A "MAGYAR KÉRDÉS" ÚJ MEGKÖZELÍTÉSE

dr. Jeszenszky Géza
Washington

A nemzetközi rendszer 1945 után arra az illúzióra épült, hogy az államok és a nemzetek határai egybeesnek, ezért az új világszervezet, az Egyesült Nemzetek Szövetsége a világ békéjét a nagyhatalmak közötti egyetértéssel és az egyes államok közötti viták elsimításával próbálta megôrizni. Amikor a gyarmati rendszer önkéntes felszámolása után azonnal törzsi és vallási ellentétek robbantak ki Afrika és Ázsia függetlenné vált országaiban, a nemzetek és népcsoportok önrendelkezési jogáról hirdetett szólamok helyét a "tribalizmus" és "szeparatizmus" elítélése, a legtöbb esetben mesterségesen kreált államok és határaik megôrzésének dogmája váltotta fel. A kétpólusú világ stabilitását szolgálta a másik dogma, a belügyekbe történô beavatkozás tilalma, bár az utóbbit fokozatosan felpuhította az emberi jogok nemzetközi védelmét meghirdetô, az 1975-ös Helsinki záróokmányban kiteljesedô politika. Az 1989-es politikai földrengés nyomán aztán kiderült, hogy Közép és Kelet Európa legtöbb államában nem egyetlen nép él, nem egyetlen nyelvet beszélnek, s hogy a kommunizmus nemhogy nem számolta föl a régi nemzeti ellentéteket, hanem konzerválta és veszedelmes mutációkban fölerôsítette azokat. Az erôszakkal összetartott föderációkat, Jugoszláviát, a Szovjetuniót, és Csehszlovákiát semmiféle nemzetközi akarat nem volt képes egyben tartani. A boszniai borzalmak és a csecsen háború azután megrettentette a világot: az elfojtott nemzeti és vallási feszültségek Pandora szelencéjének fölnyitása az etnikai háborúk és számos további állam fölrobbanásának rémét idézte föl.

Kézenfekvô volt az ellenszer: az államoknak biztosítaniuk kell a területükön különféle etnikai, nemzeti és vallási közösségek politikai és kulturális jogait, a fönnmaradásukat garantáló intézményeket, erre – ha kell – nemzetközi nyomással kell rávenni a kormányokat. Ahol pedig a tûz már föllobbant, ott tûzoltó alakulatokkal kell megfékezni a lángokat, nehogy továbbterjedjenek. Ha nehezen és vészesen elkésve is, de sor került Boszniában a népirtásnak és a tömegméretû háborús bûncselekményeknek véget vetô nemzetközi katonai beavatkozásra. A Daytonban kierôszakolt béke a három szemben álló vallási csoport különválasztására épül, a közelmúlt terhes emléke miatt azonban hiányzik közöttük az együttmûködéshez elengedhetetlen bizalom. A korábban biztosított jogok, az autonómia visszavonása élezte ki a helyzetet Koszovóban, s mivel a sokat emlegetett megelôzô diplomácia nem mûködött, a hosszú ideje parázsló tûz most föllobbant.

A szakértôk mindig tudták, hogy a világ országainak döntô többsége többnemzetiségû., s azt is, hogy a Magyarországgal szomszédos államokban vagy hárommillió magyar él. De a nemzetközi közösség nehezen érti meg, hogy a Kárpátmedencében immár tizenegy évszázad óta élô és nagyszerû teljesítményeket fölmutató, szétszabdalva immár 8 országban élô, de nyelvileg és kulturálisan ma is egységet alkotó magyar nemzet nem új Boszniák veszélyét jelenti, hanem a nemzetietnikai feszültségek oldásának, sôt megoldásának modelljét kínálja. és ez a magyar közösségek és politikusaik józan politikájának köszönhetô. Tárgyilagos vezetô aligha vitathatja, hogy az 1920-as trianoni békediktátum óta a kisebbségi helyzetbe került magyar közösségeket rendkívül sok sérelem és igazságtalanság sújtotta. Ezekkel szemben a magyarok sosem folyamodtak a terrorizmushoz, az erôszak és a törvénytelenség módszereihez. Különösen szembeötlô a békés, alkotmányos eszközökkel vívott, jogvédô küzdelem a rendszerváltozás (1990) óta. A kisebbségben élô magyar közösségek politikai pártjai és mozgalmai – csakúgy, mint az egymást váltó magyar kormányok – higgadt politizálással próbálják elérni alapvetô céljukat, azt, hogy a magyar szó és kultúra a következô századokban is fönnmaradjon mindenütt, ahol 1100 éve magyarok élnek. Vélt és valódi sérelmek megtorlására, jogos és vitatható célok érdekében ma világszerte robbannak a bombák, véres merényletek rázzák meg a képernyôk nézôit, de a magyar igények nyomatékosítása érdekében senkiben nem merül fel e borzalmas divatok követése. Ez a magyar hagyomány, Rákóczyitól 1848-on át 1956-ig nagy nemzeti forradalmaink is mindig a törvényessség talaján álltak. A kisebbségben élô magyarok türelmessége még inkább elismerést érdemel, ha figyelembe vesszük, hogy a sajtóban és a többi tömegtájékoztató médiumban, helyenként pedig a mindennapi életben mennyi útszéli hangú támadás, fenyegetés, uszítás tesz próbára ezt a türelmet. De mit is követelnek a magyar kisebbség képviselôi kilenc éve? Magyar föliratokat, demokratikus önkormányzati jogokat, magyar nyelvû oktatást. Mivel válaszoltak 1990-ben Marosvásárhelyen az ôsi iskoláért békésen tüntetôket megtámadó erôszakra? Nemzeti himnuszunk és egyházi dalok éneklésével? Hogyan tiltakoztak Erdélyben a magyarok a számukra hátrányos oktatási törvény ellen? Félmillió aláírással nyomatékosított ellenjavaslattal. A román, szlovák és szerb szélsôségesek politikai terrorral, kitelepítéssel, "etnikai tisztogatással" akarják megoldani a kisebbségi panaszok ügyét. Aligha lehet ezzel egy kalap alá venni, magyar szélsôségesnek nevezni a Dél-Tirolban, Katalóniában, vagy éppen századokkal korábban Erdélyben bevált autonómiát követelô magyar politikusokat.

Ha azt akarjuk, hogy a demokratikus szellemben gondolkodó világ megértse és támogassa a kisebbségi sorsban lévô magyarok jogos igényeit, a hazai politikai erôknek egységesen kell azok mellett kiállniuk. A szomszédsági politikában is az egyetértésre, idegen szóval konszenzusra törekedett az Antall-kormány, amikor 1990-ben programjába vette a jószomszédi viszony és a kisebbségi jogok összekapcsolását. "Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el. Ebben a tiszta törekvésünkben számítunk a demokratikus országok kormányainak és közvéleményének támogatására…" – jelentette ki Antall József . Külügyminiszterként fejtettem ki az alapelvet, hogy minden olyan szomszédunkkal tartalmas szerzôdést tudunk kötni, akik készek a területükön élô kisebbségek jogait és a szülôföldjükön történô megmaradást, kulturájuk megôrzését elômozdító intézkedéseket garantálni – összhangban az érdekelt kisebbség legitim formában kifejezésre jutó igényeivel". A jelentôs számú magyar lakossággal rendelkezô szomszédainkkal kötött kétoldalú szerzôdések ügyében a neuralgikus pontot minden esetben a kisebbségi panaszok orvoslása jelentette. Az Antallkormány három szomszédjával, Ukrajnával, Szlovéniával és Horvátországgal meg is kötötte azokat a szerzôdéseket, amelyek biztosították az illetô országokban élô kisebbségek jogait és azok betartásának intézményes garanciáit. A nemzeti egyetértést itthon 1993-ban a magyarukrán szerzôdés ratifikációs vitájában a jobboldal, az 1994-es választási kampányban pedig a baloldal bontotta meg. Az utóbbi esetben "megbékélést", a szomszédi kapcsolatok megjavulását ígérte az ellenzék, s lehet, hogy ez is hozzájárult választási gyôzelméhez. De elôre látható volt, hogy alálicitálással a kisebbségi jogok kérdésében az érdekelt magyar közösségek igényeinél kevesebbet, garancia nélküli ígéretekkel is beérve talán ki lehet vívni a külföld elismerését,.de aligha lehet megoldani magát a problémát. Hiába ígért anyanyelvû oktatást minden szinten a Szlovákiával és Romániával megkötött szerzôdés, a gyakorlatban Szlovákiában ezzel ellentétes folyamatok erôsödtek fel, Romániában pedig az 1996-ban megválasztott új kormány mára visszalépett a saját programjában vállalt ígéretektôl. A tanulságokat le kell vonni, ideje, hogy a magyar külpolitika ismét egységes hangon álljon ki a külföld elôtt a határokon túli magyar pártokkal egyeztetett regionális és kisebbségvédelmi politika mellett. Külföldön egyes újságok hangot adtak aggodalmuknak, hogy az Orbánkormány erôteljesebben fog kiállni a Magyarországgal szomszédos országokban élô magyarok jogai mellett. Nyugtalanságra nincsen semmi ok. A mai kormány ugyanazt vallja, amit azt etikus politika nagy képviselôje, a Fidesz vezetôinek egyik közvetett szellemi inspirátora, az 1956-os magyar forradalom hôse, a dunai népek barátságának széles körben tisztelt szorgalmazója, Bíbó István 1946-ban írt le: "Magyarország a létrejött békeszerzôdést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. De nem fog ideológiát vagy propagandát csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerzôdés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való érdekeltségét…"

Az elmúlt évek beigazolták, hogy a kisebbségi jogok biztosítása a béke és a nemzetközi stabilitás nélkülözhetetlen feltétele. A Szlovákiában élô magyarok mártír politikusa, Eszterházy János ezt már hatvan évvel ezelôtt világosan megfogalmazta: "Az igazságos nemzetiségi politika sokkal nagyobb biztonsági koefficiens, mint soksok írott törvény…biztosabb minden Maginotvonalnál, mert semmi sem erôsít meg egy államot jobban, midôn abban nemcsak a többségi, de a kisebbségi állampolgárok is teljes mértékben otthon érzik magukat.". Az elôttünk álló hónapokban a magyar külpolitika egyik kiemelt feladata lesz annak bemutatása, milyen nagy mértékben járulnak hozzá a velünk szomszédos országokban mûködô magyar pártok és politikusok a belsô és regionális stabilitáshoz, s hogy a nemzetiségietnikai problémák megoldására milyen jó megoldást kínálnak az általuk szorgalmazott törvények és intézkedések. Aktív és dinamikus politikával, megfelelô tájékoztatással elérhetô, hogy a "magyar kérdés" ne aggodalom, hanem bizalom forrása legyen.

Napi Magyarország
Budapest, 1998. szeptember 2.

Jegyzet: A szerzô Magyarország külügyminisztere volt (1990-1994), jelenleg washingtoni nagykövet.