Nunavutnak önálló alapfokú és legfelsôbb bírósága van. "A mai nappal tudatjuk a világgal, hogy saját identitásunk, kultúránk és történelmünk van", jelentette ki Sila Kelly az ünnepségekkel kapcsolatban. Iqaluitban, Nunavut új fôvárosában mínusz 42 fok hidegben és szélviharban mintegy 150 ember gyûlt össze a szabadtéri ünnepségekre.
"Remélem, hogy önállóságunkkal a nyelvünk és kultúránk megerôsödik, itt elsôsorban a gyerekekre és az elkövetkezô nemzedékekre gondolok. Az inuitok végre saját maguk rendelkezhetnek sorsuk és jövôjük legfontosabb kérdéseiben" — jelentette ki Ruth Kadlutsiak.
Nunavut megalakulását több mint húsz évig tartó tárgyalások elôzték meg. Nunavut területe Kanada észak-nyugati tartományának a keleti részét foglalja el. Fôvárosa Iqaluit. Nunavutnak, a kanadai szövetségi rendôrségen belül, saját rendôrsége van. Az új rendôrségnek meg kell tanulni a kulturális különbségek tiszteletét, megértést kell tanúsítania az inuitok spiritualitása iránt, és meg kell hallgatnia a helyi lakosság panaszait.
Nunavut területe 2.2 millió négyzetkilométer tundra, jégmezôk, sziklák és jégborított partvonal. Ezt a hatalmas területet 25000 ember mondhatja hazájának A lakosság nyolcvanöt százaléka inuit. Nagy a munkanélküliség, a szegénység, alacsonyszintû az iskolai végzettség, és elterjedt az alkohol- és a kábítószerek használata.
Az inuitok álma azonban végre megvalósult, s ôk hajlandóak türelmesen dolgozni sorsuk jobbra fordulásán.
Az inuitok lemondtak a kanadai kormány gyámkodásáról és a szerény, de biztos megélhetést jelentô állami juttatásokról, hogy a földgolyó egyik legzordabb helyén a saját erejükre támaszkodva irányítsák sorsukat. Ennek az eseménynek a példamutató jelentôségét nem szükséges külön megmagyarázni.
Íme a titok: Az eszkimók azért nem emigrálnak, mert van már hazájuk, mégpedig ott, ahol több mint 10000 éve élnek. És ahol ismét a saját választott nevükön szólítják ôket.
KASLIK Péter, Torontó
Idegesít, mikor információrobbanásról olvasok. Mert egyfelôl kétségtelen, hogy a mai világban szinte mindenrôl azonnal értesülünk: ha egy bank veszteséges lesz, a számítógépek a világ pénzügyi központjaiban azonnal jelzik az eseményt, másnap (esetleg) újsághír is lesz belôle.
Majdnem élôben láthattuk a tokiói földalatti elleni gáztámadást, Berlusconi bírói beidézésérôl talán elôbb tudtunk, mint beosztottai, ott vagyunk Boszniában és még sok más véres helyszínen. Vagyis: ma már nem lehet a dolgokat titokban tartani, valahogy minden kiderül. Legfeljebb nem azonnal (az atomkísérletek angol katonai áldozatairól csak harminc évvel az események után...). A diktatúrák bukása után, a terebélyesedô sajtószabadság és hírpiac gondoskodik arról, hogy mindent tudjunk. A riporter, az újságíró, a kamera (akár magánvideo, mint mikor a rendôrök majdnem agyonverték Rodney Kinget) vagy az Internet — bekeríti azt a fekete foltot, amit titoknak nevezünk.
Mindez igaz. És mégis, a titok nem hagyja magát. És ezért idegesít az "információrobbanás" kifejezés: mert pontosan ez a hírtömeg gondoskodik arról, hogy a titok birodalma mégiscsak megvesse a lábát, sôt — láthatatlanul — terjeszkedjen. Mert a másik oldalon egyre kevesebbet tudunk arról, amit látunk, olvasunk. Emlékszünk még az Öböl-háborúra? Nap mint nap, óráról órára követhettük az eseményeket, sôt a szárnyas rakétán ültünk, és láttuk a célkeresôben az ellenséges raktárt, majd a becsapódást. Aztán a francia tévések balhét csaptak: Schwarzkopf tábornok nem engedte ôket dolgozni, illetve csak kijelölt "hírforrásokhoz" volt szabad forgatásra indulniuk, s ezen túlmenôen is hosszú tilalmi listával kellett számolniuk. Ôk azonban "anarchisták" voltak, és nem engedtek a cenzúrának — így aztán, ha valamivel többet akartunk tudni, a francia tévét kellett nézni.
A háború után egy évvel aztán több könyv jelent meg a tévéhálózat és a tényleges történet közötti különbségrôl, a "menedzselt híradás" deficitjérôl. Arról, hogy mit nem kötöttek a nézô-olvasó orrára: a csôdöt mondott Patriot rakétákról, a civil lakosság bombázásáról, az ENSZ égisze alatt harcolók veszteségeirôl, sebesültjeirôl stb. Kiderült például, hogy a CNN egyik mûsorvezetôje, Peter Arnett engedélyezte annak a felvételnek a sugárzását, ahol az iraki fegyverraktárt célzó bomba véletlenül civil célpontot talált el, és számos halott és sebesült jelent meg a képen. A nézôk fel voltak háborodva: ahhoz szoktak, hogy tiszta, perfekt hightech háborút látnak, és egyszerre megjelent a vér és a halott a képernyôn: mindenkinek — aki még emlékezett — a Vietnam-szindróma jutott eszébe, ahol a valós háborút mutatta a liberális tévé. És természetesen politikusok is megszólaltak, a mûsorvezetôt hazaárulónak nevezték. Pusztán azért, mert látni engedte a háború természetes velejáróit. Vagyis felvillantotta a titkot. A közönség is, a ploitikai establishment is annyira hozzászokott már a show-szerû hírközléshez, hogy a valóságnak akár csak egy kis darabkája is sokat váltott ki belôlük.
Ez korunk félelmetes paradoxona: a televízió és az újsághírek többnyire csak a dolgok felszínét horzsolják: államfôk tárgyalnak, kézfogás, aláírás, kommüniké, esetleg sajtókonferencia. Ezt kellô látványossággal kapjuk, képre tervezett elrendezésben, színkompozicíóban, esetleg némi minisztorival ellátva. De hogy mi történt a tárgyaláson, ki mit ígért, (követelt) a másiktól, esetleg mit fektettek le jegyzôkönyvileg — azt csak évek, esetleg évtizedek múltán tudjuk meg, mondjuk egy tolmács naplójából, közreadott dokumemtumokból. Vagy azokból sem. Jalta vagy Postdam igazi történetét pár éve véljük tudni — de hogy mi történt valójában, azt még ma is csak hiányosan. A Kennedy- gyilkosságról — a hírrel való ködösítés klasszikus példájáról pedig — máig szinte semmit. Bár tucatnyi könyv, film, fikció, no meg a Warren- bizottság jelentése áll a rendelkezésünkre. És ma is hasonló a helyzet: konferenciákról, ahol a világ sorsa eldôl — például az EU vagy a G7 országok kormányfôinek ülésérôl —, legfeljebb tablóképeket kapunk, valamint semmitmondó kommünikét, ami azonban még csak a tárgyalások tartalomjegyzékének sem mondható. Ez a kép legfeljebb kiszivárogtatott vagy felcsípett információkkal egészül ki, pedig az, ami történt, alapvetô információ lenne: végül is ezeken a tárgyalásokon döntik el, hogyan fogunk élni a következô években.
Ezért paradox korjelenség az információrobbanás: a hírek inflációjában élünk, minek következtében egyre kevesebbet tudhatunk arról, mi is történik a világban, és fôképp miért? A kulcsinformációk hiányoznak.
Banalitás — a titkok spanyolfala
Úgy érzem, agyon vagyunk etetve irreleváns információkkal - (az O.J. Simpson-per ügyésznôjének új frizurája van; a lappföldi férfiak 76 százaléka használ golyóstollat, de a nôknek csak 45 százaléka — és hasonlóan fontos közleményekkel). Ezek a hírek talán szórakoztatóak, de úgy elkábítják a nézôt-olvasót, hogy még kérdezni sem tud: képtelenné válik az igazi hírekben szereplô tények mögött a mozgatókat keresni, a "hová megyünk"-re feleletet keresni, egyáltalán felfedezni a hiányzó láncszemeket - ráérezni, hogy a színfalak mögött a Titok terjeszkedik. Legfeljebb néhány elszánt újságíró, történész nyomoz, legalábbis ott, ahol engedik, vagy ahol sikerül áttörniük. Mert vannak zárt terepek, ahová még ôk sem tehetik be a lábukat: ilyenek a háborús dokumentumok, a titkos diplomácia, a lobbyk körei, pénz- és bankvilág klubjai, a hadiipar üzletei, és persze a "szürke zóna" — a törvény által nem szabályozott társadalmi, üzleti, paramilitáris szféra eseményvilága. És még sok minden más. Természetesen minden országnak vannak jogilag védett titkai - a mi törvényhozásunk is elfogadott egy titokvédelmi törvényt —, ami rendjén is van. Itt azonban többrôl van szó: arról, hogy az információáradat látszólagos gazdagsága elfedi, hogy a titok szférájának egyre nagyobb birodalma veszi körül az embert. Észre sem vesszük, és manipulálva vagyunk: a lényeg egyre többször marad hozzáférhetetlen, miközben az az érzésünk, hogy mindent tudunk a világ dolgairól. Illusztrációért nem kell messzire mennünk. Eddig Magyarországon legkevesebb két bankrablás volt. Az Állami Számvevôszék (joggal) kifogásolja, hogy miért nem vált publikussá a feltárt eseménytöténet: ha egyszer arról van szó, hogy egy országnak kell megtanulnia a kockázat, a befektetés, a pénzügyek mûködését, akkor ezek az ügyek bizony modellértékûek lehettek volna ebben a tanulási folyamatban. Nem ez történt. De hadd tegyem hozzá, ma az egész világon az a helyzet, hogy a gazdasági, politikai, katonai, pénzügyi szféra döntésszintjei egyre jobban zárnak, immár nem diktatórikus eszközökkel, hanem az irreleváns információk bôségétôl takartan.
Csapdahelyezet: ezek a szegmensek nemcsak önmaguktól zárnak, azaz nemcsak arról van szó, hogy a titokszféra tulajdonosai és ôrzôi nem engedik be a kíváncsiskodókat, hanem arról is, hogy a közönség sem igen akarja már tudni, mi is történik igaziból a világban. A nézô- olvasó show-ra és sztorira kíváncsi, és nem az okokra és összefüggésekre, kivéve, ha valami nagyszabású botrányról van szó. Akkor sem a tényleges mozgatók érdeklik, hanem az, ami krimiszerû, ami látványos, és fôként, ami könnyen emészthetô. Ha netán kiderül valami mélyebb összefüggés, azt már nem is tudja hová kapcsolni. Nem azért, mert buta, hanem mert egy negyed évszázada már így nevelôdött a képvilágban. Elsorvadt a fontos és lényegtelen közötti különbség iránti érzéke. Információnak veszi, hogy megtudhatja, ki lett Manilában a szépségkirálynô, és hogy Fergie hercegnônek milyenek a mellei...
Ennek következtében észre sem veszi, hogy a szenzációs hírek folytatásai egyszerûen eltûnnek az újságokból. Gondoljunk a Barings bankház bukására. A hír addig volt szenzáció, míg el nem kapták Nick Leesont, a brókert, aki egymilliárdot bukott üzletein, és magával rántotta a bankházat. Ám azóta semmi hír. Annyit lehet tudni, hogy a Baringset megvette az ING holding, és hogy kirúgta a régi vezetés néhány igazgatóját. Csakhogy közben volt házi nyomozás is, a Bank of England is kutakodott, a szingapúriak is eljöttek néhány vádponttal — merthogy nem nagyon valószínû az "egyetlen tettes" elmélete, a brókernek feltehetôen a londoni székházban is voltak segítôi; egyesek még azt is feltételezik, hogy üzleteinek japán partnere is volt. Szóval, hogy a tényleges történet jóval kiterjedtebb és bonyodalmasabb, mint a szalagcímekben és fotókon szereplô szôke srác históriája. De ez már nem hír: bonyolult, emészthetetlen. Pedig az itt netán kiderülô struktúrán lehetne megtanulni, mi is lesz a bankrendszer sorsa, mi lesz a kisember pénzével - azaz a nézôt-olvasót személy szerint is érdekelhetné a történet. Csakhogy a nézô- olvasó másra van kondicionálva: a hír egyre inkább a szórakoztatóipar ágazata lett.
Ezek után más fényben látszik a "sajtó mint negyedik hatalmi ágazat" címû közhely. Mekkora hatalma van a médiának? Kétségtelen, hogy jelentôs: egy kerület dolgait, egy veseátültetésre váró gyerek sorsát pillanatok alatt el tudja intézni, és meg tud buktatni államelnököket is (lásd Nixon lemondását). Amibôl az a látszat keletkezik, hogy mindenható: amit célba vesz, azt el tudja érni — nincsenek olyan politikai- társadalmi, intézményi és magánakadályok, melyeken ne tudna átlépni. Ezzel szemben az a gyanúm, hogy kiforrott demokráciában a média része az establishment manipulációs játékainak: a titkok erdejében egyszer csak zöld utat kap a "nyomozó" - nem biztos, hogy saját elhatározásából, hanem mert a hatalmi póker játékosai ezt a kaput szándékosan nyitva hagyták. Máskor viszont, ha netán önhatalmúan akarna eljárni, ezek az ajtók zárva maradnak, vagy a nyomozás érdektelen a publikum számára.Ha pedig hiányzik a publikum érdeklôdése, akkor hirdetôk sincsenek, és akkor fuccs: a nézettségi index szent dolog, amit kevesen néznek, arra nem fizet a hirdetô, és ott aztán nem is lehet nyomozósdit játszani. És hangsúlyozni szeretném, mindez nem az újságírón múlik: a legjobbakat is ki lehet sakkozni, olyan helyzetbe lehet hozni, hogy csak irreleváns adatokat tálaljon, és ne is akarjon tovább kutakodni. (Más kérdés, hogy olykor-olykor sikerül áttörni e ködön, ami aztán egy ideig megoldja a sajtószabadság de facto érvényesítésének követelményét...)
És amikor még itt van az újságíró sebezhetôsége: infót csak akkor tanácsos közölni, ha a forrás nevesíthetô. A saját nyomozás eredménye ugyanis jogilag támadható: ritkán és kevesen kockáztatnak sajtópert hitelrontásért, személyi jogok megsértéséért. Azért még vannak kivételek. Ekkehardt Wenger például azzal foglalkozik, hogy leleplezze a német bankok és az ipar összefonódását és a kisrészvényesek kisemmizését. Ennek azonban az az ára, hogy tucatnyi perben kell szerepelnie (javarészt nyer, mert gazdaságjogász, de vállalkozása mégis kockázatos — eredménye pedig nulla: minden megy a régiben). Ugyanakkor személye ma már korántsem olyan kívánatos a sajtó számára, mint korábban, amikor még szenzáció volt, hogy valaki ujjat mer húzni a pénzvilággal: a lapok ma már megfontolják, hogy megéri-e a többéves jogi huza-vona. (Wenger egyelôre még megtalálja a kellô csatornákat, hogy leleplezéseit közölje. De már nem szenzáció: amit közöl, annyira bonyolult, hogy csak a bankosokat idegesíti, a jónép átlapozza attakjait).
Úgy gondolom, hogy még ez is csak a jéghegy csúcsa. A televíziós közeg önmagát fegyverezi le, azzal, hogy trivalizál. Neil Postman mutatott rá arra, mit jelent az, ha mondjuk egy fontos és netán véres esemény egy perce után egy szárnyasbetét- hirdetés jelenik meg: azzal, hogy egy szintre kerül a banalitás és a fontos esemény, bagatellizálódik maga a sztori is. (Amusing Ourselves to Death, Public Discourse in the Age of Show Bussines, N. Y. 1992. 104 és köv. o.). A történelem és a trivalitás találkozásában az elôbbi húzza a rövidebbet: a kontextust a reklámshow teremti, ez alá rendelôdik a fontos hír, ami így elveszíti eredeti összefüggésének szálait — legalábbis a nézô tudatában. Így alakul ki a fragmentált tudat. Postman idézi robert MacNeilt (a MacNeil- Lehrer Newshour igazgatóját): a tévéhír lényege, hogy "mindent csak röviden, hogy ne feszítsük senki figyelmét, hanem helyette állandó változással, újdonsággal, akcióval és mozgalmassággal teremtsük meg a stimuláció légkörét. A nézôtôl azt kívánják, hogy néhány másodpercnél tovább ne figyeljen semmiféle fogalomra, jellemre, problémára... a jelszó: mindenbôl csipetnyi — egyébként kerülni kell a komplexitást, mert a nüanszok elhanyagolhatóak, az értékelés pedig megakadályozza azt az egyszerû üzenetet, hogy a látvány izgalma a gondolat helyettesítôje, és hogy a nyelvi pontosság ma már anakronizmus". A Postman-könyv alapgondolata, hogy maga a híranyag is csak akkor "illik a tévé képernyôjére, ha része a show-mûsornak, különben meg lehet nézni a nézettségi kvótát. Csakhogy ennek egyenes következménye, hogy a nézônek fogalma sincs arról, amit lát - szórakozik, és ha netán el akarna gondolkozni egy-egy hírmorzsán, a következô hirdetés ezt is megakadályozza. De nem is akar: az amerikai tévéhír története épp ennek az átszoktatásnak, a morzsákra való szocializálódásnak a története. Ez tehát az a hatalmi szféra, ahol a tévé kifejtheti befolyását: vizuális és érzelmi hatásokat kelthet, de a történések igazi mozgatóihoz már csak ritkán tud hozzáférkôzni, a struktúrák befolyásolásához már nemigen tudja megszerezni a nézôket: nincs mihez. A töredékek alapján nincs kompetencia eldönteni, kinek van igaza, ki hazudik, hol hiányzanak láncszemek: mivel nincs kontextus, láncszemek sem hiányozhatnak. Az Öböl-háború felháborodott nézôi — akik a tévét vádolták a vérzô katonákért — ennyiben paradigmatikus figurák: ôket a CNN-képek arra tanították, hogy ez egy "tiszta" háború, ahol csak gépek küzdenek szupergépekkel - innen tekintve a sebesültek felbukkanása természetesen hazugságnak tûnhetett. Nem a korábbi képdömping okozott fejfájást, nem is az, hogy képtelenség olyan háborút elképzelni, ahol senki sem sebesülhet meg.
Eddig fôképpen a tévéhír csomagolástechnikájáról, illetve az ehhez való pszichológiai adaptáció jelenségérôl volt szó. Így aztán azt is mondhatnánk, hogy a tévé másra való, ott valóban a tálalási mód határozza meg, mi és hogyan keülhet képernyôre. De hát ott vannak az elit újságok, ahol az olvasó találhat elemzéseket, háttérelemzéseket, ahol tehát az események kontextusát is megtalálhatja az ember. S valójában, mondjuk a Le Monde vagy a Frankfurter Allgemeine, esetleg a The Wall Street Journal ezt a szerepet játssza. Csakhogy helyzetük egyre inkább kivételes: húsz éve még országos és regionális méretekben is több hasonló jellegû olvasnivaló állt az érdeklôdô rendelkezésére. Azóta azonban az elit újságírás kihalóban van: ezek a dinoszauruszok megmaradtak - ám rangjukhoz és nevükhöz képest példányszámuk csekély. A piacot a bulvárlapok, a magazin-jellegû újságok vagy a tévét imitáló vizuális szerkezetû lapok (US Today) vették át. Amerikában, a regionális piacon, ahol korábban két-három, egymással politikai vagy tartalmi profillal versenyzô lap is meg tudott élni, már csak ez maradt. A médiaóriások (Maxwell, Murdoch, Bertelsmann) harcának ez a monopolizálódás lett az eredménye.
Igen ám, de a szeriôz lapok bekebelezésére nem kerülhetett volna sor, ha az olvasó nem unta volna meg ezt a fajta tény-kontextus-elmzés szerkezetû újságtípust, ha tehát e lapoknak maradt volna piaca. De nem ez történt: a közönséget egyszerûen nem érdekelte tovább a hír mögöttes hányada, a tévé indoktrinációja olyan mértéket öltött, hogy ahol kontextus szerepelt (amire emlékezni kellett), vagy összefüggéseket tálalt (ami szellemi munkát igényelt), azok a lapok elvesztették vásárlóik tömegét. Tömegpiac nélkül pedig nem tudnak fennmaradni. A társadalom világmértékben tanul át a tévé- tálalású hírfogyasztásra.
E folyamat még nem zárult le. Európa (és hazánk) médiaarculata ma még más. Még van minôségi újságírás, még jelen van a klomplexitás, a titok leleplezésének igénye, a történelmi háttérelemzések gyakolata, és így vagy úgy, de él a kritikai látásmód is. Ki tudja azonban, hogy a globális médiák korában meddig tartja magát még ez a kulturális beállítódás? Általában azt látjuk, hogy az amerikai divatok tíz- húsz éves késéssel, de Európára is át szoktak terjedni. Az égi csatornák és kábeltévék terjedésével könnyen lehet, hogy itt is bekövetkezik a piac átformálódása. Az elbutulás tömeges terjedése. A titok birodalmának robbanásszerû terjedése. A tudatlanság demokráciája?
(Megjelent a magyarországi KRITIKA c. folyóiratban)
A Haáz Rezsô Kulturális Egyesület Múzeumi Füzetek sorozatának 16. köteteként, a sorozatszerkesztô és felelôs kiadó Zepeczaner Jenô tollából vehettük minap kézbe Udvarhelyszék az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején címû kötetet. Alcíme Tanulmány és okmánytár az udvarhelyszéki eseményekhez.
Mindannyian tudjuk, hogy a tavalyi és az idei év az 1848/49-es szabadságharc nagyszabású jubileumi éve volt. Konferenciák, értekezletek, elôadássorozatok hallgatói lehettünk, amelyeken az általános események ma már sok mindenben tisztázott, de ugyanakkor, helyi vonatkozásukban még mindig eléggé feltáratlan áradatába nyerhettünk betekintést. Pályázatokat hirdettek az 1848-as események színterei és emlékei feltérképezésére és közismertté tételére. Megmozdult - a szó szoros értelmében - az ország apraja és nagyja, a diákság és a kutatók; eddig lappangó ereklyék tucatjai kerültek elô, új tanulmányok kerültek ki a sajtó alól. Kiránduló csoportok járták be az emlékhelyeket. Az erdélyi forradalom nagy kutatója, Egyed Ákos már több kötetében foglalkozott a témával, s így az erdélyi mozgalom globális jellegû értékelése fokozatosan kiteljesedett. Még mindig adósak vagyunk azonban - amint fentebb írtuk - a helyi események alapos feltérképezésével. Erre érdemes felfigyelni, ugyanis a kolozsvári kutató munkái is bôven tartalmaznak - a rész és egész egysége elve alapján - helytörténeti elemeket.
Éppen ezért találjuk fontosnak Zepeczaner Jenônek megnevezett könyvbe foglalt vállalkozását. Csatolt szöveggyûjteményével ugyanis a helytörténeti események egyre inkább finomítható értékeléséhez járul hozzá.
"Igazi ismétl0ôdés nincs a történelemben" idézi elôszavában Hermann Gusztáv. Valaki viszont azt is mondta, hogy "a történelem nem ismétli önmagát, csak a történészek." Ennek elkerülése végett szerzônk mindamellett, hogy egy rövid, de jól dokumentált tanulmányban új adatokkal kiegészített összefoglalását adja az udvarhelyszéki eseményeknek, a fô hangsúlyt az "okmánytárra" fekteti. (Talán ez a kifejezés nem teljesen felel meg a sajtóközleményeket tartalmazó szöveggyûjteménynek!) Ebben az Erdélyi Hiradó, az Ellenôr, a Közlöny, Pesti Hírlap és Honvéd címû korabeli újságokban megjelent, térségünkre vonatkozó, vagy itt lezajló eseményekhez fûzôdô cikkeket vesz be válogatásába, amilyenek ma már nehezen hozzáférhetôek. Ezek így, csokorba gyûjtve, könnyûszerrel az események újragondolására, de legalábbis tüzetesebb böngészésre késztetik az olvasót, hiszen egy más megközelítési mód, a bennük rejlô adatok másmilyen módon való csoportosítása az udvarhelyi, de az általános 1848- as eseményeknek is újabb érdekes vetületét hozhatja felszínre. A szerzô is ennek szánta, amint azt a hátborító szövegében és az idegen nyelvû tartalmi kivonatokban is megfogalmazta: a helytörténeti kutatások ösztönzésére.
A kötetet forgatva fény derül a szék "uniós" katalizátor szerepére. Új, kevésbé vagy egyáltalán nem ismert nevek (Pálffy János, Bethlen János, Keller János és Bányai Antal) bukkannak fel, amelyek gazdagítják eddigi ismereteinket, kiegészítik történelmi köztudatunkat. A szöveggyûjteményt Udvarhely vármegye alispáni jelentésének melléklete, az 1896-ban nyugdíjazott vármegyei honvédek kimutatása zárja, mely 599, helységenként azonosított, különösen jól hasznosítható nevet tartalmaz.
A kötet olvashatóságát egy sajnálatos nyomdatechnikai szépséghiba, az alig látható szürkés tónusú nyomtatás rontja. Ez viszont nem a szerzô vétke. Ügyes és praktikus megoldás viszont a cikkgyûjtemény kiemelt oldalszámozása. A könyvet Bíró Gábor megszokott puritán stilusú, de kifejezô erejû borítója díszíti.
1.) Zepeczaner Jenô: Udvarhelyszék az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején. Tanulmány és okmánytár az udvarhelyszéki eseményekhez. Székelyudvarhely, 1999
Az Úrnapját követô elsô hét péntekjén Jézus Szíve ünnepét üli a katolikus egyház. Városunkban különös jelentôsége van ennek a napnak, mivel már évszázadok óta a hívek ezen a napon elzarándokolnak a Székelyudvarhely déli bejáratánál lévô Jézus Szíve kápolnához. Ezzel szeretnék kifejezni hálájukat az isteni Szív irántunk megnyivánuló szeretetéért.
A jezsuiták által meghonosított Úrnapi körmenet kezdetben a kápolnától indult a Szent Miklós plébániatemplomba, ahol ünnepi szentmisével zárult az esperesi kerület nagy búcsú ünnepe. A XVIII. század végétôl az Oltáriszentség eme nagy imádása csak a város fôterén történô körmenetre szorítkozott.
A kápolnához a hívek minden hónap elsô péntekén zarándokoltak el, ahol kifejezték a Szent Szív iránti tiszteletüket. A múlt század végétôl csak Jézus Szíve ünnepén gyûlnek össze a katolikus hívek, és szentmise keretében ünneplik a kápolna búcsúját.
Az idén június 11-én tartjuk ezt az ünnepet. Az ünnep kettôs mondanivalóját szeretném a ma Székleyudvarhelyen élôk figyelmébe ajánlani.
Városunk legrégibb mûemlék temploma, amilyennel nem sok európai város dicsekedhet, véleményem szerint évente legalább egyszer megérdemel néhány kilométer gyaloglást, s egyben templomépítô ôseinkre is hálával emlékezhetünk.
A második legfontosabb dolog, amit jó lenne szívünkbe vésni és mindennapjainkban megélni az egymásiránti szeretet és embertársainkról való illô gondoskodás, ami sajnos, kiveszôben van mai társadalmi életünkben. Az önzés és csak a magunkkal való törôdés nagyon sokszor elvakít bennünket, és képtelenek vagyunk észrevenni rászoruló embertársaink nyomorát.
A kereszten értünk meghalt Üdvözítô szívének utolsó csepp vérét is kiontotta értünk. Tôlünk senki nem várja ezt, de azt igen, hogy legalább egy jó szóval, szeretetbôl fakadó közeledéssel ráfigyeljünk egymásra.
DERZSY András
Még mindig állíttatnak, ez például: "Tatik, -tetik a magyarban nem használtatik!" S ez az egyik "legelszomorítóbb" babona, kiirtotta ugyanis a szenvedô igeragozást, illetve nem irtotta ki teljesen, csak még több bonyodalmat okozot - hogy ne mondjunk szenvedést.
A szenvedô szerkezet ugyanis megmaradt, ezt olyankor használjuk, amikor nem tudjuk, hogy ki az alany, vagy nem akarjuk az alanyt megnevezni, például: Csengetnek. Nem tudom, ki. Nem a Mylord, azt tudnám. S valószínû azt is tudnám, hogy a hét végén melyik darabot játszszák, ha megnéztem volna a plakátot. Ebben az esetben nem a szereplôk a fontosak, hanem a darab címe.
Hogyan fejezhetünk hát ki szenvedô szerkezetet, hogy a nyelv helyesség ne szenvedjen csorbát? Mint az iménti példában, általános alannyal, esetleg visszaható igével, mint amikor épül a ház, de azért építkezés közben is kell a jó ebéd, tehát az ebéd is el van készítve, azaz: elkészíttetett. Ebben az esetben mindkét alak tilalom alá került, tehát elôfordulhat, hogy éhen maradunk, bár az asztal meg lesz terítve.
Most már biztos, hogy éhkopp lesz a vége, hiszen újabb tilalomfa ez a fajta "nyelvi terítgetés" is, a -va,-ve képzôs határozói igenév és létige kapcsolata germanizmusnak számít nagyon sok nyelvész szerint. Arany Jánost nagyon bosszantotta ez a tilalom, nem is vette figyelembe, ô úgy aratta le a búzát, ahogy a saját nyelvérzékének jól esett: "Mire beesteledett, a búza le volt aratva." S ahogy az elôbbi példa is bizonyítja, ez a szerkezet nemcsak jelen idôben használható, hanem jövôben is, múltban is, ma is, nemcsak Arany János idejében. Hiszen ma is elôfordul, hogy az ünnepek után az üzletek újra nyitva lesznek, bár az ünnepek alatt zárva voltak. Most azonban, hogy már kinyitottak az üzletek, azt azért meg kell jegyeznünk, hogy ezt a szerkezetet csak akkor fogadjuk el, ha állapotot fejez ki. Amennyiben cselekvést fejeznek ki vele, használata már helytelen, "aktivizálni" kell, mert még a végén azt vesszük észre, hogy fel lett véve a szabályok közé, akkor pedig el lesz vétve az egész, nemcsak a kocka elvetve.
S akkor a nyelvésznek sem marad más hátra, mint hogy hátrahagyattassa szomszédainál vagy az üzenetrögzítôjén, hogy el van utazva, azaz angolosan lelépett, illetve magyarosan elutazott. És csak akkor tér majd vissza, amikor minden elvégeztetett. Mi azért még megpróbálunk egy-két nyelvi jelenséget tisztábban láttatni - a jövô héten.
KOVÁCS Ágnes
Boróka az Orbán Balázs Általános Iskola VIII. C osztályába jár. Osztálytársai szerint ô a legjobb matekes az iskolában.
Eredményei is arról tanúskodnak, hogy nincs amiért szerénykednie, valóban rászolgált az elismerésre. IV. osztálytól rendszeresen részt vesz a különbözô matematika-versenyeken, mindig jó vagy kimagasló eredményeket ért el, a városi rendezvényekrôl rendszerint továbbjutott a megyei szakaszra is, ahol többször kapott dicséretet vagy dobogós helyezést. A Zrínyi Ilona matematika- verseny városi szakaszán idén negyedik helyen végzett, a megyein pedig 13. lett a közel 500 versenyzôbôl. Boróka jó eredményeit inkább tehetségének tulajdonítja, mint szorgalmának, de tanárának, Nagy Jenônek is sokat köszönhet. És nem csupán a matematika terén bizonyított. Magyar és fizika tantárgyverseny megyei szakaszán is ért már el jó helyezést. Az iskoláról általában jó a véleménye, " hiányozna, ha nem volna." A kortársairól azt tartja, hogy felszabadultabbak, gondatlanabbak, gátlástalanabbak, mint az elôdök. Igaz, hogy hibátlan ember csak egy volt, Jézus Krisztus."
Szabad idejében sokat olvas, nagyon szereti Jókai mûveit és általában a romantikus regényeket, ezenkívül, ha teheti, görkorcsolyázik. Kedvenc öltözete a farmer, nagyon szereti a húsételeket és a csokoládét. A legértékesebb emberi tulajdonságnak a becsületességet, a szerénységet tartja, számára nagyon fontos a szeretet. Azt kívánja, hogy "legyen béke a Földön, mert nem tetszik ez a sok fölösleges öldöklés. Fontos lenne, hogy szeressék egymást az emberek".
A VIII. osztály elvégzése után tanulmányait a Tamási Áron Gimnázium matematika- fizika szakán szeretné folytatni, azt követôen egyetemre fog menni, "közjegyzô vagy valami ilyensmi" szeretne lenni.
A szomszédban nagyon sok volt a ruca. Nagyon sokat hápogtak, és én elhatároztam, hogy eltüntetem onnan. A szomszéd pajtás segített is nekem. Megfogtuk a rucákat, és megtöltöttük apró kôvel a begyüket. Estére a rucák alig tudtak haza- vánszorogni. A gazdája csodálkozott, hogy mi történt velük. Fogdosták, tapogatták, de nem tudtak segíteni rajtuk. Mind a tizenhárom megdöglött. Csak azután tudták meg, hogy kôvel voltak megtöltve, de már késô volt. Így álltam bosszút a rucákon.
Bálint Zsófia