AZ ISMERETLEN ÚJ FELÉ

etnikai azonosságtudat Amerikában

A századvég harsonái a globalizmus himnuszát zengik "fortissimo" hangerôvel. Csábító szirénhangokban sincs hiány. A harmadik évezred beköszöntése a "globális" jobb jövô hajnala lehet – harsogják politikusok, közgazdászok, futurológusok…Amerika politikai és gazdasági vezetôi a globális boldogság új korszakára készülôdnek. Európában kisebb a lelkesedés, nekik éppen elég munkát ad az Európai Unió megteremtése. A Lajtától keletre keményebben sújt a globálissá váló "szabad" piacgazdaságban a gazdagabb államok ostora, s vannak, akik már a magyaroknál is pesszimistábbak. Nem kisebb pénzügyi tekintély, mint Soros György állapította meg a világ pénzügyi szakembereinek New Yorki konferenciáján (1998. október 6-án), hogy "jelenleg a piaci fundamentalizmus nagyobb veszélyt jelent a nyitott társadalmakra, mint bármilyenfajta totalitarianizmus." Ebben a gondolatban persze az is benne foglaltatik, hogy a XX. század keserû tapasztalatai után a kommunizmus vagy a fasizmus nem sok eséllyel indulhat új hódításokra. De a piac túlerôltetett szabadsága "szent és sérthetetlen" volta valójában korlátozza az ember szabadságát és egyenlô esélyeit, a gyengébbeket, kisebbeket védtelenül hagyja, és – ha nem szabályozzák fékek és ellensúlyok (checks and balances) –, könnyen a múlt század rablókapitalizmusába zuhanhat vissza. Mivel magyarázható, hogy olyan szorgalmas, józan, takarékos és hatékony munkával s technológiával dolgozó népek, mint a japánok, gazdasági válságba juthatnak? Nem is szólva DélKoreáról vagy Thaiföldrôl.. S hány évig kell még Magyarországnak küszködnie, hogy felvergôdjön arra a szintre, melyen ma az Európai Unió legszegényebb államai (pl. Görögország, Portugália) élnek? Nem hiába hívja fel a túlhajszolt materializmus fogyasztói kultuszának és a mértéktelen egyoldalú gazdagságnak veszélyére ismételten a figyelmet századunk egyik legéberebb filozófusa, II. János Pál pápa.

Mit jelent az ezredforduló MagyarAmerika azonosságtudata számára? A tünetek sajnos nem vigasztalóak. Sorvadunk. Fogyatkozunk. Hajdani templomaink javában angolul, olaszul vagy spanyolul szól Isten igéje. Ifjaink túlnyomó része szétszóródik Amerika hatalmas területén és felszívódik monolitikus kultúrájában. Mi meg retorikában éljük ki magyarságunkat, szónokolunk, gittegyletesdit játszunk, másfél millió amerikai magyarról álmodozunk, szidjuk a másik magyart, aki egy kicsit másképpen fogalmazza létezésünk értelmét, és melankólikus keserûséggel nyugtázzuk, hogy utódainkon át a magyar történelem egyik hajszálerecskéje zsákutcában végzôdik. Dédunokáink majd statisztikai adatok lesznek a folyamatosan apadó létszámú "magyar származású" amerikaiak népszámlálási rovataiban. A globális világ még erre a jelzôre sem lesz kíváncsi. Vitrindísszé szublimálódik végzetünk öröksége egy amerikai polgári otthonban, esetleg nyájas, szomszédok közti csevegés közben. egy villanásnyi beszédtéma valamelyik tárgyi ikonja ("conversation piece") lesz az utolsó nyomunk.

Valóban ezt akarjuk?

Van másik út is.

Nézzünk körül. Az annyit emlegetett és egy évszázadon át oly sikerrel alkalmazott amerikai típusú asszimiláció olvasztótégelymódszere (" invisible melting pot technology") elvesztette vonzóerejét. Bizony, sokan felfedezték, hogy a lélek nem olyan olcsó érték, mint egy beszennyezôdött ing, amit bármikor ki lehet egy másikra cserélni, ha az jobban tetszik. Repedezik az olvasztófazék, az olvadék ittott kicsordul a repedéseken és a benne nyüzsgôk, olvadók próbálják a dermedô cserépdarabkákból lelkük maradékát összerakni. Egy mindenbôl kiábrándult, cinikus, erkölcsi iránytût vesztett korban az emberek gyökereiket keresik. Korunk mai magyarországi feladatain elmélkedô írásában Kálmán Attila, a pápai református kollégium igazgatója, idézi Illyés Gyula gondolatát: "A szél kihívásaira a fa gyökérzetével válaszol". Korunk viharaiban nincs biztosabb lelki támaszunk, mint magyar hagyományaink megélése és ez egyben a leggazdagabb ajándék, amit Amerikának adhatunk. Jorge Duany, kubai-amerikai író ezt a gondolatot úgy fejezi ki, hogy az amerikai angolszászok (WASP-ok) a politikai és vallási téren annyira példamutató és élenjáró pluralizmust kellene alkalmazzák az etnik kérdésben is. Ezen a területen Nyugat-Európa ma már elôbbre tört, hiszen az Európai Unióban új szelek fújnak. És ma már nem kell Svájcba, spanyol földre, DélTirolba vagy Finnországba utazni, hogy olyan földön járjunk, ahol a kettôs vagy multikulturális életmód és személyi azonosságtudat színes spektruma természetes velejárója a mindennapi életnek –, nemcsak egyéni síkon, hanem az adminisztratív hierarchiák szintjén is. Az iszonyú öldöklések, viszályok utána Európa kezd ráébredni igazi – kultúrateremtô –hivatására (hiszen az amerikai kultúra is belôle sarjadt.) Így még a makacs, soviniszta állami centralizmus honában, Franciaországban is: Bayonne-ból, a Pirreneuszok tövébôl ma nemcsak baszk népdalokat sugároz a rádió, hanem baszk nyelven híreket és más mûsorokat is (ha még csekély óraszámban is), s Provence-ban az elemisták ma nem franciául, hanem anyanyelvükön, provanszálul tanulnak, s a sokszázezer arra járó turista a falvak bejáratánál kétnyelvû feliratokat talál. A Franciaországban élô etnikai csoportok,(ezek többségükben a latin ôsnyelv különbözô helyi változatait beszélik, melyeket a francia forradalom óta erôszakosan elnyomtak, sôt tiltottak), – nos, az ô közösségeik kulturális életét, anyanyelvû publikációit, zenéjét, színdarabjait és filmjeit a 90es évek kezdete óta államilag támogatják (New York Time. 1993. május 8, Pg. 1, 8: Provençal Heralds Language Revival). Bretagne-ban a nyelvtudósok breton enciklopédiát állítanak össze állami pénzen. A franciák ezt már önvédelembôl is teszik, mert az etnikai újjáéledés lendületében a globális piac által elômozdított, agresszív amerikai kulturális benyomulás ellen természetes szövetségtársat látnak az etnikai közösségek feltámadásában.. NyugatEurópa lassan leveti a gyûlölködés és elfogultság köntösét. A Funarok, Meciarok, Milosevicsek dáridójának is bealkonyul elôbbutóbb Közép-Kelet-Európában. A korszerûtlenség kalodáját nem tudják elkerülni. A napot nem lehet szitával eltakarni, és korunk kronométerét a múlt századba nem lehet visszaforgatni. A "homogén, egy nyelvû nemzetállam" eszméje ma olyan elavult képet vetít fel, mint a hatökrös szekér. Az új idôk multikulturalizmusának szimbóluma, hogy Brüsszelben, az Európai Unió közigazgatási székvárosában ma nem kétnyelvû, hanem legalább 3, de még inkább 4 vagy 5nyelvû munkatársakat keresnek a hivatali és menedzseri állások betöltésére. Hogy tudna egy ilyen Európába a mai Románia és a mai Kis-Jugoszlávia – nemcsak alkotmányának, hanem lakossága többségi mentalitásának gyökeres megváltoztatása nélkül besomdfordálni?

Visszatérve Amerikára, az itt élô etnikai csoportok közül nemcsak a magyarokat aggasztja a beolvadás dilemmája. Az amerikaikubaiak dinamikus példát és sikert mutatnak fel. Nem szükséges az olvasztófazékban homogenizálódni ahhoz, hogy Amerikában sikeresek, gazdagok vagy akár milliomosok lehessünk. Ez a közösség megôrizte nemzeti azonosságtudatát, mert megôrizte közösségi életformáját, kultúráját és anyanyelvét.

A hízelkedô, beolvadó magatartás túllihegi a kívánalmakat, és ezt a jelenséget sajnos, népünk jellemének negatív jegyei között tarthatjuk számon, nemcsak Nyugaton, hanem a Kárpátmedencében is. Túl sok Sabãu (Szabó) van erdélyi városok telefonlistáiban, akárcsak hasonló változtatások találhatók az amerikai telefonkönyvekben a magyarok leszármazottainak neveiben is. ( Sôt az 56-os és az 56 után bevándorolt nemzedékek számos tagjának neveiben is.) Nincs semmi kényszer a név megváltoztatására abban az országban, melyben az elnöknek olyan nevû nemzetbiztonsági tanácsadója is volt, kinek nevét a lakosság 90 százaláka ki sem tudta ejteni (Brzezinski).

De nemcsak a magyarok vagy a kubaiak kémlelik szorongva az új idôk eljövetelét, mind több jelét láthatjuk az amerikai zsidóság szorongó önvizsgálatának is. A görögök mellett, a világ legôsibb szétszórtsági népének kétezer évig kellett várnia, hogy évrôl évre – idegen nyelveken megismételt – köszöntésük beteljesedjen: Jövôre Jeruzsálemben találkozunk! Az ortodox. konzervatív és reform csoportokra oszló amerikai zsidóság egyre több jelét adja aggodalmának, az asszimiláció mértéke miatt. Ennek egyik statisztikai mérôeszköze a vegyes házasságok arányszáma. A Lilly Foundation "Országos Zsidó Népességi Tanulmánya" (New York Times, New York, 1998, dec. 4, The Lilly Foundation's Independent Report) szerint, a zsidó–nemzsidó házasságok aránya az összes zsidó házasságok 52 %-át képezi, és a vegyes házasságból származó gyermekek többsége elvész a zsidóság számára. A World Jewish Congress adatai szerint az Izraelen kívül élô zsidóság lélekszáma jelenleg kb. 8 millió, mely létszám az asszimilációs veszteségek miatt 30 év alatt kb. 4 millióra fog csökkenni. (New York Times, New York, 1998. nov. 16, Pg. A8, Laurie Goldstein:To Bind the Faith, Free Trips to Israel). Charles R. Bronfman, a Seagram mammutvállalat elnöke és Michael H.Steinhardt, dúsgazdag tôzsdemágnás a Wall Streetrôl – 55 millió dollár indítótôkével felavatták a Birthright Israel Alapítványt, mely 300 millió dollár alaptôke összegyûjtését tervezi. Az Alapítvány azt a feladatot tûzte ki céljául, hogy befektetéseinek jövedelmét arra használja, hogy a világ zsidó ifjúságának Izraelen kívül élô csoportjait nagykorúságuk elôtt eljuttassa egy izraeli körútra, hogy ott életreszóló élményeken át kapcsolódjanak a judaizmushoz. Az Alapítvány úgy tervezi, hogy 1015 éven belül az izraeli út a bar mitzwahhoz hasonló, kötelezô rítussá váljék a nagyvilág zsidó ifjúsága számára. Az American Jewish Committee 1994-es riportja szerint az Izraelt meglátogató zsidó fiataloknak máris sokkal nagyobb százaléka választ magának zsidó házastársat, mint, aki még sosem látta Jeruzsálemet.(Lásd a fenti NYT cikket.)

Daniel Gordis, a Los Angelesi Judaista Egyetem vicerektora és a rabbiképzô kar dékánja felteszi a kérdést: rosszul járnae Amerika, ha eltûnnének a zsidók? (The Record, Hackensack, NJ, jan 5, 1998, jan.5, Pg A12, Daniel Gordis: Judaism in search of identity). A kérdés oka az aggodalom. Megállapítja, hogy az amerikai zsidóság ittlétének 100 évét arra használta, hogy minél jobban belesimuljon a környezetébe, hogy pontosan ugyanolyan legyen, mint az átlag amerikai. Mint mondja, a zsidók évszázadokig álmodoztak egy toleráns országról, melyben úgy élhetnek, ahogy szeretnének és ahol virágzásba borulhatna közösségük. Amerika ilyen toleráns ország, de veszélyeket is rejt magában. A zsidók itt nagyobb sikereket arattak – írja a rabbi –, mint nagyszüleik valaha is álmodták volna. De volt egy gyenge, sebezhetô pontjuk, aminek létezését el se tudták képzelni. Amerika kultúrája lett a végzetük, mely lassan felôrölte zsidó identitásukat addig a pontig, hogy már nem tudják kik ôk. Mi az amerikai kultúra? – kérdezi Gordis – és Walt Disney-nek, a nagy olvasztókohásznak egyik mesefilmjével adja meg a feleletet ("A kis tengeri sellô"). Ariel, a bájos halfarkú sellô boldogan él a tenger mélyében, míg egyszer fel nem merészkedik a felszínre., és ott egy csapásra beleszeret a csodálatos új világba, mely teljesen különbözik az övétôl. Hirtelen szégyellni kezdi halfarkát, és mindent odadadna, ha azt kicserélhetné emberi lábra. A gonosz tengeri boszorkány megígéri, hogy emberi lábbal hellyettesíti halvégtagját, de cserébe oda kell adja a hangját. És lám, attól a tipikusan amerikai ösztöntôl hajtva, hogy minden régi dolog és minden gyökér csak fölösleges poggyász az emberi élet útján, és hogy a jövô mindig mindent megold – Ariel belemegy az alkuba. Ugyanezt tették az amerikai zsidók is – mondja Gordis. Szerelembe estek Amerika kultúrájával, annak izgalmas új eszméivel, melyben immár résztvevôk lehettek, nemcsak kívülállók, s ahol tehetség és kemény munka elnyeri jutalmát. A csábítás túl nagy volt ahhoz, semhogy ellenálljanak.

S ezért a zsidók mindent elkövettek, hogy minél jobban beilleszkedjenek Amerikába. De bennük is élt Ariel problémájának sajátos fajtája. Többségük Európából jött, mindenféle kiejtéssel és hanglejtéssel, etnikai szokásokkal, és furcsa vallási rítusokkal – s ezért nagyon kilógtak a sorból. Nekik nem volt szükségük tengeri boszorkányra, maguktól levetették a "fölösleges terhet" s létrehozták a judaizmusnak egy olyan változatát, amelyik már nem volt feltûnôen zsidós, beleolvadt a környezetébe.

Mivel amerikai filmrôl van szó. "happy end" szükséges, s így az írók megölik a tengeri boszorkányt, Ariel visszanyeri a hangját és mennyegzôt ül a királyfival, tengeri atyafisága jelenlétében. És azután? Természetesen boldogan éltek, míg… Eddig a mese.

Írása konklúziójaként, Gordis, az ortodox rektor megállapítja, hogy az amerikai zsidóság számára nincs ilyen varázslatos megoldás. Ahhoz, hogy megmaradhassanak, csak egyetlenegy lehetôségük van: meg kell fordítaniuk a beolvadás – az "olvasztótégely" módszerének –. évszázados folyamatát, A kérdés az, hogy vane erre bátorságuk, vagy már azt is elapasztotta az "olvasztótégely?"

Befejezésül, mit tanulhat amerikai magyar fiatalságunk ezekbôl a példákból?

Vajon, a mi fiainkban megvane még a bátorság, hogy megfordítsák az amerikai magyar beolvadás szintén körülbelül száz éves folyamatát? Mit várnak tôlünk, öregektôl, hogyan segíthetjük ôket ezen az új, még fel nem térképezett úton? Ez ma a legsürgôsebb amerikaimagyar feladat, ami mellett minden más eltörpül.

Hadd könnyítsem meg a probléma felvetését az Arielmese módosított változatával.

Ariel ebben a változatban is bájos, világszép sellô, aki boldogan lubickol a tenger mélyén. Egy napon azonban a tengerbiológia történelmi sorscsapásai, hatalmas hullámverésekkel felkergetik a felszínre, a partok közelébe és menten beleszeret az ismeretlen új világba. Restelli és el akarja cserélni magával hozott "bûnjeleit", tengeri származásának árulkodó jegyeit. Ô azonban nem a XX. századból ittmaradt Gonosz Vízi Boszorkánnyal találkozik, hanem az új kor, a XXI. század hírnökével, a Jóságos Vízitündérrel. A tündér figyelmesen meghallgatta a tenger lányának metamorfózisért könyörgô szavait és azt mondta : "Ariel, én sokkal többet adok neked, mint amit te kérsz és nem kérem a te saját, belsô hangodat sem érte. Te mind a két világban otthon leszel. Csak a te akaratodon múlik. Mihelyt a tengerbe ugrasz, azonnal kinônek uszonyaid és halfarkad, s mihelyt a felszínre jössz, emberi formád rögtön helyreáll. Mind a két helyen egyformán boldog leszel. De ára van: Neked kell érte megküzdened. De hidd el azt is, hogy megéri. Mert az ilyen élet kétszer annyi kihívást állít eléd, s igazi boldogság a földön csak kihívások legyôzése árán érhetô el. Lehet, hogy sebeket is fogsz kapni, de erôsebb leszel. Sebeket fogsz gyógyítani, emberi lelkek között verhetsz hidat." A tündér Ariel vállára tette a kezét, megáldotta – és eltûnt. Elment a III. évezredbe, amire még egy kicsit várnunk kell – átvitt értelemben is.

Ariel sokáig ült a parton. Gyönyörködött lábában, emberi formájában. Aztán erôt gyûjtött. és hirtelen beugrott a tengerbe. És lám, helyén volt a halfarka, uszonyai. Boldogan fickándozott és játszadozott egy arra tévedô delfincsapattal. Walt Disney, ha arra téved, biztosan lefényképezte volna. Majd kiúszott a partra, s íme újból ép emberként lábakon járt. A hangját sem kellett feláldoznia érte. Két világban élhet most már. Mindakettôben otthon lesz, és mindakettôben versenyképes. Csak rajta múlik. Újjongó éneke diadalmasan zendült a vizek és földek felett. Új, gazdagabb, érdekesebb, tartalmasabb, izgalmasabb élet vár reá. Aztán vidám szökelléssel beállt a parton röplabdázó fiatalok közé…

Amerikai magyar fiatalok, rajtatok áll a választás. Hagyjátok elsorvadni egy évezred örökségét.? Vagy megküzdve érte, és magatokban kiteljesítve azt – két kultúrában éltek, mindakettôben teljes emberként, s lelketekben kettôs kulturális nagykövetséggel léptek át az ismeretlen újkor küszöbén: a III. évezredbe.