A FELVIDÉKI MAGYARSÁG MÁRTÍRJA

gróf Esterházy János (1901-1957)
egy koránál különb ember

A felvidéki magyarság mártírja, gróf Esterházy János emlékmûvét avatták fel 1998. június elsô vasárnapján az északmorvaországi Olomouc (Olmütz) mellett, Mirov falu börtöntemetôjében. A megemlékezést a Cseh és Morvaországi Magyarok Szövetsége, a Rákóczi Szövetség, a Magyarok Világszövetsége és az Esterházy Jánosemlékbizottság szervezte. A gránitsziklából készült emlékmû felállításához anyagiakkal járult hozzá a Világszövetség Erdélyi Társasága. A megemlékezés, – amelyen részt vett Malfatti Eszterházy Aliz, a mártír leánya, a börtönkápolnában szentmisével kezdôdött, ezután leplezték le az emléktáblát a rabtemetôben, ahol Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés Politikai Mozgalom elnöke mondott beszédet.

Esterházy János gróf 1901-ben született a felvidéki Nyitraújlakon az Esterházy család galántai ágából. Korán bekapcsolódott a kisebbségi sorsba kényszerített, kereken egymilliós létszámú csehszlovákiai magyarság politikai életébe. Már 31 évesen az Országos Keresztényszocialista Párt elnökévé választják. Az 1935. évi választásokon képviselôi mandátumot szerzett és bekerült a prágai parlamentbe. Itt elmondott beszédei közül elsôsorban a nyelvtörvénnyel és a kisebbségi iskolaüggyel foglalkozók emlékezetesek. Alig egy év múlva a keresztényszocialisták fúzióra lépnek a másik magyar tömörüléssel, a Magyar Nemzeti Párttal. 1936 júniusában így alakul meg az Egyesült Magyar Párt, amelynek ügyvezetô elnöke Esterházy János lett. Ebben a minôségében ô terjesztette a prágai kormány elé a felvidéki magyar autnómiajavaslatokat.

Az 1938. november 2-i bécsi döntés után Esterházy az elsô ízben önállóvá vált Szlovákiában maradt. (Ekkor Csehszlovákiából 11927 négyzetkilóméternyi területet visszacsatoltak Magyarországhoz, 869 ezer lakossal, közülük a magyarok aránya 86,5, a szlovákoké 8,5 százalék volt.) A politikus továbbra is a kisebbségi sorsú 67 ezer magyar élére állt a Josef Tiso vezette országban. A diszkriminált Egyesült Magyar Párt egyetlen képviselôjeként és elnökeként nagy érdeme volt abban, hogy a magyar lakosság nem hódolt be a nemzetiszocialista eszméknek, és sajtóját keresztény szellemû antifasizmus jellemezte. A fasiszta szlovák bábállam – melynek rehabilitálását napjainkban egyes szlovák történészek szorgalmazzák – nemzetgyûlése 1942. május 15-én kézfelemeléssel szavazta meg a 68. számú alkotmánytörvényt, amely elrendelte a zsidó származású állampolgárok – számuk mintegy 90000 volt – haláltáborokba való deportálását.

A parlament 80 törvényhozója közül csupán egyetlen, Esterházy János mondott nemet az említett törvényre, így bélyegezve meg a döntést.: "Szégyenletes dolog, hogy egy kormány, melynek elnöke és miniszterelnöke jó katolikusnak vallja magát, zsidó lakosságát Németországba deportáltatja, a hitleri koncentrációs táborokba". (Ebben az évben a szlovák kormányzat mintegy 65 ezer zsidót átadott a német hatóságoknak.) Esterházyt a háború után, 1945 nyarán Pozsonyban a városi rendôrkapitányság letartóztatta, innen az NKVD Kempelen Farkas utcai pincebörtönébe vitték, ahol kegyetlenül összeverték. A titkosszolgálat késôbb átadta egy szlovák népbíróságnak, amely halálra ítélte. Ezután évekre szovjet gulágra hurcolják, ahonnan 1949 tavaszán élôhalottként hozták haza, Csehszlovákiába. Nem kapta vissza szabadságát. 1957-ig tartották fogva. 56 évesen hunyt el a mirovi börtönben.

Az emberi és politikai bölcsességgel megáldott szlovákiai magyar államférfi 1957 március 8-án pusztult el vértanúként. Esterházy János életpályája példa és mérce ma is. A káros és embertelenül szélsôséges ideológiák szemtelenül szégyentelen képviselôi számára botránykô.

az alkotmányosság talaján

Esterházy János sorsát önmaga választotta, hiszen elmenekülhetett volna elôbb több ízben is, ám népét kívánta szolgálni, amely ellen lelkiismerete szerint sohasem vétkezett. Ôt nem rehabilitálni kell, mivel nem volt bûnös. Bátor ember volt, akinek tragédiáját a második világháborút követô nacionalizmus okozta, amely bûnbakot keresett az elfogadhatatlan kollektív bûnösség megalapozásához. A történelem némiképp igazságot szolgáltatott, a jogorvoslat azonban elmaradt.

Esterházy helyben maradása szerencséje volt a szlovákiai magyarságnak. Amikor 1932-ben fiatalemberként az Országos Keresztényszocialista Párt élére választották, vázolta politikai programját, melynek sarkköve: Ne legyen Szlovákiában uralkodó és kisebbségi nemzet! Három évvel késôbb, parlamenti szûzbeszédében síkraszállt Szlovenszkó (akkoriban így hívták Szlovákiát) autonómiája mellett, és teljes joggal követelte, hogy a csehszlovák kormányzat tartsa be százszázalékosan a kisebbségi jogokat.

1938 válságos forgatagában az utolsó percig azért küzdött, hogy a csehszlovák Köztársaságon belül méltányosan rendezzék a kisebbségek sorsát. Ám amikor 1938 október 6án a szlovákok Zsolnán kikiáltották Szlovákia autonómiáját, Esterházy nyilvánosan javallotta, hogy a többi nemzetiséget is illesse meg az önrendelkezés joga. Majd a helyzet újabb módosulása után népszavazást követelt, hogy a magyar népcsoport demokratikusan dönthesse el, miképpen akar elhelyezkedni a középeurópai térségben.

A keresztény szeretet jegyében ôszintén támogatta Hlinka Szlovák Néppártjának autonómiaküzdelmét, noha ez a párt egyre inkább közeledett a hitleri Németországhoz.Ezt a vonalat az egyesült Magyar Párt elnöke nem követhette, mivel világosan látta, a magyar revízió ára egy újabb világháború lehetne. A kutatók nem találkoztak egyetlenegy olyan hiteles adattal sem, mely Esterházy ellenséges mesterkedésérôl tanúskodhatna Csehszlovákiával és a szlovákokkal szemben. Mindvégig a nyugalom és az alkotmányosság szilárd talaján állt.

Az elsô bécsi döntés után, kassai beszédében közölte, hogy otthon marad. A szlovákmagyar testvériséget, megbékélést és megértést akarja szolgálni. Az elsô Szlovák Köztársaság országgyûlési képviselôjeként egymaga nemcsak a kisebbségben maradt magyarok védelmét látta el következetesen, hanem támogatta a határmódosulások következtében Magyarországra került, kisebbségi sorsra jutott szlovákok jogos igényeit is.

üzenete ma is idôtálló

Üdvözölte ugyan a szlovák önállóság létrejöttét, ám a pozsonyi politika magatartása a német nemzetiszocialista elvárások és mesterkedések irányában – az illúziók közé szorította Esterházy reményeit, mely az leehetett volna, ha Szlovákia Magyarországgal közösen keresi a magegyezés és összefogás lehetôségeit. Figyelmeztetése pusztába kiáltott szó maradt Pedig érthetôen fejtette ki, ha a magyarok és a szlovákok szembefordulnak egymással, ennek mindkét fél kárát fogja vallani.

Egyetlenegyszer sem kapott méltányos visszajelzést. Sôt tiltakoznia kellett a magyarok koncentrációs táborba való elhurcolása és a zsidóüldözések ellen. Belátta, derûlátása minden alapot nélkülözött.

Minden ránehezedô nyomás ellenére keresztény hite, józan nemzeti elkötelezettsége és szociális érzékenysége minden káros befolyástól megóvta. Elképzelései és lépései máig tisztán ragyognak. Nemsokára köréje csoportosultak a baloldali magyar értelmiségiek is. 1944-ben a szocialista Szakasits Árpáddal is felvette a kapcsolatot. Szûlôföldje és sorstársai iránti hûsége nem engedte, hogy a háború végén elmeneküljön. Se miként elôbb Berlinhez, most Moszkvához sem volt hajlandó közeledni. Számára ekkor kezdôdtek a megpróbáltatások. Távollétében ítélték halálra (1947-ben), amikor a szovjet gulág egyik foglya volt. Fábry Zoltán a Magyar Nemzet hasábjain "tiszta gyilkosságnak" nevezte a pozsonyi bíróság döntését. Az ô szemében az egész szlovákiai magyarság nyakába akasztottak kötelet, amiért ez a népcsoport az embertelenség éveiben egy emberként hûséggel követte vezetôjét. Ám a gyilkosok eszmei utódai folytatják elôdeik mesterkedését. Ez már csak azért is méltánytalan és érthetetlen magatartás, mivel a felvidéki magyarok sohasem gyûlölték a szlovákokat.

Az Esterházy által vallott keresztényszocialista politika történelmi elôzményeirôl tudni kell, hogy ez a mozgalom XIII. LEÓ pápa Rerum novarum címû pásztorlevele nyomán indult, Gieswein Sándor és Prohászka Ottokár munkásságának köszönhetôen, még a Magyar Királyság feldarabolása elôtt. Trianon után vezetô zászlóvívôi a felvidékiek lettek, Fischer-Colbrie Ágoston kassai megyéspüspök iránymutatása alatt. Megalakult a Szlovákiai Katolikus Ifjúsági Egyesület, majd a 30as években a felvidéki Prohászkakörök.

E keresztényszocialista politikai irányzat három pilléren nyugodott: a keresztény eszmeiségen, mely az emberi személyiség védelme mellett kiterjedt egy adott közösség egészére is (perszonalitás elve); a szociális elkötelezettségen, mely az egyén felelôsségét hirdeti a közösség iránt és fordítva, valamint a munkáltató felelôsségén a közjó iránt; s végezetül az autonómia jogán, mind szakmai, mind egyesületi és nemzeti vonatkozásban (szubszidiaritás elve).

Esterházy politikai gondolkodása e három eszmét szervesen ötvözte, messze megelôzve kortársait, az ökumenizmus mellett kötelezte el magát. E szilárd háttér mindig megóvta ôt a gyûlölködéstôl Már 1940 húsvétján a feltámadó Krisztus göröngyös pályafutásáról írt és ezzel szinte saját mártíriumát jósolta meg. Tisztánlátása arra késztette, hogy tiltakozzon a lágerek és deportálások ellen.

A háború utáni Magyarországon Barankovics István próbálkozott e politikai értékrend felújításával, de az ismert körülmények miatt évtizedekre megszakadt annak folytonossága. Esterházy keresztényszocialista elkötelezettségének üzenete ma is minden vonatkozásában idôtálló.

a felvidéki magyarság pokoljárása

Edward Benes a magyarok elkergetését 194243ban tette magáévá, s ezt a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció a szovjet kormányzattal egyetemben 1944 tavaszán fogadta el. A Szlovák Nemzeti Tanács (parlament) ugyanazon év végén azonosult ezzel az embertelen eljárással. Ezek után már egyenes út vezetett az ismert sorscsapások irányába. Szlovákia Kommunista Pártja kassai konferenciája "új honfoglalást" helyezett kilátásba Dél-Szlovákiában, ahol – úgymond – elmagyarosított szlovákok élnek. Meghirdették a kassai kormányprogramot, amelynek VIII. fejezete gyakorlatilag a magyar nemzetiséget tette felelôssé Csehszlovákia felbomlásáért. A rendeletek bezáratták a magyar iskolákat, elkobozták a magyarok vagyonát, és ingatlanát, és nyilvános helyen nem használhatták anyanyelvüket. Elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól és a szociális juttatásoktól. Csehországba deportálták ôket közmunkára, majd kikényszerített lakosságcsereegyezmény keretében szülôföldjük elhagyására kényszerítették ôket. Több mint 68 ezer embert, akik 160 ezer katasztrális hold termôföldet és 15 ezer házat hagytak hátra, miközben a Magyarországról önként áttelepülô szlovákok 15 ezer katasztrális hold termôföldet és 4400 lakóépületet hagytak el. Majd következett a reszlovakizáció, mely azon a hamis elméleten alapult, hogy a szlovákiai magyarok voltaképpen elnemzetlenített szlovákok. A zaklatásoknak kitett és sehonnan segítséget nem remélô magyarok – majd négyszázezren – szlováknak jelentkeztek.

A nagyobb városokban, különösen Pozsonyban tömeges méreteket öltött a magyar nemzetiségû lakosság lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. Internálótáborok mûködtek – többek között – PozsonyLigetfalun, Kassán, Losoncon, Léván, Nagyidán, Nyitrán, Rozsnyón, Szereden s másutt, ahol több, mint húszezer személyt ôriztek. Kevés szó esik arról, hogy egyedi kivégzések és tömeggyilkosságok is történtek. Ennek hatására 1945 tavaszán mintegy 40 ezer személy menekült Magyarországra. A maradó magyarok szorongattatása 1949 közepéig folytatódott.

A csehszlovák államfô nemzetiségi politikája olyan módszereket alkalmazott a magyarsággal szemben , melyek a fasizmus (és kommunizmus – Szerk.) elôtti Európa korában is ismeretlenek voltak. A benesi dekrétumok és végrehajtásuk kimerítik az emberiség ellen elkövetett bûntettek tényállását. Visszavonásukat Csehszlovákia korábbi s utódállamainak jelenlegi vezetôi sem kezdeményezték. Elmaradt a bocsánatkérés, esetleg egy szolid fôhajtás a magyar nemzet , illetve a felvidéki magyarság elôtt. S tegyük hozzá, hogy az akkor történtek ellentmondtak Csehszlovákia alkotmányának, sôt az ilyen cselekményekért büntetés járt.

Esterházy János, a politikus utóélete szomorú. A pozsonyi nemzetvédôk szerint a gróf rehabilitálása a második világháború eredményeit kérdôjelezné meg, beleértve a határok megváltoztatását…

Rehabilitációja tehát mind máig függôben van abban a Szlovákiában, melyben a magyar pártoknak és egyáltalán a felvidéki magyarságnak jószerével ugyanazokkal a gondokkal kell szembenézniük, mint amilyenekkel a most méltatott szellemi elôd is kénytelen volt naponta megküzdeni. Ez Esterházy János utóéletének legfájdalmasabb fejezete.

Erdélyi Napló
Nagyvárad, 1998. június 30.