ISMERETLEN ADY-VERS
AZ ERDÉLYI ROMÁN BETÖRÉSRÔL

a "földönfutók országútja"

Ady életének utolsó ötödfél éve a világháború okozta tragédiának jegyében telt. "Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók hiába vigyáztunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca." Ezeket a kétségbeesése diktálta szavakat rótta Ésaiás könyvének margójára a háború kitörésekor. Ekkor még s ezután is jó darabig – a szellem embereinek túlnyomó többsége itthon és Európaszerte lelkesen üdvözölte a világtörténelemnek ezt a nagyszabású fordulatát. Ám Ady a kevés számú kivételek egyike volt, s egy pillanatra sem szûnt meg tiltakozni az öldöklés ellen. "A halottak élén" érezte magát és azt vallotta, hogy "ha van ötszázezer halottunk a csatatereken, én legalábbis ennyiszer meghaltam."

Ennek a tragikus négy évnek legmegrázóbb élményét 1916. szeptember elején a románok erdélyi betörése szerezte neki. Többszöri, de szerencséjére és szerencsénkre mindig fölmentéssel végzôdött katonai sorozása mellett ekkor szólt bele személyes sorsába közvetlenül a háború. E hetek során oly mélységes döbbenetben volt része, hogy annak emlékétôl soha többé nem volt képes szabadulni. Errôl tanúskodik többek között egy mindeddig lappangó verse.

Én láttam a futó Erdélyt
Majdnem ájultan s tehetetlen,
Éreztem már a Rém sok iszonyát,
De sohase keservesebben :
Mintha fajtám fölött
Húzták volna a halálharangot
S mintha én is a bûnösök
Millióihoz tartoztam volna.

(1917. március Ady Endre)

A (budapesti) Jókaitéri Stúdió Antikvárium által árverésre bocsátott könyvek között bukkant föl a Vér és Arany kötet 1910-ben megjelent harmadik kiadásának egy példánya, elôzéklapján ezzel a dedikációnak szánt, cím nélküli, nyolcsoros verssel. Semmi fogódzónk nincs sajnos arra nézve, hogy kit ajándékozott meg ezzel a költô. Nagyon valószínû azonban, hogy olyan valakit, aki erdélyi lévén, mintegy öt hónappal korábban ugyanazokat élte át és tapasztalta, mint ô maga.

Hadd elevenítsük fel röviden az akkor történteket. A mindaddig semleges Románia az antant 1916 nyarának hadi sikerei nyomán (Bruszilov-offenzíva, isonzói és doberdói csaták) elérkezettnek látta az idôt a hadba lépésre. Románia augusztus 17-én a négy antant hatalommal titkos szerzôdést kötött. Ebben kötelezte magát, hogy – egyebek közt Erdély egészére valamint a Bánát egy részére vonatkozó területi igényének elismerése fejében –még ugyanannak a hónapnak során megüzeni a hadat Ausztria- Magyarországnak.

Ez tíz nap múlva meg is történt, és 370 ezer emberrel azonnal támadást indított a határ egész hosszában Erdély ellen. Mivel az orosz és az olasz front úgyszólván teljes egészében lekötötte a Monarchia haderejét, így az csupán 34 ezer katonával tudott védekezni a támadó ellen. A tízszeres túlerô szinte akadálytalanul nyomult elôre, és szeptember 18-án elérte a Petrozsény-Nagyszeben-Fogaras-Székelykeresztúr-Libánfalva-Mesterháza vonalat. A magyar lakosság fejvesztetten menekült az ellenség gyors elôretörése és a várható atrocitások elôl az ország belseje felé. Csak a hamar érkezô német segítség mentette meg a Monarchiát a katonai összeomlástól. Október 13-ára a német és az osztrák-magyar csapatoknak végre sikerült kiszorítaniuk a románokat Erdélybôl.

Hogy milyen kitörölhetetlen nyomokat hagytak Adyban az akkor átéltek, kitûnik egy tizenhat hónappal késôbb, 1918. február elején írt cikkének szavaiból: "…látnom kellett egy erdélyi dombi lakásból a székelyeknek ô szörnyû menekülésüket. Azóta se tudok ép lenni, s önmagamban biztos, holott csak talán van bennem székely vér, de vagyok a régi internacionalista magyar." De idézhetünk "a román csapatok zúdulását" követô idôben Csúcsán kelt leveleibôl is. "Katonákat, menekülteket, megvendégeltem, s félig megôszültem. Aludni, enni nem tudok, lerongyolódtam teljesen. Eddig féltréfa volt a neuraszténiám, s most tudtam meg, milyen a komoly. Nem bírom. Jöttek új dolgok, szörnyûségesek, s igazán azt hiszem, hogy ti Pesten nem is sejtitek, mi történt" – írta Fenyô Miksának 1916. szeptember 18-án. Majd öt nappal késôbb az öccsének: "Az oláh háború elôtt három héttel és miatta már beteg voltam. S gondold el, miket láttam, éltem, beszéltem, vigasztaltam (hit nélkül), vendégeltem és sírtam itt, a földönfutók országútja mellett. Szenvedésem (…) az emberé elôször, és persze a magyaré, az erdélyié."

A "földönfutók országútja", vagy ahogyan e szörnyû megpróbáltatásokat az Ember az embertelenségben mondja: a"borzalmak tiport országútja", a Kolozsvárt Nagyváraddal a Sebes-Körös völgyében, a csúcsai Boncza kastély alatt összekötô út. Ezen látta Ady vonulni "fajtá"-ját, a futó Erdélyt.

Ezzel visszakanyarodtunk "szörnyûeket" öt hónap távolából fölelevenítô, most elôkerült vershez. Motívumai természetes egyértelmûséggel illeszkednek bele a költô utolsó korszakának gondolat- és szimbólumvilágába. A háború szinonimájaként szereplô "Rém", amelynek "iszonyát" a román betörésben érezte át a legkeservesebben Ady, címadó és központi fogalom a korábban keletkezett A Rémnek hangja címû versben, de elôfordul a csaknem két éve írt Az igazi szóban is. Majd a költô utolsó versében tér vissza: "…ránk hozták, a…Háborút, a Rémet/ Sírjukban is megátkozott gazok" (Üdvözlet a gyôzônek). A dedikáció utolsó két sorában elhangzó önvád a "vigyázót" illeti, aki a többiekkel együtt hiába vigyázott, "mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca".

Élet és Irodalom
Budapest, 1997. november 28.