Kedves RMDSZ! Én most kilépek belôled.
Vagy, ha úgy tetszik: kilépek Önbôl.
Bár az igazság az: inkább az RMDSZ lépett ki belôlem; vagyis hát: önmagából, saját egykori — és számomra igazi — énjébôl. Abból, amelylyel azonosulhattam, ha nem is egészen, de részben.
Legutóbbi döntésével az RMDSZ világossá tette a végleges szakadást egykori és mai azonossága között. Eredeti kontúrjai közül kilépve, drámai gyorsasággal robog lefele egy olyan lejtôn, amelyen nincs megállás.
Mint ismeretes, az RMDSZ nem akarja, hogy jelen legyek a szövetség csíkszeredai kongresszusán: sem küldöttként, sem meghívottként, sehogyan.
E tény olvasata félre nem érthetô. Az RMDSZ szakított mindazon értékekkel, amelyek közéleti pályámat kezdettôl meghatározták. (Meg persze másokét is - de most kénytelen vagyok saját esetemmel foglalkozni.)
Az RMDSZ tehát - mellôzésembôl ezt olvasom ki - csapást mért a kommunista diktatúrával való nyílt szembenállás értékére mint elôzményre. Ennek az értéknek a folyamatossága ugyanis az RMDSZ aktív vezetésébe jelentôs mértékben személyemen keresztül épült be, az RKP-funkcionárius-vonal ellenpólusaként. Nem titok az sem, hogy az RMDSZ legelsô programnyilatkozatai éppúgy az általam korábban - még ellenzékben - megfogalmazott értékekre épültek, mint ahogy késôbb az RMDSZ számos elvi jelentôségû szövegérôl is ismeretes, hogy létrejöttük nekem köszönhetô.
Mikor 1990. tavaszán, az RMDSZ elsô kongresszusán fôtitkárnak választottak meg, legalább két — egyenként is teljes embert igénylô — missziónak kellett eleget tennem. Egyrészt politikusként, politikai gondolkodóként, döntéshozóként, képviselôként hárult rám egy olyan feladathalmaz, amely kihívásnak már a tennivalók volumene miatt sem volt egyszerû megfelelni. Másrészt mint fôtitkárnak az én felelôsségem és kötelességem volt az RMDSZ-nek, mint mûködô struktúrának a felépítése és mûködtetése. Hogy e két feladatkör elvégzésében munkámat hányas érdemjeggyel fogják — megfelelô távlatból — minôsíteni az elfogulatlanul ítélkezôk, ezt egyikünk sem tudhatja.
Még az is lehet, hogy évtizedek távlatából ostoba, rövidlátó politikusnak fogok bizonyulni, emellett — és másrészt pedig — csapnivaló szervezônek. Az azonban mára már evidencia, hogy e kétféle tevékenységi kör egyidejû ellátása nem emberre szabott feladat. Éppen ezért, a fôtitkárságból ügyvezetô elnökséggé átkeresztelt struktúra vezetôi feladataival mostanában már csak olyan személyt bíznak meg, akinek nincs egyéb párhuzamos (például képviselôi) megbízatása. Ami viszont engem illet, három évi megfeszített munkámat azóta sem köszönte meg senki.
Már itt szeretném jelezni, hogy az RMDSZ-tôl — szemben a késôbbi vezetôk által követett gyakorlattal — soha egyetlen lej fizetést, honoráriumot, költségtérítést nem vettem fel. Tény viszont, hogy a legbenzinhiányosabb idôkben az egyik RMDSZ- szervezettôl kaptam egyszer húsz liter benzint. Ennyibe kerültem az RMDSZ-nek.
Azt is szeretném világosan leszögezni: az RMDSZ rendkívüli anyagi értékekhez jutott hozzá annak köszönhetôen, hogy kapcsolataimat és — az RMDSZ farkasai által akkoriban még kikezdeni nem mert — tekintélyemet kamatoztatni tudtam az RMDSZ érdekében.
De térjünk vissza a nem anyagi értékekhez.
E csíkszeredai kongresszusra tehát nem csak mint egykori vezetôt nem hívtak meg. Utólag is súlytalanítani kívánják mindazt, amit az erdélyi magyar közösség érdekeiért közel húsz éve írtam, tettem és mondtam — legyen szó az Ellenpontokról, a Szabad Európa Rádióról, a washingtoni kongresszusról, a svájci parlamentrôl, a bukaresti szenátusról vagy az Európa Tanács parlamenti közgyûlésérôl. Hogy kinek, milyen propagandának fontos az, hogy e jogvédelmi küzdelem veszítsen jelentôségébôl, azt igen könnyû belátni. Ha kompromittáljuk, majd mellôzzük a jogokért küzdô mohikánt — az egész mohikán ügy válik érdektelenebbé.
Életem úgy alakult, hogy mindazt, amit lelkiismeretem fontosnak tartott, attól függetlenül kimondtam, hogy elküldenek-e egy párt kongresszusára, vagy sem. Mindig azt írtam le, amit gondoltam — soha nem azt, amit a Párt elvárt tôlem. Ezért már a Román Kommunista Párt is igencsak neheztelt, és meg is mutatta, milyen az, amikor egy Párt megharagszik.
Nos, most az RMDSZ is megmutatja. És ahogy a szekus ezredesek is elvitatták tôlem annak a jogát, hogy költôként megszólalhatok-e az "erdélyi magyarság" nevében, ugyanúgy az RMDSZ vezetôsége is mindent megtett az elmúlt években hogy "legitimációmat" elvitassa. Ha egy televízióban akár éjjel is elhangzott egy 15 évvel ezelôtt írott Szôcs Géza-vers, az RMDSZ- vezetô már tárcsázott is, és beleugatott a telefonba: miért legitimáljátok Szôcs Gézát, akinek tisztázatlan ügyei vannak az RMDSZ-szel?
Így keveredett össze politika és költészet, pártfegyelem és szólásszabadság, legitimitás és legitimáció. Így eshetett meg az az irodalomtörténetünkben példátlan szégyen, hogy egy magyar költô kortárs irodalomban elfoglalt helyét a szerkesztôkre, díjazó testületekre, színházigazgatókra és mindenféle közvélemény-alakítókra gyakorolt nyomás révén a bukaresti érdekek kezdték meghatározni.
Hiszen, amíg egy költô ismert és népszerû, addig "legitim" is. Nosza, irtsuk ki a képernyôrôl, retusáljuk le a fényképekrôl, radírozzuk ki saját históriánkból, ne hívjuk meg a pártkongreszszusra — akkor majd nem lesz legitim, úgy kell neki. Nem csinálhat több bajt.
1996. tavaszán az RMDSZ elnöke megpróbálta egy csak a Balkánon elképzelhetô levéllel megfúrni jelölésemet a Duna TV egyik testületébe. A próbálkozás kudarcot vallott — leszámítva azt, hogy politikai kárt okozott a személyemet jelölô Fidesznek. Ám a levélben foglalt rágalmak miatt vizsgálatot kértem magam ellen.
Az RMDSZ ellenôrzô bizottsága — a fôtitkárságból lett ügyvezetô elnökség útmutatásai alapján — hosszan tartó vizsgálódásba kezdett a személyemhez kötôdô pénzügyekben. E bizottság engem mintegy 25 millió forint kezelésében elmarasztaló jelentését az SZKT egy egyszeri hallásra elhadart, paródia-szerû felolvasás után elfogadta. Ez ellen a határozat ellen fellebbeztem az RMDSZ legutóbbi, marosvásárhelyi kongresszusához. A kongresszus második napján az ellenôrzô bizottság közel húsz millió forintnyi velem szembeni követelésrôl elismerte, hogy megalapozatlan, következésképp tarthatatlan vádakra épül.
Ám ahelyett, hogy a meghurcolásért bocsánatot kért volna, a fennmaradó, mintegy 7 millió forintnyi összegrôl továbbra is vitatta, hogy jogszerûen kezeltem- e ezeket a — hangsúlyozom: nem az RMDSZ-nek szóló — pénzeket. Ekkor, mint ismeretes, azt kértem az RMDSZ- tôl: ha úgy ítéli meg, hogy követelése van velem szemben, indítson jogi úton eljárást ellenem. A kongresszus akkor újra megbízta az ügyvezetô elnökséget, hogy az ellenôrzô bizottsággal újra vizsgáltassa meg a fennmaradó összeggel kapcsolatos tényeket. A bizottság ekkor anélkül, hogy meghallgatott vagy megkérdezett volna, vagy bármifajta újabb vizsgálatot végzett volna, egyszerûen megismételte álláspontját a vitatott két adományozás kérdésében.
Kérném szépen odafigyelni a számokra és a vádakra. Az ellenôrzô bizottság jelentésében egyetlen szó sem esik eltûnt pénzekrôl. E jelentés kizárólag azt vitatta, hogy az adományozók és adományozottak által kifogástalannak és korrektnek minôsített megbízotti tevékenységem az RMDSZ szempontjából sérelmes. Olyan értelemben, hogy a mások által másoknak címzett, általam közvetített összegek ugyanúgy, mint az általam például könyvkiadóként megpályázott és elnyert összegek az RMDSZ-t illetnék.
Ez a szemlélet természetesen azt jelenti, hogy bárki, aki az elmúlt 9 évben az RMDSZ jóváhagyása nélkül pályázott meg valamilyen támogatást vagy elfogadott vagy csak közvetített valamilyen adományt, az ugyanazt a vétket követte el, mint én. Sajátos körülmény, hogy az RMDSZ — akkor, amikor a vezetôje voltam — nem deklarálta magát az Adományokat Elfogadó és Szétosztó Kizárólagos Fórumnak.
A mostani RMDSZ-vezetés, úgy tûnik, nemcsak hogy az egyetlen lehetséges vezetésnek tartja magát jelen idôben és természetesen jövô idôben is, hanem a múltat is szeretné maga alá gyûrni. A szövetség 1993-ban megválasztott elnöke nem képes megemészteni a tényt, hogy 1990-ben másvalaki döntött az RMDSZ-ben — adott esetben úgy, hogy az RMDSZ-re nem tartozó ügyekkel az RMDSZ nem foglalkozik.
De térjünk vissza a számokhoz.
A sajtóban örömmel felkapott — és az RMDSZ-nek is erkölcsi kárt okozó — híresztelések sikkasztásról és 600 millió forintig terjedô összegekrôl szóltak. Az RMDSZ vezetése semmit nem tett azért, hogy e rágalmakat megcáfolja. Elmulasztotta közleményben tudatni, hogy nem 600 millió eltûnt forintot követel rajtam, hanem 7 millió forint felhasználásával kapcsolatban támaszt utólagos igényeket.
Meghurcolásom, horror-történetekbe illô részleteivel, természetesen magánügy. De az a kegyetlenség, amellyel az RMDSZ-nek okozott kárra sem voltak tekintettel, ha egyszer engem üthetnek: ez fölveti a vezetôk felelôsségérzetének kérdését.
A számokról még annyit: az RMDSZ elnöke — szenátori fizetése mellett — állítólag még egy teljes szenátori fizetést felvesz az RMDSZ- tôl. Ha ez igaz, ez azt jelenti, hogy a nyugdíjas nénikék tagdíjaiból és adó- filléreibôl a szövetség elnöke saját fáradozásaira, az erdélyi magyarság jogvédelmére fordított munkája ellenértékeként zsebretesz úgy havi kb. ezer márkát mint fizetést. És akkor még nem tudjuk, hogy különbözô költségtérítési jogcímek ezt az összeget valójában mekkorára is emelik havonta.
Persze az is lehet, hogy e híresztelések csak a fáma számlájára írhatók. Jó lenne tisztán látni ezekben a kérdésekben, és az RMDSZ pénzügyeit azzal az alapossággal nyilvánossá tenni, amely precizitással egy-egy tételen évekig el tudnak rágódni a szövetség belsô ellenôrei.
Azt is mondja a fáma, hogy az RMDSZ elnökének évi legalább 3 millió forint külön alapja van az Illyés Alapítvány keretébôl gazdálkodni. Ha ez igaz, és az elnök csak évi 3 millióra tesz elköltési javaslatot saját preferenciális véleménye alapján, melyet az RMDSZ semmiféle testületének nem kell jóváhagynia, sôt megvitatnia sem, akkor tisztán látható: milyen nagyságrendekkel van is dolgunk. Egy akkora összeg nekik nem tetszô — bár törvényes — felhasználása miatt hurcolnak meg valakit éveken keresztül, amekkora összeg fölött ôk fizetésként, apanázsként, adományozóként teljes természetességgel rendelkeznek.
Mindez persze nem jelenti, hogy ha egy mai RMDSZ-vezetô a nyugdíjas bácsikák zsebébe nyúlkál, akkor ez följogosítana engem — vagy bárkit is — arra, hogy bármikor is pénzt sikkasszon. Nem azért hoztam föl e példát, hogy "nektek is magatok fele hajlott a kezetek, mit akartok tôlem". Ismét világosan leszögezem: soha, nemhogy az RMDSZ pénzéhez nem nyúltam, hanem az RMDSZ-tôl semmiféle pénzt nem vettem át vagy el.
Hogy ez így van-e, vagy nincs így, kérném egy független vizsgálattal tisztázni. Miután az RMDSZ ellenôrzô bizottsága a rá nehezedô nyomás alatt végzetesen leszerepelt, e vizsgálatot csakis egy olyan testület ejtheti meg, amely pártatlan: amelyet nem a gyûlölet fût. Azt kérem tehát — mint egykori RMDSZ-tag — az RMDSZ kongresszusától és új vezetésétôl: még egyszer világítsák át egykori pénzkezelésemet. De ne ôk tegyék. Miután a vitatott kb. 7 millió forint magyarországi forrásokból származik, kérjék fel a magyar országgyûlési pártokat — amúgy is levelezô viszonyban vannak a magyar parlamenttel —, hogy delegáljon minden párt egy-egy jogászt egy bizottságba, és öntsenek végre tiszta vizet a pohárba: megrövidítettem-e az RMDSZ-t egyetlen lejjel is, vagy sem.
Az RMDSZ-bôl kilépve, természetesen két névleges megtiszteltetésemrôl is lemondok: sem az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének, sem a Reform Tömörülésnek nem kívánok a továbbiakban tiszteletbeli — és semmilyen — elnöke lenni.
Önnek is nyilvánvalóan feltûnt már, hogy ha Kiss Gyulát in flagranti tetten érik zsebtolvajlás vagy nemi erôszaktétel közben, másnap a sajtóban az jelenik meg: a rendôrség ôrizetbe vette K.Gy, gyanúsítottat, aki ekkor meg ekkor...
Vagyis a tettenért zsebtolvajnak is joga van ahhoz, hogy amíg a bíróság nem mondott ítéletet róla, addig ártatlannak tekintsék. Ha meggyanúsított ártatlannak is, de ártatlannak.
Ezzel szemben, ha az RMDSZ szövetségi elnökének úgy tartja kedve, fogja magát, és egyik politikai ellenfelét megnevezve, bemond egy 8 számjegyû számot. Márhogy ennyi a tisztázatlanság az illetô politikus házatáján. És teheti ezt kockázat nélkül. Soha senki nem fogja kérdôre vonni: hogy lehet, hogy miközben elszámolást követel, valójában leszámolást — hogy ne mondjam: kivégzést — hajt végre.
Apropó elszámolás. Ki ne tudná, hogy az évek óta rágott néhány milliós csontok mirôl hivatottak elterelni a figyelmet.
Az erdélyi magyarság jogainak, gazdasági lehetôségeinek és jövôjének eltékozlásáról, elpazarlásáról, elherdálásáról. Engem tízszer meg tízszer elszámoltattak minden egyes forintról, amihez közöm volt.
Az utókor viszont mindenkit el fog számoltatni. Azokat is, akik miatt az erdélyi magyar közösség ott tart, ahol tart.
Az RMDSZ legutóbbi kongresszusára megírt fellebbezésem szövegét — miután a kongresszus visszautalta az ügyet az ügyvezetésnek — nem osztottam szét. E példányok azonban mind a mai napig megvannak. Ha a kongresszus úgy dönt, minden küldött meg fogja kapni fellebbezésem szövegét.
Magam sem tartom elegánsnak, ha valaki túl sokat beszél magáról. Pláne, ha dicséri magát. Jó lett volna, ha mindazt, amit felhozhatok mint objektíve mellettem szóló érvet, másvalaki mondja el.
Dehát tudom, és más is tudja, hogy nem tanácsos ujjat húzni a hatalmasokkal.
Az RMDSZ egyik legkomolyabb kormányzati eredménye az, hogy leváltotta Kincses Elemért, a marosvásárhelyi színház igazgatóját.
1990. december elsején Gyulafehérváron, hátam mögött a magát karmesteri pulpituson érzô, az ôrjöngô, százezres vátrás tömeget vezénylô akkori miniszterelnökkel, mostani koalíciós szövetségesünkkel, nem engedtem a megfélemlítésnek és végigolvastam azt a beszédet, amelyben újólag leszögeztem, hogy az erdélyi magyarság jogállását az 1918-as gyulafehérvári határozatok alapján kell biztosítani.
Ha akkor valaki azt mondta volna nekem: néhány év múlva a hátam mögött hadonászó miniszterelnök az RMDSZ szövetségesévé lesz, engem pedig meg sem hívnak csíkszeredai kongresszusunkra, mindezt aligha hittem volna el.
Ami persze csak azt bizonyítja, hogy nem vagyok alkalmas politikusnak.
Ilyen mértékû színeváltozást még elképzelni sem tudtam. Számomra az RMDSZ eszmei arcát a lelkesedés, az eltökéltség, a hûség rajzolták ki és határozták meg. Hogy ez az arc miként és hogyan változott meg, hogyan öltötte föl mai vonásait, az nálam nagyobb drámaíró tollára kívánkozó történet. Ezekben az eltorzult vonásokban nem nehéz fölismernem a minden másságot — adott esetben nyelvi, adott esetben nézetbeli másságot — hazaárulási váddal, hadbírósággal, meghurcolással, rágalommal szankcionáló kizárólagosságot. Írhatnék totalitarizmust is — és írhatnék szenvedélyes, olthatatlan gyûlöletet minden és mindenki iránt, aki más, mint "mi".
"Mi" — akik hatalmon vagyunk; az országban vagy a pártban, mindegy: a lényeg, hogy belefojtsuk a szót mindenkibe, aki más.
Aligha tévedek hát nagyot, ha az RMDSZ mai, zsebláztól és hatalmi tébolytól eltorzult arcában ugyanazokat a vonásokat fedezem föl, mint a gyulafehérvári, engem habzó szájjal fenyegetô, a szót hisztérikusan torkomra forrasztani akaró tömeg arcában.
De ahogyan ônekik sem sikerült, és ahogyan Ceausescu pribékjeinek sem sikerült elhallgattatniuk engem, úgy ez az RMDSZ-nek sem fog sikerülni.
Amelybôl ezennel tehát kiléptem. Az erdélyi magyarság egykori lelkiismerete, az RMDSZ ezentúl távoli, bukaresti ismerôs marad számomra.
Egy kunostinca.
SZÔCS Géza
Krisztus földi helytartója több mint két napot töltött Bukarestben. Ez volt a 96. alkalom, amikor elhagyva Vatikán államot, szó szerint teljesítette isteni Mestere parancsát: "Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, és tanítsátok ôket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek." A múlt hét végén Krisztus földi helytartója több mint két napot töltött Bukarestben. Pápaságának 21. évében ez volt a 96. alkalom, amikor elhagyva Vatikán államot, szó szerint teljesítette isteni Mestere parancsát: "Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, és tanítsátok ôket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek."
Ez a parancs pedig nem más, mint a szeretet parancsa: "Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket... Legyetek mindnyájan egyek."
Az Úr Jézus egységet akart. Földre szállásával szeretetet hozott közénk. Az egység csak úgy valósulhat meg, ha szeretet él a szívünkben. A Krisztusban hívôk közötti megoszlást mi, emberek hoztuk létre. A mi egymás iránti szeretetlenségünk szüleménye a megoszlás az ellenségeskedés.
Ha Krisztus tanítványainak valljuk magunkat, és továbbra is azok akarunk maradni, akkor ezt az általunk elôidézett bábeli zûrzavart nekünk, embereknek kell visszaállítanunk eredeti formájába.
Ezt a célt szolgálja Szent Péter utódjának apostoli körútja. A testben megrokkant, de lélekben nagyon is erôs II. János Pál pápának minde törekvése egy lépés az egység felé.
Mindnyájan láthattuk a televízió képernyôjén, hogy három féle rítus szerint imádták ugyanazt az egy Istent, három különbözô módon mutatták be Krisztus engesztelô áldozatát, s a Szentatya mindhárman részt vett, Krisztust képviselve. Az Egység és a szeretet megtestesítôjét láttam benne.
A 79 éves beteg fôpap ott ült áhitattal, tiszteletben tartva mindenkinek a meggyôzôdését és lekiismereti szabadságát. Békecsókot váltott Teoctis ortodox Pátriárkával, a görög katolikus szentmisén magához vette a kovászos kenyér színe alatt rejtôzô Úr Krisztus testét. A harmadik, záró liturgián, a római katolikus szentmisén ô maga celebrált. Ô esedezett a békéért, a szeretetért, az egységért: " Tekints Egyházad áldozati adományaira, ismerd föl benne Fiad áldozatát... Add, hogy mi, aki az ô testét és vérét magunkhoz vesszük, a Szentlélekkel eltelve egy test és egy lélek legyünk Krisztusban". (A szentmise szövegébôl).
A Szentatya azzal a ténnyel, hogy Romániába látogatott, békés szeretettel tárgyalt az állam vezetôivel, az ortodox egyház Pátriárkájával, olyan légkört teremtett, amely alkalmas lehet a nagyon várt egység, megértés, egymás szeretettel történô elfogadásának létrejöttéhez.
A megbántott Isten az embert nem elvetette, hanem saját Fiát küldte hozzánk, hogy megmutassa az utat a hozzá való visszataláláshoz. Az elsô lépést mindig az tudja megtenni, aki nagyon tud szeretni. Krisztus földi helytartója arcáról ezt a szeretetet láttam kisugározni.
Példát mutatott mindnyájunknak, hogy miként kell az igazi megbékélés, a szeretetben történô egymás mellett élés érdekében cselekednünk. Nem szabad mindig a másiktól várnunk, nekünk is lépni kell. A krisztusi alázat nem ismer büszkeséget, nem ismer akadályt a megbékéléshez.
Legyen számunkra felejthetetlen, de egyben figyelmeztetô esemény is a Szentatya ittléte, s ugyanakkor mindig tartsuk szem elôtt, jól véssük szívünkbe Jézus ígéretét: "Amit az én nevemben kértek az Atyától, megadja nektek". Tanuljunk meg olyanokért is imádkozni, akikért idáig soha nem tettük.
DERZSY András
"Nem szabad, hogy az erôsek és gazdagok elôjogokkal rendelkezzenek, ez igazságtalanság a világ szegényeivel és elnyomottjaival szemben. Vajon elég hangosan hirdeti-e ezt az egyház? Lehet, hogy nem. Még az Egyház tagjainak is megvannak a gyengeségei, hibái. Az Egyház pedig mi vagyunk, ti és én."
Bár 1990 óta II. János Pál pápát több alkalommal is meghívták Romániába, a Szentatya úgy kívánta, hogy a látogatáshoz kapja meg a hazánkban többségben lévô Ortodox Egyház beleegyezését is. Erre ez év februárjában került sor, Teoctist Pátriárka elküldte meghívó levelét, és február 13- án, kevesebb mint egy nap leforgása alatt válasz érkezett Vatikánból, Joaquin Navarro Valis vatikáni szóvivô bejelentésével, hogy a Szentatya elfogadta a meghívást, és május folyamán hazánkba látogat.
A pápa három történelmi jelentôségû napot töltött hazánkban május 7, 8, 9-én. A Szentatya romániai látogatása — a 86. Olaszországon kívüli utazása — különleges jelentôségû volt, mivel ez volt az elsô alkalom, hogy olyan országba látogatott, ahol a lakosság túlnyomó része ortodox vallású, és beletartozik a Szentatya ökumenikus jellegû látogatásai hosszú sorába: a Konstantinápolyi Pátriárkánál (1979, Istambul), Amerikában (1979, 1987, 1995), Németországban (1980, 1987, 1996), Nagy- Britanniában (1982), Svájcban (1984), Hollandiában (1985), a Skandináv államokban (1989), Balti államokban (1993), a Cseh Köztársaságban (1995, 1997), Líbiában (1997) tett ilyen jellegû látogatásokat, és ez év júliusában Örményországba látogat.
A pápa minden útja alkalmával találkozni kívánt a különbözô egyházak képviselôivel tapasztalatcsere és közös imádkozás céljából. Mivel ez az elsô alkalom, hogy Romániába is ellátogatott, minél több idôt kívánt szentelni a Teoctist Pátriárkával való megbeszéléseknek, közös imádságnak. De ezt a látogatást minden valószínûség szerint újabbak fogják követni, és ekkor alkalma nyílik arra is, hogy ellátogasson Erdélybe is, ahol a katolikus vallású lakosság több mint 80%-a lakik. Történelmi jelentôségû a pápalátogatás három napja mind Románia, mind az egész keresztény világ számára, hiszen az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás óta elsô alkalommal kezdte meg a tárgyalásokat a két egyházfô, és ennek színhelye éppen hazánk volt. Két nappal a látogatást megelôzôen a pápa Rómában kijelentette, hogy ez egy nagyon fontos látogatás lesz a keresztény világ számára. Valószínû, lesznek olyanok, akik felteszik a kérdést: "Mire jó tulajdonképpen a pápalátogatás? Mivel marad hazánk utána, a kiadásokat kivéve?" Hiszen a pápa már nem ugyanolyan, mint 10-15 évvel ezelôtt, amikor puszta jelenléte és véleménye is számított a világ vezetôi számára konfliktushelyzetek megoldásakor. Mostani felhívásai a koszovói béke helyreállítására süket fülekre találnak mind Bill Clinton, mind a szerb vezetés részérôl.
Több szempontból is fontos ez a látogatás hazánknak, ugyanis egy olyan ember látogatott ide, aki olyan egyházat vezet, amely többszáz millió hívet számlál világszerte, és ezek az emberek, és még nagyon sokan világszerte, három napig hazánkra figyeltek. Hála a Szentatya látogatásának, a figyelem középpontjába kerültünk világszerte és végre a világ jót is fog hallani arról a Romániáról, amely ezidáig csak a sztrájkjairól, bányászinvázióiról volt hírhedt. Nagyszerû alkalom arra, hogy Románia végre kilépjen a névtelenségbôl, és ezért semmilyen erôfeszítés sem túl nagy román állam részérôl.
És Románia, fôként Bukarest, készült is a fogadásra. A kormány erre az alkalomra 4,5 milliárd lejt utalt ki, hogy a fogadtatás a pápa személyéhez méltó legyen. A látogatást megelôzô napokban a bukarestieknek különleges "csodákban" volt részük a városnak azon a részén, amelyen majd a Szentatyának kellett végighaladnia: az évek óta megszokottá vált gödrök hirtelen eltûntek, az évtizedek óta koszos épületek hófehérre meszelten virítottak, megtisztultak a járdák is, a megszürkült oszlopokat újrafestették, azokon a helyeken, ahol a földet gyom lepte el, szemet gyönyörködtetô gyep került, szebbnél szebb virágok bújtak elô napok alatt a parkokban...
A mi pechünk, hogy a pápa keveset maradt Romániában, és csak elôre kijelölt útvonalon közlekedhetett, és kár, hogy ezek a "csodák" csak néhány kilométernyi útszakaszra korlátozódtak.
Nem tartozom azok közé, akik elítélik az ilyen elôkészületeket, ha ilyen különleges vendégrôl van szó, de elszomorító látni, hogy milyen könnyen tudnak ilyenkor az utak és a város civilizáltan kinézni, máskor pedig senki sem foglalkozik vele. Nekünk a pápamobil kellett, hogy megtudjuk, hogyan is kellene kinézzen egy normális utcasarok.
És elérkezett a nagy nap: 1999. május 8, péntek. Az embereknek erre a napra közös beszédtémájuk volt, a pápalátogatás, a sajtó képviselôi kora reggeltôl készenlétben álltak a Bâneasa-i repülôtéren és a város fontosabb pontjain, hogy tudósítsanak a nagyszerû eseményrôl. A rendfenntartók is készen álltak, több mint 7000-en, felkészülten bármire. Bár a Szentatya csak 12 óra körül kellett megérkezzen a repülôtérre, a kíváncsibb emberek már 8-9 óra körül az utcán voltak, hogy minél jobb helyet találjanak maguknak. 12 óra 20 perckor II. János Pál pápa román földre lépett. Fontos lépés volt ez Ôszentsége számára, de még fontosabb a keresztény világ számára. Történelmi pillanat ez mind az ortodox, mind a katolikus keresztények számára, és példaértékû lehet a többi vallási vezetôk számára is. Románia is nyert ezzel a lépéssel, hiszen ebben az országban kezdôdtek el a két egyház közti tárgyalások. Nagyon sokat nyert. A világ 50 legjelentôsebb tévétársasága közvetítette élô adásban a repülôtéri fogadási ceremóniát és a két vasárnapi szentmisét. Ezeket a felvételeket hozzávetôleg a Föld lakosságának egnegyede, azaz több mint 1 milliárd 200 millió ember követte figyelemmel a televízióban. A bukarestiek viszont a tévé helyett inkább az utcákon akarták látni, és üdvözölni, ha csak néhány másodperc erejéig is a pápát, és ezt nagyon civilizáltan meg is tették. A világ a tévétársaságokon keresztül egy olyan Bukarestet láthatott, amely ôszintén örült, hogy vendégül láthatja a Szentatyát.
A Szabad Sajtó terén gyûltek össze talán a legtöbben, a déli órákban, az érkezés elôtti percekben a várakozók száma majdnem 2000 körül volt. Reggel még tiszta járda fogadta a látogatókat, a koldusokat erre az alkalomra a város más negyedeibe "helyezték ki". Az emberek zászlókkal, kitûzôkkel, fényképekkel "felfegyverkezve" készen álltak. Feszültség tükrözôdött az arcukon, az órájukat nézegették, a bátrabbak a rendôröket kérdezgették: "Vajon megérkezett? Biztosan erre jönnek?" A rendôröknek nem volt nehéz dolguk a rend fenntartásával, érdekes módon, most mindenki betartotta az utasításokat, senki sem ellenkezett vagy különcködött. Aztán csend. Már a rendôrök is az órájukat nézegették, vagy a rádiójukkal babráltak, az emberek meg folyton kérdezgették ôket: "Jön?" De még mindig nem jött, pedig már egy óra is elmúlt. Volt ott egy kisfiú, akit apja vállára vett, hogy ô is láthasson valamit, bár amilyen kicsi volt, nemigen fog sok mindenre emlékezni, meg is kérdezték tôle heccbôl, hogy miért van itt, erre elkacagta magát: "Ti nem tudjátok? Jön a pápa Rómából!" Tudta. Pedig alig lehetett 4 éves. Egyébként idegesség és feszültség körös- körül. Egy tiszt törte meg a csendet, bejelentve: "Kész, érkezik". A forgalmat leállították, majd mindenki a nyakát nyújtogatva nézett a feltételezett útirányba, aztán jöttek sorra a konvojt alkotó kocsik, elöl az Emil Constantinescué, majd a Petre Romané, de rájuk nemigen volt kíváncsi senki, mindenki csak a pápamobilt várta. És a pápamobil elôtûnt a felvezetô rendôrökkel együtt. A hatás leírhatatlan volt, az emberek tapsoltak, énekeltek, mindenki igyekezett, ha csak egy pillanat erejéig is magára vonni a Szentatya figyelmét. De a konvoj gyorsan haladt, és rövid idôn belül már semmit sem lehetett látni belôle. Utána pedig? Hosszú kocsisorok, túlzsúfolt buszok és hazafelé igyekvô emberek, csak a téma nem változott semmit, a pápa és az elkövetkezô napok.
A pénteki nap folyamán a Szentatya ellátogatott a Cotroceni-i palotába, majd találkozott még Teoctist Pátriárkával.
Szombaton délelôtt ellátogatott a kommunista diktatúra idején meggyilkolt katolikus papok sírjához, majd görög-katolikus szentmisén vett részt a Szent József templomban. Ebéd után ismét a Teoctist Pátriárka által bemutatott ortodox szentmisén vettek részt, ezt követte délután az a római katolikus szentmise, melyet Ôszentsége mutatott be. Erre a szentmisére több százezer ember gyûlt össze, mindenféle vallásúak. A több mint kétórás szentmise után a Szentatya a repülôtérre ment, majd a búcsúztatási ceremóniát követôen repülôre szállt, és visszautazott Rómába.
ELEKES István
Munkatársunk Dan Oprescuval, a kisebbségügyi minisztérium illetékes munkatársával készített beszélgetést a romániai média mai helyzetérôl, felkészültségérôl, felelôtlenségérôl. Dan Oprescu szerint a hazai média legsúlyosabb hiányossága a professzionalizmus, amely miatt általános a felelôtlenség.
Május 9-én a Megyei Tanács gyûléstermében kerek-asztal megbeszélést tartottak az Európa Nap rendezvényeinek keretén belül, amelynek meghívottjai a megyei írott- és elektronikus sajtó képviselôi voltak.
A vitafórum "Helyünk Európában" nevet viselte, melynek témája: Az európai gondolat és média; Az írott és elektronikus sajtó szerepe az európai gondolat népszerûsítésében.
A háromórás vita után Dan Oprescuval a Kisebbségügyi Minisztérium, a Dilema címû lap képviselôjével beszélgettem.
— Hova sorolja be a román médiát Európában?
— Véleményem szerint a román sajtó ott van Európában, ahol Románia. Vagyis Európa rosszabbik felében, csak egy földrajzi Európában, és nem az értékek és a civilizáció Európájában. Büszkélkedünk jelenlétünkel a földrajzi Európában, de túl kell lépnünk ezen a felsôbbrendûségi komplexusunkon. Meg kell próbálni belépni az igazi Európába. Egy olyan demokráciába, amely magába foglalja a kissebségi jogok tiszteletben tartását. Ez egy olyan Európa, amely túllépi a mi nacionalistáink által behatárolt Európát. Világos, hogy jelenleg Jugoszlávia és részben Románia sem része az igazi Európának: legjobb esetben is csak közelítünk hozzá. Sajnos, nálunk inkább csak incselkednek az európai integrációval, igazi felelôsségvállalás nélkül mind etikai, mind gazdasági vagy akár katonai értelemben.
— Ön szerint, hogyan segíthetné elô a romániai média az európai értékrend meghonosodását?
— Az európaiság, elsôsorban a média professzionalizmusát jelentené. Véleményem szerint a mai román média (és ebbe beleértem a magyar nyelvût is) szakszerûtlenségben szenved, ami a felelôtlenséggel jár együtt, és volt olyan, amikor a román nyelvû média teljes fokú felelôtlenséget tanúsított, fôleg a ‘90-es évek elején. Van azonban olyan szelete is, mely felelôsségteljesen próbál eljárni (22, Korunk, A hét vagy a Dilema) úgy, hogy tiszteletben tartja és népszerûsíti az európai eszméket. Másrészt a szenzáció-hajhász lapok felelôtlenségérôl beszélhetünk, melyek akár ki is találnak bombahíreket, nemcsak szakmai felelôtlenséget tanúsítva, hanem az úszítás határait súrolva.
Az ilyen s hasonló esetek számomra az illetô újságíró emberi értékeit is megkérdôjelezik, nemhogy a szakmait.
ifj. HAÁZ Sándor
A digitális telefonközpontra való áttéréssel az udvarhelyi tudakozó megszûnt, 931-et tárcsázva a csíkszeredai központ jelentkezik.
Az udvarhelyi kirendeltség 15 alkalmazottól volt kénytelen megválni a Hargita megyei átszervezések miatt. Emiatt került Csíkszeredába a tudakozó, ahol gyakrabban válaszol románul a szolgálatos, ami azonban akkor okoz igazi nehézséget, amikor kiderül, hogy nem tud eligazítást adni olyan kérés esetén sem, amit eddig gond nélkül megtudhattunk a helyi 931-tôl.
Az udvarhelyszékiek számára sokkal kevesebb információval szolgálnak Csíkban a helyismeret hiánya miatt.
Sz. L.
Amint már elôzô lapszámainkból értesülhettek, kritikus helyzet állt elô a Kuvar negyedi hôszolgáltatásban.
Mivel a hôenergia elôállítása folyékony üzemanyag felhasználásával történik, túl magas az elôállítási költség. Jelenleg az üzemanyag árának csak egy részét fizeti a lakosság, a többit az önkormányzat finanszírozza. Szász Jenô polgármester elmondta, ezt a fûtési rendszert le kell cserélni, mivel az önkormányzatnak nem áll módjában továbbra is szubvencionálni a Kuvar negyedi hôenergia elôállítását.
Ahhoz, hogy ez elôállítási költség csökkenjen, vagy a földgázat kell bevezetni a kazánházba, vagy külön mikrokazánt kell felszerelni minden tömbházban - nyilatkozta lapunknak Andorkó János, az Urbana RT igazgatója. Ez utóbbi megoldást Nagybányán már használják, ezért az elmúlt hét végén a város adminisztrációs tanácsa, Szász Jenô polgármester vezetésével, tapasztalatcsere céljából Nagybányára látogatott. Andorkó szerint a mikrokazánok felszerelése nagyon költséges, a lakosság szempontjából elônyösebbnek véli a földgáz bevezetését a kazánokba. A mikrokazános megoldásra két lehetôség van: önkormányzati támogatás mellett az Urbana Rt. elkészíti és mûködésbe helyezi a mikrokazánokat, így a lakossági hôenergia- szolgáltatás továbbra is a Közüzemek feladata lesz; a másik megoldás szerint a beruházást a lakosság fizeti, így a Kuvar negyed hôszolgáltatása leválik a Közüzemektôl. Szász Jenô elmondta, a terveket igyekeznek minél hamarabb elkészíteni, hogy a munkálatokat a következô hideg periódusig be tudják fejezni. Hozzátette, hogy a közeljövôben konzultálni fognak a lakossággal a pénzügyi lehetôségekrôl, és eldöntik, melyik megoldás bizonyul elônyösebbnek a lakosság számára.
SZÁVA Enikô
Mi, elszakított területeken élô magyarok, megverve a kisebbségi sors minden bajával, legtöbbször találunk kivetnivalót egymásban. Talán ezzel magyarázható az, hogy kritikusan csodálkozunk rá a világra, és a már nyolcvan éve megért sorozatos politikai kudarcainkért a mindenkori román és nagy ritkán a magyar kormányt tesszük felelôssé. Az már csak hab a tortán, hogy a mostani román kormánynak érdekvédelmi szervezetünk is tagja, koalíciós partnere. Ez az a szervezet amely a romániai magyarok érdekeit hivatott képviselni (ami néha sikerül), a példák többsége viszont azt mutatja, hogy ez a fajta koalíción belüli ügyködés a legjobb indulattal sem nevezhetô sikeresnek. Ez bizonyára nem az RMDSZ-en múlott. A román politikára nagyon is érvényes az, miszerint a politika az önérdek- egyeztetések mûvészete. Itt a politika nem jog, nincsenek rá garanciák. Ezzel (is) magyarázható az , hogy az évek óta húzódó tanügyi törvénytervezet csupán arra jó a román koalíciós partnereknek ( mely a koalícióba lépés egyik feltétele is volt!), hogy idônként elôvegyék a parlamentben, de a napirendre tûzésen kívül érdemi döntés ne szülessen. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy az RMDSZ-en belül különbözô vélemények formálódjanak, és kerüljenek terítékre. Ma már egyre többen szorgalmazzák, hogy körvonalazni kell érdekvédelmi szervezetünkkel szembeni elvárásainkat. A közelgô kongresszus alkalmával remélhetôleg az RMDSZ elvégzi önkorrekcióját, vigyáz arra, hogy egyre kevesebb bírálatra adjon okot, és ügyel, hogy kevesebb furcsaság essen meg kormánykoalíciós ténykedésének hátralévô idejében. A közelgô kongresszustól már csupán egy hét választ el. A vélemények pró és kontra már hónapokkal ezelôtt halltaják hangjukat, ami érthetô. Érthetô, mert a tét valóban óriási. Lehet-e valódi, hiteles fóruma az erdélyi magyar gondolatnak szervezetünk, vagy minden maradjon úgy, ahogy eddig volt? Olyan, amiben kevesek gazdagodtak, a többség szegényedett, amikor egyre több hatalom összpontosul egyre kevesebb kézben...
E dermedtségbôl ideje lenne felrázódnunk, hisz a politika idôtényezôje maga a történelem.
Gergely László
Szeptembertôl egy kilencedik osztállyal bôvül a székelyudvarhelyi római katolikus középiskolai oktatás.
Ennek körülményeirôl kérdeztem Kovács Sándor római katolikus fôesperest:
— 1993-ban indult be a katolikus teológiai szemináriumi líceum a Tamási Áron Gimnáziumon belül. Ugyanakkor beindult az Egészségügyi Iskolaközpontban posztliceális oktatásunk, az általános asszisztensnôképzô, ami ugyanilyen formában meg is marad, mert nem csatlakoztunk az egyetemhez. Óvodánk is van, amit a nôvérek vezetnek. De ez nem újkeletû a magyar oktatásban, hiszen a pannonhalmi bencés oktatás 1001 éves. Az egyház már Krisztus óta gyakorolta a tanítást, s mi ezt folytatjuk ott, ahol 1948-ban abba kellett hagynunk. Itt, Udvarhelyen, önálló iskolává szerettünk volna lenni, ezt kérvényeztük is, és márciusban jóváhagyták. Az iskolánk neve Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont. Azért kértük iskolaközpontnak, mert ebbe belefér más jellegû oktatás is, így indíthatunk elsô osztályt is, hiszen az igazi oktatás kicsi korban kezdôdik. Szakiskolákat is indíthatunk, hiszen a jó szakmunkásokat iskola nélkül nem lehet kinevelni. Most egy kilencedik osztályt indítunk, humán profillal. A 25 helyre ugyanúgy lehet majd bejutni, mint a gimnázium más osztályaiba. Túljelentkezés esetén felvételi vizsga lesz, amit megelôz a kizáró jellegû hittan vizsga. Nem zárkózunk el a más felekezetû tanulók elôl sem. A tanárok és tantárgyak ugyanazok lesznek, mint a többi osztályokban, ezeken kívül egyháztörténelem, dogmatika, morális- és alapvetô hittan meg ének- és zenetanítás is lesz. Az egyházi tanításnak van létjogosultsága, hiszen tavalyi végzôseink közül 14-nek sikerült az egyetemi felvételije. Német nyelvû osztályt is szeretnénk indítani, mert van rá igény, de egyelôre nincs helyiségünk.
— Miért lett az Iskolaközpont neve Baróti Szabó Dávid ?
— A Tamási Áron Gimnázium rövid ideig az ô nevét viselte, de a kommunizmusban elmosódott. Fájlaltam, hogy az iskola nem az ô nevét kapta, de a diákok Tamásit ismerték. Baróti Szabó Dávid jezsuita volt Székelyudvarhelyen, s az iskolát a jezsuiták vezették, ô állt a legközelebb az iskolához. Sajnos, a 40 esztendô sokat rombolt, ami az egyházi oktatást illeti, hiszen a szülôk nehezen indulnak meg, hogy egyházi iskolába írassák gyerekeiket. Magyarországon például, ahol az elmúlt rendszerben is mûködhettek az egyházi iskolák, most túljelentkezés van ezekben az osztályokban. Tennünk kell a keresztény öntudat megerôsödése érdekében, és ez csak a kis korban elkezdett keresztényi neveléssel lehetséges.
PÁL Júlia
Ötödik alkalommal szervezik meg Székelyudvarhelyen a Bárdos Lajos - Palló Imre "Éneklô Ifjúság" kórusfesztivált. A fesztivál célja, hogy az ifjúsági kórusmozgalom megkapja azt a keretet, amelyben szervezett formában kifejthetné tevékenységét a nagyközönség elôtt.
Az idei fesztivál is gazdag programmal várja az érdeklôdôket. A résztvevô kórusok többsége Erdély városaiból érkezik, de két budapesti kórust is várnak a szervezôk.
1999. május 14-én pénteken a Palló Imre Mûvészeti Szakközépiskola koncerttermében kerül sor a megnyitó hangversenyre. Miskolczi Ottó Bárdos-köszöntô címû versét Kedves Szilárd VI. osztályos tanuló adja elô. Ezután szólóénekesek bemutatkozó elôadását láthatják.
Szombaton 10 órai kezdettel gyermek- és ifjúsági kórusok hangversenyére kerül sor a Mûvelôdési Házban, amelyen székelyudvarhelyi, csíkszeredai, székelykeresztúri és gyergyóremetei kórusok lépnek fel.
Vasárnap 10 órától a Szent Miklós Plébánia templomban Missa Tertia mûvét adják elô.
Délután 4-kor a Mûvelôdési Házban ifjúsági kórusok lépnek a nagyterem színpadjára Budapestrôl, Gyulafehérvárról, Marosvásárhelyrôl, Kolzsvárról és Székelyudvarhelyrôl.
Az elôadás után a díszoklevelek kiosztására kerül sor.
D. T.
A székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal szerdai sajtótájékoztatóján a gyámügyi és szociális osztály, valamint az urbanisztikai fôosztály tevékenységének kiértékelésére került sor. Komoróczy György sajtóreferens elmondta, idén gyámügyi és szociális kérdésekkel mintegy kétszázan keresték fel az ügyosztályt. A sajtótájékoztatón elhangzott az a statisztikai kimutatás, amely szerint Székelyudvarhelyen is léteznek kiskorú bûnözôk, ezekkel a gyámügyi hivatal a rendôrséggel közösen foglalkozik. A kimutatás szerint a 14 -18 év közötti fiatalok által elkövetett bûntettek havi átlagban 3 alkalommal fordulnak elô. Az esetek többsége betörés és betöréses lopás.
Az urbanisztikai osztály munkatársaihoz ebben az évben 330 személy fordult különbözô problémákkal. Megtudtuk, hogy idén 68 építési engedélyt váltottak ki, 7 bontási engedélyt hagytak jóvá, és 15-en jelentettek be véglegesített épületet.
A Hargita Megyei Tanfelügyelôség rémhíreknek nevezte azt, hogy a nyár folyamán ne kapnának fizetést a tanügyben dolgozók, vagy hogy fizetetetlen szabadságra küldenék ôket. A megyei fôtanfelügyelô- helyettes elmondta: tény, hogy a leosztott költségvetés nem fedezi a naptári év bérezési alapokat, azonban a fizetések kiadásának módszerét késôbb közli a Tanügyminisztérium. Rémhír terjesztésére semmi ok - nyilatkozta Kálmán Ungvári Andrea fôtanfelügyelô-helyettes az UdvarhelySzéknek.
Filharmónia Napok Szentegyházán
Idén hetedik alkalommal rendezik meg Szentegyházán a Filharmónia Napokat. Sajnos, pénzhiány miatt az eredetileg négynapos rendezvény kétnaposra szûkült.
A hangversenysorozat 14-én, pénteken este 8 órától kezdôdik amelyet a rétyi Ifjúsági Fúvósegylet kezd. Ezt követi a szentegyházi legények dalcsoportja majd a Gyermekfilharmónia lép színpadra. 22 órától fáklyásmenetre és utcabálra kerül sor, amelyen a talpalávalót a helyi fúvószenekar biztosítja.
Szombaton délelôtt 10-tôl zenei vetélkedôre és fôzôversenyre kerül sor Szelterszen, ahol a résztvevô ének- és zenekarok mérik össze tudásukat.
20 órától ismét koncertek, ezeken sepsiszentyörgyi együttesek fognak szerepelni. Elsôként egy Waldorf osztály furulya- és citera csoportja, majd a Mikes Kelemen Líceum Ifjúsági vegyeskara, a Mûvészeti Iskola vegyeskara, végezetül pedig a Szerenád Szimfonikus Zenekar szintén a zeneiskola tanulói lépnek fel, mindannyian Sepsiszentgyörgyrôl.
Benedek Elek Iskolanapokat tartanak a Kollégium szervezésében május 13-16 között. A rendezvénysorozat péntek reggel fél kilenckor Antal Sándor igazgató és Szász Jenô polgármester megnyitó beszédével kezdôdik. A háromnapos rendezvény programjában tudományos ülésszakok, megbeszélések, kirándulások és gyakorlati oktatások szerepelnek. A rendezvény keretén belül május 14-én este 8 órától a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színmûvészeti Fôiskola végzôsei elôadják Karácsony Benô "Rút kiskacsa" címû zenés vígjátékát.
Megérkezett tanügyis fizetések
A Tanügyminisztérium május 3-án kérte a pézügyi tárcától, hogy áprilisra 813 millió lejes összeget utaljon át a tanügynek — nyilatkozta szerdán Marian Caraus, az oktatási tárca pénzügyi osztályvezetôje. A fenti összegbôl a Tanügyminisztérium átutalta alegységeihez a tanügyi személyzet áprilisi fizetéséhez szükséges alapokat, következésképpen az elszámolások esetleges késéséért a bankrendszer tehetô felelôssé — pontosított az osztályvezetô.
Új táblai fôügyésze van Maros- és Hargita megyének
A gyergyóvárhegyi születésû Muresan Ioan a kolozsvári egyetem jogi karának végzettje. 1993-ig Marosvásárhelyen a helyi ügyészségen dolgozott, ahová az egyetem elvégzése után kihelyezték, és amelyet 1990-93 között vezetett. 1993-ban nevezték ki a Táblabíróság Melletti Ügyészségre, ahol tárgyaló ügyészként dolgozott. Idén áprilistól táblai fôügyész-helyettesnek, május 3-tól pedig táblai fôügyésznek nevezte ki a legfelsôbb államügyész.
Egyezkedés a villamos áram ártámogatásáról
A négy szakszervezeti szövetség vezetôi és Radu Berceanu ipari- és kereskedelmi miniszter hétfôn a villamos energia kompenzálási szintjének kijelölésérôl tárgyalt. A szakszervezetek havi 100 kw-os szubvenciónált villamos energiát kérnek, miközben az ipari és kereskedelmi miniszétirum csupán havi 50 kw-ot hajlandó szubvencionálni. Bogdan Hossu az Alfa Kartel vezetôje szerint Berceanu miniszter azt javasolta, hogy a kompenzálási rendszert, a díjpolitikák révén, a CONEL érdekében állítsák fel, de ezzel a szakszervezetiek nem értettek egyet. Hossu úgy véli, hogy a kompenzálást a költségvetésbôl kell folyoósítani, mint ahogy az normális bármilyen szociális kompenzálás esetében. Lévén, hogy a partnerek nem jutottak közös nevezôre a kompenzálási küszöbértékben, a tárgyalások a következô napokban folytatódnak.
Május 15-16-án kerül sor a VI. RMDSZ-kongresszusra Csíkszeredában. A kongresszusra a területi szervezetek 229 küldöttet delegálnak, ebbôl 17-en az udvarhelyszéki szervezetet, 16-an a csíki területi szervezetet és 11-en a Gyergyó területi szervezetet képviselik. Többen részt vesznek Hargita megyébôl önkormányzati képviselôként, a szövetségi képviselôk tagjaként, illetve a szövetség keretén belül tevékenykedô pártok és platformok képviseletében.
A Hargita megyei Ápolók Szövetsége május 12- én, az Ápolók Nemzetközi Napja alkalmából Maroshévizen szervezte meg 5. alkalommal tudományos ülését. Az idei rendezvény témája: "Az ápolás oktatásának múltja, jelene és jövôje" volt. A találkozón városunkat 20 ápoló képviselte.
Az Erdélyi Magyar Civil Társadalomért Polgári Tömörülés az 1999. április 17-i erdôvidéki területi fórumán az alábbi kérdésekben nyilvánítja ki állásfoglalását:
1. Értékeljük az Európa Tanács és a NATO erôfeszítéseit a koszovói válság rendezése érdekében, elítéljük az etnikai tisztogatást és a genocídiumot.
2. Az RMDSZ megújulása érdekében támogatjuk Kincses Elôd jelölését a Szövetségi elnöki tisztségre, személyében garanciát látunk az önálló erdélyi magyar politizálásra és az RMDSZ eredeti programjának érvényesítésére.
Erdélyi Magyar Civil Társadalomért Polgári
Tömörülés
Barót 1999. április 17.
Az Erdélyi Magyar Civil Társadalomért Polgári Tömörülés 1999. április 17-i erdôvidéki területi fórumán számba vette a hazai magyarság létfontosságú kérdéseit, és a következôket hozza nyilvánosságra:
Az RMDSZ VI. Kongresszusa elôtt a Szövetség a megújulásért nem tette meg azokat az intézkedéseket, amelyeket a történelmi jelentôségû Csernátoni Fórum (1998. szeptember 12) meghirdetett, ellenkezôleg: tovább erôsítette a ‘89 elôtti idôszakról átörökített struktúrákat; a demokrácia gyakorlatával és az alkotmányossághoz szokott magyarság gondolkozásával ellentétben egyéni érdekközpontúvá alakította a kormányzatban való részvételét, kormányzati szerepkörben feladta képviseleti függetlenségét; elutasította a belsô választásra vonatkozó közösségi igényt, a "bizalminak" számító személyekbôl nevezte ki a kongresszusi küldötteket; a médiákon keresztül szünet nélkül támadja a más véleményen lévôket, miközben a maga köré cementezett klientúrától eltekintve fokozatosan csökken a választók bizalma a Szövetség iránt.
Tömörülésünk bizalmát veszítve a Szövetség csúcsvezetésében felkéri a Kongresszust, hogy tegye meg a szükséges lépéseket a megújulás érdekében, és foglaljon állást közösségünk alapvetô kérdéseiben;
1. A Kongresszus kérje a román törvényhozást, hogy az erdélyi magyarság - a nemzetközi joggyakorlat szerint - tarthasson népszavazást önrendelkezése elnyerése érdekében.
2. A Kongresszus bízza meg a Szövetséget, hogy igényelje a nemzetközi kisebbségvédelmi kódex létrehozását (nemzetközi bíróság ellenôrzésével).
3. A Kongresszus hozzon határozatot a koalícióból való kilépési érdekében, hogy az RMDSZ további kormányzati szerepével ne legyen helyzetünk téves nemzetközi megítélésének eszköze.
4. A Kongresszus kérje a román kormánytól a csereháti eseményekért koncepciós per útján elítélt Bardóczy Csaba Hargita megyei tanácsos azonnali felmentését.
Erdélyi Magyar civil
Társadalomért Polgári tömörülés
Barót, 1999. április 17
— Tiszteletes úr, ön a Székelyföldrôl, a tömbmagyarságból került Temesvárra, a nagyvárosi szórványba. Nehéz volt megszokni?
— Rendkívül nagy a különbség az ottani és az itteni szolgálat között. Székelyföldön a lakosság mintegy 90%-a magyar, Temesváron épp fordított az arány. Én a színmagyar és többségében református Székelytamásfalván szolgáltam, feleségem — aki szintén lelkész — a szomszédos Szörcsén. Nagyon szerettük az ottani hangulatot, az embereket, a gyülekezetet, és úgy éreztük, bennünket is kedvelnek. Nehéz szívvel jöttünk el, de Tôkés László püspök úr hívott, és úgy láttuk, e templomépítéssel Isten és népünk szolgálatába állhatunk.
— Mennyiben hasznosíthatók Temesváron a tömbmagyarságban szerzett tapasztalatok?
— Van, ami hasznosítható és van, ami nem. Nekem azonban nem ez volt az elsô találkozásom a szórvánnyal. Az egyetem elvégzése után 3 éven át szolgáltam román környezetben, Moldvában. Afféle utazó lelkész voltam, aki széltében-hosszában jártam a több száz kilométeres területet, hogy felkeressem híveimet. Legtöbbször lakásokban tartottam istentiszteletet. A moldvai reformátusok fôként a diktatúra lakosságkeverô politikája következtében szakadtak el közösségüktôl, kerültek Erdély határain kívül. Megtanultam átérezni nehézségeiket, lelki gondjaikat.
— Úgy látom, a temesvári szórvány is igényli az efféle missziót. Ha szórványról beszélünk, hajlamosak vagyunk apadó falusi kisközösségekre gondolni, holott a probléma legalább annyira jelen van a nagyvárosokban is. Erdély nagyvárosai ma már többnyire ortodox többségûek. Alig akad kivétel. A diktatúra éveiben felépített lakótelepek kockarengetegében ezrek kallódnak híveink közül elvegyülve a többségiek között és alig, vagy egyáltalán nem jutunk el hozzájuk.
— Ezt igazolják az 1992-es népszámlálás adatai is. Temesváron lényegesen többen vallották magukat reformátusnak, mint ahányan az egyház nyilvántartásaiban szerepelnek.
— Fel kell kutatnunk ôket. Éppen egy olyan programon dolgozom, melynek keretében az ifjúság segítségével megpróbáljuk tömbházról tömbházra bejárni a várost, s lakásokba bekopogtatva, megpróbáljuk összegyûjteni a szétszóródott nyájat. Nagyon fontos, hogy azokhoz is eljussunk, akik maguktól nem mozdulnak meg, egy kis impulzust várnak ahhoz, hogy tagjaivá válhassanak egyházi közösségünknek.
— Segíthet-e ezen a helyezeten az Új Ezredév Református Központ?
— Annak óriási vonzereje lesz. Azt reméljük, hogy az olyanokban is megerôsíti a hitet, a közösséghez tartozás tudatát, akikben az éppen csak pislákol. Felépülése az önbizalom megerôsödéséhez, az önmegbecsüléshez fog vezetni. És maga az építkezés folyamata is segít összekovácsolni a gyülekezetet. Híveink sok esetben a létminimum határán élnek, a "két fillér", amit ilyen körülmények között adnak a templomra, annál értékesebb... Mert nem volt számukra fölösleges, mert maguktól vontak meg valamit azért, hogy templomuk legyen. És ez a hatás, azt hiszem fokozódik, ahogy majd kezdenek emelkedni a falak és az ég felé kezd törni az épület. De nem csak a közös munka, már a feladat is összehozza az embereket. Ez vonzotta körünkbe például Dr. Földváry Attila építômérnököt, aki éppen munkaszervezést tanít a Temesvári Mûszaki Egyetemen. Valósággal megszállottjává vált ügyünknek, és az építkezés mûszaki irányítását a legmagasabb szinten végzi.
— Önnek van-e valamiféle építészeti tapasztalata?
— A szükség hozza, hogy a lelkésznek sok mindenhez kell értenie. Sok esetben olyan feladatokat is el kell vállalnia, amelyek nem tartoznak tényleges hivatásához, melyeket nem tanítottak az egyetemen. Az építkezésbe már korábbi szolgálati helyemen is belekóstoltam. Igaz, ott csak tataroztuk a templomot, a parókiát. Azok a munkálatok eltörpülnek az itteni építkezés mellett. De az épület elsôsorban lelki téglákból kell összeáljon, s ezek összemalterezése mindenképpen a lelkész feladata.
Sipos László
Új Ezredév Református Központ
Temesvár
Adományokat a következô számlákra lehet befizetni:
Lej: Banca Comerciala "Ion Tiriac" S.A.
Sucursala Timis, cont nr. 401402300000
Forint: Magyar Kereskedelmi és Hitelbank RT
Számlaszám: 10402166-21627624-7007
(A Magyar Reformátusok Világszövetsége
számlájára)
USD: Hypo-bank Hungária RT
Számlaszám: 6056420101
DEM: Hypo-bank Hungária RT
Számlaszám: 6056420701s
"Milyen lesz a világ 1999. augusztusában? Vajon nézeteink a családi életrôl, a társadalmi életrôl, a társadalom iránti kötelességeinkrôl ugyanazok lesznek-e, mint ma? Hogyan vélekedünk majd akkor, hogy mit kellett volna most tennünk? Csak cikkeket írni és cikkeket olvasni?... vagy pedig dogozni, hogy valóságos személyes munkával kivegyük részünket azoknak a kérdéseknek a megoldásában, amelyeknek megoldása vagy meg nem oldása teszi majd 1999-et olyanná, amilyen lesz."
Ezek a kérdések kb. 150 évvel ezelôtt jelentek meg a Florence Nightingale (1820-1910) egyik írásában. - "The lady with the lamp", a lámpás hölgy, akit az egyetemes orvostörténet métán tart a modern európai betegellátás és -ápoló képzés megteremtôjének. Erkölcsi kötelességünk, hogy emlékezzünk elôdeinkre, fôként akkor, ha egy ilyen példaadó életmûrôl van szó. Szükségünk is van idônként, hogy erôt merítsünk felidézve annak az asszonynak az emlékét, aki szíve hivatásává tette a gyógyítást, és akinek munkássága olyan minôségi változást és reformokat indított el, amelyekre addig nem volt példa. Harc indult az ápolói munka hivatásként való elismeréséért, egy olyan rendszer kialakításáért, amelyben a nôvér nemcsak az orvos asszisztense, de önálló, felelôsségteljes tevékenységet is végez az ápolás, családgondozás, egészségnevelés terén. Vagyis autonóm személyként kezd beilleszkedni egy rendszerbe; és mégis, a szép kezdet ellenére, még ma is nehéz a hivatásos ápoló szerepét és funkcióját meghatározni. Az ápolói hivatás világszerte válságba került. Nehézséget jelent az egyre növekvô munkaterhelés és a költség-megszorítás, rontja a helyezetet , hogy a jó ápolást sokan úgy állítják be, hogy az láthatatlan, és csak a hiánya esetén válik nyilvánvalóvá.
Sajnos, olyan környezetben, ahol az emberi életnek kezd a legkisebb értéke lenni, ahol mindent pénzben (valutában) mérnek, érthetô, hogy az ápolás a legészrevétlenebb, legértéktelenebb. Természetesen ezért mi magunk vagyunk elsôsorban felelôsek - gépies kiszolgálók, utasítást végrehajtók lettünk (vagy maradtunk), ez bizonyos értelemben helyénvaló is hiszen ez is a kötelességeink közé tartozik - a baj ott van, ha automatizmusok sorozatává silányítjuk a munkánkat (tisztelet a kivételnek), és közben nem nyilvánítunk véleményt, vagy azért, mert nem merünk, vagy azért mert, nincs rá igényünk, vagy, ami a legszomorúbb, nincs véleményünk. A Virginia H -i hagyományok és az ápolástudomány elvei szerint az ápolás céljai:
Segíteni az egyéneket, családokat és csoportokat abban, hogy meghatározzák és elérjék a testi, szellemi és társadalmi egészséget és jóllétet a társadalmi és ökológiai környezetük adta lehetôségek közepette.
Elômozdítani, fejleszteni és megôrizni a pozitív egészséget (az élet minôsége).
Minél jobban megerôsíteni az emberek képességét az önellátásra.
Megakadályozni az egészségkárosodást, csökkenteni ennek negatív hatásait.
Kielégíteni az emberek testi, érzelmi és szociális gondozás iránti szükségleteit egészségkárosodás, rokkantság és halál idején.
Ezen elvárások megvalósítása elsôsorban kiváló szakmai felkészültséget, emberszeretetet és tiszteletet, és még sok más tulajdonságot feltételez. Én hiszem, hogy sokan vagyunk, akik megértettük a múlt üzenetét. Hiszem, hogy az ápolói munka azoknak, akik becsülettel dolgoznak és megmaradnak ezen a pályán, nem csupán foglalkozást, kereseti lehetôséget jelent, hanem egy igazi mély, belsô indíttatású meghívást, amelyet csak szeretettel, odadással, lelkesedéssel és áldozatkészséggel lehet betölteni.
Tudom, hogy sokan vagyunk, akik a nehézségek ellenére is átérezzük ennek az elhivatottságnak az igazi értelmét, és büszkék vagyunk arra, hogy vállalkoztunk erre a szolgálatra.
Nagy Hajnalka
Hetedik éve, hogy megrendezik a Székelyudvarhelyi Diáknapokat. A szervezôk a békéscsabai Garabonciás Napoktól vették az ötletet. A rendezvény fô attrakcióját a diákpolgármester- választás képezi, de a rendezvény programjában mindenki találhatott magának valót. Mégis, az idei év diáknapjait enyhe passzivitás jellemezte.
Öten jelöltették magukat, és képviselték iskolájukat a VII. Székelyudvarhelyi Diáknapokon. A tét pedig nem is kicsi: a gyôztes egy évig magáénak tudhatja a diákpolgármesteri címet, munkatársa lehet városunk valódi polgármesterének.
Az ötödik jelölt, a Kós Károly Szakközépiskolát képviselô Farkas József az utolsó percekben személyi okokra hivatkozva visszalépett. Így négy jelöltmaradt, név szerint: Barabás Zoltán, Bálint Melinda, Incze Dániel, Molnár Csaba.
Az út a hatalomra jutáshoz pedig hasonlatos a nagyok harcához. Ugyanúgy kell kampányolnia a jelölteknek, meg kell jelenniük a médiában, és ott is ismertetni kell a programjaikat, meg természetesen szavazás is van, ahol bárki leadhatja a voksát.
Hattagú kampányzsûri követte figyelemmel a jelöltek korteshadjáratát, és pontozta azt. Pontokat a következôkre kapott a jelölt: plakátjaira; a csütörtökön megtartott Udvarhely köztéri szobrainak megkoszorúzására; a megnyitón való fellépésére; a médiákban való szereplésére; az egyéni, illetve a közös kampányra. A kampány pontjai 30%-ban számítottak bele a végeredménybe.
A polgármester-vetélkedôn a jelöltek ügyességét, intelligenciáját, valamint talpraesettségét pontozták. A vetélkedôn megszerzett pontok 40%-ban számítottak bele a végsô eredménybe.
A fennmaradó 30% a szavazás eredményére maradt. A szavazáson 1280 személy vett részt. 1275-ön szavaztak érvényesen. A szavazatok a következôképp oszlottak meg: Barabás Zoltánra, a Bányai János Szakközépiskola, a Flinstones párt elnökére 159- en szavaztak; 176-on adták voksukat a Dögis Lázadók, az Imreh Domokos Egészségügyi Iskolaközpont jelöltjére, Bálint Melindára; az Eötvös József Szakközépiskola jelöltje, Incze Dániel, a Mur(o)kászok elnöke 389 voksot kapott, míg Molnár Csabára a Tank párt elnökére, a Tamási Áron Gimnázium jelöltjére 551-en szavaztak.
Május 11-én, kedden került sor a diákpolgármester hivatalos beiktatására, amikor a Polgármesteri Hivatalban a "valódi" polgármester, Szász Jenô, a diákpolgármester, a hivatal néhány munkatársa, valamint a sajtó képviselôi elôtt Molnár Csaba ismertette terveit, elképzeléseit.
Szász Jenô elmondta, hogy az ex-diákpolgármester és közte egy egészséges munkaviszony alakult ki. Ezt a kapcsolatot tovább kell fejleszteni, ô hajlandó mindenben segítséget nyújtani, hisz úgy véli, hogy a fiatalságban a jövô.
Molnár Csaba elmondta, hogy egy diákpolgármesteri hivatalban gondolkodik, ami még jobban kiegészítené a Szinfo, valamint az Uff munkáját. Természetesen nagy segítségre van szüksége, és záros határidôn belül egyeztetni fog a polgármesterrel a hivatal kilétében.
Gálaest Vörös Istvánnal, valamint városunk diákpolgármesterével
A hétfôi napot, és az egész hetet a gálaest zárta, ahol a díjazáson kívül sor került az Uff Színjátszó csoportjának fellépésére, Vörös István akusztikus koncertjére, valamint a diákpolgármester kihirdetésére.
Vörös István, mûvésznevén Steven Red, a Prognózis volt frontembere, igazi hangulatot keltett a teremben. Igaz, egyesek elhagyták a termet, mások zajongtak, bebizonyítva ezzel, hogy mennyire nem tudnak megfelelni egy igazi koncert elvárásainak. Na, de szerencsére a többség jól fogadta, és megmutatta, hogy mi is tudunk profi nézôközönség lenni.
A gálaest fénypontját azonban nem a koncert, hanem a diákpolgármester kihirdetése jelentette. A gyôztes Molnár Csaba lett.
A Diáknapok remek alkalom volt a kikapcsolódásra, a szervezôk pedig megígérték, hogy a rendezvény a jövô évben sem fog hiányozni az Udvarhelyi Fiatal Fórum naptárából.
Józsa Csongor
Errôl a mártírról keveset beszélünk, pedig megérdemelné. Hisz népéért, meggyôzôdéséért áldozta nemcsak karrierjét (jól menô, tíz embert foglalkoztató lakatosmûhelye volt Brassóban), nemcsak szabadságát és életét, hanem — ami talán még ennél is fontosabb — ép elméjét is : a ránehezedô igazságtalanságok, a mintegy 12 éves nehéz börtön súlya alatt megtébolyodott. A zaklatás halálával sem ért véget: brassói sírját meg- meggyalázzák.
Ki volt ez az ember? Csíkszentdomokosi szegény sorsú székely szülôk gyermeke, akit - éppúgy mint unokatestvérét, a boldog emlékezetû Márton Áron püspököt (akinek édesanyja Kurkó Juliánna volt) — a jellemszilárdság, igazságosság és népszolgálat jellemzett.
Az általa létrehozott magyar Népi Szövetség néhány hónap alatt olyan eredményeket ért el, amelyek visszaszerzése az RMDSZ tíz- éves ténykedése után is az elérendô célok (álmok?) kategóriájába tartozik. A középkoron túl lévô erdélyi magyar értelmiség TK. a létét köszönheti annak az iskolapolitikának, amelynek születése elválaszthatatlan a MNSZ. ténykedésétôl. Ennek hiányában korházunk tele lenne "ungureanu" doktorokkal és nem valószínû, hogy Magyarországra 2000 magyar orvos tudott volna disszidálni (legnagyobb sajnálatunkra).
Milyen naiv vagyok! Hisz akkor olyan volt a politikai konjunktúra! A békeszerzôdés még nem volt megkötve, Romániának érdeke volt, hogy bizonyítson! Hisz az egész Groza Péter machiavellista, zseniális politikai húzása volt csupán, amit tetézett a marosvásárhelyi 100-ak tanácskozása, ahol az erdélyi magyar értelmiség — Kurkó Gyárfást is beleértve — "elárulta" népét, lemondott Észak-Erdélyrôl. Sok igazságot, de naivitást is tartalmaz ez az immár általánosan elfogadott eszmefuttatás. Mert: ennek a tanácskozásnak az idején, 1946. ôszén, Erdély sorsa már rég eldôlt, s az 1944. augusztusától a Szövetségesek oldalán harcoló Romániát Sztálin mivel kárpótolta volna, ha nem Észak-Erdéllyel? Mert az 1940-ben elvett Besszarábia visszaadására ép eszû ember nem is gondolhatott! Ki mástól lehet hát elvenni, mint Magyarországtól, az "Utolsó csatlós"-tól! Ez már járt út volt, bevált recept! 1920. júniusában is Magyarországtól elvett földdel csillapították a szomszédos országok területéhségét (még a vesztes Ausztria javára is!), maradt tehát a Tanács számára a román közmondás: "Dacâ-i musai, cu plâcere". Hogy ez naivitás, nemzetárulás vagy a realitás felismerése: ennek eldöntését mindenki saját ítélôképességére bízom! De egy dolgot szerényen megjegyzek: 150 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a közvélemény rájöjjön: az árulónak kikiáltott Görgey Artúr honvédtábornok nem volt áruló, hanem kiváló hadvezérsége mellett reálpolitikus is, aki felismerte, hogy a további magyar vér ontása értelmetlen!
Ki volt hát Kurkó Gyárfás? Kommunista harcos? Megközelítôen sem annyira, mint Nagy Imre vagy Rajk László! Hisz küzdelmének fô célja az erdélyi magyarság anyagi önállósága, a közbirtok megôrzése, megerôsítése, a Hangya Szövetkezet megerôsítése (sikertelenül küzdött a felszámolása ellen). Hogy szociáldemokrata elvei voltak, az tény! De hát bûn ez? Bizonyította -e ez az ember, hogy értünk, népéért áldozta életét? Igen! Hagyott- e maradandót maga után? Igen - hisz most is "belôle élünk"! Lehet-e példaképünk? Bár igent írhatnék, de ez csak a roppant erôs jellemû és akaratú emberek privilégiuma. Érdemel-e tôlünk, utódoktól legalább annyi kegyeletet, legalább annyi hálát, mint amennyit mi Cuza Vodá- nak, Horeának, Crisan-nak, vagy Móra Ferencnek adtunk? Ha igen — márpedig IGEN, — akkor: cselekedjünk’’
Dr. Kurkó János
Környezetvédelem — Mielôtt a tisztelt olvasó valami szörnyûségre gondolna, hadd tisztázzam: az alumínium italosdobozról van szó. A fejlett országok visszagyûjtési, újrahasznosítási kötelezettség elôírásával, betétdíj, büntetôadó bevezetésével igyekeznek az egyutas csomagolást korlátozni, vagy egyszerûen megtiltják ezek forgalmazását.
Az egyutas csomagoláson a használat után eldobott csomagolóanyagot kell érteni. Nos, nálunk az alumínium italosdoboz bizony nagyon egyutas. Esetleg a srácok több utcán keresztül fociznak vele hazáig, de a doboz végül csak a szemétbe kerül. Nálunk, az elôbb felsorolt szigorításoknak még csírája sem létezik. Korlátozás helyett mi vám- és adókedvezményekkel kedveskedünk az itt beruházó vagy gyárainkat piacnyerés céljából felvásárló külföldieknek.
Az alumínium minden kétséget kizáróan egyik legértékesebb fémünk, kiváló tulajdonságai miatt sok alumínium termékünk valóban nélkülözhetelen.
Ez azonban nem érvényes az alumínium italosdobozra, amely mint egyutas, ismétlem: eldobó csomagolóanyag, a pazarló társadalom tipikus terméke. A nagy környezetszennyezéssel gyártott dobozok egyszeri használat után a szemétdombra kerülnek, ezzel a nyersanyag és a benne lévô energia örökre elvész. Már az alapanyag, a bauxit bányászata is súlyos környezetkárosítással jár. Drága árat fizetünk feldolgozásáért is, hiszen — szakemberek számításai szerint — egy tonna alumínium elôállításához ki kell bányászni 4-5 tonna bauxitot, fel kell használni kb. 15000 kWh áramot és 1,3 tonna barnaszenet, gondoskodni kell 2-3 tonna vörösiszap tárolásáról (a vörösiszap veszélyes hulladékként van nyilvántartva). Az sem mellékes, hogy az alumínium csomagolóanyag elôállítása 20-szor annyi energiát igényel, mint a 40-50 újratöltést kibíró üvegpalack. Ha meg van még türelmük mindezt végigolvasni, akkor még azt is elmondom, hogy 15- szörös levegô és 3-szoros vízszennyezôdéssel is számolnunk kell az alumínium italosdobozok használatánál.
Az aludoboz gyártása nagy üzlet a csomagolóanyag gyártóknak, hiszen a megrendeléseket milliós tételekben kapják. A töltôüzemek közül dobozos itallal azonban csak tôkeerôs cégek tudnak új piacot szerezni. Mindez a termelés nagyfokú központosításával jár, ezzel jelentôsen nô a szállítások okozta környezetszennyezés is. Ennek a nagyfokú piachódításnak a vesztese a hazai ipar és a fogyasztó: a kis palackozóüzemek tönkremennek, nô a munkanélküliség, a választékból eltûnnek a hazai ízek, és összeomlik az olcsó, környezetbarát betétes üvegrendszer.
Tôlünk nyugatabbra sem sikerült még visszaszorítani a piacról az aludobozt, de kitalálták a tapossa laposra akciót. Nem nehéz kitalálni, hogy taposás után nem a szemétdombra kerül az alumínium!
Gáspáry István
A Küküllô jobb partján elterülô síkság képezi a Küküllô árterét, míg a bal parti rész emelkedettebb s a határt képezô hegyek lábánál fennsíkba megy át. Erre esik Udvarhely határa; itt vannak szántóföldjei. A város határa különben nem nagy, alig 2964 hold, melybôl csak 1258 hold a szántóföld, a többi a rétekre, legelôkre és erdôkre esik.
Udvarhely város az ô határterületének nyugati oldalán áll, és a Küküllô jobb partján már Szombatfalva határa van. A keletre esô medence vizeit a Varga-patak vezeti a városon keresztül a Küküllôbe. A város alakja szabálytalan keresztet mutat, melynek alakját egészen a talaj hajlása adja meg. Alsó felét egészen a Küküllôhöz szorítja a Kuvar nevû fennsík, ennek egy hegyfokát mesterségesen le kellet vágni, hogy az országút kanyarodás nélkül mehessen a városba. A római kat. templom és a temetô a Kuvar szélén, a Miklóshegyen vannak. Ide egészséges lakásokat lehetne emelni, de a Kuvarban nem lehet vizet találni, az agyagréteg a Kuvar konglomerát állománya alatt nagyon mélyen feküdvén. Különben jó vizet a város kútjaiban sem lehet találni; vizük nagyon meszes és emellett sok ammóniákat tartalmaz.2
A város levegôjének nagy ártalmára van a Varga-patak, mely csakis záporok idején és hóolvadáskor telik meg; ha esetleg keletrôl jô a zápor - ami nagy ritkaság, - ki is önt és nagy rombolást idéz elô; egyébként piszkos, szennyes vize kellemetlen bûzt terjeszt. A szûk, az említett fennsíktól összeszorított katlan, melyben e város épült, nem engedi meg, hogy természetes elônyeinek megfelelôen kinôhesse magát. Azért házai összezsúfoltak; ritkán van valamely házaknak oly nagy udvara, melynek szélessége a ház magasságával legalább is egyenlô volna. A célszerûtlen építkezés miatt járványos betegségek gyakran látogatják.
Három fô utcája a városon keresztül vivô utaknak megfelelôen épült. A fôtérbôl délfelé kiindul a Botos-utca, melynek folytatása a délnyugatra vezetô országút s a délkeletre Háromszékbe vezetô megyei út.
A fôtértôl éjszaknyugat felé nyílik a Szombatfalvi-utca, ennek folytatása a sóvidékre vezetô megyei út. Az éjszakkeletre nyúló Bethlen-utcán vezet keresztül a Csíkba vivô országút. A keleti hegylejtôt elfoglaló Szent Imre- utca a szántóföldekre vezet, s lakosai is, elütôleg a város iparos lakosságától, kizárólag földmívelô székely emberek. A Sz.-Imrétôl csak gyalog hegyi ösvények vezetnek a körülfekvô helységekbe. Jellemzô, hogy a város iparosai közül a vargák kizárólag katolikusok, a csizmadiák reformátusok; e két iparágat ûzi a mesteremberek három-negyedrésze; nagyobb forgalmat csakis ezek csinálnak. A vargák a kikészített bôrt a szász városokban adják el, a nyers bôrt azonban Oláhországból vásárolják. Jelentékeny még a fazekas-ipar is; a fazekasok cikkeit oláh kereskedôk veszik meg és Romániába szállítják.
Udvarhely lassankint alakult több különbözô községbôl egybe; még most is vannak környékén oly külvárosszerû helységek, melyekkel összenôhet, de csak akkor midôn a költségesebb beruházások értékesíthetôk lesznek. Éjszakkelet felé egy km-re esik Felsô Siménfalva, két km-re Bethlenfalva; éjszaknyugaton csak a Küküllô választja el tôle Szombatfalvát, melynek egynehány telke a Küküllôn innen esik és egészen egybe van nôve Udvarhellyel. Udvarhely éghajlata egészben véve hûvös; évi középhômérséklete 7,81oC. Négy évi (1877-1880) megfigyelés alatt a legnagyobb évi középhômérséklet 1878-ban 8,4oC volt, 1888-ban csak 6,9oC. A legnagyobb hideget 1880 január havában (- 27,6oC.), legnagyobb meleget (+36,4oC) 1877 augusztus havában észlelték. Erôsen szárazföldi éghajlata nagy szélsôségeknek van alávetve. Az ôsz hômérséklete egyáltalában kellemesebb s állandóbb, mint a tavaszé, sôt az utóbbi évszak csaknem egészen hiányzik: május 15- ikéig alig lehet a szobafûtést elhagyni; azt mondhatjuk, hogy Udvarhelynek tavasza nincs. A nagy téli hideget az teszi elviselhetôvé, hogy a város zárt katlanban fekszik, továbbá a város mellett a Küküllô völgye megtörik s a szelek átcsapnak a Kis- Küküllôhöz vezetô horpadásba. Ennélfogva a városban egyáltalában állandó szélcsend honol. Négy év alatt a legnagyobb légnyomást 7367 mm; a legkisebbet (697,3 mm) ugyancsak 1879. február 19-én észlelték. Az évi csapadék nagysága 663 és 734 mm között változik; négy év alatt legkisebb (630 mm) 1880 január havában volt, legnagyobb (161,25 mm) 1880. júniusában. Az esôs napok száma 164 és 139 között változik. Az esôt leginkább a nyugati szelek hozzák. Legritkábban esik ôsszel, leggyakrabban télen. A nyár; mintegy általában a hegyes vidéken esôs, különösen július hónap.3
Minthogy Udvarhely vármegye tulajdonképpen csakis folyóvölgyekbôl áll, itt vannak a lakott helyek. Az egyes völgyeket öszszekötô utak mind Udvarhelynél központosu