SZERÉMSÉGI MAGYAROK

Az egykori Jugoszláviában még létezett egy kis lélekszámú, de rendkívül érdekes történelmû és kultúrájú etnikai csoport, a szerémségi magyarok. Sorsukról jelenleg nem sokat tudunk. Érkezett néhány kósza hír a herkócai magyarok elüldözésérôl, de egyebet nem hallottunk róluk. Valószínûleg ôk is legnagyobbrészt elmenekültek az örjöngô szerb-horvát háború elôl és a magyarságnak ez a "Maradék"-a végleg eltûnt nemcsak a néprajzi atlaszokról, hanem a történelem színpadáról is. (Hogy a maradék szó itt és most idézôjelbe került és nagybetûvel íródott, annak különös jelentôsége van. Maradék a neve ugyanis az egyik legnagyobb lélekszámú magyar népességgel rendelkezô szerémségi községnek)

Hol is található a Szerémség? Az egykori Szerém vármegye Bács-Bodrog vármegyétôl délre, a Duna jobb partján feküdt, Szerbiától a Száva választotta el. 1920ban az egész terület Jugoszláviáé lett; jelenleg a szerb és a horvát állam osztozkodik rajta. Nevével már az antik római idôben találkozhatunk, akkor Sirmiumnak nevezték az illír eredetû, fejlett kultúrájú területet. Már akkor finom borairól volt nevezetes. A római birodalom bukása után sokszor gazdát cserélt, nem lehetetlen, hogy a helyi kultúra megélte a magyar honfoglalás idôszakát. A középkori Szerém vármegye határa egykor a Szávától délre húzódott. Ez a terület a középkori Magyarország egyik kegértékesebb mezôgazdasági vidéke volt, fejlett mezôvárosi kultúrával rendelkezett. különösen a szerémségi boroknak volt rendkívül jó hírük, a szôlôsgazdák fél Európába eljuttatták kiváló terméküket. A Szerémségben távoli vidékek polgárai is rendelkeztek szôlôsterülettel. A XV. században szegedi szôlôbirtokosok tevékenységérôl tudunk. Ez a terület számos új társadalmi és kulturális mozgalom melegágya, a magyarországi huszitizmus például itt talált számos követôre. Szerémség középkori történetérôl az utolsó adat 1527-bôl származik. Ez éppen a mohácsi vész után következô esztendô. A magyarság e tragikus eseményének emléke, egy Szerémségben született ember, Szerémy György írása nyomán maradt fenn. Az oszmán birodalom barbár pusztítását követôen a hadmûveletek teljesen tönkretették a virágzó vidéket. A városokat felgyújtották, a gazdaságokat feldúlták, a lakosságot elûzték otthonából. (Sajnos a történelem ismétli önmagát: jó négy és fél évszázaddal késôbb a délszláv háborúban ugyanez megismétlôdött.)

A török hódoltság megszûnése után a vidéket csak szerb és horvát menekültek népesítették be. A XVIII. század közepén a termékeny mezôgazdasági területre megindult a bevándorlás. Szerbeken és horvátokon kívül németek, szlovákok, csehek, ruszinok és magyarok érkeztek a tájra magyarok a XIX. század folyamán fôleg Bácskából és Dunántúlról kerültek ide. A század végére jelentôsebb magyar településsé a következô helységek váltak: Erdôvég (Erdevik), Vógány (eredetileg "Vágás"), Ürög (Irig), Dobrodolpuszta, Satrinca, Herkóca (Hritkovici), Nyékica (Nikici), Kamenica és Maradék (Maradik). Bár századokig nem lakták magyarok a területet, mégis fennmaradt néhány középkori eredetû magyar helynév. Egyes területek népességének ismerjük eredetét. Például Erdôvég lakói Gyôr megyébôl, a dobrodolpusztaiak Kishegyesrôl, a maradékiak Temerinbôl, Moholról Cservenkáról származnak. A földnélküli, nincstelen parasztembereket vonzotta az olcsó föld, a bôségesen termô dimbesdombos vidék. Fôképpen földmûveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, de megindult a szôlô újratelepítése, és a szerrémségi bor lassanlassan visszahódította régi hírnevét. Az új települések népe kezdetben nagyobbrészt katolikus vallású volt, a szerémi fôesperességhez tartoztak, a XIX. században a magyarok tömegesen tértek át a református hitre.

A FruskaGora dombjai között meghúzódó szerémségi falvak lakosságának az 1970-es évekre már csak töredéke maradt meg magyarnak. Dobrodolpuszta, ahol uradalmi cselédek és leszármazottaik éltek, még majdnem színmagyar településnek számított. Satrinca 810 fônyi népességébôl 615 volt magyar, Herkócán 904-en, Nyékicán 804-en, Erdôvégen 302-en, Kamenicán 199-en, Vógányban 160-an maradtak magyarok. Maradék 1200-nál több lakójából a fele református magyar volt.

Ezekben az években néhány nyelvkutató felfedezte ezt a magyar "nyelvsziget"et és érdekes adatokat gyûjtött az ott élôktôl. Penavin Olga jugoszláviai magyar nyelvkutató a szerémségi magyarok között gyûjtött népnyelvi adatokat. Megállapítása szerint, bár a települések népe más vidékekrôl származott, az együttélés során sajátos nyelvjárás alakult ki, amelyben ôrzôdött a kibocsátó község hagyománya, de új szerémségi hatás is érezhetô.

Gunda Béla néprajz professzor folklórgyûjtést folytatott néhány szerémségi településen. Fôleg a naptári ünnepek népszokásaival foglalkozott. Megállapítása szerint a Szerémség a magyar népszokások "élô folklór archívuma". Élô népszokás volt még abban az idôben valamennyi szerémségi faluban a disznóvágás és az ehhez kapcsolódó tréfás kéregetés. Néhány helyen ismert volt a farsangi maszkos alakoskodás. A Lucanapi kontyolást itt "koncsorgás"nak nevezték és ez a nap számtalan más szokáselemet is hordozott. Ilyen volt például a fehér lepelbe takart Lucanéni, aki a gyermekeket ijesztgette. Készítettek jövendômondó lucapogácsát és ekkor kezdték faragni a lucaszéket. A Karácsony hiedelemköre is rendkívül gazdag volt, a betlehemes játékokról külön gyûjtemény is született.

Ürög község népe volt talán a leginkább hagyományôrzô. Itt, akárcsak a Sárközben még élô gyakorlat volt a szôlôôrzés szokása, melynek során a leányok és a legények a seregélyek elriasztása ürügyén fôztek, játszottak, mulatoztak. Ebben a faluban gyûjtötték a január 6i Háromkirályjárást és az egyik legszebb "csillagozó ének"et.

"Három király napján
Országunk istápján
Dicsérjük énekkel
Vigadozó versekkel:
Szép jel, szép csillag,
Szép napunk támad!
Királyok ajándéka
Arany, tömjén és mirha,
Vigyünk mi is Urunknak,
Ártatlan Jézusunknak.
Szép jel, szép csillag,
Szép napunk támad!"

A gyûjtés óta mindössze 25 év telt el. Ez a történelemben nem hosszú idô. Sajnos, az idézett szájhagyományos emlékeket – amelyek az egész magyarság kincseinek számítanak – ma már csak múlt idôben említhetjük. A szerémségi nyelvsziget, mint a legdélebbre elhelyezkedô magyar etnikai csoport azóta – a délszláv háború következtében – gyakorlatilag elvesztette közösségi életének feltételeit és megszûnt létezni.

Ma már Maradék sincs!

Érdemes aonban megemlíteni, hogy a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség Újvidéken mûködô, 6. számú Hunyadi János cserkészcsapata szórványôrsöt szervezett a Szerémségben és rendszeresen látogatja a még megmaradt kicsiny szórványcsoportokat. Ez az egyetlen mai magyar közösségi tevékenység, amirôl tudomásunk van az árpádházi királyaink korában oly viruló és magyar Szerémségben.

Állítsunk fejfát emléküknek!