VÁLSÁGOSRA FORDULT A KÁRPÁTALJAI MAGYARSÁG HELYZETE

("Európai integráció és szomszédságpolitika" címmel rendezett tanácskozást a Konrad Adenauer Alapítvány és a Magyar Napló szerkesztôsége 1998. október 2-án a Magyar Írószövetség székházában, Budapesten. Az elôadók és a hozzászólók elsôsorban azt a magyar kultúra szempontjából alapvetô kérdést vizsgálták, hogy a szomszédos országokban élô magyar kisebbségeknek a helyzete hogyan alakulhat a jövôben. A kárpátaljai magyarság nevében, Balla D. István író szólt hozzá a vitához. A résztvevôket Oláh János fôszerkesztô köszöntötte, zárszót Pomogáts Béla, az Írószövetség elnöke mondott, a vitát Kiss Gy. Csaba vezette.)

Magyarország EUcsatlakozásának velünk kapcsolatos problématikáját a kárpátaljai magyarság kiszolgáltatott helyzetének függvényében igyekszem vázolni, hangsúlyozva, hogy magánvéleményemet, írói meglátásomat fejtem ki, amely különbözhet, akár ellentétes is lehet a kárpátaljai magyar intézmények vezetôinek álláspontjával. Tényként kezelt kindulási pontom az, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete válságosra fordult. Lélekszáma csökken, értelmisége kivándorol, a szülôföldjükön maradók dömntô többsége pedig vegetálásra kényszerül az Ukrajnában kialakult súlyos gazdasági krízisben. Az etnikai haárok elmosódásával és a szociális kiszolgáltatottsággal egyenes arányban mosódik el a magyarság nemzeti arculata, vész el identitástudata is.

E pozícióvesztésnek három okát látom:

Elôször is az ukrán törvényekben biztosított egyéni és kollektív nemzetiségi jogok gyakorlása úgyszólván lehetetlenné vált az állandósult pénzhiány, a roppant kedvezôtlen gazdasági viszonyok miatt (pédául mûködhetnek magyar iskolák, de télen nincs bennük fûtés, a tanárok még éhbérnyi fizetésüket sem kapják meg; sorra bezárulnak a mûvelôdési házak, közösségi klubok, könyvtárak, a lapés könyvkiadás a magyarországi támogatásoknak van kiszolgáltatva; mind nagyobb az energiahiány – ezek persze országos és "nem magyar" gondok, de a kis létszámú nemzeti kisebbség felmorzsolódását felgyorsítják.)

Másodszor: nem állnak a helyzet magaslatán az ugyancsak alapvetô hiányokkal küzdô nemzetiségi szervezetek sem: lelkesedésbôl ma már senki sem végez kisebbségi többletmunkát, így szervezeteink nem ritkán a közösség érdekeinek szolgálata eké helyezik önnön érdekeik védelmezését s tevékenységük nagyobb hányadát mára saját legitimitésuk igazolására és kialakítotrt mûködési kereteik (székház, iroda, gépkocsi, fizetett státusok stb.) fenntartására fordítják. Erre pedig csak akkor nyílik módjuk, ha a magyar ügy mind több területét uralják s igyekeznek a Magyarországról érkezô támogatások újjraelosztásának jogát mindinkább kisajátítani. (Ezeknek a támogatásoknak felbecsülhetetlen jelentôségük van a kisebbségi oktatás és mûvelôdés fenntartásának szempontjából, másrészt azonban morális szempontból a támogatások mérhetetlen rombolást okoztak, megosztották a magyarságot, állandó klientúrát hoztak létre, kialakították a kezdeményezettek arroganciáját, ugyanakkor ösztönözték a látszateredmények létrejöttét, a koldusmentalitás kialakulását.

Harmadik helyen említeném a határon túli (így kárpátaljai) magyarság és az anyaország viszonyának rendezetlenségét, ellentmondásosságát, amely nemhogy megoldódna, Hanem Magyarország európai integrációja következtében még ellentmondóbbá válik. Vizsgájuk meg ezt a tényezôt külön is.

A kárpátaljai magyarság csalódott anyaországában: itt talán elegendô a jókora port kavaró, az itt élôk részérôl fájdalmasan megélt államközi alapszerzôdésre utalni, melynek tételei közé beiktatták a területi igényekrôl való végleges lemondást, s ennek ellentételezéseként még az ukrajnai magyar kisebbség autonómiájára való jogát sem sikerült az okmányban rögzíteni) vagy arra, hogy a hivatalos Magyarország illetékesei többször is hangoztatták a kettôs állampolgárság kizárását (itt sietve hozzátenném, hogy ezt Ukrajna alkotmánya amúgyis lehetetlenné tenné). Ugyanakkor még senki sem tudta megnyugtatóan és világosan – a frázisokon túl, konkrét elképzeléseket is vázolva – elmondani, hogy az európai tömbökbe csatlakozó Magyarország részérôl bevezetendô idegenrendészeti szigorításokat (pl. vízumkényszer, magas biztosítási összegek, jogkorlátozások stb.) hogyan lehet összeegyeztetni a határon túli, így kárpátaljai magyarság érdekeivel és igényeivel; miként lehet majd különbséget tenni az eleve potenciális bûnözônek vagy legalábbis nem kívánatos elemnek tekintett ukrán állampolgár, illetve az anyaországával fizikai kapcsolattartásra törekvô ukrajnai magyar ember között, ha ilyen különbségtételre nincs mód, nos, akkor a határon való átkelés és a Magyarországon tartózkodás minden "ukrán" számára egyformán szankcionálttá és anyagilag kedvezôtlenné válnék.

Ismerjük persze a hangoztatott szólamokat: a NATO és EUtag Magyarország, nemzetközi tekintélyét latba vetve majd sokkal hatékonyabban léphet fel érdekünkben, ugyanakkor szorgalmazhatja a szomszédországok tagfelvételét is. Nos, az ilyen elônyökkel való kecsegtetés számunkra tartalmatlan: egyrészt láttuk, látjuk, mit ér a Nyugat tekintélye például az évek óta tartó balkáni tömegirtás, vagy a szlovákiai magyarellenes állampolitika megfékezésében, másrészt Ukrajna EUtagsága igen távoli utópia, s ha soksok évtized múlva reálissá is válhatna, addigra minden bizonnyal megoldódik a kárpátaljai magyarság problémája – addigra megszûnik népcsoportként létezni. (A magyarság kárpátaljai részarányának és abszolút lélekszámának csökkenése miatt, fölösleges az igen hosszú távon kétséges eredménnyel járó elônyökre való hivatkozással megkerülni a rövidtávon bizonyosan megmutatkozó negatívumokat.)

Mindezzel együtt könnyû belátni, hogy Magyarország számára az európai csatlakozás létkérdés, s valószínûleg nincs más választása, mint az integrálódás, ugyanakkor ideje lenne kijelenteni, hogy ez esetben az államérdek nem rendelhetô alá a határon túli magyarság érdekeinek. Nem várható el egy tízmilliós országtól, hogy egy idegen állam lyukas csónakjában vergôdô kétszázezer magyar miatt lemaradjon a luxushajóról.

Ugyanilyen szempontból szerintem azt hinni is illúzió, hogy Magyarország sajátos nemzetiségi beágyazottsága okán – különös elbánást kérhet és kaphat az EUtól. Ilyesmire, úgy tudom, van példa, és talán a jogalapok is adottak, de Magyarország nem fogja ilyesmivel kockáztatni, vagy akárcsak késleltetni saját felvételét.

A magam részérôl bizonyos vagyok benne – és ebben nem látok kivetnivalót –, hogy Magyarország a mielôbbi csatlakozás érdekében minden ezirányú követelményt és elvárást tejesíteni fog, sôt, ahogy a magyar mentalitást ismerjük, igyekszik majd túlteljesíteni ôket. (Lásd azt a buzgóságot is, amellyel Magyarország részt vesz a NATOakciókban.)

Mindez még kiszolgáltatottabbá teszi a kárpátaljai magyarságot, annak szinte minden rétegét. Nem titok, hogy ezrek, talán tízezrek élnek piacolásból, igen jelentôs a Magyarországon munkavállalók száma, s az értelmiség számára is egzisztenciális kérdés az anyaországgal való rendszeres kapcsolattartás. Ha ezek a lehetôségek megszûnnek, az újabb érvágást jelent.

Szóljunk még a kérdés erkölcsi, érzelmi vonatkozásáról. csak aki saját bôrén tapasztalta, az a megmondhatója, milyen kétértelmû érzés, milyen skizofrén állapot kárpátaljai magyarként a határt átszelni, Magyarországon tartózkodni, netalán valamit elintézni, hivatalos ügybe keveredni. Hosszasan sorolhatók lennének a példák, amelyek kisebbik része azt igazolná, milyen felemelô érzés magyarnak lenni a magyarok között, "otthon" lenni a magyarságban, a példák nagyobbik része viszont azt mutatná be, milyen hátrányos megkülönböztetést, nem ritkán megaláztatást kell elszenvednie annak, aki útlevele szerint ukrán állampolgár. Ez a negatív tapasztalat csak növekedni fog a határôrizet erôsödésével és az idegenrendészeti szabályok szigorodásával.

Köztudott, hogy a kárpátaljai magyarság körében immár évek óta kivándorlási hullám észlelhetô. Az a megfigyelésem, hogy ugyan ennek az elsô és legfôbb oka az ukrajnai létfeltételek romlása, ám amellett az áttelepülési hullám felívelésének másik kiváltója Magyarország közelgô EU csatlakozása.

Magyarok sokaságának végsô elhatározásában igenis szerepet játszik az a körülmény, hogy belátták: néhány év múlva itt húzódik majd közöttünk Európa tektonikus vonala, mérhetetlenül nehezebbé válik majd a kapcsolattartás és akkor áttelepülni úgyszólván lehetetlenné lesz. A dolog nem halogatható tovább. Persze nem állítom, hogy az EUcsatlakozás elmaradása vagy a kettôs állampolgárság intézményének bevezetése megállítaná a távozást, de azt tudom, sokan azért döntenek így, mert nem szeretnének annak a civilizációs szakadéknak a rossz oldalán maradni, amelyet ma még át tudnak ugrani.

Hogy mi lenne a megoldás, én azt mondanám, hogy a helyzet rossz, de reménytelen. Annak esélye, hogy Ukrajna belátható idôn belül jogállammá és így az EU számára szalonképessé válik, elhanyagolhatóan csekély. Ugyanígy fölösleges lenne KeletKözépEurópa politikai térképének számunkra kedvezô átrajzolhatóságában bízni. Illúzió azt hinni, hogy a kárpátaljai magyarság a jelen körülmények közepette megerôsödhet, gyarapodásnak indulhat (vagy akárcsak nem sorvad tovább). Légvárat épít, aki azt hiszi, hogy az európai orientációt vett anyaország és a széleken leszakadó peremmagyarság viszony mindenki számára kedvezô módon rendezhetô.

Ilyen helyzetben kívánhatunke mást a hivatalos Magyarországtól, mint hogy szembenézzen a helyzet ellentmondásaival, hogy ki merje mondani: az államérdekek prioritást élveznek a határon túli magyarság érdekeivel szemben (mi is könnyebben lenyeljük a békát , ha közben nem kell még zöld hasát cirógatnunk is!). Csupán ennek tudomásulvétele és a probléma minden vonatkozásának feltárása után hozhatók olyan enyhítô intézkedések – például a "határon túli" magyar státus bevezetése –, amelyek legalább részben kezelik a gondokat, és az óhatatlanul súlyosbodó helyzeten enyhíteni igyekeznek. Ugyanakkor elôre kell látni azt is, hogy az ebben az ügyben tett erôfeszítések egyszerre válthatják ki mind a Nyugat önérdekû köreinek, mind a szomszédos államok hivatalos és szélsôséges erôinek, mind a gyakran túlzott elvárásokkal elôálló magyar kisebbségi szervezetek vezetôinek az ellenzését. Az óvatosság nem árt, ám minden áron azon kell lenni, hogy végre sikerüljön tiszta vizet önteni a Kárpátmedencébe!.

Magyar Napló
Budapest, 1998. december