Kopjafa furulyaszóval

Nagy magyar tölgy dôlt ki a kicsi hazában .

Elment a csillagok útján a magyar irodalom szerelmese, népi költészetünk és kultúránk megszállott prédikátora, tiszántúli jobbágyok délceg ivadéka,

Czine Mihály
(Nyírmeggyes 1929 – Budapest 1999)

professzor úr, irodalomtörténész, író, református egyházkerületi fôgondnok.

Volt-e valaha valaki, aki átszellemültebb rajongással idézte volna elénk varázspálcájával Adyt, amint – egy évszázada immár – röpült hajóján a holnap hôseként a huszadik századba, új idôknek új dalaival? S most, hogy a távoli furulyaszót halljuk a csillagporos égi útról, – cinikus, nemes eszméktôl megfosztott korunkban – milyen jó emlékezni Rád, a tanárra, az irodalomtörténészre és a magyarra, aki igaz tanítványokat tudtál nevelni, a szó elárulásának és az ige megcsúfolásának gyehennájában.is. Hûtlen, reménytelen évtizedek kalodájában megôrizted lelked tiszta hangját és hátgerinced vonalát. Vallottad és hirdetted, hogy magyar nép és Európa egyet jelent.

Csendesebben szól ezentúl augusztusi estéken, a Magyar Héten a népdal a Reménység-tó partján, hiszen most már Hamza Bandi és Kovács Bandi után Czine Miska zengô baritonját is magával vitte az utolsó szívdobbanás. És professzor úr, ki fogja majd nekünk Apáczai Cserét vagy Csokonai Vitéz Mihályt úgy megszólaltatni, mintha ott ülnének közöttünk az asztal körül?

Megérdemled a nyugalmat és békét, Mihály. Eleget bántottak Téged magyarságodért; s nem is külhoniak. De mi a szívünkbe zártunk. Hiszen mindenki, akihez eljutottál, ôriz Rólad kedves történeteket, felejthetetlen emléket. Bognár Béla írja villámpostájában, hogy jó volna összeállítani egy gyûjteményt a szóbeli emlékekbôl, hogy ne menjenek veszendôbe ezek a pillanatképek, ma még eleven tanúságai világjárásod nyomainak a nyugati félgömb magyar szórványaiban.

Mikor ott jártál az ohioi Daytonban – írja Béla –, ô elvitt Téged a magyar iskolába, ahol csak néhány öreg néni tanulgatta újra gyerekkoruk óta régen elfelejtett szép anyanyelvünket. József Attilától a Mamát lefordították angolra, hogy bizonyítsák magyar nyelvtudásuk éledgetô zsengéit, de a "kékítô" szónál elakadtak ("…kékítôt old az ég vízében…"). Végül is egyikük visszaemlékezett, hogy édesanyja kékítôt használt gyerekkorában a közös mosókamrában, a daytoni Kossuth kolóniában. Mihály nagyon izgult, hogy a három öreg vajon megérti-e a költô gyönyörû metaforáját. Végre megértették a szürke haj és a kékítô (magyarul) halhatatlanná vált virtuóz virtualitását, és mindahárom elkezdett sírni. "Mihály szokása szerint feltartotta két óriási mancsát és felkiáltott: megértették, megértették, megértették...; s neki is folytak a könnyei". Levelét azzal fejezi be, hogy "Olyanok, mint Mihály, a Trubadúr, már nem születnek többé, és hálásnak kell lennünk a magyarok Istenének, hogy nekünk adta ôt".

A magyarok porlandó veszendôségét érzékelve, a furulyán felcsendül a "fekete bojtár" hangja:

…Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.

Szólnak a furulya futamai, kergetôznek az emlékekkel, s megszólal egy dunántúli tilinkó, gazdája Gyékényesrôl hozta magával, messzi csillagok alól, (s akit Ohioban túl mohón, túl fiatalon elragadott tôlünk a fekete angyal):

csillagok csillagok
szépen ragyogjatok
tó ölén táncoljatok
tengerlelkekben fürödjetek
jónapunkra fönn legyetek
mert vérünkben süvít az ének
mert vérünkben élnek tovább
a csillagtarisznyás ôsök
s a sírnakhajló harcos apák
mert lelkünkön szánt végig
minden kiejtett árva szó
minden lüktetô ôs ütem
s az egész meg-megdobbanó
csillaghullajtó
magyar élet

A Reménység tavának vízitündérei is ôrzik az énekek hosszú sorában a dallamokat, melyekben a lélek – vagy az idô – mélyébôl felfakadt egy-egy ôs ütem – Isten tudja hogyan megôrzött pentatontöredék, s végigfutkározott a hátgerincünkön…De mikor a csillaghullajtó augusztusi éjszakákra rásugárzott a hajnalcsillag, Czine Mihály fôgondnok úr, tengerentúlra kelt légátus úr volt az, aki mindig szívében hordott legkedvesebb zsoltárával köszöntötte az új nap reménységét:

Tebenned bíztunk eleitôl fogva…

Kedves Miska, adjon Neked az Úr nyugodalmat és békességet, s minekünk lelkierôt, hitet és vígasztalást.

Baráti szeretettel búcsúzunk,
a viszontlátásra,