SZEMENSZEDETT HALLOMÁSOK

édes anyanyelvünket rombolják a Kossuth rádióban

Nagy Pál
Marosvásárhely

A reggeli kávé mellett hallgatom a Kossuth rádiót. Istenem, mennyi rossz hangsúly, nyegle hadarás, idegborzoló dadogás, mármár érthetetlen szövegmondás. Mintha a tatárok kergetnék egyikmásik megnyilatkozó üzletembert, politikust, közügyekben forgolódó férfiút vagy asszonyságot, annyira sietnek egymásba mosni a szavakat.

Ám úgy látszik, a hivatásos bemondók jórésze sem véli szükségesnek, hogy megértsük szavait. Hát nem alapkövetelmény egy rádiós esetében, hogy tisztán, szépen tudjon beszélni? Ha magyar: magyarul. Az anyanyelvén. Hát nem lehetne némi tisztogatást kezdeményezni ezen a területen (is)? A szakmailag meg nem felelô labdarugóedzôk menesztésének mintájára.

Fontos, hogy a rádiósok miként mondják azt, amit nap mint nap mondanak. Még fontosabb azonban: mit mondanak így vagy úgy.

Nemrég ezt hallottam egy tájékoztató mûsorban: "Megkezdôdött a kukorica aratása". Nem vitás: aki ezt a képtelenséget megfogalmazta s világgá kiáltotta, soha nem látott sem kukoricát, sem aratást. A kukoricát ugyanis nem aratják, hanem törik. Vagy szedik. A jelek szerint nem lenne éppenséggel haszon nélkül való, ha némelyik rádió belsô munkatársait olykor – a búza aratásakor, a kukorica szedése idején – kivezényelnék a szántóföldekre. Hogy látva lássák, mi a különbség egy kukoricacsô és egy búzakalász között.

Ez – a kukoricáé – ôszi eset. De máris félve nézek a tél elébe. Mikori megkezdôdnek tájainkon a havazások. S reggelente mondja, ismételgeti rendületlenül a rádió: Egerben – vagy Pozsonyban vagy Csíkszeredán –, "esik a hó". Holott a hó sem Egerben, sem Pozsonyban, sem Csíkszeredán nem esik soha, hanem mindig hull. Az esô az, ami esik (innen a neve). Hull a hó.: micsoda pompás magyar alliteráció!

Szinte hallom az aláhulló hópelyhek zenéjét. S el nem felejthetem, mit mondott annak idején Kós Károly, mikor egy riporter megkérdezte tôle: "Véleménye szerint, mi a legfontosabb tájékoztatóegybekapcsoló, intézményes lehetôség az anyaország és a határokon kívüli magyarság között?" A sokat tapasztalt, öreg magyar író így válaszolt: "Fiam, a rádió!"

Akkor még nem foglalta el otthonainkban fôhelyét a tévé. De ma is sokan vagyunk – itt, a Maros mentén, a Hargita alján éppúgy, mint másutt –, akik nem lettünk hûtlenek a rádióhoz. És jól emlékszünk Kós Károly szavaira. És szeretjük, oltalmazzuk édes anyanyelvünket.

Nyugati Magyarság
Budapest/Montreal, 1998. október