MAGYARORSZÁG ÚJ GAZDASÁGPOLITIKÁJA
kínálatépítô lesz

A nemzetgazdaság növekedésének üteme megvilágítható a közgazdaságtudomány módszereivel, hogy így eloszlathatók legyenek a témát beárnyékoló téves hiedelmek. Szakszerû vizsgálódások nyomán kimondható, hogy Magyarország gazdasága képes évi 7 %-os rátával növekedni, ami magával hozza azt is, hogy a következô tíz esztendô folyamán a nemzeti össztermék (GDP) és az életszínvonal megkétszerezôdhet. Az ilyen tempójú növekedés velejárója a munkanélküliség csökkenése, hiszen a több termék több embert foglalkoztat; párhuzamosan az infláció csökkenésével, hiszen a több termék kínálata a piaci árakat lefelé ösztökéli.

Szándékom ebben a rövid cikkben a kételyek eloszlatása. A vizsgálódást a hétszázalékos növekedés vélt elméleti akadályaira összpontosítom. Így azután elmélet és tapasztalat, egymást kiegészítve fényt vetnek a gazdaságpolitikának erre a rögös útszakaszára, hogy lehetôvé váljon túljutni az idejétmúlt teóriákon és az intézményesített lemaradáson.

Az 1990-es években a magyar gazdaságpolitikai teljesítmény csökkenésében szerepet játszott az a gazdaságpolitika, amelyik a rendszerváltozást kísérô stagnálás feloldásához a dinamikus növekedés ösztönzése helyett a restrikció stratégiáját kényszeríttette rá a nemzetgazdaságra. Ezért maradt Magyarország messze a maga potenciálja mögött. Ennek a béklyónak velejárója az a borúlátás, amely lebecsüli a tényt, hogy hazánkban itt adottnak tekinthetôk azok az eszközök és feleleveníthetôk azok az intézmények, amelyek a hét százalék körüli növekedést képesek megvalósítani.

A tudományos közvéleményben világszerte kétségessé válik az évtizedeken át befolyásos tézis, amelyik szerint az infláció és a munkanélküliség úgy viszonyul egymáshoz, hogy az egyik enyhíthetô cserébe a másik rosszabbodásáért. Az immár fakuló elmélet szerint a gazdaságpolitika irányítóinak módjukban állhatna az infláció csökkentése, amennyiben hajlandók elfogadni magasabb munkanélküliséget. És, vice versa, alacsonyabb munkanélküliség csak úgy érhetô el, amennyiben a döntésthozók elfogadják az infláció emelkedését. De valójában ez a koncepció ellentmondást hordoz magában. Ugyanis az infláció és a munkanélküliség összefüggése hosszú távon nem negatív, hanem pozitív, vagyis a két folyamat felerôsíti egymást. Ezt a kölcsönhatást fejezi ki a "mizériaindex", amely az infláció és a munkanélküliség mértékének egyszerû összege. (Például, háromszázalékos infláció és ötszázalékos munkanélküliség s nyolcas mizéria indexszel jellemezhetô.) Bizonyíték bôven akad az elmúlt három évtizedben arra, hogy az infláció és a munkanélküliség rátája együtt mozdult felfelé vagy lefelé.

Egy másik makroökonómiai fogalom, amely mindinkább újraértékelôdik, az, hogy káros lehete egy ország gazdasági növekedésének gyorsulása? Valójában az történik, hogy az üzleti sikerekbôl összeadódó makroökonómiai fellendülésnek a híre elôrevetíti a korlátozó gazdaságpolitika árnyékát. Itt az a hiba, hogy a korlátozó gazdaságpolitika egy elméleti tévedés, mondhatni egyfajta félvak látásmód következménye. Nem veszi figyelembe, hogy a növekedés nemcsak a keresetet erôsíti, hanem a kínálatot is. A növekedés folyamatában többletkínálat termelôdik és ennélfogva több lesz a jövedelem. Magától értetôdôen az emberek nem jutnak hozzá a többletjövedelemhez, mielôtt hozzájárulnának a többletkínálat megtermeléséhez. Márpedig a kínálat növekedése lejjebb szorítja az árakat. Vagyis amikor megemelkedne az árszínvonal a kereslet növekedése folytán, azt már megelôzôleg lefelé kezdett nyomódni a többletkínálat hatására. Népszerûen fogalmazva: "a meg növekedett mennyiségû javak versenyre kelnek a forgalomban lévô pénzért." Tükörképe ez annak a mondásnak, amelyik szerint azért van infláció, mert "túl sok pénz kerget túl kevés terméket".

Még mindig általánosan használatos, bár gyakran megkérdôjelezett elmélet szerint az össztermelés befolyásolásának hathatós eszköze a jegybank (nálunk a Magyar Nemzeti Bank). Az intézmény feladata azáltal tartani az egyensúlyt, hogy ösztönzi a stagnáló, illetve fékezi a felgyorsuló nemzetgazdaságot. Aminek az elméleti alapja a úgynevezett "neoklasszikusposztkeynesimonetáriintervenciós paradigma". Ez az össztermelést olyan gyorshûtött" tempóban kívánja tartani, amely nem kockáztatja a stabilitást. Ennek érdekében a jegybank, amikor inflációtól tart, felemeli a pénz árát. Ezt azzal indokolják, hogy a magasabb kamatláb majd lassítja a növekedés tempóját és ezáltal mérsékli a növekvô kereslet által gerjesztett inflációt. Ez a logika azonban sántít: a magasabb kamat nemcsak a keresletet, hanem a kínálatot is visszafogja. Igaz, a kamatláb emelése a kereslet csökkenéséhez vezet, ami fékezi a kereslet gerjesztett inflációs nyomást. Az is várható ugyanakkor, hogy a hitel árának emelése, a magasabb kamatszint mozgásba hozza a költség gerjesztette inflációt olyannyira, vagy még fokozottabban mint amennyire lefogja a kereslet indukálta indukálta inflációt. így tehát, bár akaratlanul kínálat visszatartó inflációt okoz a túl drága pénz –, ahhoz hasonlóan, ahogyan a túldrága energia vagy nyersanyag. Vagyis a jegybank hitelkorlátozása gyakran nemhogy nem csökkenti az inflációt, hanem ellenkezô irányban is hathat.

Az a beidegzôdés, amely fél az elevenebb tempójú növekedéstôl, sajátmaga befolyásolja, éspedig gyakran döntô módon, a gazdaságpolitika alakulását. Mûvelôi elavuló tankönyvekbôl idézik, hogy a jegybank feladata "nem engedni az uralkodó széljárásnak". Ebben a szerepben a bank kormányzó testülete meglátja a növekvô keresletnek az árszínvonalra gyakorolt felfelé húzó hatását, de nem veszi észre a növekvô kínálatnak az árakat lefelé nyomó hatását. Hasonlítható ez egy fantom elleni küzdelemhez; a valóságban csak annyi történik, hogy a szabadpiac frissítô szellôjének hatására emelkedni kezd a növekedés mértéke. Mind a kínálat, mind a kereslet emelkedése pedig a népesség életszínvonalának emelkedését mozdítja elô. Mihelyt ugyanis a növekedés mértéke gyorsulni kezd, a nemzeti össztermék (GDP) nagyobb lesz A megnövekedett termelés több munkaerôt foglalkoztat. A növekvô árumennyiség versenyre kel a vásárlók forintjaiért és így lefelé nyomja az árakat. Csak ekkor kerülhet a vásárlók zsebébe több elkölthetô forint, hiszen növekvô jövedelmük csupán a kínálat megemelésében kifejtett munkájuk ellenértékre (bére). Ez a megfontolás is azt bizonyítja, hogy a folyamat nem okoz kereslet húzta inflációs feszültséget, mert a többletjövedelem megjelenését már megelôzte a többletkínálat, Akkor is, ha csak napokkal, vagy hetekkel. Másfelôl ebben a képben válnak láthatóvá a kínálat korlátozásának további kártékony következményei: magasabb munkanélküliség, nagyobb költségvetési deficit, kevesebb megtakarítás, csökkenô beruházások, stb.

Az eddigiekben leírt növekedésvizsgálódások ahhoz is hozzájárulhatnak, hogy tisztázódnak fogalmak és perspektívák. Az érintett tézisek újragondolása egyaránt kötelezôvé válik az elmélet haladása és a tapasztalások bôvülése nyomán. A tudományos szigorral jeleskedô közgazdaságtan labirintusaiban is létezik ittott eldugottan egyegy pókhálós sarok. Idônként valaki rábukkan valamire, ami folytán megkérdôjelezôdik az addigi filozófiának egyikmásik tétele. Ilyesmi történik manapság a neoklasszikus közgazdasági paradigma körül. Mi sem jellemzôbb, mint az a fordulat 1998 tavaszán, amikor a neoklasszikus gazdaságpolitikát folytató Nemzetközi Valutaalapot (IMF) éles kritikával illette a félévszázadon át hasonló elveket valló ikertestvére, a Világbank. Éppen a növekedés tárgyában.

A hétszázalékos növekedés megvalósulását szolgálja az is, ahogyan a makroökonómiának a mikroökonómiai alapjai megvilágosodnak. A termelési tényezôk között az emberi tudás szerepe kerül elôtérbe, módosítva az évszázados besorolást: munka, föld, tôke, vállalkozás. Egyre evidensebbé lesz az a felismerés, hogy az ember az alapvetô és döntô nem csupán az egyik – termelési tényezô, mert a fogyasztási javak elôállításán túlmenôen, az ember tevékenysége nyomán válik hasznossá a termelés többi eszköze is. Ebben a képben döntô a gyakran emlegetett "magyar tálentum" mint termelési tényezô. Szerte a világon emlegetik a magyar származású tudósok, mûvészek, szakértôk, üzletemberek sikeres szereplését. Eredményességüket egyaránt tanúsítja jövedelmük és társadalmi rangjuk. Amikor magyarországi munkahelyérôl valaki elmegy egy fejlett nyugati országba dolgozni, akkor ott háromszor, ha nem hatszor annyi fizetést kap, mint itthon. A többszörös bér nyilvánvalóan a termelékenység kompenzációja. Hasonló megfontolás vonzza Magyarországra a multinacionális vállalatokat. Tehát itt kell olyan gazdaságpolitikát alkalmazni, amely a legnagyobb esélyt nyújtja a magyar tálentum kibontakozásához Magyarországon is.

Az elméleti alapokat kiegészítve, tapasztalati példák is bôven adottak arra, hogy a hétszázalékos növekedés igenis lehetséges akár egész évtizeden át, sôt még annál tovább is. Így többek között Brazília, Chile, Mexikó, Spanyolország, Olaszország, Törökország, Izrael, Japán, DélkeletÁzsia kis "tigris" országainak példája. De a dinamikus növekedés bizonyításáért nem kell messzire menni. Magyarországon is sor került egy egyedülállóan látványos kapacitásnövekedésre, amikor a második világháborúban tönkretett ország 19451946ban újjáépült. És a világtörténelem legnagyobb hiperinflációját egy stabil pénz megteremtése követte. Akkor a gazdaságpolitika megteremtôi mindenekelôtt az ország termelôkapacitásának újjáépítésére törekedtek, ami egyszersmind a munkanélküliségbôl és az inflációból való kilábolás útja is lett. Amikor 1946 augusztusában az összkínálat elérte az ôsszkereslet szintjét, akkor jelenhetett meg a stabil forint. Napjainkban, a makroökonómia szemléletével visszatekintve azt mondhatjuk, hogy mi akkor Magyarországon a kínálatépítés politikáját mûveltük. S mostanában egyre világosabb a gazdaságtörténet kutatói elôtt, hogy a huszadik század1 talán egyik legnagyobb gazdasági csodája 1946ban Magyarországon ment végbe.

Ennek a csodának pontosan az ellenkezôjét tapasztalta meg Magyarország, amikor a jelen évtizedben nem lépett rá a kiútra a stagnálásból. Bár már a rendszerváltozás elôkészítésére létrehozott Kék Szalag bizottságban 1990-ben téma volt a 78 százalékos növekedés lehetôsége, a döntéshozók mégis a restrikciós forgatókönyvet választották. S ráadásul hamarosan a zéró növekedés még negatívra is fordult. Ennek lett velejárója a magas munkanélküliség és infláció. A depressziót aztán tovább súlyosbította az elavult makroökonómiai diagnózis, amelyik gyógyszerként még nagyobb stagnálást írt elô (Bokros-csomag). Ez a gazdaságpolitika a stagnálás-munkanélküliség-infláció ördögi körébôl úgy próbált meg kijutni, hogy a növekedés ösztönzése helyett leszorította a fogyasztást. Keserû pirulát jelentett a lakosság reáljövedelmének csökkenése: az adók, a kamatlábak, a szolgáltatások árának emelése révén. A nép többsége életszínvonalának süllyedésével kényszerült megfizetni azért a gazdaságpolitikáért, amelyik lefogta a fogyasztást és ugyanekkor a termelést is.

Összegezve a hétszázalékos növekedés kritikusainak szánt észrevételeimet: aggályaik idejétmúlt eszmékre hivatkoznak. A modern közgazdasásgttudomány kutatásai egyértelmûen igazolják, amit a történelem tapasztalati példákkal is tanúsít. A munkanélküliség és az árak párhuzamosan csökkennek a tartós növekedés nyomában.

Magyar Nemzet
Budapest. 1998. júnus 13.